Somogyi Hírlap, 2000. március (11. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-14 / 62. szám

10. oldal - Somogyi Hírlap KULTÚRA 2000. Március 14., Kedd Kéri László: Autonóm gazdaság, fogoly pártok Méltósággal és mulatsággal Magyarországon jelenleg egyik párt sincs felkészülve a jövőre, a globalizációra és a hatalomra állítja Kéri László politológus. Azt is, hogy politikusok csak az ál­taluk termelt műbalhékra fogékonyak. Kéri a kaposvá­ri szociáldemokrata klub vendége volt és előadása után válaszolt munkatár­sunk kérdéseire.- Előadásának azt a címet válasz­tották: Merre tovább Magyaror­szág? A kérdésre felelte: előre. De merre van az előre a politikában?- A politikával foglalkozó nincs könnyű helyzetben, amikor erre a kérdésre válaszol. Szeren­csére a mindent meghatározó gazdasági folyamatok esetében más a helyzet. Ott mégis az a leg­fontosabb, hogy hosszú kínlódás után most már negyedik éve tar­tós a növekedés. A magyar gazda­ság történetében ritka, amikor együtt van a növekedés és az egyensúly. Sajnos, mindent el le­het rontani, ha tehát a kormány rosszul méri fel mozgásterét, fe­dezetlen vállalkozásokba kezd, akkor a legjobb eredményt is semmissé teheti. Egyelőre a Fi­desz minden hibája és választási ígéretei ellenére nem kezdett fe­jetlen osztogatásba. Az ország­ban éppen az ellenkezője történik mint, amit a fideszesek monda­nak. Ők azt hangsúlyozzák, hogy új gazdaságpolitikába kezdtek, szerencsére nem ezt tették. Nem azt csinálták, amit a kormány- programban megfogalmaztak, hanem hagyták érvényesülni a gazdasági folyamatokat.- Meddig tud ellenállni a gaz­daság a politika nyomásának?- A magyar gazdaság export­függő, teljesítményének 60 szá­zaléka a München-Bécs-Miláno régióba, Európa fejlett szívébe van bekötve. A mai magyar gaz­daság teljesítménye lényegében 12 multin múlik. Az ő beruházá­saik adnak munkát a foglalkozta­tottak harmadának. Lényegében részei vagyunk Európának, csak még nem kaptuk meg rá a politi­kai pecsétet. Ez abból adódik, hogy a multiknak sem egyértel­műen érdeke az EU-tagságunk. A csatlakozásra való felkészülés köztes helyzetet jelent, és ezzel időnként jól lehet sáfárkodni. Az a fontos, hogy az ország előre tart, a honi gazdaság folyamato­san kapcsolódik az európai folya­matokhoz. De fel kell készülni ar­ra, hogy különböző erők a csatla­kozás időpontját elhúzzák, ameddig csak lehet, mert a nyu­gati országoknak is jó ez az aszimmetrikus partnerség. Amíg ez az aszimmetria gyümölcsöző, Kéri László szociológus, politológus 1951-ben született Röszkén, a politikai tudományok kandidátusa. Nős, felesége Petschnig Mária Zita nemzetközi hírű közgazdász. addig nincs csatlakozás, tehát ez a féltagság még évekig eltarthat, azzal, hogy az ország egyre in­kább eurokomform, része az eu­rópai gazdaságnak.- A politika késésben van a gazdasághoz képest?- Jelentős a késése. Most ép­pen azért ünnepli magát a Fidesz- kormány, mert felgyorsítja az au­tópálya-építést. A miniszterelnök legutóbb azt mondta: azért nem lesz közbeszerzési eljárás, mert gyorsan kell cselekedni. De nem akad egy újságíró sem, aki meg­kérdezte volna: 21 hónapig ugyan ki tartotta vissza őket?- A politika késlekedése visz- szafoghatja a magyar gazdasá­got?- Nem túlságosan. A gazdasági trendet a magyar politika már nem tudja megfordítani.- Hány pontot hajtott végre Ön szerint a Fidesz a 40-ből?- Ezeknek a pontoknak a több­sége olyan, hogy a benne foglalta­kat akár egy nap alatt is végre le­het hajtani. Célszerűbb az eredeti kormányprogram végrehajtását vizsgálni. Ahhoz képest viszont rengeteg a túlvállalás. Szerintem a Fidesz most lát a tényleges kor­mányprogram végrehajtásához. Most finomítják azokat a dönté­seket, amelyek valóban milliókat érintenek. Ebben tehát késleked­tek.- Milyen állapotban vannak a politika minőségét meghatározó pártok?- Egyik párt sincs felkészülve sem a jövőre, sem a globalizá­cióra, sem a várható hatalomra.- Ez a pártok stratégáinak fel­készületlenségéből, késlekedésé­ből fakad?- Igazából hiányoznak a straté­gák. A politikusok pedig legin­kább egymás iránt, az általuk tér- i melt műbalhékra fogékonyak. Ami ennél nagyobb jelentőségű, de a politikai erőtéren kívül van, az nem is érdekli őket. A pártok egymás foglyai. A Fidesz politiku- j sai az első 14-16 hónapban rend- j kívül offenzívek voltak, majd megkezdődött a váltás: fokozato­san kialakult a Fidesz kettős arca, amely offenzívát és békeoffenzí- vát mutat egy időben. Előbb- utóbb eldől: melyik is az igazi arc.- Meddig bírják az állandó ro­hamozást az ütköző típusú politi­kusok?- Pontosan addig, amíg fel nem morzsolják a mögöttük levő ha­talmi bázist. Ha valaki nagyon széles bázisról kezdi, akkor to­vább tart, ha törékenyebb a hát­tér, akkor korábban eljő a vég. Konfliktuskereső politizálást tar­tósan folytatni nem lehet.- A politizálás stílusa meghatá­rozza a pártok és politikusok nép­szerűségét. Milyen következteté­sekre jut, ha a közvélemény-kuta­tási eredményeket nézi?- A népszerűséget differenciál­tan kell kezelni. Az MSZP-t hihe­tetlenül felértékelte a Fidesz-kor- mányban való csalódás, de ebből egyáltalán nem következik, hogy a szocialisták megnyerik a követ­kező választást. A jelenlegi állás egy előlegezett bizalom, amelyet iszonyú nehéz lesz megszolgálni. Az MSZP-nek sokkal nehezebb lesz megtartani a 44 százalékot, mint gondolnák. Egyelőre tehát nem dőlt el semmi. LENGYEL JÁNOS Idén 125 éve annak, hogy a somogyi megyeszékhelyen is nyilvánosan és szabadon kezdték ünnepelni március 15-ét. Ebből a távlatból ta­lán ideje szembenéznünk azzal: mi megfelelően ünne- peljük-e a polgári, modern Magyarország 1848-as szü­letésnapját. Valóban úgy emlékezünk-e, ahogyan azt „március” annyit emlegetett szelleme megkívánja?... Mert időnként mintha összeté­vesztenénk az ünnephez illő pá­toszt az uniformizált búval. Mint­ha csak arra figyelnénk, hogy hi­bátlan legyen a „szertartásrend”, s aktuális a politikai mondaniva­ló. S közben talál elfelejtünk iga­zán, lélekben ünnepelni... Az persze nem baj, ha a politi­ka is szerepet kér magának már­cius 15-én. Ez nem idegen sem az ünnep szellemétől, sem az ün­neplők vérmérsékletétől. Március 15-e emléke mindig is akkor volt a leginkább eleven, amikor sokak számára jelentett átélhető, sőt át­politizálható valóságot. Gondol­junk csak az I. világháború utáni forradalmas hónapokra, s még inkább 1956 őszére. Esetleg 1989 tavaszára. Március 15-ét nem kell félteni a „napi” politikától. Ha valamitől félni kell, az in­kább a március 15-én is kötelező­nek érzett össznépi búslakodás, tehát az „ünnepélyesség” legsze­rencsétlenebb fajtája. Ha így van, nem a szónokok hibája ez, ha­nem valamennyiünké. Talán - az ünnephez illő emelkedettséggel fogalmazva - bús magyar lel­kűnkből következik ez az „ünne­pi” melankólia. Abból, hogy job­ban szeretünk sírva vigadni, mint lelkesen, felszabadultan örülni, s még nagy emberekre, nagy tettek­re is derűs kedéllyel emlékezni. Pedig az új Magyarország, az Európához már akkor csatlako­zott és részben éppen a forrada­lom eredményeként felzárkózott Magyarország születésnapi tortá­ján teli tüdőből és vidáman is el­fújhatnánk a gyertyákat. Vértelen és sikeres is volt az 1848-as forra­dalom márciusi nyitánya - s ez a magyar történelemben meglehe­tősen ritka kombináció. Az ese­mények korszakos jelentőségét már a kortársak is felismerték, s azt Ferenc József uralkodásának hosszú évtizedei alatt sem - és azóta sem - vitatta senki. Még az első világháború vérözönében is meg tudták becsülni (vagy talán éppen akkor becsülték igazán?) ezt az áldozatok nélkül aratott di­adalt. „Jogot adott a jogtalanok­nak, és egy eltemetett, elsiratott nemzetet halottaiból föltámasz­tott - értékelte máráus idusát az egyik kaposvári napilag 1915-ben.- Minden jog, minden igazság (még az újak is) és minden sza­badság ebből a tavaszból fakad. ” Március 15-e tiszteletével tehát nincs semmi baj. De míg éltek azok a honfitársa­ink, akik maguk is alakítói vagy legalább tanúi voltak a forradalmi eseményeknek, addig bizony kis­sé másképp folytak le a márciusi szabadságünnepek, mint azután. Úgy tűnik, a résztvevők egyálta­lán nem érezték szentségtörés­nek, hogy az emlékezés mellett jól is szórakozzanak. A legelső, az 1849. évi március 15-i ünnep­ségen, amelyet igen nehéz politi­kai és katonai helyzetben tartot­tak Debrecenben, szépen megfért egymással a méltóság és a mulat­ság . Volt persze ünnepi istentisz­telet és katonai díszszemle, de délután vígan töltötte az időt a közönség a városi erdőben a nép­ünnepélyen, élvezte a zenekari muzsikát és az ökörsütést. S hogy nem pusztán azért sike­redett ilyen vidámra az ünneplés, mert a Debrecenbe menekült ve­zetők politikai számításból akar­ták javítani a közhangulatot, mu­tatja a kiegyezés után tartott ün­nepségek sora. 1849-től 1967-ig természetesen nem kerülhetett szóba a nyilvános ünneplés, de amikor már március 15-ére is sza­badon lehetett emlékezni Ma­gyarországon, senki sem akarta végigkeseregni vagy végigunat­kozni a rendezvényeket. Banket­tekkel, jó ételekkel és italokkal, cigányzenével ünnepeltek - nem­ritkán hajnalig. Somogybán sem történt más­ként. Az első nyilvános megemlé­kezésen, amelyet a kaposvári Szarvas fogadóba hívtak össze 1875. március 15-én, persze még nem vettek részt sokan. Hamaro­san azonban jóval népesebb ban­ketteket is rendeztek. „Kedden es­te már nyolc óra körül megtelt a Szarvas vendéglő nagyterme zsú­folásig - írta az 1882-ben tartott ünnepi rendezvényekről az egyik kaposvári lap -, sőt sokan az elő­szobát, folyosót foglalták el, mert ember ember hátán volt s így a tágas terembe be nem fértek. ” S az sem szegte az emlékezők kedvét, ha valamelyik kisebb ven­déglőben nem voltak túl ünnepé­lyesek a körülmények. A Somogy c. hetilap 1884-ben megjelent tu­dósítása szerint „azért a hazafias felköszöntők itt is lelkesedést kel­tettek, s nem tévesztették el hatá­sukat, s ha a külső fény nem is, de a szívekben méltón meg lett ünnepelve a nagy nap. ” Amikor igazán meg akarták adni az ün­neplés módját, akkor az egyeme­letes Korona vendélőbe invitálták a közönséget, amely társadalmi és kulturális központnak számí­tott a még sáros, poros, rendezet­len, de '48 emlékét nagy becsben tartó, Kossuth Lajos képviselővé és díszpolgárrá választó Kaposvá­ron. A feljegyzések szerint ekkor­tájt csak egyetlen alkalommal, 1879-ben ünnepeltek felszabadul­tan a kaposváriak. Négy nappal a jeles évforduló előtt történt ugyanis, hogy a Tisza árvize le­rombolta Szeged városát. A ka­tasztrófa híre „nyomasztólag ha­tott a kedélyekre, s nem uralgott az a villanyzó lelkesedés és han­gulat, mint az elmúlt években. ” Az első ünnepségeket meg­szervező 1848-as nemzedék azonban mind jobban fogyatko­zott, s a század végére a „kőszívű embernek” már valamennyi fia megöregedett... Hamarosan eljött az idő, amikor a még élő 48-as honvédeknek már nem annyira a gondolatára és az emlékeire vol­tak kíváncsiak fiatalabb polgár- tásaik, inkább csak jelképet lát­tak bennük. Díszmenetben vezet­ték őket végig a falvak és a váro­sok főutcáján, megvendégelték őket, s a gyerekek ámulva nézték, amint a legendás egyenruhákban ballagó öregek hófehér haját be­aranyozza a márciusi nap. S a nagy nemzedékek elmúltá­val mintha elmúlt volna a szabad­ságünnep jó kedélye is. Ez pedig kezdett kiölni valamit az ünnep­nap vonzerejéből, váamit, ami pedig hozzátartozott március 15- e eredeti mondanivalójához. A spontán lendület volt ez, az öröm, az őszinte lelkesedés? El­gondolkodtató, amit éppen 90 esztendeje, 1910-ben írt erről az egyik kaposvári újság: „Milyen más a franciáknak július 14-e, milyen más az angoloknak az ő nemzeti ünnepük. Az utcán jó­kedvtől szinte tomboló tömeg, éneklő csoportok, minden ház ab­lakán zene verődik ki, és minden mulatóban a nemzeti himnusz hangjai mellett isznak. Mert tán­colnak, mert mulatnak a franci­ák, a kimérten hideg angolok. Mi, a duhajkodás népe nemzeti ünne­pünk napján feketébe öltözünk, és komoly arccal unatkozzak vé­gig az ünneplésnek a fél napját. Megtagadjuk a természetünket, és úgy akarunk örülni, pedig hi­szen az örömnek a legtermészete­sebb érzésnek kellene lenni.” Könnyed szavak, de kemény gon­dolatok. Vajon csak az elmúlt századelő polgárságához szól­nak? Reméljük, megbízhatóbb jós lesz a kaposvári újságíró, aki 1889-ben arról biztosította olvasóit, hogy nincs veszélyben a nemzeti szabadságünnep, már­cius 15-e jövője. Hiszen „azok emléke, kik e szent igazságokat hirdették, kik a jogok védelmére harcot vívtak, él a magyar nép szívében, s nem jöhet idő, nem jöhetnek körülmények, melyek eltöröljék a hálás emlékezet érzetét a szabadágért és nemzetiségért lelkesedő magyar nép szívéből. ” ________nagy zoltán Kö nyvespolc Valachi Anna: József Attila rály... S a sors, az „életkép’ 1 QO7 december 3-án xJDi .Balatonszár­szón tragikus véget ért egy krisztusi kor­ban levő fiatalember. Az ön­gyilkos József Attilát szét­roncsolták a vonatkerekek. Sokat és sokan írtak már er­ről. A tragikus végről csak­úgy, mint az életútról és az életműről. Lehet-e még újat mondani a szinte könyvtár­nyi József Attila-irodalom után? Valachi Anna könyve elolvasása után nyugodtan mondhatjuk, lehet. Az írónő páratlan miliőteremtő erejét már megcsodáltuk „József Jolán, az édes mostoha” cí­mű kötetéből. A most megje­lent „Élet-kép sorozat” köte­te valóban életkép. József Attila életképe az indulástól az összeomlásig. Ő nemcsak a magyar, hanem a 20. szá­zadi világirodalom egyik leg­nagyobb egyénisége volt... „Mióta éltem, forgószél­ben próbáltam állni helye­men. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem” - vallja a költő egyik legszebb versé­ben (íme, hát megleltem ha­zámat...). Ez a vers immár a teljes meghasonulás idősza­kában, 1937. novemberében született. Valachi Anna pont azt kutatja: hogyan vált ilyen meghasonlottá ez a jobb sorsra érdemes fiatalember. Akinek verseiből szinte árad, szinte mellbevág bennünket a szeretet utáni vágy. És aki mindenkitől, sokszor még a legközelebb állóktól is az áradás helyett csak cseppe­ket kapott... Valachi Anna családtagokat, barátokat, pá­lyatársakat idéz, levelekből válogat s bár verselemzést nem nyújt, tanúi vagyunk, szinte észrevétlenül, minden nagy József Attila-mű meg­születésének is... Már a fejezetcímek is, a költőtől kölcsönvett „szület­tem..., elvegyültem..., és ki­váltam” szavak megadják a mű alaphangulatát. De vala­mi mást is. A kegyetlen kül­világét. A külvilágét, amely (mind a mai napig!) nem tudja elviselni az értéket? rendtől eltérő zseni különc­ségeit. És szinte sietteti a meghasonulást, a kiválást... Nagy költőnk születését legendák övezték. Olyan hí­res lesz, mint nagy névroko­na, a világhódító hun ki­sivár gyermekkor, küzdel­mes ifjúság s az alig megkez­dett férfikor döbbenetes be­fejezése... Évtizedeknek kel­lett eltelnie, amíg beigazoló­dott híres jóslata: „Én egész népemet fogom nem közép- iskolás fokon tanítani!”... A Mama halála... A még szinte gyermek József Attila legtragikusabb élet (vagy in­kább halál) élménye... A vi­lágirodalom talán legszebb anya-verseinek inspirálója. Az „Anyám”, a „Mama”, a „Kései sirató” sorait soha nem felejti a verskedvelő ol­vasó... A sírás, a segítő kezek keresése hányszor felbuk­kan még verseiben. Gyömrői Edithez, pszichoanalitikusá­hoz írt híres versében is ez olvasható: „Gyermekké tet­tél. Hiába növesztett har­minc csikorgó télen át a kín. Nem tudok járni s nem ülhe­tek veszteg. Hozzád vonszol­nak, löknek tagjaim.” Ám ezt a késői anya­komplexust, a szinte állan­dósult kiegyensúlyozatlan­ságot csak legjobb barátai (azok sem mindig!) és orvo­sai értették meg. Á külvilág kegyetlen örömmel figyelte a nagy költő lassú, de biztos összeomlását. S ez a nagy jelző nem pejoratív értelmű! József Attila kezdettől fogva óriásnak hitte magát. (Ma már tudjuk, hogy mennyire jogosan!) Csak élete utolsó hónapjaiban tette fel egyre komorabban a kérdést: „Jó költő voltam-e, vagyok-e? Nem kellett volna-e inkább mással foglalkoznom?” Mi mindenről tudósít még ez a karcsú kis kötet! Valachi Anna mestere a szerkesztés­nek. Mennyi mindent meg­tudunk a költő magánéleté­ről is. Valachi Anna mély együttérzéssel ír itt is József Attila újabb megpróbáltatá­sairól. Vágó Márta szülei ta­nácsára hagyja ott a költőt. Szántó Juditot - bár évekig együtt él vele - egyre inkább riasztják a költő szélsőséges megnyilvánulásai. Az utolsó nagy szerelem, a már meny­asszony-jelölt Kozmutza Flóra szakemberként látja: itt már nincs segítség... Vajon mit érezhetett Jó­zsef Attila a halála előtti per­cekben? Tudjuk, hogy már leszámolt mindennel. „Kész a leltár”. Talán a „Kései sira­tó” szavait suttogta. Talán ezeket a sorokat: „Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél...”. or. sípos csaba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents