Somogyi Hírlap, 2000. április (11. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-22 / 95. szám

12. oldal - Somogyi Hírlap

EMLÉKEZET

2000.Aprius 22., Szombat

Az embertelenség és az emberség küzdelme

A holocaust áldozataira emlékeztek Csurgón kedden. Rendhagyó történelemóra tanúi voltak azok, akik részt vettek a rendezvényen. A maga nemében egyedülálló megemlékezésre eljött Göncz Árpád köztársasági elnök, elküldte mondanivalóját Pokorni Zoltán oktatási miniszter, s tudományos igénnyel elemezte a fasizmust Ormos Mária történész, egyetemi tanár.

A rendhagyó történelemórán elhangzott értékes előadásokat találja ezen a két oldalon az olvasó. A szerkesztőség azt gondolja, hogy húsvétkor emlékezni kell, és emlékeztetni az üldözöttekre azért, hogy többet soha ne történhessen meg az, ami 1944-ben itt, Európa közepén megtörtént. Az előadók azt hangsúlyozták, hogy igen is szembe kell nézni a szörnyűségekkel.

Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke

Erre a rendhagyó történelemórára 55 év múltán került sor. Nagyon sajnálom, hogy rendhagyó ez a történelemóra, mert ennek rendesnek és hétköznapinak kellene lenni, ami minden osztályban elhangzik. Nagyon örülök, hogy ismerős és kedves arcokat látok itt, akiről tudom, hogy ugyanazt gondolják mint én. És nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen kevesen vannak itt azok, akik számára tényleg rendhagyó történelem- órát kell tartanunk. Látok diákarcokat, de kevesebbet. Szívemből remélem, hogy ezt a rendhagyó történelemórát rendes történelemórák folytatják majd és képet kapnak arról a folyamatról, amely oda vezetett, ami 1945-ben történt és amely talán az európai történelem legmélyebb pontja, és a legmélyebb szégyene. Amivel az emberiség első döbbenetében megpróbált szembenézni, helyretenni mindmáig nem tudta pontosan. Fiatalságomban éltem át nem sokan vannak közöttünk 1922-esek. Nekem ez a kor maga volt a valóság. Rengeteg barátomat, ismerősömet, rengeteg hozzám közel álló embert érintett. Egy magyar társadalom 25 esztendős eróziójának végpontját jelentette a társadalom teljes erkölcsi szétesését. A

tény az, hogy nemcsak 600 ezer ember életéről volt szó, hanem egy társadalom széteséséről. Mikor ide jutottunk, akkor az ország magyarul beszélő, magyar tudatú, magyar közössége szétszakadt először is három csoportra. Az egyik az üldözöttek, a halálba üldözöttek csoportja volt. A másik az üldözők és az üldözést helyeslők csoportja, a harmadik azok a tehetetlen emberek csoportja, akik szerettek volna valamit tenni, mint ahogy megpróbáltak tenni is. Nem mondom, hogy túlnyomó számban voltak, szó se róla. Hiszen életveszélyes volt, és a társadalom erre a hirtelen folyamatra, ami gyakorlatilag 4 hét alatt zajlott le és körülbelül 450 ezer embert érintett, nem készült fel. Legfeljebb azok készültek fel, akikben élt a gyűlölet, és elszánták magukat, hogy eszközei lesznek az embertelenségnek.

Kívülállók, akik az üldözők és az üldözöttek között voltak vagy részvéttel vagy a kezüket tördelve figyelték, s elenyésző volt azok száma, akik tényleg segíteni tudtak. Igazolványokat gyártottak otthonukban, rendházakban, kórházakban, rejtegették azt a töredékét az üldözötteknek, akik közül túlélték a holocaustot akik végül túlélték a deportálást, a rettenetességet és akik végül is egy valamit bizonyítottak a puszta létükkel, hogy az élet erősebb mint a halál.

Ezzel mindenféleképpen tisztában kell lennünk, Isten akarata, hogy az élet erősebb mint a halál, erősebb mint a gonoszság és erősebb mint a gyilkosok minden

összesített ereje. Aki velem együtt élte, emlékszik az arcokra, emlékszik a menetekre, emlékszik a tehetetlenségre, emlékszik a kín- szenvedésre, emlékezik arra a kitűnően működő közigazgatásra, amelyik minden segítséget megadott több százezer magyar ember halálához, emlékszik arra az erőszakszervezetre, amely kíméletlenül, durván és nyersen minden segítséget megadott magyar emberek megöléséhez, emlékszik arra, hogy ez volt a magyar történelemben az első hadsereg, amely embereket hívott be azért, hogy saját maga pusztítsa el őket a saját hadseregében, amely elég volt ahhoz, hogy ezt a hadsereget is szétzüllessze és a morálját aláássa. Ez a magyar történelemnek is - engedjék meg, hogy azt mondjam: a mélypontja volt, feltápász- kodni ebből a mélypontból mindmáig teljesen nem tudott. Szembenézni ezekkel a tényekkel mindeddig könyörtelenül kell. A pápa példája és Stockholm az üzenete talán lehetővé teszi, hogy most legyen merszünk kíméletlenül szembenézni ezzel. Nem sértődötten, nem magunkat kímélve, hanem az élet védelmében és abban, hogy levonjuk a tanulságot: ez többé nem történhet meg. Amiben egy évezred, több évez- rednyi gyilkosságai tömény gyilkosságai, és néppusztításaitól eltér, az a tökéletes cinizmusa volt, amíg ember és ember között alacsonyabb és magasabb rendűt vélt felfedezni, amelyik jogosnak vélte azt, hogy nagyipari módszerekkel tökéletesen érzéketlenül pusztítsa el az emberek tíz és százezreit. Amihez úgy érezte, hogy a felsőbbrendűségi tudatában erre joga van. Egy olyan eszmerendszer volt, amely az emberiségből tökéletesen kivetkőzött, hiszen százezres nagyságrendű emberpusztításokat a történelemben láttunk már. Többnyire az indulat vezette őket. Ezt nem az indulat vezette, hanem a hideg és embertelen gyűlölet. Ezzel mindenféleképpen szembe kell néznünk, és ezen túl kell lépnünk egyszer, s mindenkorra, mert mindaddig, amíg magunkban

nem tisztázzuk, addig ez a veszély Magyarországon, Európában és a világon fennáll. S ezt nem engedhetjük meg. Egy valamit tudni kell: az eszmék tovább- vivése, ugyanúgy mint az ember továbbvivése biztosított. Az eszméknek felezési ideje van, többé- kevésbé lehet gyorsítani őket és ez a felvilágosítás és az emberség, de teljesen kipusztítani nem lehet. Tehát védekezni kell. Jobb ezzel tisztában lenni. Ma Európában ha körbenézünk, akkor a háborútól nem érintett országoktól a háborúvesztésekig és a háború- győztesekig minden országban ismét felütötte fejét a gyűlölet. És ez a gyűlölet életveszélyes. Szívemből remélem, s biztosra veszem, hogy Európa nem engedi meg magának hogy ennek tápot adjon. Szívemből remélem, hogy az európaiság és a fejlődés elég erős lesz, hogy ennek útját állja erőszak nélkül is. De a veszélyre fel kell készülnünk, a veszélyre gondolnunk kell, itt él köztünk, egész Európában, s meggyőződésem, hogy ez volt az, ami a Szent Atyát vezette, hogy emlékezetes szavait elmondja. És meggyőződésem, hogy ez tette szükségessé Skandináviában, Stockholmban kimondott szavakat. Szeretném, hogy ha ezt valamennyien megértenék az életünkről, a gyermekeink életéről, az unokáink életéről van szó. Nem zsidókról, nem alacsonyabb rendű és magasabb rendű nemzetekről, nem másként gondolkozókról van szó. Az embertelenség és az emberség küzdelméről van szó. Itt minden vallásfelekezet és Isten szavát hirdető minden embercsoportnak az igazáról van szó. Hadd mondjam azt: a sátán gyűlölködésével szemben.

A gyilkosságról és a hazugságról

A gyilkosságot minden vallás tiltja, és minden törvénykönyv bünteti, a hazugságról azonban mintha mindenki megfeledkezett volna. Vagy mégsem? Expressis verbis ugyan sem a 12 parancsolat, sem a büntetőtörvénykönyv nem mondja ki, hogy hazudni nem szabad, közvetve azonban mind a vallási tanok, mind a büntetőtörvénykönyvek mégis tartalmazzák azt az elvet, miszerint a más kárára történt hazugság, a rágalmazás, illetve az igazság elferdítését szolgáló hazugság, a hamis tanúzás - bűn.

Mindez (természetesen csak akkor mérvadó, ha az emberi életet) értéknek tekintem, mivel mind a gyilkosság, mind a más kárára történt és az igazság felderítését lehetetlenné tevő hazugság csak ebben az esetben fogható fel normaellenesnek. (Itt húzódik a vonal a nemzetiszocializmus elvei és tettei, valamint az azokat tagadó, felmentő és mentegető hazugságok tekintetében is. A náci elveket és gyakorlatot el kell vetnie annak, aki az emberi életet szentnek vagy értéknek tekinti, és aki annak tekinti, az nem vállalhatja az emberellenes tettek hazug védelmét sem. Aki ezt teszi, az hamisan tanúskodik.)

A nemzetiszocializmus világossá tette, hogy számára az emberi élet nem érték. A nemzetiszocialisták számára nem létezett a „felebarát” fogalma, nem gondolták, hogy a betegeken és elesetteken segíteni kellene, nem akartak szamaritánusok lenni, nem hitték, hogy bárki más ugyanolyan jogokkal rendelkezne az élethez, mint ők, és Hitler elhárította Németországtól az Európa megmentésére vállalkozó derék „nagybácsi” szerepét. Az általa hirdetett Új Európát nem boldogítani, hanem uralni akarta.

Hitler és a többi meggyőződé- ses náci kizárólag az önfenntartási ösztönben hitt, azt gondolta, hogy ez minden erőszakos tettet szentesít, minthogy az emberi világban egyedül az erőfölény a mérvadó, és ez siker esetén önmagában hordja a felmentést is. „Végül azonban - írta Hitler - mindig csak az önfenntartás ösztöne győz. Alatta az úgynevezett humanitás, mint az ostobaság, gyávaság és a beképzelt mindentudás keverékének kifejeződése, úgy olvad el, mint hó a márciusi napon. Az emberiség örök harcban nőtt naggyá, az örök békében pusztul el.”

Az emberi életek semmibevételét, megvetését kifejezte a nemzetiszocializmus és Hitler stílusa is. Eberhard Jäckel Hitlers Weltanschauung című könyvében összegyűjtötte a kifejezéseket, amelyeket Hitler Mein Kampf című műve első kötetében használt ama népcsoporttal kapcsolatban, amely ellen nagy harcát vívni akarta és végül vívta is, akkora sikerrel, hogy mintegy 6 millió halott lett a végszámla, csupa olyan emberi lényből, akinek a kezében nem volt fegyver, és amely csoportnak körülbelül a fele nőkből - fiatal lányokból, anyákból és nagymamákból valamint tekintélyes részben fiatalkorúakból állt. Jäckel listája így hangzik: „A zsidó a nyű a rothadó testben, pestishordozó, rosszabb, mint az egykori fekete halál, a legrosz- szabb fajta bacilusgazda, az emberiség örökös viszálygombája, a here, amely az emberiség többi részén élősködik, a pók, amely lassanként kiszívja a nép vérét pórusaiból, egy véges harcot folytató

patkánybanda, parazita a népek testében, a tipikus parazita, egy élősködő, amely káros bacilusait mind tovább terjeszti, az örök vérszívó, a népparazita, a népvámpír.” Hinni lehet, hogy ha Hitler semmi mást nem tett volna, minthogy embermilliókat a paraziták körébe űzte szavaival, máris éppen eleget tett ahhoz, hogy részességét az emberirtásban el kelljen ismerni. Ha valaki éveken át minduntalan elismétli, hogy e nem emberi létezőket „gázba kell fojtani”, „el kell távolítani”, „ki kell törölni”, „ki kell irtani” a népek testéből, és ha ez a valaki nagyhatalmú diktátor egyben, vajon kétségbe lehet-e vonni, hogy midőn alárendeltjei végrehajtották programját, akkor az ő szándékának megfelelően cselekedtek, - akár kiadott erre nézve írásos parancsot, akár nem.

Tévedés azt gondolni, hogy e világnézet elsősorban vagy tózá- rólag Marx tanaival ütközött ösz- sze. Valójában gyökerében támadta meg a vallásos és a vallásokon kívüli humanista szemléletet. Hitler Sztálinnal megegyezhetett, egy humanistával nem. Kategori- kusabban szemben állt a kereszténységgel, az emberi egyéniséget tisztelő liberálisokkal, a minden személynek jogokat biztosítani akaró vagy biztosító demokráciával, amely áramlatok között egy sem volt, amely menlevelet nyújtott volna az erő nevében kipécé- zett csoportok üldözésére, a betegek eliminálására vagy éppen a tömeggyilkosságra. Igaz, hogy az emberi társadalmakban az idők során sok minden megesett a legtisztább tanok szellemében is. Mindennel vissza lehet élni. Lehetett gyilkolni Krisztus keresztje nevében csakúgy, mint Allahra

esküdve, holott erre sem a kereszténység, sem az eredeti mohamedán tanok nem adtak indítékot. Minden szép eszmét fel lehetet és fel is lehet használni mocskos tettek lepleként, ám az eszme mindenképpen megmarad annak, ami, - és nem mindegy, hogy az ember védelmére szolgál-e vagy emberellenes.

Azt gondolom tehát, hogy az alapvető választás ezen a mezsgyén adódik. Vagy elfogadom értéknek az emberi életet, vagy nem. Ha elfogadom, akkor nem lesz belőlem sem náci sem másmilyen hóhér, ha nem fogadom el, akkor gyilkolhatom a „parazita zsidókat”, az „értéktelen” cigányokat, a „kultúraromboló” feketéket, vagy éppenséggel a fennhéjázó fehéreket, a keresztényeket, egyáltalán bárkit, akinek a tevékenysége, a kultúrája, a magatartása vagy arcvonása nem tetszik. Ha elfogadom, hogy az emberi élet érték, akkor nem keresek mentséget azok számára, akik ezt az értéket tömegesen semmisítették meg, és nem fogok hazugságokat gyártani mentegetésük vagy tetteik tagadása érdekében. (Ha az embert olyan lénynek tekintem, akinek - mindegyiknek - ugyanakkora joga van az élethez, mint nekem, úgy nem fogom meggyalázni azok emlékét, akiktől erőszakkal elvették az életet, és azokét sem, akik a megpróbáltatásokat túlélték és emlékeiket már magukkal vitték a föld alá.) Mindezt csak akkor tehetem, ha Hitlerre együtt arra az álláspontra helyezkedem, hogy a humanizmus az ostobaság és a gyávaság keveréke, és ha vele együtt azt vallom: „Egyszerűen logikus, hogy az erősebb győz a gyengébb felett.”

Aki azonban erre az álláspontra helyezkedik, annak néhány további kérdést mindenesetre fel kell tennie önmagának. Szellemi értelemben mindenekelőtt azt, hogy vajon akkor, ha az emberi élet és egyáltalán az élet semmibe vehető semmiség, akkor miről szól a földi élet, a történelem, mi végre a munka, a technika, a kultúra? A történelemnek az lenne az értelme, hogy folytonos vérfürdőkön át e legerősebb tényező úrrá legyen mindenki máson? Ha ez megvalósulna és a germán vagy bármilyen katonai zseni legyőzne mindent és mindenkit és kiirtana minden általa kiirtásra ítélt népet, népcsoportot, vallást, gyengét, beteget, gyengeelméjűt, akkor vajon mit kezdene magával?

Van azonban egy másik megfontolandó kérdés is. Ha valaki az erő pozíciójából üldözőbe veszi a nála gyengébbeket és annak hitt erőket, még egyáltalán nem lehet biztos benne, hogy tényleg ő a legerősebb. A német nemzetiszocializmus, amely a kiszolgáltatott zsidókkal, cigányokkal, lengyelekkel, uránokkal stb. valóban úgy bánt el, mint „macska az egérrel”, ahogyan azt Hitler egyik hasonlatával kívánta, végül mégis rátalált egy nála nagyobb erőre, egy hatalmas nemzetközi szövetségre, amely viszont vele bánt el úgy, mintha csak egy párduc lett volna a náci macskával szemben. És 1945 elején már Hitleren volt a sor, hogy siránkozzon a „keleti nép” erőfölényén a némettel szemben.

Midőn ebben az összefüggésben a „nagyobb erőről” szólok, nem feltétlenül és főként nem kizárólag a gazdasági és katonai erőfölényre gondolok. A Wehrmachtot ugyan a nagyobb

erőpotenciál győzte le, de mögötte ott állt egy másik, egy örök emberi etikai és szellemi erő, amelyről Hitler tökéletesen megfeledkezett. voltaképpen igaza volt, midőn azt gondolta és hirdette, hogy az emberi társadalom mozgatórugói között mindig is ott volt az ön- és fajfenntartás motorja, amely az embereket sokszor véres egymás közötti hadakozásra ragadtatta, de nem vette észre, hogy a fennmaradás biztosítéka viszont mindig is az emberek közötti szolidaritás volt. A szülők és gyermekek, a családtagok, a különféle közösségek, a szakmai és kollegális, a népi és nemzeti manapság már sok vonatkozásban nemzetközi szolidaritás, a kézfogás, a megértés és segítőkészség, a gyengék gyámolítása, az elesettek megsegítése, a betegek ápolása, a hadifoglyod kiváltása, a halottak eltemetése a sírok ápolása és - igen, ide sorolom - az ember tisztelet az ellenségben is, ezek a humanitás ama megnyilatkozásai, amelyek fenntartották az emberi nemet. Ha a „homo”-t nem kell tisztelni bőrszíntől, szemvágástól, vallástól, kultúrkörtől, kortól és nemtől függetlenül, akkor nincs ember és nincs „emberiség”. Megszűnik e szavak értelme, és vele együtt megszűnik a történelem.

A nemzetiszocializmus elvileg tagadta az emberiség fogalmának létjogosultságát és ugyancsak elvileg tagadta az egyének jogát az élethez. Ez azt is jelentette, hogy ki akarta iktatni a történelmet, ott folytatván a cselekményt, ahol szerinte az ősi emberi farkascsordák kegyetlen küzdelmét felváltotta a civüizáció és a keresztény kultúra. És e célt csaknem el is érte. (Folytatás a 13. oldalon)