Somogyi Hírlap, 2000. november (11. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-18 / 270. szám
2000. November 18., Szombat Hétvége 11. OLDAL A tüdőgyógyász sebészkéssel álmodik- Mikor operált utoljára ?-1996 márciusában Kalocsán. Dr. Szabados György, a Somogy Megyei Tüdő és Szívkórház kaposvári tüdőgondozójának főorvosával puritánul berendezett szobájában beszélgetünk. Harminc évig operáló sebész, mellkassebész volt, négy éve nem vette kezébe a szikét. Legújabb munkahelyén, a kivénhedt röntgengépek birodalmában kifinomult sebészujjaival gyönge minőségű celluloid-felvételeket fordít a fény felé, hogy fellelje a tüdő, a légcső, a hörgő és a körülöttük lévő területek elváltozásait. Ha kell, műtétet javasol, amit azonban - bár tudja az optimális megoldást - már más végez el. Vajon miért?- Arra a kaposvári osztályra, ahonnan elmentem, semmiképpen sem akartam visz- szamenni. Ez elvi döntés volt, tudatosan vállaltam a következményeit.- Mit szóltak a döntéséhez a kollégák, a somogyi betegek, hiszen Dr. Szabados György sebésznek nemcsak itt hanem, a megyehatáron túl is jól csengett a neve?- Soha nem gondoltam azt, hogy becsukódott volna mögöttem az ajtó. A sebészettel azonban leszámoltam, pedig úgy éreztem, lett volna még bennem néhány olimpiai érem.- Mesterségesen temette el sebész-önmagát?- Igen. Ettől függetlenül én sebész maradok.- Bocsásson meg a kérdésért: mit ér egy sebész, ha nem operál?- Akkor legalább a lelkében marad az és oktatja az anatómiát az egészségügyi főiskolán. Ha pedig meglátok egy problémás leletet izgalomba jövök, hogy jó kezekbe kerüljön a beteg. Dr. Szabados György higgadt ember.- 1968-ban végeztem. Sebész szerettem volna lenni, de a velem együtt pályázó kollégámat tették a sebészetre. Én a belgyógyászatra kerültem. A kolléga azonban - miután a körülményeket megismerte - otthagyta a sebészetet. Mindig szerettem a kihívásokat, ezért elvállaltam a megüresedett állást a dr. Csorba Lajos vezette mellkassebészeten. Akkoriban csak az lehetett tüdősebész, aki előtte letette a tüdőgyógyász szakvizsgát. Mire azt letettem, megváltozott a vizsgarendelet és le kellett tennem az általános sebészi, majd végül a mellkassebészeti szakvizsgát is. Ez óriási előnyt jelentett. Akkor már volt családom, az anyósoméknál laktunk. Szükségem volt a folyamatos munkára.- Mit adott az akkori kaposvári tüdősebészet?- Felfelé ívelő osztály volt a mienk, ahol az ötvenes-hatvanas évek tüdősebészetét - melyben még csak elvétve alkalmazták a modem műtéti megoldásokat - a hetvenes évek elejére egy modem sebészeti osztállyá fejlesztettük. Tizenöt év alatt nemcsak tüdő és mellkas hanem egyéb - nyaki, hasi - sebészeti beavatkozásokat is végeztünk. A korszerű szemléletet dr. Csorba Lajos képviselte, aki minden emberi hibája ellenére jó irányba terelte az osztály munkáját. Egy országos hírű intézetben kifejlesztett korszerű tüdőcsonkolásos módszert is átültetett. Úgy érzem én is aktív részese lettem annak a munkának, melynek eredményeként 1973-ban a szélesebb profilt, nagyobb szakmai rangot jelentő mellkassebészet lettünk. A főorvos azonban attól félt - s félelmét az országos tendencia is igazolta - hogy a tüdősebészet általános sebészet nélkül nem működhet önállóan, mert relatíve kevés az operálandó tüdőbeteg. Mivel neki is volt általános sebészi szakvizsgája, abba az irányba menekült. Elsősorban a határterületeken nyílott lehetőségünk a beavatkozásokra. Olyan mellkasi-hasi közös feltárást végeztünk, amit az általános sebészek nemigen tudtak volna elvégezni. Ez nem nagyon tetszett a vidéki sebészeteknek. Működött a betegirányítás rendszere, ami komoly súrlódásokat okozott. A műtéti statisztikánk azonban tetszett, nem tetszett, kúszott felfelé. A hatvanas években még tüdő-, majd a mellkassebészeti, később, az általános sebészeti műtétek aránya lett nagyobb.- A nagy vágás, nagy sebész elvét is megingatták...- Kicsit nosztalgikusan szemlélem a mai endoszkópos sebészetet, hiszen a 70-es években Csorba főorvos kandidátusi értekezésének témája az úgynevezett rácsmetszés volt, melynek segítségével már 5-15 centis feltárásból operáltunk. Meglehetősen nagy vita is övezte az eljárást, majd amikor 20-25 év múlva beköszöntött a modem, endoszkópos technika, kiderült: nincs új a nap alatt. Azt szoktuk mondani: pihenni megyünk a hasba. Felmerült, hogy érsebészetté fejlesztjük az osztályt, de megfogyatkozott a társaság.- Mi volt ennek az oka?- A legelső években nagyon jó, kollegiális volt a légkör, aztán jött a második garnitúra. Közülük néhányan nem bírták a gyűrődést, s a főnök természetét is kevésbé tudták tolerálni.- Ön hogy volt ezzel?- Családom volt, szerettem a szakmámat, mindent vállaltam. Olyan eset nem volt, amit ne operáltam volna meg. Nem belemenekültem a munkába, hanem teljes egészében felvállaltam a szakmát. Két rangidős orvos távozott, s 1975-ben én lettem a főnök helyettese. Aránylag korán, két szakvizsgával lettem adjunktus, majd 1980-ban főorvossá neveztek ki. Addig szinte csak hárman voltunk orvosok, s a felelősség nem mindenkinél jelentkezett egyformán. A főnökkel jó, szinte baráti kapcsolatom volt.- Őt nem zavarta a fiatal, feltörekvő kollégák jelenléte?- 1986 november 20-áig nem. Akkor utaztunk Szekszárdra egyeztetni az ide küldendő betegekről. Sétálgattunk és feltűnt, hogy egy kicsit más lett, mint volt. Annak ellenére, hogy megvallotta: a 16 év alatt senki sem került olyan közel hozzá mint én. Arra a kérdésemre, hogy mitől a változás, azt felelte: ellenpólus objektíve létezik. Ezt kénytelen voltam megjegyezni. Nyolcvanban aztán megjelent az új orvosnemzedék, többek között dr. Vincze Károly és dr. Balogh Gábor. Akkor ébredt rá, ha nem igyekszik, a fiatalok megelőzik. Az ifjak első műtétjét már kivétel nélkül én asszisztáltam. Meg is lepődtem az anatómiai ismereteik hiányosságán. A főnököm inkább politikai vonalon kezdett tevékenykedni. Akkor lettünk Il-es sebészet, s én megpróbáltam a másik sebészet főorvosával dr. Rozsos Istvánnal is összebarátkozni mondván: mi sebészek legyünk büszkék, adjunk rangot a munkánknak. Ez rosszpontot jelentett a főnökömnél. Presztízskérdést csinált abból: melyiküké legyen a vezető szerep. Én pedig Rozsos főorvossal egyetemben azt támogattam, hogy a két osztályból egy legyen. Időközben azonban az emberi konfliktusok oly mértékben éleződtek ki a két osztály között, hogy azt már a szakmai eredmények veszélyeztetése nélkül nem vállalhattam föl. 1989-ben átmentem az általános sebészetre, ahol további jártasságot szereztem az ér-és plasztikai sebészetben. 1992-ben dr. Csorba Lajos nyugdíjba ment. Ketten pályáztunk a posztjára dr. Vincze Károllyal. A pályázatomat beadtam, de nem lobbiztam a címért. Úgy gondoltam, az ott töltött 23 év jó szakmai ajánlólevél. Az osztályt nem én kaptam meg. Akkor ajánlotta fel dr. Rozsos 1943 július 21-én született Kaposváron. 1962-ben a kaposvári Táncsics gimnáziumban érettségizett. 1968-ban diplomázott a POTE-n. 1971-ben tüdőgyógyász, 1975-ben sebészi. 1977-ben mellkassebészeti szakvizsgát tett. 1968-89-ig a kaposvári lles sebészeten, 1989-1993-ig az l-es sebészeten dolgozott, majd 1993-1996-ig vezette a kalocsai sebészeti osztályt. 1996-tól a Somogy Megyei Tüdő és Szivkőrház tüdőgondozójának vezető főorvosa. Hobbija a természet. Felesége: dr. Kégl Petronella gyermekgyógyász. Két gyermeke: a 31 éves Zsófi, a gyermekosztály orvosa, a 32 éves György igazságügyi orvos szakértő. Három unokája van. István professzor a megüresedett kisvárosi osztályvezetői állást Kalocsán.- Úgy gondolta, hogy dr. Rozsos István mellett a sokszínű sebészi felkésziikségével kisebb lehetőségei lesznek, mintha elmegy egy kisvárosba osztályvezetőnek, ami ugyan rangot ad, de szakmailag nem nyújt megfelelő perspektívát?- Erről nem szeretnék beszélni... Kihívás volt Kalocsa, az ősi érseki város. Lelkesedtem. Ám az ezer éves város SZDSZ-es polgármesterrel, kereszténydemokrata kórházigazgatóval és egy SZDSZ-es országgyűlési képviselő adjunktussal állandó politikai csatározások színhelye lett. Nehéz volt közöttük megőriznem a szakmai , emberi és politikai szu- verinitásomat. Ráadásul a kórház vezetése sem volt szerencsés, s még a dunántúli kórházak színvonalán sem működött. Egy olyan megyei kórház után, mint a kaposvári, ahol 25 szakma éjjel-nappal a rendelkezésemre áll CT és MR háttérrel, kellett vállalnom a klasszikus sebészkedést, behatárolt diagnosztikával, hiszen még egy ultrahang-készülékük sem volt. Ennek ellenére 3 évig vállaltam, de olyan problémák adódtak a napi munkánk megszervezésében , hogy az még az eddigi munkám eredményét is visszavetette volna. Ráadásul a tüdőgondozó főorvosasszonya megoperáltatott velem néhány tüdőbeteget, amit a szakma nagyon ferde szemmel nézett. A 43 orvosból 40 kalocsai volt, nemigen fogadták be az idegent. A családom pedig - nagyon megfontoltam - Kaposváron maradt, s csak hetente, vagy még akkor sem tudtam hazajárni. El kellett döntenem: hogyan tovább? Engem megnyert a családom. A környékbeli, megüresedő sebészeti osztályokat nem akartam vállalni. Egy otthoni utamon találkoztam a kaposvári tüdőgondozó nyugdíj előtt álló vezető főorvosával, dr. Markovics Máriával Felvetette: mi lenne ha? 1996-ot írtunk.- Mit adott önnek a tüdőgondozó?- El nem vett tőlem, de többletet sem igen nyújtott.- A betegeknek azonban előny, ha egy sebész-szem látja meg az operálandó elváltozást.- Igen. Ez a gyakorlatban is működik. Á sürgős esetek fölött nincs is vita. Akit pedig kivizsgálásra kell küldenem, annak ott van Mosdós, dr. Csordás Zoltán főorvossal és dr. Kiss István, a kaposvári intenzív terápia osztályvezető főorvosa is igényli a tüdő- gyógyász-tüdősebészi szaktudásomat.- Fiatal még ahhoz, hogy végleg letegye a sebészkést.- Ajánlottak már magánklinikai osztályt, de én csak teljes egészében vállalnám a szakmát. A kicsemegézett, kockázatmentes esetek, nem elégítenek ki.- Ha mégis adódna egy olyan ajánlat, amely lehetővé tenné a szakma méltó művelését, megkockáztatná?- Természetesen. De nem bármi áron...- Honnan származik ez a józan, racionális megalkuvásoktól sem mentes gondolkodás?- Kiegyensúlyozott családban nőttem fel. Szüleim hatunkat neveltek, volt elég gondjuk. A kivételezést nem ismerték. A szabadság és a demokrácia tökéletesen működött a családban. Egyedül én lettem orvos. Annak ellenére, hogy a lányok mondogatták: „ha ez vért lát azonnal elájul...” Kibírtam.- Álmodik-e még a műtővel?- Mostanában egyre kevesebbet.- Sikeresen végződnek ezek az álmok?- Igen. Nincsenek kudarcaim. Már nem vívódom amiatt, amit tettem, várnai ágnes A festő hazatalált Ismét otthonra talált a városban, ahol született. Ikafalvi Farkas Béla, Székely Bertalan-díjas festőművész nyughatatlan lelkivilága az elmúlt években megnyugvást lelt Kaposváron. Abban a városban, ahol fiatalon oly szenvedéllyel tanította a képzőművészet iránt fogékony fiatalokat, s melyet csak átmenetileg hagyott el egy másik „szerelemért” a Balatonért. Hiszen kedvenc festői látásmódjának gondolatiságának legmegfelelőbb művészi eszközével, az akvarefiel tudta leginkább megjeleníteni a lágy tónusú tó ezernyi színét, hangulatát, fény-árnyék játékát. Az impresszionisztikus hangulatú festmények között azonban már megjelentek azok a karakteresebb képi elemek is, melyek későbbi festői korszakának meghatározói lettek. A mediterrán hangulatot idéző, erőteljesebb színfoltokat lezáró kontúrok, a geometrikus formák egy megváltozott gondolatvilágot, érzelmeket tükröznek. Emlékeket az ősökről, Erdély szeszélyes, ezerszínű tájairól, az utazásokról. Bár más képi nyelven, de hű maradt a természethez, melyben megnyugvást talál, s mely mindig újabb és újabb arcát mutatva inspirálja alkotásra. Több tucat hazai és külföldi tárlata után tegnaptól Budapesten, a Rátkai klubban nyílt a műveiből kiállítás. Festményei a nagy festőelődök nyomdokain haladva képviselik szűkebb hazája, So- mogy értékeit. _______________■ L eilei nyár Amor omnia Vincit Nászút Párizsban Viszony
