Somogyi Hírlap, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám)
2001-03-24 / 70. szám
Somogyi Hírlap 2001. Március 24., Szombat Hétvége 9. OLDAL „Erős várunk a nyelv” (Kosztolányi) Az érem másik oldala ...az érnie: vagyis hasonló alakú és hangzású szópárokról lesz most szó. Azokról, amelyeknek tagjai általában azonos tőből származnak, és hasonló hangzásuk miatt - a figyelmetlenül beszélők nyelvhasználatában - gyakran egybemosódnak, esetleg felcserélődnek, így aztán zavar keletkezik a pontos megértésben. Márpedig: ....az olvasót tilos cs ak egy másodpercig is - bizonytalanságban hagynunk. Az írás egyetlen ékessége a világosság.” (Kosztolányi) Nézzük meg mindezt a gyakorlatban! Itt van rögtön a tanúság, tanulság szópár. Az érettségin a diák tanúságot tesz felkészültségéről; amiből az a tanulság vonható le, hogy tanulni nem haszontalan dolog. Figyelmetlenségből össze lehet keverni a gondtalan és a gondatlan szót is. Az előbbi jelentése „gond nélküli”, míg az utóbbi „nem gondos, felületes, ha- nyag.”Aki gondtalan életet él, annak az élete derűs, nyugodt, elégedett; vagyis az illető „Él, mint Marci Hevesen” vagy „Él, mint az égi madár.” Aki viszont gondatlan munkát végez, abban nincs köszönet. Ahogy Petőfi írja ismert versében: „...az ősz oly gondatlan rossz gazda: Amit a kikelet És a nyár gyűjtöget, Ez nagy könnyelműen mind elfecsérli, A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.” Ugye, milyen világos a gondatlan szó jelentése? Vagy itt van az egyelőre - egyenlőre szópár. Az előbbi jelentése: jelenleg, e pillanatban, momentán; az utóbbié pedig: egyformára, azonosra, megegyezőre. Helytelen tehát az „Egyenlőre nem megyünk színházba.” - mondat, amely helyesen így hangzik: „Egyelőre nem megyünk színházba.” A szabó pedig - nagyon helyesen - vágta egyenlőre a nadrág két szárát. Az sem mindegy, hogy az ízetlen vagy az íztelen szót használjuk-e a következő mondatokban: „Ebben a vendéglőben íztelen ebédet kaptunk. Ide sem jövünk többet!” „István ízetlen tréfáiról híres.” Az előbbi mondatban az ebédnek se sava, se borsa nem volt. Az utóbbiban pedig rosszízű, stíleden, ízléstelen, idétlen, ostoba vagy otromba tréfákról lehet csak szó. Tehát Istvánt sem hallgatjuk szívesen. Aztán a helység és a helyiség! Társalgás közben, de a tévében és a rádióban megszólalók is mintha szántszándékkal választanák ki a mondatukba való szó helyett a nem odaillőt: „Házunkban nagyon szép helységeket alakítottunk ki.” „A Duna-kanyar legszebb helyisége Szentendre.” Pedig az épületekben, házakban, lakásokban termek, szobák, nappalik, fürdőszobák, vagyis helyiségek vannak; a Duna-kanyarban pedig az egyik település, falu, község, város, tehát helység, szebb mint a másik. A két mondat így hangzik helyesen: „Házunkban nagyon szép helyiségeket alakítottunk ki.” „A Duna-kanyar legszebb helysége Szentendre.” Megmondom őszintén, nem szívelem (nem kedvelem, nem szeretem) túlságosan azokat, akik a fenti szópárokat összemossák, összekeverik. Nekik azt tanácsolom: szívleljék meg (fogadják meg, kövessék) a leírtakról levonható intelmeket, tanácsokat; és jutalmuk nem marad el: senki sem fogja félreérteni mondanivalójukat. Végül kanyarodjunk vissza a címben felidézett érem-érme szópárhoz! Az érem kitüntetésül, díjul adományozott (feliratos) kis fémkorong; kitüntetés, medália, rendjel, díj, pleesni. Az érme nem más mint pénzdarab, fémpénz, aprópénz, amivel fizetni lehet; a szűzérmét pedig, ha jól elkészítik, el lehet fogyasztani. A két szó nem cserélhető fel. A sajtó nyelvéből vett „az érem másik oldala” kifejezés valamely kérdésnek, ügynek az ellenkező, a másik szempontból való megvizsgálását jelenti. Audiatur et altéra pars - a jogi gyakorlat egyik fontos elve, amelyet nem ártana mindenkinek szem előtt tartania; hisz ez a latin bölcsesség azt jelenti, hogy „hallgattassák meg a másik fél is”, vagyis csak mindkét fél meghallgatása után szabad ítélni. Erről feledkeznek meg a bulvársajtó „újságírói”, akik akár koholt vádak, rágalmak, hazugságok alapján is hajlandók személyeket, intézményeket meghurcolni és lejáratni. Nem hiszem, hogy az ő jutalmuk valaha is érem, medália, legfeljebb baktertojás lehet. MIHÁLYFALVI LÁSZLÓ Jó kis muri Olaszban gó vakolatdarabjait. A díszlet összesen három darabból áll, ezeket variálja a tervező-rendező, Znamenák István. Nem bonyolít átdlsz- letezéssel, egyet ide fordít, egyet oda, máris kész az új helyszín. S amíg a munkások dolgoznak, szól a jófajta ze; ne. A díszlet adott, már csak a színészeken múlik a dolog. A játszóknak igazi jutalomjáték ez a darab. Ha meg tudják jegyezni, ki kinek kije, máris nyert ügyük van. Nem mondható el ez Kovács Zsoltról, akinek úszta, jól érthető szövegmondását kellett elfelejtenie, Az olasz temperamentum a darab minden pillanatára jellemző fotós kovács tibor Chioggiában a férfi-nő arány 1: 3, vagyis minden férfira három nő jut. Ez önmagában is teremthet vígjátéki helyzeteket, de Carlo Goldoninak ez még nem elég. Még csavar egyet a történeten, hogy megérje megírni a Chioggiai csetepaté című tényfeltáró darabját, amelyből megtudhatjuk, hogy a női lélek mindenhol ugyanúgy működik. Legfeljebb a körülmények egy kicsit mások. Az viszont már nagyon gyanús, ha az összes városlakót kizárólag a gúnyneve alapján lehet azonosítani. Hogy miért is van ez? Chioggiában a férfiak halászattal keresik a kenyerüket, tehát az év nagy részét a tengeren töltik. A nők maradnak itthon, s jobb híján egymást pletykálják ki. S ha netán feltűnik a színen egy itt felejtett fiatalember... Nos, akkor jaj mindenkinek. A konkurencia ugye kinn halászik, tehát lehet tenni a szépet büntetlenül. A nők meg amúgy is pletykásak, tehát semmi újdonság nem fog történni akkor, ha egy vagy két lányt megkörnyékeznek. Viszont ha a férfiak hazaérnek, akkor már baj van. Merthogy a férfiak rögtön átlátnak a női praktikákon, vagy ha nem, akkor is rövid időn belül helyrehoznak mindent. Vagy mégsem. Mert mi történik, ha már a férfiak sem tudnak igazságot tenni? Jön a bíróság, vagy annak távollétében szerencsétlen jegyző, akinek ki kell bogoznia a szálakat. Rá vár a feladat, hogy kiderítse, mi mikor és mivel kezdődött. A másik megoldás: egyszerűen hagyja, hogy minden magától kiderüljön. Chioggia jegyzője először az előbbi megoldást próbálja meg alkalmazni, de aztán legtöbbször mégiscsak az utóbbi lesz belőle. Nincs ez másképp a Tóni és Fortunato családja között kialakult perben sem. Merthogy nincs itt másról szó, minthogy öt nő, aki már végképp megunta a meleget és a csipkeverést, egyszerűen unalmában elkezdi csipkedni a másik család nőtagjait. Az indokot Toffolo, a Tökmag néven elhíresült hajóslegény szolgáltatja, aki, mint afféle vérbő olasz legény, mindkét család lányainak csapja a szelet. így aztán már az sem világos, hogy tényleg komolyan udvarol-e Checcának, de ez már igazán eltörpül az országos gondok mellett. Itt van tehát ez a két család, családfő nélkül, s kezdődik a veszekedés, amelyet ugye mindig a másik fél kezdeményez. Node hogy is van ez? Toffolo nem átallott Luciettára, Tóni húgára mosolyogni, aki ugye Titta Nane jegyese. Orsetta, a szomszéd Fortunato sógornője erősen nehezményezi a dolgot, nosza, jól odamondogat az eljegyzett lánynak. Persze Luciettát sem kell félteni, jön is a válasz hamarjában. Ebből lesz aztán a ramazuri, amiből csak egy ember kerül ki győztesen, Toffolo, aki szép csendben bekeríti magának Checcát. Persze nem kell annyira előreszaladni. Koránt sincs vége a dolognak! Még néhány pofon, s megérkeznek a férfiak, akik aztán mégjobban összekuszálnak mindent. Jegyességet bontanak fel, szomszédokat agyabugyálnak kék- re-zöldre, mire kiderül, hogy az egész teljesen hiába történt. Kaposváron nagyon jól érzékelhető a mihő, amiben a darab játszódik: vidéki olasz városka, nem túl gazdag lakókkal. A sikátorokba befúj a sirokkó, lengeti a házak potyode azt aztán jó alaposan. Hadarását a közönség igazából meg sem akarja érteni. Igaz, ez a Fortunato nem is az az észkombájn, akiket Kovács Zsolttól idáig megszokott az ember. Nem is baj. Elég a skatulyából! Ezt a feladatot is meg tudja oldani. Kovács Zsolt mellett a többiek nem aratnak akkora sikert a közönség körében, pedig igazán megérdemelnék. Némedi Árpád egyszerre sunyi, mézédes és gyermeteg Toffolo. Nála már csak Német Mónika gyermetegebb, aki kitűnően hozza a nyafka kamaszlányt, akinek gyakorlatilag mindegy, hogy ki veszi el, akár ez a tökmag is lehet. Molnár Piroska és Lázár Kati mintaszerű olasz családanyákat játszanak: ha az kell, megtépik egymást az igazukért, ha az kell, akkor egyszerűen csak süketnek tetetik magukat. Goldonit színpadra állítani nem olyan nagy dolog. Gyakorlatilag első betűtől az utolsóig játszva is jó előadást lehet belőle kihozni. Mostanában túl sok az ilyen köte- lességszerűen elvégzett iparosmunka. Itt azonban nem ez a helyzet. Vannak apró ötletek, amelyek jobbá, élővé teszik az előadást. Ez nem egy panoptikum, ahol a Goldoni-figurákat mutogatja a rendező. Itt bizony minden él, a felszín alatt fortyog az indulat. A szereplők igenis életrevaló, már- már mai alakok: az egyik „csatajelenet” végén a két fél összeszedi a menthető dolgokat: egy-egy habverő vagy más háztartási eszköz gazdát cserél. Aztán a végén persze - zúzódások ide vagy oda - mindenki megtalálja a párját, a két család egymás kebelére borul, kölcsönös bocsánatkérések hangzanak el, a tökmag Toffolo is elnyeri Checca kezét, s táncolnak, amíg meg nem halnak. KÓNYA ORSOLYA Könyvespolc 1953 júliusában megkezdődött a hírhedt recski büntetőtábor felszámolása. A kiszabadult foglyok között ott volt a huszadik századi magyar költészet egyik legmarkánsabb képviselője, Faludy György is... Ezzel a eseménnyel kezdődik a kötet. A „Pokolbeli napjaim után” szerves folytatása az önéletrajzi visszaemlékezés első részének, a „Pokolbeli víg napjaim”-nak. Az első rész természetesen, a Rá- kosi-rendszer kíméletlen kritikája miatt, először csak külföldön jelenhetett meg 1962-ben, nagy visszhangot keltve. Magyarországi olvasó legálisan csak 1989-ben vehette kézbe. (A magyar szellemi és poli- tikai(!) élet igazi fintora, hogy előzőleg a külföldről bejutott és elkobzott példányokat sokszor magas rangú belügyi tisztek értékesítették - jelentős egyéni haszonnal...) A „Pokolbeli napjaim után”, hasonlóan az előző kötethez, több Faludy György: Pokolbeli napjaim után idősíkban játszódik, de mindegyik eleven, lüktető élet... Egyszerre kor- és irodalomtörténet. Áz ötvenes, hatvanas évek magyar valósága. Még akkor is, ha ezt a magyar valóságot nem hazai fények, hanem akkor egy külföldön élő (de.ízig-vérig magyar!) szellem világította meg... A recski emlékek természetesen itt is sokszor visszatérnek. A sza- dizmussal, a testi-lelki kínokkal a költő a szellem erejét szegezte szembe. Mindennél többet mond, hogy ezzel nemcsak a maga, hanem számos társa életét is megmentette. És megírta visszaemlékezéseit, örök mementóul... 1956 októberében, Rajk László újratemetésén leírt gondolatai ma is mellbevágóak: „Elismerem, hogy tökéletesen ártatlan volt a konstrukciós per minden vádpontjában, de korántsem volt ártatlan azokban a perekben, melyeket az ő minisztersége alatt rendeztek. Kegyetlenségben méltó párja maradt Rákosinak...” A forradalom eseményeit elsősorban az írók, költők szemszögéből tárgyalja. Egy-két mondattal is felejthetetlen arcokat villantva föl e lázas, lüktető napokból. Nemegyszer kíméletlen kritikáját az eltelt évtizedek fényesen igazolták... Nagy Imre sorsát végig nagy ro- konszenwel és megértéssel kíséri... Számos, az emigrációban született nagy verssel állít neki méltó emléket... Az egész köteten (főleg a kötet elején!) végigvonul az író jellegzetes, vitriolos humora is. 1956 novemberében átázott szovjet katonák a Széchényi Könyvtárból lehozott, felgyújtott Sztálin-köteteknél melegedtek. „Végre akadtak emberek, akik Sztálin írásain melegedni tudnak...” Az 1956-ban bekövetkezett emigrációs évek évtizedekig tartottak, hiszen Faludy György csak a kilencvenes években tért végleg haza. (Ő megérhette, hogy az új Magyarországon írói-költői lénye újra teljes fénnyel ragyoghat. Nagy kortársának, Márai Sándornak csak a szelleme lehet velünk...) Számos meglepetéssel szolgál az olvasónak az író dél-amerikai körútja is. Nemzetközi szakszervezeti meghívásra néhány írótársával együtt tartott előadást több nagyvárosban a magyar forradalomról, sokszor félelmetesen tájékozatlan közönség közepette. Akik közül sokan nemhogy az 1956-os forradalomról nem hallottak, de azt sem tudták, hol van Magyarország... (Reméljük, ma már tudják...) Az emigrációs évek egyik legérdekesebb fejezete a Londonban megjelenő „Irodalmi Újság” története, melynek Faludy György a fő- szerkesztője volt. Döbbenetes látlelete ez az emigráns magyar írók és költők közötti sokszor elképzelhetetlen torzsalkodásnak, kivagyiságnak, hatalomvágynak. A szerkesztés Faludynak nagyon sok idejét lekötötte, elvonva őt a versírástól. És amit talán a legjobban fájlalt, az „Irodalmi Újság” akkor (az 1960- as évek elején vagyunk) nem juthatott be Magyarországra. (Ma már reprint kiadásként olvashatjuk...) A visszaemlékezés második részét egyre komorabb felhők árnyékolják be. Az író magánélete tragikussá fordult... Rajongásig szeretett második felesége, Zsuzsa (akinek könyvét is ajánlotta), halálos beteg lett. Hiába Faludy György minden igyekezete, a töménytelen gyógyszer, a külföldi utak, a vég megállíthatatlan... Finom pasztellszínekkel festett búcsúzkodásuk egyszerre lírai és felejthetetlen... Faludy György 91 éves. ír, alkot ma is, ragyogó szellemiségben. Bízzunk benne, hogy tovább írja önéletrajzát is. Hiszen annyi mondanivalója lehet még oly sokszor szeretett és átkozott századunkról... dr. sípos csaba
