Somogyi Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-02 / 282. szám

Somogyi Hírlap 2000. December 2., Szombat Hétvége 9. OLDAL A vérszerződéstől az AIDS-ig István Laps szombathelyi orvospro­fesszor hobbitörténésznek vallja ma­gát. A vérátömlesztés, a vérszenző- dés a kedvenc kutatási területe, s úgy véli: jól jönne egy újabb vérszerző­dés, de a kupa körül csak dolgozó, kutató embereket látna szívesen, po­litikusokat nem. 1986-ban fedezte fel az első magyar AIDS-beteget, s bár hazánk a kevésbé fertőzött országok közé tartozik, az EU-tagság átren­dezheti az AIDS-térképet... Oktató- és kutatóorvosként mindig hangsúlyozom a fantázia szerepét, mert úgy vélem: a képzelet­nek meg kell előznie a kutató­munkát - mondta Ist­ván Lajos professzor. István Lajos 1922-ben született Bogotán. Buda­pesten és Halley-ben végezte az orvosi egyete­met. Gyermekgyógyász, majd a fertőző és a trópusi betegségek szakorvosa lett. Később he­matológus, transzfuziolégus és immunológus. 1945-től a szombathelyi kórházban dolgozik, az országos vérellátó szolgálatban tevékenykedik. Három gyereke, nyolc unokája van.- Erre sok példa van. Ovidius Át­változások című műve a Média-le­gendát dolgozza fel. Él egy jósnő a tengerparton, akinek híre megy: képes megfiatalítani az öregeket. Két lány felkeresi az apjukkal, s mi­kor a fiatalok elbizonytalanodnak, Média kitűnő pszichológusként - Arany szavaival - így fordul a lá­nyokhoz: „Mit késtek, hát gyáva szívűek, lecsapolni a vért, mely el­aggott. / Most kezetekben nyugszik atyátoknak kom, élte. /Érzéstek ha igaz, és nem sivár álom e szándék, / szent kötelességtek vénségét kard­dal, szikével elűzni. ” Ovidius leírta azt is, hogy a jós­nő kardjával rést nyit az aggastyán torkán, az öreg vérét hagyja kicso­rogni, s amint belé tölti az elkészí­tett nedveket, ősz haja, szakálla éj­fekete lesz és ocsúdva elámul, mintha az éveiből négyszer tíz tér­ne meg újra. Innen indultam el, és elkezd­tem keresni a vérről alkotott kultúr­történeti emlékeket. Nem kimon­dottan vallásokban kerestem, hi­szen olyan vallás nincs, amiben a vérnek ne lenne valamilyen átvitt jelentősége. Még a 11-12. század­ban is él az a felfogás, hogy min­den élet a vérben van, s ezért véd­jük a vérünket. Az ősember is azt látta, hogy aki megsérült, az elve­szítette a vérét, az erejét, aztán az életét.- Látszólag ez a logikus.- Igen, de nem lehet egyenlő­ségjelet tenni az élet és a vér közé. A mai tudásunk szerint a vér folyé­kony összekötő szövet, amely a szervek működését biztosítja. A vitalisztikus szemlélet a szívet te­szi az érzelmek a vért az élet kö­zéppontjába.- Régóta kutatja a vércsoportok alakulását is. Milyen vértípusa volt őseinknek?- A magyarságban sokkal több B-s volt, mint most. Kelet felé nő a B-sek, nyugatra az A-sok és a nul­lások aránya. Folyik a vita, hogy melyik elméletet fogadjuk el; a finnugor vagy a hun-magyar szár­mazás elméletét-e. Ugyanis az Al- táj vidékén rátaláltak egy szkíta hercegnő sírjára. Feldolgozták a csontjait és Kanadában megállapí­tották, hogy olyan a DNS-frekven- ciája, mint szerintük most a ma­gyaroknak, akik a keleti népek vér­csoport sajátosságait hordozták magukban.- A vérszerződést miért elemez­te?- Azt vizsgáltam, hogy az Etel­közbe érkező eleink hogyan gon­dolkodtak a vérről. Míg a nyugati kultúra vitézséget, egészséget, bá­torságot, fiatalságot tulajdonít a vérnek, addig a keleti, lovas nomád népeknél egészen más jelentősége van. A vérrokonságot, az összetar­tó erőt, az emberi kapcsolatot jel­lemzi. A vérszerződés azért kötte­tett, hogy a teljesen külön eredetű törzsekből törzsszövetséget csinál­janak, mert ez volt az érdekük. Azonos jogokkal rendelkező vér­testvérekké kellett lenniük. Azt gondolták, hogy a beléjük került vérrel, roko­nokká lesznek, így alakult meg a magyar nem­zet, amely ma­gába fogadta az akkori, de­mográfiailag nagyon eltérő erede­tűeket. A vérnek akkor olyan sze­repe volt, mint egy aláírásnak, egy bélyegzőnek egy államközi pecsé­ten. Ceremóniával statuálták, hogy megköttetett a szerződés.- A mai politikai elit hajlandó lenne egy új vérszerződésre?- Szükség van egy újabb vér­szerződésre, mert a magyarság, a társadalom atomizálódott, min­denki a saját dolgaival törődik. Az etelközi vérszerződés a magyarság 1200 éves fennmaradását biztosí­totta, de mára elkopott a nemzeti tartásunk. Most, az uniós csatlako­zás küszöbén, ha nem lesz tartá­sunk, akkor vendégmunkások vagy cselédek lehetünk csak.- Kiket látna szívesen a kupa kö­rül?- A dolgozó, alkotó embereket.- Politikusokat nem?- Talán egy-két karizmatikus politikust, akire fel lehet nézni az életük, a példájuk nyomán. Szé­chényit, Deákot odaállítanám, és Görgeyt is, akit teljesen hibásan ítélnek meg. Nem áruló volt, ha­nem a legjobb magyar hadvezérek egyike, aki a New York-i katonai akadémián vizsgatétel.- Nem lehet őket feléleszteni, leg­feljebb csak tervet lehet elnevezni róluk...- A mai politikusok tevékenysé­géhez is történelmi rálátás kell. Ti­sza Istvánhoz is kell legalább ötven év, hogy meg tudjuk ítélni az élet­művét.- 1986-ban a professzor úr is­merte fel az első AIDS beteget Ma­gyarországon. Azóta eltet másfél évtized. Változott a szemlélet?- Meg kellett barátkozni a gon­dolattal, hogy egy homoszexuális­sal ugyanúgy kell bánnom, mint egy másik beteggel. Nagyon nehe­zen ment, mert elhatárolódtam tő­lük. A feleségem pszichológus és mindig meg tudta magyarázni, hogy miért kell megérteni őket. A nyelvezetüket is meg kellett tanul­nom, mert különben nem tudnám felvenni a kórelőzményt. Aztán a közönnyel is szembesülök. Egy Vas megyei faluban él egy Erdély­ből áttelepült kis betegünk, aki vér­átömlesztéssel fertőződött odaát. A gyógyszereknek köszönhetően jó állapotban van: áll az AIDS ben­ne. Augusztus elején arrafelé vitt az utam, és üzentem, hogy meglá­togatnám a kisfiút. Szóltam az or­vosnak, az ápolónőnek, a védőnő­nek, a szociális munkásnak és a papnak. Mit gondol, az öt ember közül ki várt engem a faluban?- A pap.- Igen, csak a pap, aki hűen szolgálta a gyereket.- Az EU-ba való belépés átrajzol­ja hazánk helyzetét a világ AIDS- térképén?- Rosszabb lesz a helyzet. Az úgy­nevezett szocialista zárt határok az egészségügy szempontjából nem voltak rosszak. Ám ha százak jön- nek-mennek át úgy a határon, hogy semmit nem tudunk róluk, akkor megnövekedhet a betegek száma. LORINCZ SÁNDOR Évezredek kincse a pálya alatt Hét évezred titkai tárultak fel az elmúlt egy év alatt Jó állapotban került elő Balatonszemesen a 4500 éves cserép gabonatároló edény és korsó fotó: török anett Külső-Somogyban, a Balaton déli part­ján, ahol az M7-es autópálya nyomvo­nala húzódik majd. A Zamárditól a somogy-zalai megyehatárig csaknem hatvan kilométer hosszan 400 ezer négyzetméternyi terület régészeti feltá­rását végzik. Tavaly november óta ezer négyzetmétert bontottak ki, folyamatosan versenyt futva az idővel, mivel a feltárásra alkalmas ki­lenc hónapból mindössze négyet tudtak ki­használni pénzhiány miatt. A munkát több százmillió forinttal finanszírozza a Nemze­ti Autópálya Rt, ám a pénz nem jön folya­matosan, az idén például csak szeptember­ben tudtak hozzáfogni a feltáráshoz, pedig egész nyáron volt szabad kapacitásunk. A nyomvonal somogyi szakaszán 60 lelőhe­lyet jelöltek meg az 1992-es terepbejárá­son, a tavaszi és őszi szántásban felfede­zett cserép és csonttöredékek alapján. Dr. Monti Szilvia régész állítja: ezen e két anyagon nem fog az idő, nem porlasztja a föld mélye. A Szemesi-berekben például a péceli kultúra eddigi legnagyobb lelőhelye bontakozott ki a földből.- A 4500 éves településen számos érde­kességet találtunk - meséli a somogyi ku­tatások referense -, ilyen a nyíltszíni edényégető és az az öt női agyagszobor, melyhez hasonló csak kettő volt eddig So­mogybán. A 10-15 centiméteres szép ido­lok istenképmásként szolgálhattak és a ter­mékenységi rítus részei lehettek. A mun­kák nyomán leltünk rá arra az 5. századi temetőre, mely­nek 12 sírjából négyben egé­szen gazdag anyag volt: ezüst fibula, arany gyöngy­sor, ezüst öv- és csizmacsat. Egyébként a Szemesi-berek­ben hat korszak tárult fel. A szerencse a többi helyszínen is a régé­szekkel volt, Ordacsehi-Bugaszeg területén különösen nagyméretű földbe ásott házak alapját bontották ki, a 120 négyzetméteres építmények az egész országban egyedülál­lók. A szakemberek különösen kiterjedt te­lepülést valószínűsítenek, itt állhatott az egykori Csehi falu a 12.-15. században. Időnként még a sokat látott régészek is ta­lálkoznak talánnyal: ilyen most az a hatal­mas agyagkürtő, amelyről egyelőre azt sem tudják, mire használhatták. Meglepetés várta a régészeket Ordacsehi másik részén, Csereföldön is, ahol 14 ezer négyzetméte­ren mozgatták meg a felszínt, s alatta szo­katlanul sok, eredetileg faszerkezetes, föld­be ásott építményre leltek. A kutatók sze­rint a házak gazdasági célokat szolgálhat­tak, feltérképe­zésük után ké­pet adnak majd a kelta és a ró­mai kor idejé­ből a családi birtokokról. Meglepetés volt az a kicsiny sír­csoport is, melynek korát háromezer-ötszáz évesre becsülik, s amely 5 urnasírt, valamint két csontvázas sírt rej­tett. Két kutatási területen azonban már se­gítséget is igénybe vett a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, a Magyar Tudo­mányos Akadémia régészei tárták fel a ba- latonszárszói középkori falut, a temetőt és a kápolnát, valamint a szemesi Bagódomb 20 ezer négyzetméterét, amely Magyaror­szágon a legnagyobb ismert terület a neoli- tikum korából. A hétezer évvel ezelőtti nép a legkorábbi, amely már kerámiát készített és földműveléssel foglalkozott a Kárpát­medencében. Honti Szilvia szerint szerencsés, amiért Somogyra esett egy ilyen nagy beruházás, hiszen ennek révén a korábbiakhoz képest hatalmas területet vallathatnak s a kulturá­lis örökség mentése mellett ismereteik is gyarapodnak a megye őstörténetéről, tele­pülésszerkezetéről, összefüggéseiről.- Az eddigi feltáratlanságnak a pénzhi­ány volt az oka, a hetvenes évek végéig mindössze 1-2 szakember dolgozott a me­gyében. A nyolcvanas években a Kis-Bala- ton program nyitotta meg a lehetőségeket, akkor kutathattunk először átfogóan egy mikrorégiót. A mostani autópálya-építés éppen azt a területet érinti, melynek hihe­tetlenül gazdag a múltja, ugyanis a Balaton környéke minden korban kedvelt hely volt a letelepedésre. Az egyetlen gondunk az idő, 2002 végéig ugyanis be kellene fejez­nünk a területet. Azt még csak elképzelni sem lehet, hogy mennyivel gazdagabb le­letanyagunk lenne, ha már az első bejárást követően, 1992-ben elkezdhettük volna a feltárást, s nem hajtana bennünket az idő. IZMÉNYI ÉVA Dr. Honti Szilvia 1955-ben született Budapesten. 1978-ban kapott diplomát az ELTE bölcsésztudományi karán régész-francia szakon. Az egyetem után Kaposváron kapott munkát a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságán, ahol azóta is ö az egyetlen őskorral foglalkozó régész. 1987-ben Somogy megye későbronzkori törté­netéről írt tanulmányával szerzett tudományos fokozatot. Legje­lentősebb kutatásai: Nagyberkl-Szalacska szőlőhegyen az őskori földvár feltárása és a Kls-Baiatonon Vörsnél a későbronzkori te­mető és a kelta, Római telep feltárása. Azok a csodálatos portrésok. Szinbád című film felejt­hetetlen Majmókája mo­solyog ránk. Amikor Bán­falvi Ágnes kisbabája megszületett, egy függöny elé helyeztem és ráadtam a saját barack színű fürdő­köpenyemet. Rádöbben­tem, hogy ma is így néz­nek ki az emberek. A gye­rekek ugyanúgy ficánkol­nak ma a fényképezőgép előtt, mint 500 éve a rene­szánsz festők madonnái­nak ölében.- Mitől maradnak élők Inkey Alice portréi?- Attól, hogy megállás nélkül foglalkozom az Inkey Alice édesapjával 1940-ben született Alsógödön. Kezdő fotósként Budapesten a Práter utcai szakmunkásképzőben tanult a Fényszőv műtermeiben gyakor­latozott. 1960-tól a filmgyárban retusőr. 1962-től Standfotos: 32 év alatt 52 játékfilm, és ugyanennyi tévéfilm reklámfotóit készítette el. Rímgyári munkáját Balázs BéMjjal jutalmazták. Férje: Lakatos Iván filmrendező. Egy fia van: Lakatos Ádám. Hobbija: a fotózás. Ügyefogyott, halálra rémült vidéki kislány voltam, amikor bekerültem a filmgyárba, ahol Kossuth-díjas művészek vet­tek körül. Az első film, melyet fotóznom kellett a Mid néni két élete volt Kiss Manyival, Páger Antallal, Mezei Máriá­val. Nagyon nyomasztó érzés volt, a „nagyok” között, de lel­kesen csináltam a dolgomat és gondolom, megsajnáltak. Segítettek. Illyés György operatőrrel kilenc nagy játékfilmet fotóz­tam végig. Sokat köszönhetek neki. Látásmódot tanultam tőle. Azt, hogy az ember nem csak exponál, hanem átgon­dolja azt is, hogy mit kap visz- sza a látványban. Hogy a szí­nész és a helyszín egyaránt fontos, s a képen e kettőnek csak együtt van igazi hatása. A kaposvári megyeházán festmény-portréfotóival mu­tatkozott be Inkey Alice, Ba­lázs Béla-díjas fotóművész. Töré­keny termete nem hagyja sejtetni korát. Tekintete, gesztusai a válasz­tott művészet, a fotózás iránti lelke­sedését tükrözik. Azt a kitartást, melyet az éjjel-nappali készenlét fejlesztett ki benne, amikor stand­fotósként egyszerre három fényké­pezőgéppel téblábolt a filmforgatá­sok embert próbáló zűrzavarában, s leste a pillanatot. A pillanatot, melyből ezer volt, de csak egy-ket­tő reprezentálta hitelesen az alko­tást.- Gyönyörű munka volt. Fábri Zotán Húsz óra című filmjének is én voltam a standfotósa. Állandó feszültségben dolgoztam. Csak áll­tam és mindenkinek az útjában voltam, mindenkit zavartam, mégis meg kellett csinálni a képet. Korábban nem volt divat a portré­fotó, csak apuka művelte meg én. Mások megcsinálták a jelenetfotót, aztán szaladtak haza. Én meg ha volt egy kis ebédszünet, rögtön ro­hantam... Ilyenkor születtek azok az egyedi portrék, amilyen Dayka Margitról is készült - mutat a sze­cessziós stílusú arcképre, melyről a emberrel. Igaz, ettől estére kelve úgy kivagyok, mint egy liba, de megéri. Nemrégiben villámgyor­san kellett rólam készíteni egy iga­zolványképet. Azt mondták: - Ül­jön le! Nézzen jobbra, nézzen bal­ra, ne pislogjon, ne pislogjon... Szörnyű kép született. Amíg én a műtermemben összeszedem a ké­peket, addig a művésznő sminkel, előszedi a ruháit, s mire elkezdem fotózni, olyan lesz a hangulat, mint egy filmgyári forgatáson. Rá­hangolódik, tudja, hogy ő, és azt is, hogy én mit akarok. Ez idő kér­dése. Két-három óra egy portréfo­tózás.- A híres művészemberek köztu­dottan türelmetlenek...- Közel kell férkőzni a szívük­höz, hogy társak legyenek. Lámpákkal világít, mert mint mondja, az tetszik az embereknek.- Mitől jó egy portréfotó?- Néha egy apróságtól, néha egy érdekes nézéstől, fontosnak érzem ugyanakkor az ember ízlését. Ahogy Édesapa fotózta Karádi Ka- tcdint, az úgy maradt meg az embe­rek emlékezetében. Egy ismerő­söm mondta ezt amikor a műter­mem falán megpillantotta a portré­ját: - Milyen furcsa! A lányom így, erről a képről ismeri Karádit. A fotó­nak tehát óriási a felelőssége, az, hogy milyennek láttatja az embert.- Édesapja, Inkey Tibor neves, filmes fotóművész volt.- A harmincas, negyvenes évek­ben dolgozott, a múzeumok az ő fotóival vannak tele. Fantasztikus hangulatú, gyönyörű képek Csortos Gyuláról, Szeleczky Zitáról, Mezei Máriáról, Dayka Margitról.- Mennyire volt kritikusa az édesapja?- Csinálta a maga dolgát. Amikor látta, hogy kezdek jól fotózni, ak­kor felfigyelt rám. Furcsa kapcsolat volt közöttünk. Elismerem őt. Cso­dálatos volt, hogy egész életemben az ő szép képeit láthattam. Jobba­kat csinálni. Ez a vágy élt bennem.-És a film?- Nincs film. Jó, ha három éven­te egy játékfilmet készítenek. Bele- szerettem a portrékba, várnai ágnes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents