Somogyi Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-23 / 300. szám
2000.DECEMBER 23., Szombat tft Somogyi Hírlap - 17 oldal 2000 KARÁCSONYA Az álló tükör már régóta, csak tartozéka volt a nagyszobának. Ott állt a hármas szekrénnyel szemben az ablak mellett, ki tudja mióta. Megfakult faragott kerete, mint egy koszorú övezte, s benne a velencei üveg, a valamikori jobb időkről árulkodott. Miként a képek a falon a színüket vesztett blondenekben. Ézsiás megállt előtte, s gyanakodva szemlélte az egyenruhás tükör képet. Ugyan...ő lenne az? A valamikor snejdig hadnagy, ki Lemberg felé rohamozva, űzte a muszkát, hogy aztán a srap- nerok tűzében megtanulja igazán félni a Jóistent? A tiszti kabát, akár csak a tükör kerete, szürke lett s a gallérján a parolin nem veri vissza a napsugarakat. Csak a zsebek akurátos varratai, jelezték a régi tartást. Nézte magát. Miért vette fel pont ezt a naftalin szagú ruhát, mert akár vehette volna a szekrény legmélyebb zugába rejtett frakkját, amit manapság, csak színpadokon hordanak. Karácsony este lesz, ha elfogynak a fénysugarak... s elő jönnek majd az árnyak, s benépesítik az üres lakást. Akkor majd elő veszi a butéliát, s koccint mindenkivel, és kér még egy kis türelmet...bár nem sok dolga van már ezen a világon. S amint elfordulva kitekintett az ablakon, csak a ködös kerti fákat látta. Nem suhantak, mint hajdanán, aranyozott angyal szárnyak. Csak ez a század, végtelen idő végére érve, siratja a katonákat... Felöltőért nyúlt. Fekete posztó nehéz kabát, bebugyolálja s nyomja, műit az évek, de melegíti s megóvja. Megszokta. Bizonyára van rangosabb, de ez akár a rojtos hosszú selyem sálja, már hozzá tartozik, miként kora. S a kulcsok a karikán ércesen zörögtek, amikor ajtaját kívülről bezárta, s nagy oldalsó zsebébe elmerültek, mint nehezék a tenger vízében. El kell mennie, s fellelni azt a helyet az erdőben, ahol annyi éven át megtalálta azt a fenyőfát, ami feldíszítve hirdette, a Kisded megszületett. Akkor a gyertyák rebbenő és a csillagszórók szikrázó fényeiben, könnyek csillogtak a felnőttek szemében...miért volt az, hogy csak a gyermekeké ragyogott... - gondolta. S játszotta tovább az örök találóst, amire úgy is tudta a válaszokat. Mert hiszen, ha az ember magában van, az időt valahogy el kell töltenie. Régóta nem állított már karácsonyfát. Mert a fenyő az más. Karácsonyfa csak egyszer van az évben, s nem csak a díszektől lesz az, hanem attól, hogy körbeállják és eléneklik a Menyből az angyalt... Ha nincsenek akik körbe vegyék, elég egy ág az öreg, repedezett zománcú vázába, amelynek oldalán a slafrokos hölgy, kézfejére támasztja gödröcskés állát. Mélyet szippantott a párás levegőből, s szeme káprázott a csillogó fehérségtől. Hó borította, s mint egy nagy dunna takarta be a világot. Kucsmát viselt az udvari nagy fenyő, s a távoli gém a kút felett. Az ereszek jégszakállt eresztettek, s a csapok, mint göcsörtös, egyre vékonyodó ujjak, sorjáztak. Vanda, a dús bundájú németjuhász kutya, mélyet vakkantva bújt elő házából, s zászlónyi farkát csóválva, meresztette okos gombszemét gazdájára. Orrából páraoszlopot lövellt, s csendesen nyüszített.- Jönnél, ugye...hát legyen karácsonyod - hajolt le Ézsiás és veregette meg nyakát, miközben a kutya érdes nyelvével köszönte meg öreg kézfején jóságát. A szarvas király tzéka volt a Indultak együtt. A magasban vadludak gá- nő melegét, Indultak együtt. A magasban vadludak gá- gogtak, láthatatlan ékjük húzott a távolba. Varjak serege közelített a mezők felöl, s a kertvégi nagy diófára telepedtek. Mint fekete gyümölcsök, duzzadtak az ágakon, miközben méltatlankodva kiáltoztak, hogy semmit sem leltek. Ézsiás megfordult, és egy pillantást vetett házára. Zsalus szemei lehunyva, s nagy barna két- számyas ajtaja, mint szája, becsukva. Tetején a hósipka, mintha téli álmot aludna. Homlokán nem visel keresztet, amit az angyalok rajzolnak, jó gyermekek jutalmára. Arra gondolt, ha visz- szajön majd, nem várja fény az ablakban. Felesleges volt bejáratát kulcsra zárni, nem fog senki erre járni. Ropogott a hó lába alatt, s Vanda amint előre szaladt, lukakat hagyott, mély nyomokat a jégkérges takaróban. S utána keskeny csapás maradt, ami mint ha a semmibe vezetne, egyre csak előre a mind ködösebb délutánba. Elmaradt mögötte háza s udvara, miként a hátra hagyott évek, miket hiába keresne, fel nem lelhetők csak emlékezetében élnek. Megtapogatta zsebét, érezte a domborulatot. Oda rejtette a girlandot, ezüstözöttet, aranyost, s zörrent a papírzacskó az angyalhajjal. Feltűnt az erdőszél, mintha eléje toppantak volna a fák, csupasz ágaikat, mint fázós karokat emelték a magasba. A szélsőn nagy madár gubbasztott, horgas csőrű fejét begyébe húzta, tollát felborzolta, és ügyet sem vetett az alatta elhaladókra. Rája, most rossz idők járnak, mert az egerek a vastag takaró alatt, éles szeme elöl rejtve maradnak. Emlékezett arra a havas délutánra, amikor hátán puskával, itt pillantotta meg a gyönyörű szarvast. Agancsai között a napot hordta, fejét felvetve állt, s fekete orrlikaiból pára gejzírek törtek elő. Őt nézte, mintha várta volna, aki egy dörrenéssel hozza el az utolsó pillanatot. Lassan emelte célra fegyverét a bal lapocka mögé, amikor megpillantotta barna szemét. Könnycsepp hízott szegletében, aztán legördült, nedves csíkot hagyva. A célkeresztben sírt a szarvas, úgy gondolta tisztán látja, pedig távol volt. Akkor puskát tartó keze lehanyatlott, s a golyó töltötte fekete lyuk, a hóra ásított. S nem bánta, amikor az méltóságteljesen megfordult, koronáját magasra tartva lassan elballagott. Azóta minden alkalommal ha erre jár, megjelenik a szarvas király. Most is ott állt, s kutyája, mint a ködképen, átszaladt rajta. Ő mosolygott, és cinkosan intett felé. Csak ketten tudják, mennyit ér az evilági lét. S felette a fény, ami lassan terjedt, s bearanyozta a király szarvast, s az ő eresedő kézfejét. S amint oda ért kialudt a kép, mint amikor gyertyát fújnak el sötétség idején. A fák között, megszűnt a köd. Mintha egy más világba lépne, s a hó is egyre kevesebb, erre felé alig esett. Megenyhült, kékes párát hozott a szél, különleges illatot, s távoli zene szólt. Hallotta a lantét, s a spinét üveg hangjai toppantak az ágak között, ahol színes madarak gyémánt szemei pislogtak.- Szabad egy táncra ? - hallotta, és eléje rep- pent egy fehér kacsó, mint könnyű madárka telepedett vállára. S ő nézte a rég nem látott szemeket. Oly mélyek voltak, mint a tiszta Adria végtelen kékje. S a selyem ruha fehér fodra surrant, mint egy koron, a fényes parketton. Ézsiás ráhajtotta borostás arcát. Érezte rebbenő melegét, válla és álla között a fehér kéz, s már tudta, hogy a gyémánt szemű madarak ifjú évei, mind a szarvas királyt kísérik. S a feketék, mik diófáját ellepték, mostani fogyó esztendők jelképei.- 0 Uram - sóhajtotta, - legyen meg a te akaratod, de még hadd maradjak e perccel, az utolsó valcerrel tükrös palotád teraszán... Tisztásra ért, ahol valamikor a fenyves állt, csak a fűvel magasan körbenőtt csonkok mutatták, hol álltak a büszke fák. Elfogytak, miként az évek. Mint ha arra lettek volna porciózva, hogy kitartsanak, míg van kinek feldíszíteni zöld tűlombjukat. S a tisztás végében állt az erdei kápolna. Ki és mikor építette Isten házának, beszéltek róla sokat, de hogy mi az igazság senki se tudta. Egy a biztos, rég nem használták már. S, hogy mikor látott utoljára monstarciát, tán már bedeszkázott ablakai se emlékeznek rá. De most meglepődve látta, ajtaja tárva, és fény vetődik ki a havas bejáratra, és ott ült Vanda a gyámkő mellett, gazdájára várva. Ézsiás belépett. Az oltáron fehér, keményített terítő s misekönyv az állványon kinyitva, piros jelző szalaggal. Az aranyos kehely középen egy kis fehér lappal, s tőle balra talpas ezüst feszületen csillant, a két oldalra állított gyertyák fénye. S ott volt a két kis üveg kancsó borral és a vízzel, mintha mindjárt kezdődne az istentisztelet. Mint ha csak rá várt volna az üres kápolna, amiben ott állt egy díszítetlen fa. Beült az első padba. Kezét összekulcsolta, szemét lehunyva homlokát ráhajtotta. S látta a nagyszobát, közepén a karácsonyfát. Ragyogott, mintha a nap költözött volna ágai közé. S a gyerekek fehér harisnyás lábán fekete laktopán, kopogott a parkettán, amint összefogódzva örömtáncot lejtettek. Ott volt a hintaló, deres hátán piros nyereg, és ezüstös kengyel csüngött a kunkori talpak felé. S mellette a csákó és a kard, ami ékesíti majd a kis magyart...és a babaház, s a gyékényből font kis kocsi, nagy küllős kerekekkel. A képes könyvek, kinyitva élükre állítva. A fa tetején könyöklő angyal mosolyogva nézett alá a megelégedett világra.- S mondd apa, mi lesz ha nagy leszek...akkor is eljő majd az angyal?- Akkor én leányom, lehet, hogy szomorú leszek szent karácsony este...- Miért apa, hisz akkor is eljő az angyal! Ézsiás felállt és elindult a fához. Kivette zsebéből a girlandokat, s ágaskodva felülről indulva, mint hajdanán tette, a fenyőt körbe tekerte. Az ezüst s arany szálak kígyózva ölelték az ágakat. Végül az angyalhaj, üvegesen csillant a gyertyák lángjaiban. S ekkor látta a gránátok robbanásainak fényében, mint vonulnak a katonák. Köröttük végtelen dermesztő fehérség, somk végtelen. Egyre csak jönnek és tűnnek el a semmiben, így múltak el századok. Rájuk vajon ki gondol... A csendes éjben aprócska csengő hang, épp csak egy pillanat, míg a hangszüánkok összekoccanva bonganak. S a tárt templom ajtóban, magasra emelt fejjel, ott állt, a szarvas király. Nyakában ezüstpántlikán kis harang. Mintha bólintana, aztán megfordult és indult, amerről feltűnt egy fénylő csillag. Ézsiás fázósan húzta össze kabátját, s indult utána. A sötét éjszakában, előtte az üstökös csóvája, s a szarvas király mutatta az utat, merről hasad majd az új idők hajnala. ujkérycsaba Az utolsó Karácsony Kicsi, vedlettfalu parti ház áll a két part közé szorult víz mellett a kavicsokon, körültámogatva vízhozta tuskókkal gerendákkal. Itt él a kis gyérszavú szürkearcú ember. Görbén megy ha jár, az egyik vállát mindig lejjebb tartja mintha mindig cipelne valamit a vállán. Régideje él itt, nyáron mindig mezítláb, télen meg ha beáll a víz, ) elindul a folyás irányában fölfelé, nem tudni hová csak azt, hogy Gergely-napra mindig visszaért. Pár éve már nem volt hová indulnia. Ittmaradt a parti házban, - egyedül. A tavaszok régebben, mindig,meghozták neki a nyár ígéretét. Ilyenkor a tavaszi sárga napon kátránnyal bádoggal kerülgette az öreg telthasu ladikot. Foldozgat- ta, javítgatta. Készítette a nyárra, mikor jöttek az emberek, kik készültek a túlsó partra. A bádog mindig nagyon csillogott a napon, de a vízben ez is rozsdásfekete lett mint | a többi. A ladik régi már, nem is tudja már miként is került hozzá. Egyszer csak itt hasalt a kavicsokon és | ettől kezdve az életet jelentette számára. Kora tavasszal mindig összekötötte a két partot egy nagy kötéllel, hogy mellette vontassa át a ladikot az emberekkel. De már elmúlt a nyár, nyomában az Ősz a tél is idelopakodott szürke ködeivel a víz fölé. A ladikot is kihúzta a partra, - hisz nem jöttek már az emberek, kik a túlsó partot keresték. De most jön a karácsony, jön az ünnep. Asszonya már nem volt. Meg nem is volt már hova menni. Itt maradt a parti házban. Nézte a vizet. Ez a víz már szürke volt. Fagyos. De még az ősszel kinézett magának egy kis fenyőt ott a másik parton, - jó lenne karácsonyra, hisz oly régen nem érzett fenyőillatot. A karácsony illatát, a gyertya furcsa füstjét. Az Asszonnyal elveszett mindez. Át kéne még egyszer menni a túlsó partra, megkeresni azt a kis fenyőt. Át kéne hoznom a kicsi házba, talán gyertya is kerül. Jó lenne még egyszer érezni az ünnepet. Jó lenne tudni, hogy van még karácsony. El is indult a szállingózó hóban le a kavicsokon. Ott állt a ladik az ő asszonyságával, telt hasával a parton. Úgy mint emlékében az Ő asszonya. Fogja az evezőket, a vállán viszi. Most olyan az árnyéka mint egy szomorú madárnak. A sápadt napon, visszanéz a házra, majd a cölöpre, hová ta- vaszszal szokta csomózni a kötelet, ami mellett vontatta a ladikot. Most átpillant a vízen, gyenge a szeme, az egyikkel már nem is lát. Keresi a túlsó cölöpöt, hisz arra kell eveznie. Berakja az evezőket. Próbálja letolni a ladikot a kavicsokról. Csikorogva sír a ladik, de lassan vizet ér. Beszáll. Helyére teszi a lapátokat, majd az egyikkel ellöki a partot. Szeme tele van újra a sápadt, téli szürke fénnyel. - De miért oly szürke? - gondolja. No mindegy, fontos, hogy átérjek a kis fenyőért, a karácsonyi társamért. Már régideje halogatta ezt a „fenyőértmenést”. Valami furcsa remegés élt benne már az ősz óta. Még a nappalok sem hoztak tiszta fényt a szemében, pedig mennyire szerette a Napot. Köszönt neki reggel, búcsúzott este. De mára már csak a sejlő korongot látta, a lassan ereszkedő ködön át. De át kell hoznia a fenyőt, hisz az ott senkié, vagy talán csak az övé. A cölöp felé pillant. Sodrása kapja el. Erősen kell eveznie, hogy tartsa az irányt. Görcsösen markolja az evezőket de a törött tollú lapátok nehezen fogják a vizet. Erősen evez, húzza, hátra-hátra pillant a cölöp felé. Szemében újra ott a Nap, megtelik ezzel a hideg téli nappal. Tartania kell az irányt. Azt az irányt mit annyi éve járt. Szédülés fogja el, már nemcsak egy cölöpöt lát, a napból is kettő lett. Majd hirtelen elfeketedik minden. Majd újra fény lesz a szemében, harsogó lángoló tobzódó nyári fény. Látja újra a kis parti házat, a cölöpöt. - At kell érnem mindenképp, át kell érnem! Teljes erővel evez, - ha elkap a víz, soha nem érek át! - motyogja. Muszáj, hisz ott van a kicsi fenyő, vár engem! - suttogja. Harsogó fény önti el újra a szemét. Sok fény. A lángoló napot is látja, a hatalmas tavaszi napot. Majd újra fekete lesz minden, a vedlettfalu parti ház, a cölöp, a víz, a nap meg a fenyő is. A ladik lassan meghasal a kavicsokon, az öreg feje is billen belé. Szemében már semmi sincs, körötte csillog a jégszürke víz, a kavicsos part és a sápadt téli nap. A házban megtalálták az iratait. S. Mihálynak hívták. Élt... ennyit. STOTZ MIHÁLY Karácsonyi meglepetés Kiingerre karácsony estéjén az utcán csaptak le a rendőrök. Húsz méterre állt attól a helytől, ahol röviddel előbb meggyilkoltak egy lányt. Fogságba ejtésének egyetlen oka az volt, hogy nagyon hasonlított a feltételezett tettesre. Miközben a hideg bilincs rákattant csuklójára, felrémlett neki az a furcsa jelenet, amit nem sokkal előbb a Hosszú utca sötét zugában látott. Immár kezdte is mondani őrzőinek, de azok határozott „kússzál belé fojtották a szót. A kapitányságon se voltak bőbeszédűbbek:- Főnök! Meghoztuk az emberünket... - harsogta egy snájdig újoncféle, mire az ajtó mögül kinézett egy kőarcú őrmester, és csak annyit mondott: - Vágjátok a fogdába! Kiinger telefonálni szeretett volna feleségének, mert már nagyon közeledett a Mennyből az angyal eléneklésének ideje a karácsonyfa alatt, de nem engedték. - „Toronyóra, láncostól nem kéne?” - förmedt rá köpcösebb kísérője. Arra gondolt: jó lenne valakitől segítséget kérnie, de hamar rájött: senkihez sem fordulhat, hiszen neki nincsenek befolyásos barátai. Az ő érdekében még soha senki nem emelt szót egyetlen hivatalban sem. Neki nem kalapolnak az utcán, az orvosnál ki kell várnia a sorát, az áruházakban pedig mindig az „olcsó ám” feliratok szabják meg az útvonalát.- Azonnali kihallgatást kérek! - szólt oda a fogdaőmek miközben az a nadrágján kívül úgyszólván mindenétől megfosztotta. De az gúnyosan felröhögött: „ - Kihallgatást?! Karácsony szent estéjén, amikor a nyomozó urak mind a családjuk körében a szeretettől áthatva ünnepelnek? Hogy képzeli ezt?”- Mert én az utcán láttam...- Engem nem érdekel, hogy mit látott. Fogja be végre a száját, aludjon vagy kutasson a fejében az enyhítő körülmények után, hogy majd a bírók megszánják, ha eljön az ítélet ideje. Tíz óra felé járhatott, és a fogda lassan álomba szenderült. A bántó szürkeséget csak a sarokban álló kis fenyő törte meg sokszor előszedett, egyre kopó díszeivel. Kiinger hosszan bámulta az ezüst, rubin meg arany gömböket, és egyszercsak otthon találta magát. A gyerekek éppen a karácsonyfa alatt bontották a szerény ajándékokat, amikor kopogtak. Az ajtóhoz sietett és tágra nyitotta...- Jó estét! - hallotta álmából felriadva, és azt látta, hogy egy férfi áll a zárka ajtajában. - Jó estét! - ismétlődött a köszönés - Ronga hadnagy vagyok. Szeretném kihallgatni. Jöjjön velem. Kiinger majdnem megjegyezte: neki bizonyára nincs családja, hogy így e szent estén vele foglalkozik, de a rendőr megelőzte: - Elnézést, mert megvárakoztattuk - mondta, és udvariasan előre engedte. Az irodában a fotelba ültette, és kávéval kínálta. Elmondta: ő vizsgálja a gyilkossági ügyet, és az az érzése, hogy Kiinger egy szerencsétlen pillanatban nem a legjobb helyen tartózkodott, de majd szép lassan mindenre fény derül...- Úgy gondolom, hadnagy úr, hogy ezúttal éppen ott voltam, ahol kellett...- Ezt hogy értsem?- Ezen az estén többször el akartam mondani kollégáinak, hogy a Hosszú utca egyik sötét zugában - hazafelé - parázs veszekedésre figyeltem fel. Egy ütött-kopott Ladából két kigyúrt pasas ugrott ki. Az egyik nagy erővel nekilökte a kocsinak a másikat, és közben azt sziszegte. „ - Mondtam te állat, hogy a pisztolyt dobd a csatornába. Már lebukhattunk volna miatta.” Egy kis ideig dulakodtak, aztán hirtelen abbahagyták. Majd bevágódtak az autóba, és el- viharzottak. Engem nem vettek észre, de a rendszámot jól láttam, és meg is jegyeztem.- Mondja gyorsan...! A hadnagy a telefon után nyúlt. Kiinger számára érthetetlen parancsok röpködtek, csak a Lada rendszáma volt tisztán kivehető. Aztán - mintha mi sem történt volna - a rendőr újra kedvesen csevegni kezdett. Érdeklődéssel hallgatta, megbilincselése előtt a barátjánál volt, hogy a havazás előtt segítsen lefedni a félig kész házat. Egészen hátradőlt, és a karácsonyéjszakák glóiiás hangulatát kezdte felidézni. Azt mondta: délután, amikor haza szaladt, hogy feleségének átadja a gyerekek számára vett meglepetés-ajándékokat, fiainak elmesélte első emlékezetes karácsonyának történetét. Abból a varázslatból az ő emlékezetében legjobban egy csokoládé „aranyóra” maradt meg, amely a fa legtetején díszelgett, elérhetetlennek és mégis oly közelinek tűnt. Kiinger ámulattal hallgatta a hadnagyot, aki alighanem a karácsonyestét ma nem a családja körében tölti, mégis milyen szeretetteljes hangulatot teremt a rideg szobában, amelyben valahogy közel kerülnek a szívek, mintha egyformák lennének. Kiinger arca kipirult, ám közben az ajtóra pillantgatott, mert attól tartott, hogy egyszercsak kivágódik, berontanak a bilincselő martalócok, hogy megint elhurcolják, és akkor vége a varázslatnak. Ehelyett egyszercsak felállt Ronga és azt mondta: „-Jó, Kiinger úr! Fel a fejjel. Azt hiszem, minden rendben lesz. Adatat felvettem, és most szépen menjen haza. Ja, és köszönjük az információját! Kellemes karácsonyt kívánok! ...Mire a portára ér, az őrség már tudni fogja, hogy szabadon távozhat.” Kiinger úgy érezte magát, mint akit hideg-meleg vízben mártogatnak. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy azt az utat, amelyet nemrég bilincsbe verve tett meg, most szinte ugrándozva hagyhatja maga mögött, mint egy felszabadultan játszó gyerek. Majdnem úgy szédült ki a kapitányságról, és egy hirtelen fékező Lada elé lépett, amelyet láthatóan rendőrjárőr-kocsi kísért be. A vaksi fényben igyekezett kibetűzni a Lada rendszámát, de a járőrkocsiból kiperdült egyenruhás nyomban rárivallt: Na tűnjön el gyorsan... Nincs mit bámulni!” Kiinger összerezzent, és majdnem futva hagyta el a környéket. A sűrű ajtócsapkodás után lopva visszapillantott, és azt látta: négy rendőr között két civil férfit nyelnek el a félelmetes ajtók. A hangfoszlányokból semmit sem értett meg, mert felcsendültek az éjféli misére hívó harangok, és elnyomták az emberi szót. Felgyorsította lépteit, hogy lehetőleg még a templom előtt találkozzon a kétségek között vergődő, de minden bizonynyal a misére igyekvő családjával.- Gyerekek! Itt van édesapátok! - tört fel az öröm a feleségéből. - Hol voltál, már kerestettünk. Könnyezve ölelte át emberét.- A pokolban, de az Úr elküldte angyalát és kimentett... - mondta Kiinger.- Milyen angyal? - nézett rémült gyanakvással az asszony.- A rendőrségen, és hadnagyi rangban volt. Az asszony tágabbra nyitotta szemét.- Ne rémüldözz. Te is megérted, ha elmesélem, mi történt velem. Azt hiszem, nem csak szárnyaktól lesz valaki az angyalokhoz hasonlóvá - mondta elgondolkodva, átkarolva a templom felé húzta családját, ahol már messze csengőn szárnyalt a karácsonyi ének: ....hogy B etlehembe sietve menvén lássátok...” SZEGEDI NÁNDOR
