Somogyi Hírlap, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám)
2001-03-17 / 64. szám
Somogyi Hírlap 2001. Márgius 17., Szombat Hétvége SIKER A BEMUTATÓN. Fortunato halászmester éppen hazaérkezik a tengerről, aminek Libera, a felesége láthatóan nagyon örvend a tegnap bemutatott Chioggai csetepaté előadás egyik humoros jelenetében. Képünkön a kétrészes vígjáték két szereplője: Molnár Piroska és Kovács Zsolt látható. fotó: kovács tibor Éjszaka születnek az ólomkatonák Csatasorba állítva várják az érdeklődőket a csurgói közösségi házban Fekete Gyula XVIII-XX. századi ólomkatonái. Egyedülálló ez a kiállítás, mert a mesterdarabok megformálására Fekete Gyula olyan anyagot fejlesztett ki, amely számot tart nemzetközi érdeklődésre is.- A gyurtex hatévi kísérletezés eredményeként született. A gyurmához hasonló, de annál jobb anyag, mert cérnavékonyságú formázásra is alkalmas - mondta a feltaláló. Megtudtuk: az anyagot most szabadalmaztatja, és feltalálója ragaszkodott ahhoz, hogy Magyarországon maradjon a találmány, bár lett volna külföldön is piaca. Az új anyag hamar népszerű lett a szakemberek körében, felhasználták a miniszterelnöki dolgozószoba restaurálásához, ötvösök, szobrászok és restaurátorok érdeklődnek iránta; Fekete Gyula tervezi, hogy bevezetik az iskolai oktatásban is. Elmondta: a gyurtex olcsó, hiszen a hagyományos technológiával készült ólomkatonák 2-10 ezer forintba kerülnek, a gyurtexből előállítottak mindössze 600 forintba. A feltaláló a történelem és az ólomkatonák megszállottja, éjszaka fél egykor kel.- Akkor csinálom az ólomkatonákat, mert napközben dolgozom a munkahelyemen. A délutánt már újra a műhelyemben töltöm. Este lefektetem a két gyerekemet, s néhány órát pihenek, hogy elölről kezdhessem. Fekete Gyula szenvedélye költséges - kísérletező kedvét szétégett lábasok tucatjai bánták - és fárasztó is. Bár az ólomkatonák fejét a Zsolnay Porcelángyár elbocsátott dolgozói festik, a különböző nemzetiségű harcosokra különböző karakterű arcokat. Ezek a figurák azért sem hagyományosak, mert a sorozatgyártá- sos darabok nem ólomból, hanem cinkből készülnek, az ólmot ugyanis mérgező volta miatt Nyugat-Európában már betiltották. Fekete Gyula szerint az ólomkatona-gyűjtés az okos sáfárok hobbija, mert a katonák sorT számozottak, azonnali antikvitá- si és anyagi értékük van. VARGA ANDREA Fekete szerenád A kövek megkoptak a századok alatt. Valamikor akkurátusán rakták egymás mellé a mesterek szorgos kezei. S mivé lettek a végtelen idő múlásával, széleik elvástak, mint öreg emberek fonnyadt ínyei alatt a fogak. Szélmarta, napégette, fagyrepesztette, esőáztatta, míg hordozták hátukon a világot. Mert mi lehet más sorsa a kockaköveknek, mint hogy felelgessenek a csizma, s topánsarkakkal, szikrákat csiholjanak belőlük a szeges patkók s a vasalt ágyútalpak. A házfalak vakolatai színüket veszítve, mint felégett háton a bőr, hólyagosodtak, s mállottak. Kilátszottak a valamikor veres téglák megfakult oldalai. S a habarcs, amint helyenként túlcsorrant. Az ablakok zsalui, szárnyszegett madarak, csak a zsanér tartja nyekklett eresztékeiket. Hűvös szél szaladt a Duna felől, felkapva a port, belisztezte a Trg Sv. Trojstava közepén a Szentháromság csavart oszlopát, s tetején a megfeketedett Madonnát. Töredezett márványkerítés virágtartójában, tavalyi muskátli, s mumifikálódott, zörgő dáliák bólogattak, meglesve a felettük szálló fekete angyalt. A Tvrda-erőd falát mohos lepedék takarta, s a négyszögletes bástyatorony sisakja lyukasan viselte a nyekergő szélkakast. De most is vigyázta a nagy folyót, mint egykoron. Lőré- sei ugyan esetlenül téglával berakva, s nem ásítnak a büszke sarfantinok, a túlpartra. Hosszú, délceg csöveik, tán harangokba olvasztva, hangjuk most is messze száll, miként a dörrenéseik az elmúlt századokban. Ézsiás csak állt, s nézte a teret, a letűnt világ nyomait kutatta. Ez hát, a büszke Mursa, amit Hadrián császár emeltetett. S oly fontos volt századokon át, hogy e helyt építették fel Osijek várát. S itt vert hidat Szulejmán, s indult a Mohácsi-síkra...Gornji grad... s a többi utca, mint itt felejtett relikviák. Majd kizöldellenek a fák, s leveleket hajtanak a bokrok. S a fázós galambcsapat, mi most üres szárnycsattogással röppen a kockakövekről a reménytelen folyó felé, életet lel a zsendülő fűcsomók között. S a víz felől újra langyos szél suhan, s hozza a mandolin szavát, s ez a kopár, színét vesztett világ élni kezd. A Szent Péter- és Pál-katedrális ablakaiban fények gyúlnak, az esti csillagokkal. Megindult, kaptatott egyre följebb. A Dunára visszatekintve, meglátta a hidat, amit a felséges padisah Zil-káde hónapjában, a kivégzett főszerdár Ibrahim pasa seregével építe- tett. Két óráig tartott rajt az út, amint az ingoványos talajon is átívelt. Oldalain vastag tölgyfa gerendák, két ember tudta csak átölelni, és a korlát. A középúton jobbról s balról magas pavilonok, hogy a jövő s menő emberek kipihenhessék magukat. Aztán a híd, tíz lépésnyien felszedhető. Itt várkatonák vetik a hídvámot, a kormányzói kincstárnak. Éjjelre csigákkal felhúzzák, s a híd kapuját bezárják... látta ezt Evlia Cselebi... Ezsiásnak, csak Eszék. A város pontos geometriai formáival. A barokk házak s laktanyák katonás rendben, a jezsuita iskola és a ferencesek kolostora, s az a nyár, a Dunában csillanó ezüstös holdsugárral. Eltűnt leánde- rek illatával. Meg kell találnia. Előtte ment, a parttól követte. Fehér haris- nyás lábán fekete topán, s a virágos, sok rán- cú szoknya alól, kilibbent az alsószoknya csipkeszegélye. Karján fehér fonott kosár, s vállát kendő takarta, haja szikrázva hullámzott a napsütésben. Aztán hirtelen megállt, s szeme rávillant.- Miért követ, uram?- Csak... én is erre jártam - vonta meg vállát zavartan.- Hát jöjjön... ha már így van - felelte a lány, s mosolyán elolvadt a napsugár. Válluk összeért, amint előrehajolva a lecsüngő lombok alatt kerülgették a hézagokat. A vár párkányán galambok tipegve turbékoltak. Ézsiás elvette a lány kosarát. Benne a pirosló apró szemek, páros zöld száraikkal rájuk mosolyogtak.- Ha kedveli - kínálta a lány a cseresznyét -, éhét bátran elverheti... Ropogott Ézsiás foga alatt a friss gyümölcs, édes leve ajkán csorrant. Megbabonázva, a lány fehér nyakát nézte, s a domborodó halmokat, a pruszlik alatt. Szinte érezte, kemények lehetnek, miként a gyümölcs húsa.- Itt volnék - mondta a lány, megállva egy boltíves kapu előtt. Zöld repkény koszorúzta, s szaladt a magas ablak felé a ház falán. Körbe kerítette a kis fülkét, miben Szent Sebestyén nyilakkal tűzdelt homokkő teste, perget a múló időben.- Láthatnám valamikor - kérdezte Ézsiás. A lány átvette kosarát. Körülnézett, aztán hirtelen, szája ajkára tapadt. Oly forró volt, mint a déli nap. Kemény keblei, egy pillanatra, mellének nyomódtak.- Talán... - suttogta.- A nevét se tudom...- Mirjam - felelte a lány, s már csak azt látta, amint perdül a rakott szoknya és a csépkés fodrok eltűnnek a zöld ajtóban. Vaskilincse nyikordult, mint a nehéz társzekér kereke a kockaköveken. Állt és nézte a repkényes házfalat, rajta az álmos napsugarakat s a lusta legyeket, amint sütkéreznek. Belülről kutya vakkant, s egy macska körmök föl a kapuoszlopra. Tetején megállt, háta görbe, szőre felállt s nyervogott a lent acsarkodóra. Lassan megfordult. Elébe tárult a Tvrda, s mögötte a Duna. A víz felett fehér sirályok szálltak, és egy sajka úszott, orrában nedves háló csillant. Felgyűrt gatyaszárú ember, farában evezőlapátját emelte. Ő indult lefelé a görbe utcácskán, a házak gyámkövénél favedrekben, bólogató leánderek nevették. Az éjszaka, sziporkázó csillagaival, egy part menti kocsma udvarában találta. Az eperfa lombja, majd ráhajolt a diófa asztalra. Lapján sok rovátka, korhely monogramok az utókornak. Vörösbor a hasas üvegkancsóban, s tócsa a recés falú pohara alatt. Belerajzolt. Húzott egy vonalat. Lassan formázta a kettős szárat, s megtört tetejét, miközben a lány nevét suttogta. A bejárat mellett gitárok pengtek, s csörgős dob riongott. Ugyan ki hallhatta volna, amit maga elé motyogott.- Zdrávo - halottá. S amit felnézett, látta Milán széles mosolyát. Vastag bőrövéből kilátszott késének gombos nyele, s bocskorát az üres székre téve, megtámasztotta széles szalaggal betekert lábszárát. - Minek búsulsz, jó magyari. Asztalodon bor, homlokodon holdsugár, mitől keserű hát a világ?- Ülj le már - sóhajtotta Ézsiás. - Elmondhatom neked... ellopták a szívem.- Hát, lopjál helyette te is egyet - nevetett Milán, miközben letelepedett s az üres poharat magának teletöltve a másikéhoz ütötte. - Hallanám a történetet... Ézsiás fohászkodva elmesélte, miként akadt a Duna partján a legszebb lányra, kit valaha láthatott. Mily messze van az a repkényes kapu, de leginkább mögötte, ahová tán sose juthat, hogy Mirjamot megölelje. Milán éleset füttyentett, mire csend lett. Elhallgattak a hangszerek. Ő csak intett, és a tarka kendős dalmát, gitárját hóna alá véve megindult feléje.- Hát ha csak ennyi a baj, te magyari... akkor indulhatunk - mondta. Ezüstpénz perdült az asztalon, s megindult előre. A hold fehér fénye, megcsillantotta a nagy vizet. S fent a vár mellett, egymástól messze, gázlámpák rebbenő fényei, mint nagy pillangók, az éjszakai párában remegtek. A távolban kutya csaholt, felelt rá egy másik, aztán hosszan vonított. Langyos szellő halszagot hozott. Ézsiás alig érezte a bort. Az enyhe szédülést a gondolat okozta, talán újra láthatja, ki a délutánban megbabonázta. Ment volna ő az ördög után is, ha odavezeti, tán még a lelkét is áruba veti, hisz volt már ilyen... csak még egyszer érinthetné meg. A kapu feletti repkény szélét ezüsttel ötvözte a hold, s az ablaktáblák zárva. A csend a cserepekre telepedett. Csak a tücskök ciripeltek, s fűszeres illatot hozott a kertek felől a lég. Hátát a szemközti ház falának támasztotta, s arcába simított a kapu melletti leander. S Milán, hogy a húrokba csapott a dalmát, rákezdett. Szállt a dal, végig a kanyargós utcácskán, nekiütődve a zsalus ablakoknak, házfalaknak, kapuoszlopoknak. Fel a magasba, gurult az ereszeken, rá az ezüsthídra, egyenesen a félszemű holdba. Ő pilláit lehunyta, oly édesen fájt szíve, mint még soha. Milán dalát abbahagyta, mert felül kinyil- lott az ablaktábla. Az éjszaka fényében, megjelent egy fej. Ősz, hosszú haja rendezetlenül csüngött alá, s fekete vállkendőjének végei himbálóztak a leánderek felett.- Mi dolog itt zajongni - recsegett a hangja, mintha egy mély kútból kiáltana.- Szép leánynak, nem tenéked, banya - mondta Milán indulatosan.- Holt leánynak, te cudar! A húrok elpattantak. Mintha egy vad kéz vágott volna beléjük, s a hangszer megrepedt. Ézsiást hideg veríték lepte el, és érezte, foga összekoccan.- Hogy lehet az - kérdezte Milán.- Kérdezzed Istent, ha mered! De mostan már, innen menjetek... A dalmát futva indult, miközben fogadko- zott. Felhagy a bűnös élettel, s templomszolgának áll, csak most még az egyszer eressze el a Sátán, aki bizonyára még itt ólálkodik. Milán lehorgasztotta fejét, úgy indult s mondta, kevés szebb lány volt a bástyák alatt. S boldog volt, mint az ég madara, kit a szabad víz felett s a kék ég alatt, a Mindenható gondosan eltart. Az utca végén útjaik elváltak. Milán indult a csapszék, ő a víz felé. A partszegély csalito- sában fehér nyírfák álltak. Törzseik, mintha világítanának, s leveleik susogtak, miként legféltettebb titkokat mondogatnak. Ézsiás hallotta a nagy folyó hangját, mintha lassú malomkövek forognának. A fák között, miként a törzsek, egy fehér árny suhant, váll- kendöjén hajának bronza.- Mirjam - kiáltotta, de hibába nyújtotta kezét, csak a semmit markolta. Amint iramodott utána, egyre messzebb került, míg fel nem oldódott, a hullámok holdfényi csillogásában. Leült egy éger tövében, és nézte a hömpölygő, sötét vizet. Ajkán érezte a délutáni csók melegét, s látta a szemek mélységét... A házak most is ugyanott álltak, csak a vakolatuk hámlott. S az utca görbéje ugyanúgy esett, csak a leánderek tűntek el. Megvolt az a kapu is a repkénnyel, ami most befutotta a ház falát, kihagyva az ablaknak tábláját. Nézte a megrozsdásodott kilincset, és szinte látta, mint lebben a csipkés alsószoknya, amint utoljára becsukódott utána. S ekkor, mint egy varázsszóra, nagyot nyi- kordulva, tárult az ajtó. Várta, kilép rajta, kiről annyi év óta, éjszakáit átálmodta. De csak az udvar összehajtó bokrait mutatta, az üresen ásító bejárat. Szélúrfi nyitotta, és egy távoli szerenád, elhaló hangjait hozta, ujkéry csaba „Erős várunk a nyelv” (Kosztolányi) 15-dik március, 1848 Petőfi Sándornak a fenti címmel jegyzett verse került a napokban a kezembe, s nagy örömmel olvastam újra a dicső napra emlékező sorokat... Jól tudom, ma már senki sem jelölné így azt a nevezetes napot, hisz a keltezésnek, dátumnak megvannak a maga szabályai. Bárcsak mindenki ismerné ezeket az előírásokat! Ma bizonyára így írná le Petőfi is a fenti címet: 1848. március 15. A legújabb helyesírási szabályzat a korábbival összehasonlítva, szabadabb kezet biztosít a dátum, a keltezés leírásában. Elfogadott és helyes a fenti megoldáson kívül az alábbi valamennyi: 1848. március 15-e; 1848. III. 15.; 1956. 10. 23. Sőt, terjedőben van a pontok nélküli, kötőjelekkel tagolt forma is: 1956-10-23 Az utóbbi két lehetőségnek én nem vagyok híve, mert a magyaros megoldást szorítaná ki az idegen. Problémát szokott okozni az is, hogy mikor teszünk az évszám után pontot és mikor nem. Ha az évszám sorszámnév, utána pontot teszünk; ha viszont az évszám az utána következő szóval (hónapnévvel vagy időt jelölő egyéb szóval) birtokviszonyban van, esetleg az évszámot névutó vagy névutóból képzett melléknév követi, nem teszünk utána pontot: 1526. augusztus 29.; de: 1526 augusztusában 1848. márciusban; de: 1848 márciusában 1918. október végén; de: 1918 októberének végén 1945. tavaszi; de: 1945 tavaszán 1956. októberig; de: 1956 után 2001. január előtt; de: 2001 előtti stb. Nem teszünk pontot az évszám után akkor sem, ha a mondatban ez az alany: 1848 a magyar történelem dicső éve. 1990 a rendszer- váltás kezdete. A keltezésben az évet és napot jelölő számokhoz a toldalékokat pont nélkül, kötőjellel kapcsoljuk: az 1956-os forradalom; Magyarország 1514-ben; 1848. március 15- én; 1526. augusztus 29-től; 1945. április 4-ig; 1971. április 1-jén; 2001-ben stb. Végül, ha a napok sorszáma után névutó következik, a számok után a pontot ki kell tenni: A kiállítás 2001. március 14. és 31. között tekinthető meg. A másik megoldás: A kiállítás 2001. március 14-e és 31-e között tekinthető meg. Jutott mindez eszembe az 1848- as forradalom ünnepének előestéjén; 2001. március 14-én; 2001 meteorológiai tavaszának 14. napján. MIHÁLYFALVI LÁSZLÓ Suszterszék színes bélyegen A Bútortörténet - antik székek bélyegeit két éve kezdte megjelentetni a Magyar Posta Rt. S a mostani, újabb hat címleten a kézművesség történelmi emlékeinek miniatűrmásolatait látjuk. Valamennyi a néprajzi és az Ipar- művészeti Múzeum remekei közül való. A legegyszerűbb - az egyforintos címletű - csak egy keményfából készített, alig százéves suszterszék. A 7 forintos, narancsvörös bélyeg tulipános támlásszékét Tótkomlóson faragták 1853-ban, a 8 forintos címletű, régi ebédlőszéke már a századvég polgári ízlésvilágát tükrözi. A harmadik, dió- barna bélyegen - ez a 40 forintos címleten - egy kényelmes karosszék. Á hajdani millennium évében készítette Alpár Ignác tervei alapján Jaiser Gyula. A 60 forintos bélyegen - olajzöld színű - diófa borítású, esztergályozott és faragott csigás biedermeier karosszék van, a 200 forintos, sötét türkizzöld színű bélyegen egy kincset érő bútor. 1810 körül készült; Vogel Sebestyén alkotta feketére pácolt körtefából az aranyozott Merkúr-bottal díszí- tett, háttámlás kanapét. _______■