Somogyi Hírlap, 2000. szeptember (11. évfolyam, 205-230. szám)

2000-09-23 / 224. szám

Somogyi Hírlap 2000. Szeptember 23., Szombat Hétvége Altatóorvosok nehéz ébredése Horváth Rozália aneszteziológus asszisztens reggel fél nyolckor be­megy a kaposvári kórházba, felve­szi a munkát, hat órát dolgozik, de ha a társai közül hiányzik valaki, akkor ennél többet. A keretmunka­idő végeztével ismét azonnal felve­szi a munkát, és ha - úgymond - nincs szerencséje, másnap reggelig folyamatosan dolgozik. Adott eset­ben 19-20 órát is, úgy, hogy még a mellékhelyiségbe sem tud kimenni. S másnap minden kezdődik elölről.- Amióta életbe lépett a betegjogi törvény, mindig elhangzik a kérdés: ki az, aki fá­radtság miatt nem tudja felvenni a mun­kát? Néhányan jelzik csak, hogy már nem bírják tovább. Dél tájban biztosítunk nekik négy óra pihenőidőt, majd folytathatják a munkát - mondta dr. Kiss István osztályve­zető főorvos, aki szerint mindez általános orvosi probléma is. Az éjszaka operáló se­bészt reggel már legalább 40 beteg várja az ambulancián. Az aneszteziológus pedig, aki éjszaka egy agyvérzésesnél végezte az altatást, másnap császármetszésnél vagy Aludj el kis Balázs... Dr. Kiss István osztályvezető főorvos: Kétségkívül, hogy az aneszteziológia még a tájékozottaknak is keveset mondó fogalomkör. Az egyszerű ember az altatással hozza kapcsolatba. Mit is jelent az alta­tás? Szerinte a József Attila által megfogalmazott: Aludj el szépen kis Balázs... Az aneszteziológus narkózist végez, ami valójában a lét és a nemlét közötti szűk mezsgyét jelenti, egy olyan állapotot, amikor nincs fájdalomérzete, tudata a páciensnek és bizonyos életfolyamatai lelassulnak, illetve azo­kat az aneszteziológus orvos biztosítja. veseműtétnél folytatja. Pedig az anesztezi­ológus orvos sem különleges ember, teher; bíró-képessége nem nagyobb másokénál. Ha végképp nem tudjuk pótolni a szakem­bert s nincs aki elvégezze az általános ér­zéstelenítést, átütemezzük a műtétek idő­pontját. Olyan nem fordulhat elő, hogy túl- hajszoltan munkába állva veszélyeztesse a betegek életét. A nővéreknél más a hely­zet. Ledolgozzák a nyolc órát, hazamen­nek, és valahogy kipihenik magukat. A túlterhelés a nyári idényben csak fo­kozódik. A lehetséges 200 óra túlmunkát ugyanakkor már májusig teljesítik. S mert a szükséges létszámnak csak alig valami­vel több mint a fele tevékenykedik az osz­tályon - ez nem jobb és nem rosszabb az országos átlagnál -, szabadság idején igénybe kell venniük az úgynevezett beté­ti társaságokat, amelyeknek a tagjai kö­zött - némi ellenszolgáltatásért - nem egy saját dolgozójuk is munkába áll. ellenére áüítja: az ebben a szakmában el­ért eredmény az igazi és a hatalmas. Még­sem él meg a napi 20-22 órás munkából, másodállásban keresi a kenyere javát. Ha a szülei továbbra is támogatni tudják, ta­lán egyszer még családot is alapíthat.- Az alacsony anyagi megbecsült­ség óriási felelősséggel társul. Ha az aneszteziológusok bére jó volna, ak­kor nem sebésznek és nőgyógyász­nak tülekednének a fiatalok - mondja a főorvos. - Az a kis pótlék, ami ebben a szakmában létezik édeskevés ah­hoz, hogy ide csábítsa a szakembere­ket. Ugyanakkor nagy ráfordítással, rengeteget kell tanulni, és óriási a munkából adódó feszültség. Ez egy drága, nagy kockázattal járó szakma, amit már a magyar biztosítók is kezdenek észrevenni; a bt-ben dolgozó anesztezioló­gusnak magasabb a biztosítása, mint a házi­orvosé. Amerikában pedig a szülészorvos után a legnagyobb viszontbiztosítása az aneszteziológusoknak van. A szakma tehát igen, de a társadalom még nem ismerte el ezt a kockázatot. Amikor az erő maga az élet Egy aneszteziológus asszisztensnőnek nemrég megvizsgál­ták a szorítóerejét. Másik, 180 centi magas, egykor szer- tornász, izmos kollégájával összehasonlítva a 48 kiló súlyú nőnek mindössze 5-10 egységgel maradt el a szorítóere­je. Törékeny keze a lélegeztető pumpa gyakori nyomkodá­sától erősödött férfiassá. Akad ugyanis műtét, ahol végig ezzel a ballonnal biztosítják a beteg légzését, akinek élete a gyógyszer beadása után az altatást végző team kezében van. Ezt a pumpát nyomogatták szinte vég nélkül azok a nővérek is, akik a gyermekbénulás-járvány idején próbál­ták biztosítani a beteg gyermekek légcseréjét. Éjt nappallá téve, gémberedett kézzel, háromnegyed óránként adták egymásnak a ballont. Küzdelmük jelképpé vált azok számá­ra, akik az intenzív osztály betegőrzőjében ma korszerű gé­peken figyelik az életjelenségekről tájékoztató adatokat.- Az 1985-ből származó altatógépeink mintegy 23 százalékra amortizálódtak. Hiány nincs belőlük, de olyanok, mint az old timer autók. A szakminisztérium mi­nimum-követelményeinek csak az orvo­sok, ápolók, asszisztensek tudásának, he­roikus munkájának hozzáadásával felel­nek meg. De lehet-e óránként 100 küomé- tert rohanni kettes fokozatú sebességgel? Az intenzív terápia akár egy űrhajó ve­zérlőrendszere. Surrogó, titokzatos han­gok, műszerek színes fényjelei, huzalok. A hatalmas fehér ágyon felismerhetetlen- ségig elszemélytelenedett emberek. Láb- ujjhegyen közlekedő orvosok, nővérek vi­gyázzák az élet és halál mezsgyéjére ke­rült beteg minden rezdülését. Pallér Bertalanná főnővér 1967 óta dolgo­zik az osztályon, s megközelítőleg tíz éve küzd a létszámhiány okozta gondokkal. A Dr. Kiss István osztályvezető főorvos fotó: tőbök munkát fele annyi nővérrel is meg kell szer­veznie, s nem mondhat nemet, ha nagyobb sikerélménnyel, több fizetéssel kecsegtető munkalehetőség elcsábítja őket a pályáról. Sikerélménye azért - mint mondta - neki is van. A legnagyobb az - ritkán, de ilyen is előfordul -, ha a be­teg a saját lábán megy haza. Mindössze három évvel később kötötte életét a legsú­lyosabb betegek mindennap­jaihoz dr. Szép Erzsébet főor­vos, aki úgy érzi, a nehézsé­gek ellenére sokat javult a megbecsülésük. Az egy ki­csit is kultúráltabb ember­nek nem idegen ez a foga­lom: aneszteziológia. Vissza­pillantva a dolgok szép olda­lát látja: a hatalmas technikai fejlődést, azt, hogy olyan be­tegek is meggyógyulnak, akikről korábban le kellett mondaniuk. A 18-20 órás folyamatos munka azonban őt is elkeseríti. S ott a mu­mus: a diagnózis nélkül kezelt eszmélet­len beteg életfunkcióit a tévedés kockáza­ta nélkül visszaállítani. Ám ez adja a re­ményt is. Olykor másfél órás küzdelem után úgy érzi, feladja, s akkor mégis meg­csillan egy kis bizonytalan fénysugár... A halált ugyanis nem lehet megszokni. - Ahogy telnek az évek egyre személyeseb­ben élem meg azt, amit a befejezett halál­nak nevezünk. Úgy érzem, s egyre bizo­nyosabb vagyok benne: van még valami változás, titok az élő ember számára. Kovácsáé Gál Éva diplomás ápoló nem a szavak embere. A fiatal, törékeny nő nem érti, miért faggatom választásának okairól. - Ápolónő vagyok - mondja egy­szerűen. Majd elcsukló hangon suttogja: - Mert életem részévé vált. várnai áqnes Ausztráliai napló Belopództunk Queenslandba a hátsó kapun, a nyugati oldalról, a sivatagon keresztül. Rekkenő nap­pali melegben, hűvös éjszakákon, több mint 1600 kilométert magunk mögött hagyva. Ha valaki azt állít­ja, hogy a sivatagi utazás merő unalom, az téved: kalandokban ezúttal sem volt hiány. Amikor szóba kerül az utazás, a tapasztalt ausztrál azt mondja, hogy üljünk repülőgépre, mert az a leggyorsabb és a legkényelme­sebb közlekedési eszköz a konti­nensnyi országban, más meg nem nagyon van. Darwinból dél felé a vonat szóba sem jöhet, mert nincs. Egyelőre! A történet megértéséhez egy kicsit vissza kell mennünk az időben. Amikor az 1800-as évek utolsó harmadában megkezdődtek a nagy vasútépítések, minden ál­lamban más nyomtávot használ­tak. Amikor éppen 100 éve, 1900 szeptemberében elfogadta a brit parlament az ausztrál államszövet­ség létrejöttéről (1901. január 1.) szóló törvényt, s megkezdték a vasutak összekötését, kiderült, hogy nem megy a dolog. Még az akkor meglévő vonalakról is elfe­ledkeztek. Mostanában viszont új­Krokodil Dundee kocsmája ból terítéken van az ausztrál vasút fejlesztése. Olvastam a héten, hogy november 7-én megkezdik a Darwint Adelaiddal összekötő 1500 kilométeres pálya építését. Az 1,2 billió ausztrál dollárba kerü­lő beruházással várhatóan 2004-ig végeznek. A munkák majdnem annyi ideig tartanak, mint ameny- nyi ideig azon vitatkoztak, hogy a vaspályához kisajátíthatják-e az őslakók földjét. A vasutat tehát le­írhattuk. De mi van az autóbu­szokkal? A nagyvárosok között sokszor 2-3000 kilométert áthidal­va járnak az Intercity buszok, s bár komfortosak, szerfölött kényel­metlenek hosszú távon. Az auszt­rálok, ha hosszabb útra indulnak, s nem annyira sietős a dolguk, la­kókocsit bérelnek. A legkülönbö­zőbb típusok közül lehet választa­ni a nagyobb városokban, és azt is megmondják: a legkisebb települé­sen is találni karaván parkot, ahol csatlakozhatunk az elektromos ve­zetékre, s van hideg és melegvíz is. Hogy Balázs Sándor ezredest és Moga Györgyöt elkísérhessük a nem mindennapi kerékpáros vál­lalkozásukra, eM Soós Györggyel a nagyatádi fotográfussal mi is egy lakókocsi utasai lettünk. Ügy tű­nik, hogy a kerékpáros kalandokat keresőket vonzza Ausztrália, mert az úton találkoztunk utánfutóval kerekező dánnal, s egy fiatal auszt­rál párral is. Azt persze nem tud­hatom, hogy mások hogyan ké­szültek a próbatételre, álltak-e mö­göttük olyan segítőkész emberek, mint a székesfehérvári kerékpár áruház tulajdonosa, Szipola Antal, aki - nemcsak a legjobb felszerelést igyekezett ki­választani, hanem számtalan jó ta­náccsal is szolgált. Persze mit sem ér a legjobb felszerelés a magány ellen, amivel meg kell küzdenie a kerékpárosnak, miközben napon­ta kétszáz kilométereken át nyom­ja a pedált a „nagy semmiben”. Egy hajszállal, pontosabban há­rom kilométerrel az első ezer kilo­méteres táv teljesítése előtt jegyez­te meg ezredesünk: „Az a legrosz- szabb az egészben, hogy sokszor órákon keresztül nem találkozik az ember senkivel.” Ha jön is vala­ki, akkor az országúti vonatnak be­cézett kamiont vezet, ami 3-4 pót­kocsijával olykor hatvan méter hosszú is lehet. A monoton távo­kon igazi oázist jelentenek a road­hausok, az országúti fogadók, amelyek, ha lemegy a nap és pilla­natok alatt besötétedik, benépesül­nek az országutak vándoraival. Mindegyiknek meg van a maga sa­játossága: az egyik tulajdonosa sapkákat gyűjt, a másik névjegye­ket, a harmadik egy népszerű ka­landfilmből vett fotókból rögtönöz kiállítást. Nem véletlenül! Ma Kinlyben Paul Collins kocsmája ar­ról nevezetes, hogy itt vették fel a Krokodil Dundee egyes részleteit. A derék férfiú azóta át is keresztel­te fogadóját, bár nem tudom, hogy ettől több lenne-e a vendége, mert amikor betoppantunk, rajtunk kí­vül senki sem volt a vadnyugati kocsmák hangulatát idéző hely­ségben. Igaz, kora délután volt. A fogadókban este kezdődik az élet, amikor különféle embereket hoz össze a sors kifürkészhetetlen véletlenje. így találkozhattunk pél­dául Webber macskáival. A ván­dortársulat 20 kamionból álló kon­vojjal járja az országot. Tavaly, de­cember 11-én tartották a Webber mű ősbemutatóját az ausztrál bennszülöttek szent helyének szá­mító Urulunál, s azóta havonta 2-3 alkalommal lépnek fel az egymás­tól olykor ezer kilométerre lévő „szomszédos” városban. A 2000 személyes, koromfekete, macska­szemekkel díszített sátruk már ön­magában is különleges látvány. Két évet adtak a produkciónak. Utána? Jön majd valami más. Nem ez volt az első kísérletük. Az auszt­rál gondolkodásban amúgy is ben­ne van a várakozás, hogy jön vala­mi jobb. Most az esős évszakra várnak, mert a folyómedrek kiszá­radtak. Elképzelni is nehéz, hogy némelyikben akár tízméteres víz­magasságot is mértek már. Ezt a katerini rendőrfőnök feleségétől, Annától tudom. Furcsa módon ta­lálkoztunk. Az úton „lemeszelt” bennünket egy rendőrjárőr. Mére­gettek, majd amikor bizonyosak lettek a dolgokban, közölték, hogy Warren O' Mearra, a főnökük küldte elénk őket. Hallottak Balázs ezredes vállalkozásáról, szívesen vendégül látnának bennünket, hi­szen a feleség is magyar. Legalább­is Anna annak tartja magát, noha Németországban született, s még soha sem járt Magyarországon. „Amióta 14 éve itt élünk Katerinbe, csak az édesanyámmal beszélhet­tem magyarul.” Mindezek ellenére szépen, tisztán ejti a magyar sza­vakat, mondataiba nem kever an­gol kifejezéseket. Nekem furcsa ez, mert találkoz­tam mangót termesztő magyar származású farmerrel, aki thai nőt vett feleségül, s eszébe se jutott, hogy akár csak néhány magyar szót megtanítson a gyerekeinek. S találkoztam olyan magyarral is, akinek szemében könnycseppek csillogtak a magyar zászló láttán. Mount Isában találomra kinyitot­tam a telefonkönyvet. Az „sz” be­tűnél féltucatnyi magyar vezeték­nevű előfizetőt találtam. Péter Adamson, az Északi Tartomány et­nikai minisztere mesélte, hogy ná­luk százféle nemzetiség él, segítik őket, hogy megőrizhessék szoká­saikat, hagyományaikat, mert mindegyikük hozzájárul valahol a most formálódó ausztrál kultúra kialakulásához. Mert ne feledjük, bármilyen nagy is ez az ország, történetét csak majd kétszáz évvel ezelőtt kezdték írni. Legalábbis azt a történetét, amellyel ismertté vált a nagyvilág előtt, az utak vándorai kezdtek írni. Sok-sok fogadó nekik állít emléket a nevében, s bennük új mesék szövődnek. nagy jenő A viLOgstatisztika szennt az aneszt^^ logos orvosok átlagéletkora 55 év. Tizenkét évvel rövidebb, mint az egyéb szakmák­ban dolgozó kollégáiké. Hazánkban még nem készük hasonló felmérés, de ha ké­szülne is, a nagy flnktuádó miatt nem le­hetne nyomon követni az embereket, így nem mutatná a valós helyzetet. Az ÁNTSZ vizsgálta az ott dolgozók egészségkárosodását; kiderát, amíg nem voltak elszívóberendezések, az altatószerek belélegzése és a stressz miatt a műtősnőkhöz viszonyítva az altatás asszisztensek körében kiug­róan magas volt a vetélések száma. Ma már terhes nő nem dolgozhat ilyen munkakörben, s a veszélyezte­tettséget anyagilag is elismerik. lángolt állapotban van, és ha jól vezetik a isztály munkáját, nem észleli a vele tői :énteket. Bár a műtét előtti viziten még e leszélget vele az aneszteziológus orvos az előkészítő gyógyszerek hatására tuda :alan állapotba kerül. Ha az orvos jól végi rizenkét éves koromban volt egy orrmandula- nütétem, és éterrel altattak. Csak arra emlék­szem, hogy bele kellett ülnöm valakinek az ölt le - vélhetően ő volt az altatóorvos lefogot is azt mondta: ne a szádon, az orrodon vedd i levegőt! Emlékszem, erős ember volt. (Való­éban a kisegítő személyzet egyik tagja volt.) Mindig az ő képe ugrik be, ha azt hallom: aneszteziológus... (K. Zs. 26 éves nő.) Emlékek í muimajüi, ciivímji meg a muiciw »v.v.v ájdalom is elmarad, tehát nincs ami emlé- <eztesse a beavatkozásra. Az anesztezioló­gus imigyen sohasem mutatja meg úgy az ircát, a lényét a betegnek, mint az az or- /os, aki naponta megfordul az ágyánál. Az alapszakmákban, úgy érzem, agyonhall­gatnak bennünket, de ez nem kanosvári sajátosság... Pedig az egyedül gyógyító orvos nimbusza meg­szűnt, csak munkacsoportok udnak dolgozni, ahol a műtősfi- atól az altatóorvoson át az ope- -atőrig mindenkinek megvan a relye. Legalább nyolc ember küzdelme ez. Kétségkívül ma a /érre vevők az emberek, de ná- unk nem folyik vér. A dolgunk íz, hogy ne észlelje a beteg a fáj­dalmat, s biztonságban legyen, ízért sokszor még a „köszö­löm” is elmarad. Nem a para­szolvenciát hiányolják a munka- ársaim, csak ezt a köszönetét, így műtétet anesztezioló-giában ártas orvos nélkül el sem lehet /égezni. A beteg a műtéttől gyój ie anesztézia nélkül nem lehetséges a mi ét. Vagy ha mégis, annak beláthatatlan ke /etkezményei lehetnek. Kiss Diána az osztály legfiatalabb st lédorvosa, szakvizsga előtt áll. A sors úg íozta, hogy hamar belekóstolhatott , szakmai sikerbe. Ő volt az, aki a szenzác, ísnak mondható kettős, szív-nőgyógy íszati műtéten nemrégiben átesett asz szony szívében ultrahanggal fölfedezte , Tekezen azonosítható elváltozást. Kivár, :sisága, tudásszomja hajtotta, mikor a bt ivatkozás előtt még egyszer belekukkar, ott az asszony mellkasába. S mert éppéi rlőtte töltött 3 hónapot kardiológiai gye íorlattal Linzben, kihívás is volt számár í pontos diagnózis feláüítása. A siker izonban a kollégái aráták. Neve és szí nélvisége homályban maradt. Mindez A gondokat liuvcu. az. ai ic.-1/.ic/.Hjiu^u és intenzív terápia fejlesztésére szánt for rások országosan nagyon szűkösek. A költségvetésből pályázat útján legutóbb mindössze 150 millió forintot szántai ezekre a kórházi osztályokra. Ám az iti dolgozók a kevéssel is jól sáfárkodtak: 20C ezer beavatkozásra jutott egy szövőd mény. Kaposváron 1998 óta emelték a fi “üéseket, s áldoztak a mű :erfejlesztésre is. Az osztá on dolgozók átlagbére £ bbi orvoséhoz képest va mivel magasabb, de az >yéb kórházadétól jelen isen elmarad. Évente tíz :er beavatkozást végezne! tatásban, de negyed év- :ázad alatt mindössze 1-2 :övődmény volt. Az elván- óriás azonban - elsősor m a megélhetési gondol iatt - jelentős. Kaposvár il néhány éve egyszerre el, de tízévenként teljeser kicserélődik az osztály. Az 1978-ban in dúló osztály egykori dolgozóinak már a 7C százaléka vándorolt másik munkahelyre. Kiss főorvos mindezek ellenére nen panaszkodik. Munkájukat mindenekelőti szolgálatnak tekinti, s azt vallja: fontosai i műszerek, de az emberi tényező a leg fontosabb. S mégis ez az egész lényével z betegekért küzdő aneszteziológus-csoporl személytelenedik el leginkább napjainl egészséggyáraiban. S mert ilyenformár nem is léteznek, hálapénz sem jut nekik.- Nagy szakmai örömöt jelent, ha segí­teni tudunk a bajba jutottakon, de az em­lített tényezők nálunk a háttérben marad­nak, ami egy bizonyos fokig etikus is. A betegeknek ugyanis mindössze arról kel beszélnünk, amit a betegjogok előírnak azaz a szövődmények lehetőségéről. A beteg azért nem emlékszik az altató­orvosra, mert a beavatkozás előtt már fel­

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents