Somogyi Hírlap, 2000. augusztus (11. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-12 / 188. szám

Somogyi Hírlap 2000. Augusztus 12., Szombat Hétvége 11. OLDAL Nagyszakácsi nagy napjai Nagyszakácsi szakácskirály választásairól híres napjaink­ban. A zajos forgatagban azonban jelen van a múlt is. Az ősi somogyi település tör­ténelme - és sok érdekes tör­ténete - most csokorba gyűjt­ve, kötetbe rendezve kerül a falu lakói és az érdeklődők kezébe. Ebből a kötetből való a következő történet: 1925. június 28-án, a leg­nagyobb dologidőben, csü­törtöki napon egy, a határban libákat legeltető tízéves kis­lánynak megjelent Szűz Má­ria. Az első híradás szerint „a napfényt elhomályosító fé­nyesség jelent meg..., mely­ből a Szűz Máriának, két an­gyalnak és Szent Péternek az alakja bontakozott ki.” A láto­más alakjai „egy híd alatt tűn­tek el, azonban a fényesség továbbra is ott ragyogott a híd fölött.” Vegyük sorra az esemé­nyeket. A kislány a látomás hatására révületbe esve haza­szaladt, elhíresztelte élmé­nyét, mire az éppen otthon tartózkodók, főleg asszonyok „ünneplőbe öltözve” rohan­tak a faluból kivezető dűlő- úton lévő híd felé. De a kis­lányt ott már hiába faggatták, egy szó sem jött ki az ajkán. A hívők egymást taposva igyekeztek a híd közelébe jut­ni. A veszélyes helyzetet lát­va, a hírre előkerült községi bíró gyorsan szétbontatta a hidat, hogy bizonyságul szol­gáljon a látvány: semmi nincs a hirtelen nevezetessé vált he­lyen. A hisztérikus hangulat­nak azonban már nem lehe­tett gátat vetni. Hiába írta meg az idézett lap július 8-i számában, hogy a kislányok - a főszereplőnek egy, mások szerint két „asszisztense” is volt, hasonló korú társ (aik) személyében - a híd körül ját­szadozva váratlanul az árok vizének tükrében saját kép­másukat pillanthatták meg, amelyet a gyermeki fantázia égi látomássá alakított. Köz­ben sátrat állítottak a szétsze­dett híd mellé, és ahogy lenni szokott, az egyre sokasodó tömegben megjelentek a szél­hámosok, a kegyárusok, fo­tográfus is akadt, és ugrássze­rűen nőtt a két helyi kocsma bevétele. Ájulásba, révületbe esett zarándokok, önkívüleü állapotot imitálók igyekeztek bizonyítani: igen, nekik is megjelent a Szűz Mária. „A káprázat előidézésére kiváló­an alkalmasak: a sátor szceni­kai berendezése, a zsúfoltság, a látóérzékek mesterséges fá- rasztása, a napba, holdba né­zés, a kimerültség, a felcsigá­zott idegek, az ájulások után­zási vágya, a feltűnésre való törekvés, az idegbaj - állapí­totta meg egy megyei bizott­ság, dr. Hoss József elnök, apátplébános vezetésével”. - Egy helyi lakos - Kövér Péter - aki „látta” Szűz Máriát, ter­mése egytizedét ajánlotta fel egy kápolna építésére. (A kegyhely munkálatai a követ­kező évben el is kezdődtek, de aztán a lelkesedés alább­hagyott, majd 1930-ban az al­ispán lebontatta a csupasz fa­lakat.) A tömegeket megmozgató esemény tragikus fejlemé­nyekkel is járt. A szeptember 8-án, Kisasszony napján a Za­la megyei Kisrécséről érkezett tömeg - mivel járványve­szélyre hivatkozva a csend­őrök nem engedték be őket a faluba - körbevette a fegyve­reseket. A felajzott zarándo­kok fenyegető fellépésére az egyik csendőr a tömegbe lőtt: a lövedék Császár Józsefné kisrécsei lakost halálosan megsebesítette, de másoknak is kisebb sérüléseket okozott. Négy izgatót letartóztattak. A fegyverhasználatot később jo­gosnak minősítették a hatósá­gok. Nagyszakácsi nevét - „ahol megjelent Szűz Mária a híd alatt” - még sokáig emle­gették nemcsak a környéken, hanem az ország távolabbi vi­dékén is. Nagyszakácsi Királyi sza­kácsok földje címmel a pol­gármesteri hivatal adta ki Szi­ta János László és Paál László könyvét. A kötet a Nemzeti Kulturális Örökség Miniszté­riumának pályázaton elnyert támogatásával készült. A könyvet lapozgatva az em­bernek óhatatlanul az az ér­zése támad, hogy a szerzők nemcsak ismerik, hanem sze­retik is Nagyszakácsit. Gyö­nyörű színes és fekete-fehér képek egészítik ki mindazt, amit a betű őriz Nagyszaká- csi múltjából. ____________■ K akukk szólt Az út keskenyen kanyargód egyre magasabbra, a színes lombok között. Kivásott a talpak alatt a nyárban. Ap­ró göröngyök, kövecskék borították, gyökérszálak meredtek ki oldalán. S az ágak az út menti fákról behajoltak, majdnem összeértek, mintha tarka le­veleikkel végig akarnák simítani az ar­ra járók arcát. Szélfuvallatra megbor­zongtak, s lassan alászálltak, fenn­akadva a magasra nőtt füveken, bok­rok ágain. Kakukk szólt, messzehangzón. Na de ilyenkor, őszelőn - gondolta Ézsiás -, hogy járná már. Rég elmú­lott annak ideje, hogy a kikelettel, de­rűs nyárelővel idegen fészkeket láto­gasson meg... A nagy hegy széles kupolája, mint egy felfordított teknő. Mondják más­ként is, koporsónak, de azt nem sze­rette hallani. Miként illene az a Bada­csonyhoz, ahol annyi vígság és szere­lem virágzott a hosszú éveken. Erdő - mint egy színes mese - be­borította az egészet, csak itt, oldalt kopár. Orgonasípokként küllőzték a szürke oszlopok, kicsit megroggyan­va, mint amikor a mester nem bánik gondosan a habarccsal. Kicsorran a fugák közt, s folyik alá dermedve, hogy a Magasságos egyetlen intésé­vel rendelte. S arrább kőzuhatag, ök- lömnyiek, élesek, mint egy megme- revült, színe vesztett vízesés a hegy ölén. Megállt. Sétabotjának ezüst gomb­ját derekának támasztva nézett alá. A mély messzeségben, amerre a szem ellátott a partmenti fák felett, hatal­mas víz csillogott. Festő ecsetje szeb­bet a vászonra nem vihet. Mintha a magas mennybéli szivárványok ol­dódtak volna fel s terültek el Tihany- tól Keszthelyig. Nyugodt volt a víz, s mint egy hatalmas tükör fogta fel s küldte vissza a napnak sugarait. Káp- rázott, s lassan feloldódtak benne a megfagyott emlékek. Vidám társasággal indult kirándu­lásra. A kocsist hátraparancsolva a gyeplőt maga fogta, s durrant a lovak felett az ostor szíjába font kóc. Megló­dultak, s rázott az út, hogy a gurgulá- zó nevetés a többiekbe szakadt, s ki­loccsant a bor az üveg nyakán, mi­közben egymásra köszöntötték.- Hajhó, előre hát! Miénk ez a cu­dar világ... míg az Isten úgy akarja... A pavilonban terített asztal várta, s rajta hideg sültek. Három móré szer­számaikat hangolva, fizetett mosoly- lyal hajlongtak. Miért unta meg, ké­sőbb sem értette. Hisz megvolt min­den, ételen s italon túl is. A leányok, kik a felszolgálásban serénykedtek, mosolygósak, farosak. Perdült szok­nyájuk, miközben fordultak, s látni engedte combjuk kívánatos vastagát. Alig ivott, inkább hallgatott. Mint­ha kirázta volna belőle az útnak gö­röngye a vígság maradékát. S miköz­ben a többiek Platonról vitáztak, ke­zük eljárt a repülő szoknyák alatt. S foltos pointere, fejét mellső lábára fektetve, hagyva a cubákot, bánato­san nézett rá. Látta tekintetében a szemrehányást. - Hát hol a puska, gazdám? így becsapódni. Itten kus- hadni ahelyett, hogy a csalitosban mindenféle felséges szagokban ro­hanhatnák ugrasztva nyulat, fácánt. Tán még bak is akadna... Nem ügyeltek rá, amikor felállt, csak Taffi, a kutya. Amikor megin­dult, hogy a soroglyából a puskáját kivegye, már nyomában volt. S hogy meglátta a kéklő vascsövet, oly ug- rándozásra kezdett, eszeveszett farka utáni pörgésbe, körötte a füvet mint­ha egy falka taposta volna le. Akkor is színes levelek hullottak az erdőbe vezető csajpásra. Ahogy tá­volodott, halkult a hegedű cémaszál hangja s a brácsa brummogása. A ka­cajok feloldódtak a közelgő esü párá­ban. Taffi útszéltől bokorig szaladt orrát a füvön szánkáztatva, s tovább, tappancsai nyomán repült a nedves avar. Felettük szarka cserrent, méltat­lankodva, fejét félrefordítva fekete gombszeme villant, mintha az el­csent ékszert veszítette volna. A szélső fánál, a tisztás előtt a ku­tya megállt. Szoborrá merevedve, fél lábát emelve nézett előre. Puskáját válláról lévette, lépett utána csende­sen, s úgy lesett óvatosan a vastag törzs mögül, hogy valamiképp el ne riassza a zsákmányt. Aztán fegyverét, fejét ingatva, leengedte, s újra vállára vette. Mily ostoba ez a kutya, úgy áll­ja az embert, mint a nagy vadat, pe­dig már mióta cserkelnek együtt... S megindult előre. A tisztás végében, ahol a hegy me­redeken emelkedni kezdett, egy for­rás fakadt. Úgy köpte a vizet, mint dí­szes parkok szobrai a kávájukban úszkáló tavirózsákat. Kőágyát itt szor­gos kezek hordták össze omlott ba­zaltból. Mellette kecskelábú asztal, ol­dalán padokkal, ha valakinek kedve kerekedik, letelepedhessen uzsonná­ját elmajszolni, szomját oltani. S egy tábla otromba csavarokkal a hegyol­dalra feszítve jelezve, hogy ez itt a Dalos-kő. Háttal egy nő. Kalapja szalagon hullámos hosszú szőke haját, vállán takarta. Fél kezével hosszú szoknyá­ját kissé megemelve hajolt előre, míg a másikkal a víz sugarat igyekezett te­nyere öblébe fogni és szürcsölni. A kutya vakkantott. S a hölgy, mint akit rajtakaptak, összerezzent. Vízzel telt kezét leengedve hirtelen megfordult. A cseppek, mint egy kis zápor, csukott napernyőjére estek. Arca kipirult, s ijedten meredt előre. Ézsiás megtorpant. Ismerte. Nem egyszer köszönt néki illedelmesen a korzón, miközben férje karján mel­lette elment. De most mintha először látta volna. A kék szem tágra s eny­hén duzzadt ajka kissé szétnyílva csodálkozott rá. A hegy mögé igyek­vő nap lángra lobbantotta aranyló ha­ját. S a fodros blúz alatt melle halma szaporán emelkedett, mintha nagy si­etség után lett volna. Mint egy Ma­donna - sugárzott arca, s áradt felőle valami megfoghatatlan, delejes erő. Lenyűgözte. Kutyájának ideges csa- holása térítette magához.- Nyughass, Taffi! - kiáltotta. - Bo­csánat, asszonyom, ez a bolond ku­tya...- Semmi - vonta meg vállát Grisel. - Csak megijedtem, oly váratlanul jöt­tek...- Megértem, mint a mesében - ne­vette el magát Ézsiás. - De szerencsé­jére nem Pán vagy egy gonosz törpe. Szolgálatára lehetek? S akkor már tudta, ha most az asz- szony megrázza fejét, le fog szakadni az ég. Fabatkát sem fog érni ez az egész világ asszonyostul, papostul. Mert bizonyára el kell kárhozni.- Köszönöm. Itt vagyunk a közel­ben, találván egy nyugalmasabb he­lyet, mint ez a kút... - s csak nézte, szeme sugara mint kapcsolódik az övébe. Aztán megindultak, válluk összeért, mint a villamos ütésre, rán- dult keze. A színes levelek cipőjükre tapadtak, s néztek előre, szavuk akadt. Mögöttük a lombok ölelkez­tek, amint közöttük léptük elhalad­tak. Ézsiás már értette, ha korábban találkoztak, miért nem fordult utána, csak arca égett bele leikébe. A nap vörös korongra a fák koro­nája mögé bukott, s a kutya tovább rótta izgalmas útját. Néha megállt. Visszanézett, s nem értette, gazdáját mi lelte. Nem figyel rá, a surranva röppenő fácánra sem. S iramodhat nyúl, akár egy egész vadaskert, mint­ha hátára nőttek volna a villámló vas­csövek. Csak keze csúszik a mellette lépkedő keskeny kézfejére, s tartja, mintha madárfiókát fogna. Nem érde­mes törődni, inkább csak rohanni elő­re a maga szórakozására ebben a szí­nes, szunnyadni készülő világban. Távolról gramafonzene szólt. Ser- cegve rótta a fémtű a mikrobarázdá- kat, s nagy tarka tölcsérén át recsegte az estébe, lendületét veszítve egyre lassabban, mígnem a kurbli pár csa­varása újra fordulatba hozta. S vidá­man, felgyorsulva hangzott a La Bella Senoríta...- Kérem... ne kísérjen tovább - for­dult feléje Grisel. Tudta, ő gyanúba nem kerülhet.- Láthatom? - kérdezte Ézsiás, s oly kétségbeesetten nézett rá, kitől el­veszik régóta keresett anyját. Választ nem kapott. De amikor az asszony megfordult, érezte keze szorítását. Nézte, mint távolodik a lénián. Szok­nyája fodra léptei után az avart kavar­ta. Égy ökömyál a kalapjára akadt, s mint hosszú menyasszonyi fátyol úszott utána, míg be nem fordult az első vágatba. Ki tudja, meddig állt, amikor a fák közé vágott hosszú csapás végén Taffi tűnt fel. Testét elnyújtva rohant, dobbantásaikor fülei lobogtak. S ek­kor egy dörrenés! A kutya a mellső lá­bára csuklott, aztán felbukott. Párat Könyvespolc Tóth Béla: Mendemondák (A világtörténet furcsaságai) Reprint kiadásban jelent meg a közelmúltban Tóth Bélának, a századforduló ismert kultúrtör- ténészének egyik leghíresebb munkája, a Mendemondák. Tóth Béla egész életében szen­vedélyesen gyűjtötte az anekdo­tákat, furcsaságokat, hagyomá­nyokat, szólásokat. Ez a szenve­dély hozta létre azokat a páratla­nul gazdag kultúrtörténeti gyűj­teményeket, amelyekről ma is ér­demes lefújnunk a port, hiszen fényük ma is tisztán ragyog... A Mendemondák színes kavalkád a világ - és a magyar - történelem furcsaságairól, hihető és hihetet­len eseményekről. Mintegy iránytű az évszázadok rengete­gében. Az író mellénkszegődve, szinte velünk összekacsintva mondja el a történeteket. Fő célja azonban mindig a tévhitek elosz­latása. Hogy ez néha illuziórom- boló? Igaz! A valóság azonban le­het olyan érdekes, mint a mende­monda. Sőt! Induljunk el most mi is egy szellemi körutazásra a történe­lem óceánján... Természetesen csak néhány kontúrt villantha­tunk fel a színes palettáról, az események, személyek kaval- kádjából. Talán azokat, amelyek a mai olvasót is érdekelhetik... Nézzük először a kötet első felét kitevő Magyar történetet. Lehel kürtje, amellyel állítólag agyonsújtotta I. Konrádot, a le­gendák körébe tartozik. - Hess András budai nyomdája az álta­lános részvétlenség miatt szün­tette be működését. - Az egri vá­rat hősiesen védő Dobó Katica költői szülemény. - Báthory Er­zsébet nem fürdött jobbágyleá­nyok vérében. (Ezt már számos újabb kutatás is bizonyította.) - Hosszú évekig tartotta magát az a legenda is, hogy Sobri Jóskát, a híres somogyi betyárt nem lőtték agyon, hanem Amerikába szö­kött. - A nép gyűlölete ölthetett testet abban a legendában, amely szerint az 1853-ban hirtelen el­hunyt Haynau boncolás közben feléledt... A kötet második felét kitevő Világtörténet is századokat ölel föl... Nyújtsunk át ebből is egy csokorra valót... Az egyiptomi pi­ramisokat a múlt században so­kan még mértékegységnek hit­ték. - Mohamed kóporsójának „lebegtetése” a mai kor tudomá­nyával sem oldható meg. - Xer­xész perzsa király kétmilliós hadserege is a mesék birodalmá­ba tartozik. Serege nem lehetett több kétszázezernél. - Az ókor hét csodája között emlegetett rhodoszi kolosszus lábai között nem férhettek el hajók. - Lucretia Borgia, a megszállott méregkeverő ténykedésében is sok az erős túlzás. - A guillotinet nem Guillotin találta föl, csak tö­kéletesítette. - Teli Vilmos törté­nete csakúgy írói fantázia termé­ke, mint annyi más a világon. - Az oly szívós életűnek bizonyuló Patyomkin falvak is a mende­mondák körébe tartoznak... Álljunk meg, hiszen vég nél­kül lehetne folytatni a sort. A kérdés, amely mindannyiunkban felmerül: Miért tartják magukat olyan szívósan a történelmi men­demondák? Maga az író adja meg rá a feleletet: „A mendemonda szereti, ha a híres gondolkodók az életben hűtlenek önmaguk­hoz. A filozófus, ki könyvet ír a párbaj ellen, aztán párbajban esik el... A moralista, kit minden­nap részegen szednek föl az ut­cán... A nagy nemzetgazda, ki maga csődbe kerül...” A történelmi mendemonda gyökereiben formálja át az ese­ményeket, teszi legendává az is­mert személyiségeket. Ahogy a cseppkő formálódik, úgy rakódik rá egy-egy híres személyre is a le­genda a századok folyamán... És mégis! így váltak (válnak!) köznapi, személyes ismerőseink­ké... Nagyságukban és emberi gyarlóságukban egyaránt... DR. SIPOS CSABA rándult, és kinyúlott, sáros nyomot húzva a halott leveleken. Ézsiás, mint aki álmából ocsúdik, rohant kutyájához. Nézte s alig fogta fel a félig nyitott szemek világtalansá- gát, s a keskeny vércsíkot, ami a la­pockája alatt buggyant. Azon a he­lyen, ahol annyiszor simogatva di­csérte meg. Körülnézett. Nem mozdult sem­mi a fák között. A színes lombú bok­rok szélfuvallatra megrázták levelei­ket, mint akik semmiről nem tehet­nek. Lehet, hogy rohannia kellett vol­na eszeveszett ordítozással, hogy áll­jon elő, ki lesből lőtt. De mi értelme lenne, ha borzalmas sejtése beigazo­lódna. így hát csak lehajolt s ölébe emelte az elemyedt testet, miközben arra gondolt. Mindenért fizetni kell... S most itt áll, és nézi a verőfényes hegy oldalát. Lejjebb látja azt a kis te­raszt, amin hajdan napernyő verte vissza a perzselő sugarakat. Poharuk­ban pezsgő habzott, s szemük elka­landozott a tájon, s néha a másikon. Lopott délután, karjukban az ölelés izgalma. S a szájszegletben a keserű vonás, a perc múlandóságán. Fehér sirályok a magasban a víz felé száll­tak, nem törődve a vesző idővel. Éles kolomphangra seregélyek fekete fel­hője surrogva reppent a szőlősorok közül. Akkor is megszólalt a kakukk. Most már tudja, hogy ez az ő halál­madara. Nem az éjszakában, világos ablak előtt gubbasztó kuvik. Hanem a verőfényben, őszelőben kiáltozó fé­szekbolygató. Ha ilyenkor hangosko­dik, történni fog valami, előbb vagy utóbb, ami életét megkeseríti.- Hallja kedves? - kérdezte csodál­kozva Grisel. Ézsiás bólintott, s felel­te:- Nem számolom...- Pedig megtudhatná tán, hány nap a világ.- Nem érdekel - felelte. - Maga nélkül úgyis csak felét éri az élet.- Lássa, már abba is hagyta... Akkor ő már tudta, hisz tárcájá­ban lapult paszportja, hosszú időre elutazik. Talán vissza sem jön soha. S azt is, nem hazudott. Csak azt a maradék felet - ha már másként nem lehet - valahogy leélni. S a dörrenés, ami a távoli szőlőben riasztotta a tor­kos madarakat, emlékeztette, nem mindent sikerült elrendeznie. Tekin­tete megállóit a híres színészné ud­varában egymás mellett nőtt két ha­talmas jegenyén. Leveleik haragos zöld rezgésén. Gólya szállt felettük, Kisfaludy úr kúriája felé. A két jegenye most is megvan. Szárazán. Levelüket vesztett ágaik merednek az égnek, mint intő jelek. Ézsiás miközben feléjük vette útját arra gondolt. - Vajon megérte? Botja végével a porba, egy betűt rajzolt, mely öblösen kanyargott. S mi köz­ben a kakukk kiáltott, egy nevet sut­togott... UJKÉRY CSABA Shakespeare-hez új szemüveg Újabb szereplővel gazdagodott a Szentivánéji álom a Kenti Egye­tem nagy érdeklődéssel várt elő­adásában. A Shakespeare-darab- ban ugyanis életre kel a díszlet is. Az izgalmas kísérlet a Kansasi Egyetem virtuális Valóságot kuta­tó intézetének köszönhető, amely olyan háromdimenziós de­korációt állított elő, ami akár per­cenként változhat. A nézők elő­adás előtt egy speciális szemüve­get is kapnak, s azon át lélegzet­elállítóan valóságos színpadképet lámák a művészek körül. A szá­mítógépes program két jelet bo­csát ki: egyiket a szemüvegbe, a másikat egy kivetítőbe, s a két kép összehangolásával áll elő a térbeli látvány. Az állandóan vál­tozó díszlet nemcsak a nézők­nek, hanem a színészeknek is kü- lönleges élményt jelent. ______■

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents