Somogyi Hírlap, 2001. május (12. évfolyam, 101-126. szám)
2001-05-12 / 110. szám
!ms’Hp Hétvége 9. OLDAL „Erős várunk a nyelv” (Kosztolányi) Ballagásra „...lobogsz még, szélkaszabolta magyar nyelv...” Igazán drága és féltve őrzött kincsünk nekünk az anyanyelvűnk? Ha jól belegondolunk, valójában ez az egyetlen olyan értékünk, amelyet soha senki nem vehet el tőlünk. És a hozzákapcsolódókat sem: kultúránkat, történelmünket, reményeinket, hitünket, magyarságtudatunkat... Miért nevezzük anyanyelvnek? Mert anyánktól tanultuk. A számunkra legszeretettebb lény szólt hozzánk először ezen a nyelven. Ez az édesanya nyelve; s lett így anyánk, édesanyánk nyelve a mi édes anyanyelvűnk. Anyanyelvi tudásunkat édesanyánk után az óvodában, majd az iskolában gazdagítottuk, csiszoltuk. Legjobb nevelőink ebben segítettek bennünket; legyen szó akár magyartanárról, akár más közismereti vagy szakmai tantárgyat oktató pedagógusról. Olvasmányaink ugyancsak bővítették anyanyelvi ismereteinket; hisz, aki valaha is belekóstolt Arany vagy Petőfi műveibe, többek között a Toldiba vagy a János vitézbe, többé bizonyára nem fogalmazott - sem írásban, sem szóban - selejtes vagy nehezen érthető mondatokban. Aki mejgszerette a könyvet, az előtt új, csodaszép vüág tárult fel. Aki rabja lett az olvasásnak, az nemcsak nyelvileg, hanem lélekben is gazdagodott. Az iskola véget ér, az iskolával azonban nem érhet véget anyanyelvi ismereteink gazdagítása, színesítése. Nem, mert az anyanyelv végeláthataüan és beláthatatlan, mint a tenger, amelynek hullámai mindig újabb és újabb szépségre, csodára döbbentik rá a rajta utazót. Anyanyelvűnk, a magyar nyelv finomságait, legapróbb rezdüléseit csak mi, magyarok tudjuk megérteni és értékelni. Mi tudjuk; a zsigereinkben, a szívünkben érezzük, mit ért a költő azon a soron, hogy: „Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh magyar” vagy ezen: „Majd, ha kihall a kard az erőszak durva kezéből, S a szent béke korát nem cu- darítja gyilok" vagy éppen e verssorokon: „Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók, A Tisza-parton mit keresek?” Próbálja valaki más nyelvre; bármilyen fejlett, nagy irodalmi hagyományokkal rendelkező nyelvre lefordítani az előbbi sorokból kiemelt szókapcsolatokat: „Hazádnak rendületlenül", „nem cudarítja gyilok”, „álom-bakók", vajon ugyanazt érzi, érti rajta az angol, a német vagy éppen a francia, mint mi, magyarok? Dehogy, hisz némelyiket le sem lehet fordítani, és ezért „lehull nevedről az ékezet”, ha tartósan - ne adj Isten, véglegesen! - külföldre kerülsz. „Szívet cseréljen, aki hazát cserél! ” - igen, meg lehet próbálni, de soha nem fog sikerülni, mint ahogy az sem, hogy valaki anyanyelvét teljes értékű idegenre cserélje. Ezért van kettős feladata minden érettségi előtt álló, ballagó diáknak, majd felnőttnek is. Törekednie kell anyanyelvének minél jobb megismerésére, örülnie kell anyanyelve sajátos ízeinek, és holtig ragaszkodnia kell hozzá. Ugyanakkor feladatunk az is, hogy anyanyelvűnket megőrizve, csorbítatlanul, újra csiszolva átadjuk utódainknak. „Ez a küldetésünk - áldjon vagy verjen sors keze -, ez a mi küldetésünk”, hisz „Nincs más haza, csak az anyanyelv.” MIHÁLYFALVI LÁSZLÓ A képmutatás himnusza Anger Zsolt és Gryllus Dorka jelenete fotós kovács tibor Donjuanok minden korban és minden körülmények között vannak. Itt vannak ma is közöttünk, és ez minket is nagyon bosszant. Babarczy László darabválasztását akár aktuálisnak is mondhatnánk. Kaposvár sem más, mint a többi város. De, ha csak ennyi lenne a bemutatás apropója, biztosan nem választották volna be a kaposvári színház idei repertoárjába. Moliére darabja izgalmas, korát meghaladó elemekkel tarkított mű. Példának okáért ott van a kővendég, egy parancsnok szobrának figurája, „akit” inkább egy mai drámában, minthogy egy 17. századi vígjátékban vár el az ember. Ez a furcsa istenfigura legalább annyira érdekli a mai kor emberét, mint amennyire valószínűleg nem értette meg egy Moliére korabeli átlagnéző. Ugyanakkor az is kérdéses, hogy a mű vígjáték. Babarczy megtalálta ezt a Magyarországon nem túl gyakran játszott darabot, melynek mondanivalója nem annyira a történetben, mint egyetlen monológban van. Az ötödik felvonás második jelenetében olyan éles társadalombírálatot fogalmaz meg a szerző, hogy ma már nem is csodáljuk, hogy sokáig nem játszhatták sem Franciaországban, sem nálunk. Babarczy a Don Jüant játszó színészt egy kerti székbe ülteti, szemben a nézőkkel, mellette már csak Sganarelle, a megdöbbent inas van jelen. A színész olyan világítást kap, mint valami ünnepi szónok, s ott ülve, lábait hanyagul keresztbe téve mond olyan több száz éves mondatokat, amelyek mintha néhány napja íródtak volna. Don Juan a képmutatás és a hantázás diadaláról beszél. Anger Zsolt szája körül kis, cinikus mosoly, majd egyre szélesebb, fensőbbséges vigyor. Nem az inasnak szól ez a kinyilatkoztatás, hanem a nézőknek. „A képmutatás divatos bűn, s a bűn, ha divatos, erénynek számít”- mondja, s közben kétség sem férhet hozzá, hogy Don Juan, ha érdeke ezt kívánja, akkor ezzel homlokegyenest ellenkezőket állítana. Valljuk be, Anger Zsolt Don Jüanját nézve elhatalmasodik rajtunk az olyannyira ismerős kisebbségi érzés. Itt van ez a pökhendi, üres fejű figura az állandó affektálásával, a trendi barnaságával és a megfelelő árnyalatúra hidrogénezett hajával. Tökéletesen tudja, melyik nőnek hogyan kell elcsavarni a fejét, és az esetek többségében azt is tudja, hogy mit kell a férfiaknak mondani. Minden helyzetben talpra esik: ő napjaink sztárja. Anger Zsolt Don Jüanját ráadásul valami titokzatosság jellemzi. Már-már azt várnánk, hogy tegyen egy gyarló mozdulatot, legyen egy gyenge pillanata. De nem. Don Juan igazi személyiségét egy percre sem láthatjuk, a mítosz nem leplezi le magát. Moliére darabjában Don Juan ellenpontja Sganarelle, az inas. Ő az, aki a közönséggel tartja a kapcsolatot, folyton félre, a közönségnek beszélve ad hangot gazdája viselkedése felett érzett felháborodásának. 0 a rezonőr szerepkör iskolapéldája: a szerző véleményét is közvetíti a néző felé. Ebben az előadásban ez másképp van. Némedi Árpád Sganarelle-je alig néz a közönség szemébe. Itt nincs összeka- csintás, legfeljebb szégyen. Sganarelle tehetetlen urával szemben. Még akkor is motyogásba fullad mondanivalója, mikor ura felkínálja: beszéljen vele őszintén. Némedi jól hozza a vidéki parasztfiúból lett inas figuráját, aki ugyan látja a gazdagok stiklijeit, de nem leplezi le őket. Ot tökéletesen kielégíti, hogy elmondja magának, mi a rossz. Hogy miért? Egyszerű: érdekből. De hallgatásával maga is része lesz gazdája minden tettének. Szép szimbólum erre az előadás legutolsó jelenete, mikor Don Jüant elnyeli a Pokol, Sganarelle utánanyúl, de nem azért, hogy gazdáját kisegítse, hanem hogy elmaradt bérét megszerezze. Sganarelle-t nemcsak jelképesen pörköli meg a Pokol, a bűn tüze: Némedi kabátujja lángot kap. Az előadás fő szimbóluma a napraforgó. Valahol, egy vidéki kúria napraforgótáblájának szélén folynak az események. Műiden virág egy hányba néz. Aztán jön Anger Zsolt, aki, mintha beáll- na a sorba, a napozóágyra veti magát, s onnan mondja a szövegét. Don Juan mindig tudja, honnan süt a nap, s nem késik rögtön úgy fordulni, hogy a megfelelő szögben essen rá a fény. Olyan jól tudja használni Istennek ezt az ajándékát, hogy már szülte meglepő, hogy a figyelmeztető jeleket miért nem veszi észre. Neki az, hogy egy szobor megszólal, legfeljebb érdekes, nem megrettentő. Az előadás szép megoldása, hogy hogyan lehet eljátszatni az eljátszhatatlant: a kőszobor Anger hatalmasra nőtt árnyékából lép elő, mintegy Don Juan tudatalattijából, amelyben benn lehet a lehetősége annak, hogy ezt nem lehet megúszni büntetlenül. Egy azonban biztos: ez a Don Juan semmiképpen nem fogja megengedni magának, hogy a sejtés rajta meglátsszon. így hát, mikor egy régi kedves (ha az volt egyáltalán) intő jelet hoz, neki még mindig egy utolsó hódításon jár az esze. Babarczy rendezése szűkíti a játékteret. A színpadot elfelezi a napraforgótáblával. Ez amellett, hogy impozáns látvány, sokszor okoz nehézséget a színészeknek, akiknek szükségszerűen át kell gyalogolniuk rajta, hogy a játéktérhez odajussanak, hiszen a játék jobbára előtte, két kör alakú posztólapon zajlik. Az Ágh Márton által tervezett térben ez a két körlap két külön színpadként működik. Emellett nem teljesen funkciótlan a napraforgódíszlet sem. Tudja érzékeltetni egyes szereplők tanácstalanságát, az ilyenek egész sorokat tarolnak le. Anger Don Jüanja ebben a napraforgótáblában gúnyolja ki a halált azzal, ahogy egy ottfelejtett kaszával hadonászik. Az előadás utolsó előtti jelenete hátborzongató. Míg Moliére-nél egy kísértet figyelmezteti a főszereplőt, hogy térjen jobb útra, itt erről szó sincs. Egy alaktalan masszává tö- mörödött tömeg jelenik meg. Nem figyelmeztetnek, hanem egyenként róják fel neki minden bűnét. A massza tagjai egy ütemre, feltartóztathatatlanul menetelnek, s taszítják Don Jüant az elkerülhetetlen vég felé. A képmutatás viszont nem fog eltűnni attól, hogy egy szélhámos meghalt. Az eszmék örököse talán pont Sganarellalesz. Végtére is elég jó mestere volt... kónya orsolya Bencéné Fekete Andrea a kaposvári közgazdasági szakközépiskola tanára a Socrates Arion-program keretében egyedül képviselte hazánkat Salzburgban egy tehetséggondozással foglalkozó nemzetközi kurzuson. Tapasztalatairól kérdeztük és arról: hogyan került érdeklődése középpontjába a tehetséggondozás.- Nagyon sok kisgyerek a tanulásban nem mutat fel jó teljesítményt, pedig vannak értékei. Legtöbbször senki nem foglalkozik velük, legföljebb véletlenül figyelnek föl arra, hogy művészeti vagy tudományterületen, esetleg a sportban tehetségesek. Ezért kezdtem el ezzel foglalkozni.- Iskolarendszerünk nem kedvez ennek a szemléletnek.- Egyelőre a szülőn áll vagy bukik, hogy felismeri-e gyermeke különleges képességét és idejében szakemberhez viszi-e. Az óvónők kapcsolata még közvetlen a gyerekekkel, de az iskolában ez már elveszik. A pedagógusok nincsenek rá felkészítve; azt sem tudják, miként ismerhető fel az ilyen tehetség. Gondot okoz, hogy ezek a tanulók legtöbbször magatartászavarral küszködnek, és problémás gyerekeknek nyilvánítják őket.- Ausztriában miként kezelik őket? Példa lehet az ottani modell?- Salzburgban már a II. világKallódó tehetségek támasza háború óta politikai kérdéssé vált a tehetséggondozás. Attól féltek, ha kiemelik őket megszokott környezetükből, elindítják az elitképzést, s ez társadalmi különbségekhez, megbélyegzéshez vezet. A ‘80-as évek végén azonban a tanárképző intézetekben külön teszteket készítettek a tehetség mérésére. Ezeket a diákokat csak olyan tanár taníthatja, akinek különleges képessége van hozzá. Sokszor nagy vitájuk van a szülőkkel is, hogy ne az legyen, amit ők akarnak, hanem amit a gyerek. A képzést az úgynevezett plus curs- ok keretében oldják meg, amit a bankok finanszíroznak. Erre külön kasszát - ez az úgynevezett puuls ponsoring cassa - tartanak fönn, s pályázatokon választják ki: melyik pedagógust támogatják. Az egész városból erre a kurzusra járnak a gyerekek, akiket a szülők és az iskola is támogat.- S maradnak a megszokott közösségben?- Igen. S ez azért nagyon fontos, mert ők sem lehetnek olyan „zsenik”, akik nem tudnak a társadalmi normák szerint élni. Úgy kell nevelni őket, hogy az iskolában a képességeik fejlődjenek, személyre szabottan pedig az egyéniségük. Ezért egy csoportban legföljebb 15 fiatallal foglalkoznak. Figyelemre méltó, hogy a zenei-táncos kurzusokra inkább lányok jelentkeztek, a sportra pedig a fiúk.- Miként fogadják ezt a lehetőséget a pedagógusok?- Foglalkoznak vele, de nagyon nehéz olyat találni, aki ennek a terheit elviseli. A tanárnak ugyanis olyan programot kell alkotnia, amely a 14-18 éveseknek valóban megadja azt a többletet, ami nincs benne a tantervi anyagban. A közgazdasági képzés keretében a bankok is indítanak ilyen kurzusokat, hogy a legjobb, legtehetségesebb embereket megnyerjék. Ezért ők fizetik a tanárokat is.- Akárcsak a fejvadászok...- Egy kicsit azok is, de a gyerekeket bevezetik a banki életbe és fiktív összegekkel gyakoroltatják a tennivalókat. Egy olyan vásárba is ellátogattunk, ahol a gyerekek mindent úgy csináltak, mint a felnőtt banki szakemberek. Fiktív pénzzel, fiktív üzleteket kötöttek. Élvezték az önállóságot, de a felelősséget is megtapasztalták.- A két társadalmat és az oktatási rendszereiket is nehéz azonos mércével mérni. Megvalósítható nálunk is ez a rendszer?- Itthon pedagógusa válogatja, hogy mit tud tenni. Vannak, akik felismerik a tehetséget, és önerejükből támogatják őket. A társadalomban azonban ennek még nincs meg a háttere, s csak a szerencsétől függ, hol kötnek ki ezek a gyerekek. A tapasztalatok birtokában, előadások, publikációk formájában ismereteimet megpróbálom átadni a kollégáimnak és a főiskolásoknak.- Mi vonzza, hogy behatóbban foglalkozzon vele?- A diákok hálája. Különösen azoké, akik úgy érzik, hogy az osztályban nem találják meg a helyüket.- Nemrég Akadémiai Ifjúsági Díjat kapott...- A kaposvári polgári lányiskola történetét kutattam. Ezzel még eddig senki sem foglalkozott, csak a fiúiskoláéval. Régen ugyanis úgy tartották: a lányok legyenek háziasszonyok, ne tanuljanak tovább. A polgári leányiskolák egyik célja is az volt, hogy kiváló háziasszonyokat neveljenek, de olyanokat, akik az élet más területén is jártasak. Bár a leányiskola már megszűnt, élnek még olyan idős tanárnők, akik ott tanítottak. így az utclso pillanatokban még szóbeli forrásra is bukkantam.- A legtöbb pedagógusnak, főleg ha gyermekei vannak, nem jut ideje a tudományos munkára.- Amit az ember szeret, ahhoz van energiája. S noha a gyerekek az elsők, sokat számít a család támogatása. A szüleim és a családom is mindig mellém állt, és támogatták a törekvéseimet.- Most készül a PhD-re. Talán hátat fordít a tanításnak?- Nem. Azt nem lehet megfizetni, amikor megyek az iskolába és a gyerekek integetnek az ablakból. Salzburgból ajándékot Bencéné Fekete Andrea 1968-ban született Kaposváron. A Munkácsy gimnáziumban érettségizett, majd elvégezte a tanítóképző főiskolát. 1990-ben Szegeden szerzett diplomát német szakon, pedagógiait pedig Pécsen. A toponárl iskolában kezdett tanítani. 1993 óta a közgazdasági szak- középiskola némettanára. Több pedagógiai pályázatot, pá- lyadíjas cikket irt. A férje is a közgazdaságiban tanít. Két gyermekük van: Balázs ötéves. Krisztina tiz. is hoztam nekik, és láttam az örömüket. Úgy gondolom, az elméletet is csak olyan embernek szabad tanítani, aki a gyakorlatban is megtapasztalja azt. VÁRNAI ÁGNES
