Somogyi Hírlap, 2000. október (11. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-31 / 255. szám
4. oldal - Somogyi Hírlap EMLÉ KEZET 2000. Október 31., Kedd November 1. munkaszüneti nap Európa számos országához hasonlóan november 1., Mindenszentek ünnepe már Magyarországon is munkaszüneti nap. Ez annak törvénymódosításnak köszönhető, amelyet a Fidesz-MPP országgyűlési képviselői kezdeményeztek a parlamentben.- Hosszas egyeztetések előzték meg a döntést, sokat konzultáltunk a magyarországi történelmi egyházak vezetőivel - mondta tegnap a Somogyi Hírlapnak dr. Mátrai Márta kaposvári országgyűlési képviselő j (Fidesz-MPP), aki sajtótájékoztatóján azt is hangsúlyozta, j hogy már a tárgyalások kezdetekor valamennyi történelmi egyház és nagy társadalmi csoport támogatta az elképzelést, így nem volt nehéz a döntést meghozni. A társadalmi támogatással és a törvényhozói akarattal lehetővé vált, hogy Ausztria, Belgium, Finnország, Németország, Olaszország, Portugália, Franciaország, Luxemburg és Spanyolország példáját kövessük. A képviselő kiemelte: a munkaszüneti nappá nyilvánítás sajátos üzenete, hogy erre a millennium évében került sor, s lehetővé vált, hogy világnézeti és vallási hovatartozástól függetlenül minden jóérzésű ember ezen a napon felkereshesse halottad. Ez az igény már hosszú évek óta jelen volt, hiszen azok j is szerettek volna ezen a napon | kimenni a temetőbe, akiket messze sodort sorsuk az évtizedek folyamán. Erre korábban csak akkor kerülhetett sor, ha az előző hét végén autóba ültek vagy netán vonatra szálltak. Sok bosszúságot okozott, hogy a magukra maradt sírokat nem várt látogatók is felkeresték, nem elsősorban a kegyelet ki- nyilvánításának szándékával, inkább pusztulást hagytak maguk után. Most végre lehetővé vált, hogy mindenszentek napján eljuthassunk azokhoz, akik lakóhelyünktől messze, de szívünkhöz közel vannak. ■ ! Temetik a csökölyi fehér gyászt Csökölyben ma már csak néhá- nyan őrzik a fehér gyászt. Azt sem azért, hogy ebben gyászolják a családtagokat, vagy a jelentős egyházi ünnepeken magukra oltsák, hanem azért, hogy az unokák, dédunokák is láissák a 100- 1S0 éve lenből szőtt viseletét. Csököly Illés Mihályné nagy becsben tartja a hófehér ruhákat. Megőrzi a családnak, mint híres „csökli” viseletét. Miközben öltözik, megtudjuk, miben siratták el egykor kedvesüket, szüleiket az asszonyok.- Az alsópéntőre került a sűrűn ráncolt, bő felsőszoknya, majd egy csipkés szélű kötény, a réklire meg a vállkendő - mondta Illésné. - A homlokunkra úgynevezett „fés- zorítót” tettünk, a konty fölé ugyancsak fehér vászonkeszkenőt kötöttünk és egy „félrevetőt”. Ennek az alját úgy fogtuk össze a kezünkkel. Általában csizmát húztunk és úgy mentünk virrasztani. A fehér gyászt nemcsak akkor viselték a csökö- lyiek, ha valaki meghalt, hanem egyházi ünnepeken is. Nagypénteken, a reformátusok legnagyobb ünnepén mindig fehérben jelentek meg a templomban. Ekkor olyan volt Isten háza, mintha az angyalok szálltak volna le. Amikor beiktatásán belépett az ajtón Bosznai tiszteletes, azt mondta: Úgy érzem, a mennyországban vagyok. A nyugdíjas asszony a 70-es években sokadmagával részt vett Moldován Domokos Halálnak halálával halsz című rövidfilm-forgatásán. A három etűd egyike a csökölyi fehérgyászról, a halottvirrasztásról, a siratásról szól. Az asszonyok ebben is felidézték az ősi népszokást. Virrasztáskor a halottat félkörívben vették körül a siratóasszonyok, a szoba sarkában, a kemencénél a férfiak helyezkedtek el. Mindannyian fehérgyászba öltözve énekeltek. Közben körbejárt a borosüveg is. A halottsiratás ősi rítusa egyébként szinte az egész világon fellelhető. A civilizáció azonban - ■ ahogy Moldován Domokos is fogalmazott - az ember érzésnyilvánítását, így a gyászt is egyre halkabbá, személytelenebbé teszi. Az öltözésben segédkező özv. Farkas Imréné talpig feketében. Néhány hónapja temette a férjét. Az idős asszony azt mondta: az öregek hordták és utoljára a háború alatt. Nemhogy ő, de még az édesanyja sem gyászolt fehérben. Nagyanyja és dédanylllés Mihályné (balról) még őrzi a fehér gyászt FOTÓ: LÁNC RÓBERT ja viszont ragaszkodott a hagyományhoz, és mindkettőt abban is temették el.- Ez volt az ünnepi viselet, s azért is, mert ezt maguk készítették el, nem kellett fizetni érte - mondta Farkasné. - A tévé helyett fontak és szőttek, nekem is jutott a stafírungomba, mint ahogy a tarka viseletből is. Élt a faluban egy zsidó kereskedő, aki Csehországból hozatta a szebbnél szebb csipkéket, szalagokat, tőle vásároltunk, de 1942-ben elhurcolták a családot. A konty egyik része a török időkre nyúlik vissza; a fészorító onnan való. A legidősebbeknek még a szájukra is tettek elkötőt. Farkas Imréné arra is emlékszik, hogy a fővárosban, még a gyöngyösbokréta mozgalom idején rendeztek egy kiállítást. Négy párt öltöztettek csökölyi népviseletbe, és mindenki a csodájukra járt. A csökölyiek közül sokan eladták a fehér gyászruhát. A meglévőket viszont jó volna megőrizni és bemutatni egy állandó kiállításon, Csökölyben. Főleg azért, mert a csökölyiek voltak az utolsó viselői a népvándorlás korát idéző öltözetnek, amelyet nem akarnak eltemetni a fiatalok. lőrincz Sándor Temetőgondnok két diplomával Temetkezési alkalmazottként kezdett el dolgozni hat évvel ezelőtt, majd ravatal rendező lett. Október 16-tól Czebei József látja el a Nyugati temető gondnoki teendőit.- Már az első diploma- munkámat a temetői nyilvántartásról írtam, az idén tavasszal pedig elkezdtük megszervezi a temetők számítógépes nyüvántartását. így a tanultaknak hasznát is vehetem. Időközben különféle szervezési feladatokkal is megbíztak, tehát nem volt nehéz dolgom, amikor mostani munkakörömet átvettem. Teljesen véletlenül kerültem erre a pályára, hiszen korábban a kereskedelem területén tevékenykedtem, de azok az üzletek vagy megszűntek, vagy privatizálták azokat. Czebei Józsefhez négy sírásó, egy ravatal rendező, egy takarítónő, egy gépkocsivezető és két portás tartozik. Munkájukat irányítja, de egyúttal valamennyi temetői munkát meg kell szerveznie. A hozzátartozók panaszait kivizsgálja, felügyeli a sírkövek készítését és a portaszolgálatot. Miután a ranglétra minden fokát megjárta, jól ismeri a szakmát. Kihívásnak érzi ezt a vezető pozíciót, hiszen lelkileg nehéz helyzetben lévő emberekkel kell megtalálnia az összhangot. Elmondta: fontos a kompromisszum készség is. Ráadásul egyéb etikai szabályoknak is meg kell felelni. Még az öltözködés, a megjelenés is ide tartozik.- A temetkezési törvény mindent szabályoz, s ezt kiegészíti még egy önkormányzati rendelet is. Folyamatosan visszük számítógépre a nyilvántartást, de egyCzebe! József 1967-ben született Kaposváron. 1998-ban végzett a Gábor Dénes főiskolán. Informatikus-mérnök szakon. 2000. november 7-én államvizsgázik a zalaegerszegi gazdasági főiskola pénzügyi és számviteli szakán. Nős, Ádám fia 4 éves. általán nem köny- nyű 10-12 ezer sírhelyet számontar- tani. Ez legalább 100 ezer adat feldolgozását jelenti. Szabadidőm nagy részét a másoddiplomámnak szentelem, s elkezdtük felújítani a családi házunkat is. A megyei temetkezési és szolgáltató kft temető vezetője úgy gondolja, felkészültek az ünnepre. Mindenszentek előtt egy héttel már megjelennek a hozzátartozók a temetőben, de utána még egy héttel is érkeznek, főként a vidékiek. Akik az év nagy részében nem gondozzák rendszeresen a sírokat, ebben az időszakban azok is felbukkannak.- Néhány éve még érdekességnek számított ezen a területen dolgozni, de mára valahogy immunisak lettek az emberek. Gyakorta mondják, hogy ez is csak egy munkakör, itt is kell valakinek dolgoznia. Tennivaló pedig mindig akad. A jövőben építeni szeretnénk az önkormányzati kapcsolatainkat, tervezünk egy új ravatalozót, valamint a hamvak szétszórására alkalmas rendszer kialakítását. SZABÓ KINGA Magányos ciprus Q Ászáradnak a virágok. Kiszökött az ősz a susogó lombú parkok fái közül, maga után hagyva a sárguló-pirosodó leveleket. Amint megcsípi a dér, amik még nem hullottak alá, barnán összezsugorodnak, mint a bosszúra zárt ököl. Fagyossá dermedve zörögnek majd, a szélfuvallatokra, mint bohóc sipkáján a repedt kis harang. Ment előre Ézsiás a kerti úton, mint ha szólítanák. Pedig nem volt itt egy árva lélek sem. A fakopács is felhagyott, hiába való keresgélésével, surranva repült tova a pergő levelű nyárfa mellett, remélve majd egy jobb tavaszt. Ropogott lába alatt a kavics, s a virág gruppok fehérre meszelt, hegyére állított kősora már megfakult. A rózsák közötti karókon a színes gömbök, nem tükrözték a napsugarakat, mint ha megvakultak volna. A köralku zenepavilon, üresen árválkodott. Ragja alatt verébfészek szénafonatát lengette a szél, s magasban az ökömyál, mint gazdáját hagyott menyasszonyi fátyol, úszott tova. Hol vannak már a dallamok, mik körbe lengték, s fák felett a rácsos kerítés vas girlandjai között szöktek tova. Gesztenyefák vastag barázdált törzsei állták a sorfalat, s alattuk a tüskös-fony- nyadt burkok, mint üres bölcsők tátongtak. S a gesztenyék barnán, szerte hevertek, mint megannyi szem, néztek a párás, szomorú világba. Lehajolt, s felvett kettőt. Már rég nem hitte, hogy megszelídítheti, mint minden ősszel, amikor kedvesének e biztató szavakkal markába nyomta. Oly távol minden, mint a nyári kék hegyek, a szikrázó napsütésben. Pedig ha megtehetné, üzenne. S leszidná a pacsirtát, mert nem volt igaz a szava, miközben szívét elandalította. S hazug volt a naplemente, a nyári víztükörben az arany híd a magas égbe. A sirályok a légben, fehér táncuk a légörvényekben, csalfaság. A meleg homok és a hullámok, a jó szagú szél, mind olyanok...mint akik itt hagyták - gondolta Ézsiás. Nézte a kis gömböket, tenyerében kifényesedtek. Barna hátuk lakkozott, s közepük, mint hályog borította szembogár...hát hol van az a nyár...Elhagyta az utolsó házakat. A városszél, mint egy nagy eresz kerítette körbe. Csak a templom s a városháza tornya emelkedtek, a mohos cserepek felett, a szürke ég felé. A magasból vápák fekete serege, mint garabonciás fellege, ereszkedett egyre lejjebb. Nem mesze volt a temető. Oda látszott sövénye, ami övezte, s az eperfák szegélyezte út a vaskapuhoz vezetett, rozsdás betűkkel felette: FELTÁMADUNK. Körötte csendesség, a távoli országút motorzaja, lassan elhalt. A szélső fa magasán üres gólyafészek, elköltözött a madár. Ugyan ki hirdesse már, születéssel kezdődik a halál. Régóta készült, tíz hosszú éve már, hogy minden tavaszban megfogadta, megkeresi a sírt ahol barátja van. S lehajtott fejjel gondolt mindig arra, hogy nem kísérte el az utolsó útjára, bár megtehette volna. De akkor erősebb volt az a hatalom, ami alól most már lassan szabadul... Szembesülni a megváltozhatatlannal. Nyitva volt a vaskapu, sarka a talajba süppedt. Rég tehették be, így örökké tárva, szabad bejárást adva élőnek és holtnak. Mint szíves gazda, ki örömmel várja, hogy küszöbét átlépje a vendég, örök ma- rasztalásra.Megállt és körbe nézett. A síremlékek, a dércsípte fűcsomókon, úgy tűnt mint megannyi ringatózó hajó. Némelyik vitorláját bontva, másik csak árbocát meresztve katonás sorokban, de van amelyik oldalára dőlve, süppedne a múltba. S közöttük a fák, lombjukat hullajtva susogva takarták a didergő halmokat. Meg kell találnia, ha mindegyik fejfát el is kell olvasnia. Végig járni az egész sírkertet, üres fészkekkel feje felett. A szalmavirágokkal ékesített, mohából kötött koszorút megbocsátást kérő fohászt rebegve, letenni. Találomra elindult. Először a kis ravatalozó körül. Megzöldült rézcsatomája, nedvesen derengett s csorba ablakán, elhagyott pókháló szövétneke lengett. Egymás után betűzte, a sokszor szinte olvashatatlan neveket. Cipőjére sárcubák ragadt, s úgy csúszkált tova. Egyre makacsab- ban, mert meg kell találnia... De hiába járta végig, és újra soronként pontosan, már órák óta, nem bukkant rá... ugyan hová rejtőzhetett? így bünteti, hogy akkor nem jött végtisztességet tenni... Fáradtan vánszorgott a ravatalozóhoz, s bejáratának kőgyámjára ülve, a kis koszorút s kezét ölébe ejtette. Nézte a nem messzi magányos ciprust, egy besüppedt, gondozatlan síron, fejfa gyanánt magasodott. Sudár volt mint egy jel, s felette a szürkén gomolygó fellegek. S amint nézte, lassan tisztán látta a pirospozsgás arcot, jávor bajuszt s csippentő szemet, amint hamiskásan felé intett.- Állj a bőrre - hangzott a felszólítás. - Most már te következel, és nem akarom többé hallani a Disznófejű nagyurat... inkább, a Baldahimes dalt. Azt mondjad! - S ő szót fogaid. Odaállt az ajtóba, a lábtörlőnyi vedlett bárány bőnre, az volt a színpad. Innen ágáltak, s mondták hittel álmaikat. A verseket, hogy majd egyszer, igazi színpadról harsogjon szavuk. S szemben a rivaldák és a reflektorok színes fényeiben, az elsötétített nézőtér felett, higgyék, erre születtek... Feltámadt a szél, felkapta a gyűrött száraz leveleket s sodorta tova, hantról hantra. A nagy cipms megrázta oszlopát, mint ha álmából ébredne, hajladozni kezdett. Ézsás fázósan húzta össze kabátját, és nézte... mint ha integetne... A nap bár lemenőben, de még melegen sütött. A nagy diófa lombja, mint egy sátor borította az asztalt s a szembeni két padot. Levelei között a fénylándzsák betűztek, megcsillantva a poharakat. S bor aranylott a kancsóban, s felettük madár dalolt. A présház teraszán halkan szólt a gramofon. S amikor lejárt, Tamás oda cammogott, kurb- liját megtekerte, s a tű sercegve szaladt a barázdákon. A fekete fénylő lemez közepén, a csipkés tölcsér előtt ülő kutya, egyre gyorsabb pörgésben figyelte a dallamokat. Poharát a fény felé emelte, mint ha a napra köszöntené. Homlokán a ráncok elsimultak, miközben halkan mondta.- Nem biztos barátom, hogy az élet szép. Mennyi csalódás és remény...- Mert hittél benne - mondta Ézsiás.- Úgy igaz, mert gondoltam,... hogy nem maradok magamra, ha el kell mennem. Megszólalt a kakukk, szava messze zengett s visszhangzott a barack és szilva fák között, a szőlők rézgáliccal színezett tenyérnyi levelei felett. S a zöld diók, mint megannyi gubacs, híztak a napsugarakban. A távolban kenetien kocsikerék nyekergett, és hallatszott a lovak patáinak dobbanásai, amint a horhón felfelé fújtatva kaptattak.- Azért csak túl élted - felelte Ézsiás. - Mesélhetném az én történetem, de ugyan ki értené, hisz mindenkinek a maga keresztje... Tamás kezét felemelte, s ujjával megfenyegette, miközben arcáról nem tűnt el a mosoly.- Ne feledd szavad. Hisz mi emlékezet óta ismerve egymást, éljük napjainkat. De egyszer, valamelyikünknek el kell végleg menni, ebből a világból kiköltözni. Azt, hogy vészeled majd túl...- Ha én megyek előre, várlak az aranyos portánál, hol Péter úr osztogatja a belépő bi- létát - mondta Ézsiás.- Miért nem a göncölnél - hahotázott Tamás, - előrébb vagyon... addig magamba botorkáljak az angyalok között, kitéve minden kísértésnek? Ézsiás poharából egy keveset a földre löttyintett, mint ahogy szokás volt ez valamikor nagyon régen, áldozni az isteneknek, s nagyot sóhajtva mondta.- Azért, mert az a hely elkelt. Ott, az első csillagkeréknél várok valakit, kivel már megegyeztem, s újra nem szeretném elszalasztani, ha már e földi létben így kellett történni. De ha mégsem így lenne...- Semmi az - hahotázott Tamás. - Ha rám esik a választás, én előbb kereslek. Beszököm a holdsugárral szobád ablakán, és elmondom neked, mi van odaát... Lassan megeredt az eső. Oly aprócska cseppekben esett, hogy érezni alig lehetett, csak a nedvességet ami a bőrre telepedett. Ézsiás megtörölte homlokát, s úgy érezte, mint ha hideg veríték borítaná. Szürke felhőből szitált a világra, s az örökzöldek levelei, mint ha viaszba lettek volna mártva. Itt a Mindenszentek. Habos fehér fejű krizantémok bólogatnak a sírokon. De mindenki tudja, az első fagyra megbámulnák, míg a Katalinok sokáig megmaradnak, s hordozzák a színeket. Adott szavad, hol van barátom - gondolta. - Meddig kell még vámom, híradásodra, vagy olya hosszú az utad, mit rád mért a Teremtő, hogy még nem érhettél oda... igaz, én sem jöttem el a búcsúzóra... Felállt. Be kell látnia, itt ülhet az idők végezetéig akkor se jut jobbra. Leteszi hát kis koszorúját, a bólogató cipms tövébe a süppedt sírhalomra. Hisz ha akarja, onnan fent- ről úgy is látja, s megbocsátja. A szél s a permet alább hagyott. A magányos sírhalmon a cipms előtt földbe- süllyesztett dunsztos üvegben, valamikor virág száradt teste mállott. S amint közelebb lépett a bokorhoz, észre vette, hogy közepében egy fejfa, mint ha elakama rejtőzni e világban. Széthajtotta a helyenként rozsdás lombokat, s ott volt a megbámult kereszt, s rajta, alig olvashatón a név, amit eddig hajszolt. L-izsiás csak állt és nézte a lepergett festék nyomán elmosódott betűket, s megértette a régen várt üzenetet. A koszorút a stipens tetejére tette, s a lombokat elengedve a keresztet újra elrejtette. Lehajolt s egy marék földet a sírról felvett, s morzsolgatva szórta szét a világba. A tárt vaskapuban még egyszer vissza nézett. Lábnyomait s a magányos cipmst kutatta, amik lassan belevesztek a ködös novemberi délutánba. UJKÉRY CSABA
