Somogyi Hírlap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-22 / 18. szám

SSSSjög 2000. JANUÁR 22., SZOMBAT KULT Ú R A SOMOGYI HÍRLAP - 11. oldal ____________________Könyvespolc____________________ F odor András: A somogyi diák Napló 1945-1947 Mennyire igaz, hogy a könyvek­nek is megvan a maguk sorsa! Fodor András immár két éve ha­lott, de áradó gazdagságú naplói élnek, üzennek a mai olvasók­nak is. Kossuth-díjas költőnk naplóit élete főművének tekintet­te. 1943-tól (!) szinte élete utolsó pillanatáig írta. A több mint öt­ven év alatt összegyűlt óriási anyag jelentős részét mi, olva­sók is megismerhettük, hiszen 1986 óta folyamatosan jelennek meg a napló kötetei, páratlan szellemi utazásra híva minden­kit, akit a mai magyar irodalom érdekel és foglalkoztat. A közelmúltban napvilágot látott A somogyi diák e hatalmas naplófolyam első kötete, az 1945-1947-es évekről tudósít. A gimnáziumi évekről írott szemé­lyes hangú vallomás. Több mint 300 oldalnyi kulcs a Fodor András-i életmű-zár még tága­sabbá nyitásához... A kötetet még maga Fodor András kezdte el sajtó alá rendezni, a végső si­mításokat azonban már felesége végezte el. Páratlan szellemi utazás, je­leztük az előbb. De mennyivel több ennél! A kötet szinte min­den során átsüt, az olvasót is melegítve, a somogyi táj, a „szü­löttem föld” végtelen szeretete. (Arról nem is beszélve, hogy A somogyi diák a kaposvári főgim­názium történetének immár megkerülhetetlen tartozéka.) „Irodalmunk forrásai.” Olvas­hatjuk a kötet borítóján. De leg­alább ennyire történelmi forrás is, hiszen ez a személyes hangú vallomás az 1945 utáni évek sorsdöntő kérdéseit is felidézi, a sokáig oly büszkén hangoztatott fordulat évének már ekkor ki­bontakozó negatívumait is... S végül, de nem utolsó-sorban, A somogyi diák Fodor András köl­tővé érésének első dokumentu­ma is. Hű tudósítás a buktatók­ról és a sikerekről, a gáncsosko- dókról és a barátokról egyaránt. A kötet egyik legszebb portréját kétségkívül Takáts Gyuláról raj­zolta meg Fodor András, aki a legtöbbet tett azért, hogy a fiatal költő megtalálja egyéni hangját. Ez a tanár-diák kapcsolat később legendás barátsággá mélyült, s egészen a tragikus végig, Fodor Andrásnak a Balatonban bekö­vetkezett haláláig tartott... Villantsunk fel most néhány gondolatot a Naplóból. Fodor András gyakran megállt a híres kaposvári Kossuth-szobor előtt. 1945-ben papírra vetett sorai mind a mai napig aktuálisak - nemcsak a 150. évforduló kap­csán!: „Ő feltolta az ország ko­csiját a hegyre, de nekünk meg kell fognunk, hogy le ne gurul­jon...” „Kínosan fájdalmas költő­nek lenni...” - vallja több helyen a Naplóban. Ez a „fájdalom” azonban önként vállalt leendő • hivatás, amit Fodor András ha­talmas önműveléssel segített elő... Szép sorokat olvashatunk a Balatonról is, amely a költőnek élete végéig egyik legnagyobb él­ménye maradt. „A fonyódi mó­lón a hullámos zöld víz körém tágul, az ismerős kék hegyek fu­tó szemembe ugranak...” Ezek szinte már „A vízre néző” sorai, amelyben a Balaton legnagyobb festőjének, Egry Józsefnek állít méltó emléket. (Badacsonyi sze­mélyes találkozásuk a Napló egyik legérdekesebb része...) És a Veres Péter-portré! Tu­dósítás a híres 1946-os kaposvári májusi ünnepségről. „Szónoki beszédmódja kifogástalan, folyé­kony, s mi több: közvetlen és ke­délyes. Amit pedig mond, az szinte megföllebbezhetetlennek hat...” (a kivezényelt gimnáziu­mi ifjúság részére ez a beszéd volt az igazi élmény, nem a Rá­kosi Mátyásé!) Mennyi mindenről írhatnánk még! Hiszen a folyamként áradó gondolatok szinte körülölelnek bennünket... Az elmondottak mellett mégis talán legjobban a színes önképzőkört viták és az egyre jobban elmélyülő barátsá­gok maradnak meg bennünk. Ami biztos, már ez a korai Napló is teljes fényben ragyog- tatja Fodor András írásművésze­tét. Mindazt, ami olyan lebilin- cselővé teszi prózai munkáit is. A Somogyi diák befejező, szép gondolatai sokáig megmaradnak bennünk: Lehet, hogy ez a be­tűhalmaz csak szalmája annak, •amit arattam a valóságban, a magok viszont belém hulltak, így bármikor, eredeti voltában viszontláthatok minden ka­lászt...” DR. SIPOS CSABA EGRI BÉLA: Velük Költő, író nem vagyok, de vén földünk velem is úgy forog, mint velük. Ha nyitom, zárom a szám, rosszal mondom csupán? Vagy igazán létezünk? Úgy volt, és úgy van ma is, hogy a gyep, a koró - ritkán fais- vesz körül. Tán a tizek, századok döntik el, hogy lesznek-e magyarok emberül. Új ezred nyitott feléd, a lehetőség, választás tiéd, hát vigyázz! Érezni, taposni kell a friss utat, ha a lét érdekel. Ne hibázz! Ősi írás, eltemetett kincseink Meddig lesz még páncélban a rovásos lelet, s föld alatt a műhelyek Bodrog-Bűn? Az ásatásokról a régészeti törvény szerint az ásatásvezetők joga tájékoztatást adni, amíg az ásatás nem fejeződik be. A törvény nem számolt azzal, hogy idővel magánkutatás is lesz a régészetben, mint amilyen a somogyi fejedelmi vaskohászati kutatási program, amely civil kezdeményezésként, magánvál­lalkozásként vált országos hírűvé alapítvá­nyunk által, jórészt a sajtó segítségével. A bodrogi vaskohászati telep feltárásának szük­ségességéről az 1988-ban leírt kutatási progra­mom szól először. Olyan kutatást kezdeményez­tem, amelyben a muzeológusokkal, régészek­kel, történészekkel együtt pedagógusok és más szakemberek is bekapcsolódhatnak X. századi fejedelmeink somogyi hagyatékának a feltárásá­ba, a leletvédelembe, az emlékhelyek építésébe, egyéb tudományos kísérleti és ismeretterjesztő munkába. Azt akartam elérni, amit a skandináv régészek a múlt században állami és társadalmi segítséggel megtettek a viking hagyaték feltárá­sával és bemutatásával. Régészeti bizonyítékok­kal szerettem volna változtatni azon az egyolda­lú ítéleten, amivel a honfoglaló és államszervező magyarok kultúráját illették Európában, sőt ide­haza is. Mintegy húsz lelőhely felkutatása után, két sikeres ásatás bizonyítékával megerősítve ír­tam le 1988-ban kutatási programomat László Gyula és Gömöri János régészek egyetértésével. Ennek ellenére terveimet sem a múzeum, sem országos tudományos intézmény nem vette prog­ramjába; minden ásatást különféle trükkökkel ki­erőszakolni. Elgondolásaimat 1995-ben állami in­tézmények helyett a magyar kohászok fogadták el Ágh József és Sütő Zoltán mérnökök jóvoltából. A Dunaferr-Somogyország Archeometallurgiá Ala­pítvány testesítette meg, s így jött létre Somogyfaj- szon 1996-ban Európa első őskohászati múzeu­ma, a magyarság egyetlen honfogláási emlékhe­lye. Kutatásunkat 1997-től az Akadémia hivatalo- sanis elismerte tudományos konferencián, ava­tási ünnepségen, és példánkat követésre méltó­nak ítélte az MTA elnöke is a História folyóirat­ban. Konferenciáinkon jelentős tudósok vettek részt, s tanulmányokat írtak kiadványainkba. Újabb két ásatást is kezdeményeztünk 1998- ban az átáam felfedezett lelőhelyeken: Bogát- Csollányoson és Bű-Bodrogon. Költségeit alapít- ványunk és Somogyjád önkormányzata állta. A szervezéssel engem bíztak meg. Kértük a mú­zeumi engedélyt és a szakmai segítséget is. A bodrogi fejedelmi kohászati telepet már 1988- ban fel akartam táratni, mivel Fajszon és itt a bi­zonyítékok birtokában ép kohókat, műhelyeket valószínűsítettem. A régészek, köztük Magyar Kálmán is, képtelenségnek tartották állításaimat, s hiába volt pénz a feltárásra, az ásatás elmaradt. A Somogyi Hírlap adott hírt először a sikerről. „Tíz éve tudott, hogy Bodrogon őskohókat rejt a föld. Stamler Imrének ennyit kellett várnia, hogy rábukkanjon a kohó nyílására - írta -, s belekia­bálhasson a bodrogi határba: megtaláltam!” Ott voltak a kohók, ahol megjelöltem a helyet. Bár­milyen hihetetlen, de bizonyítani tudom: előre megmondtam, hogy itt 10-15 ép kohót találunk, több műhelyt, páratlan bizonyítékokat. Feltevé­sem biztos tudatában 1998. augusztus 14-én ala­pítványunk nevében, Bodrog, Somogyjád, Osz- topán egyetértésével kormányzati támogatást kértünk múzeum létesítésére. Vtsy Zsolt államtit­kár ezzel egyetértett, feltételként alapítványunk szerepvállalását nélkülözhetetlennek tartotta. A megyei összefogást 1999 januárjában sike­rült elérni. Az egység azonban megbomlott, mi­vel az ásatásvezető akkor még nem tartotta ős­kohászati múzeum védelmére fontosnak a vas- kohászati telepet, és arról próbálta meggyőzni a bodrogiakat, hogy ne ezt, hanem a XIII. századi monostort mutassák be majd az államszervezés évfordulóján. Ezután az ásatás munkáiban nem vettem részt, mivel ezt a minisztérium támogat­ta. Attól kezdve csak a régészek nyilatkoztak mindenütt, s kiderült: szakmaüag és erkölcsileg hiteltelenekké akartak tenni bennünket. Ez rész­ben sikerült, mivel alapítványunk ennek követ­keztében a pályázatból kimaradt, én is csupán történészként, magánkutatóként adtam szakvé­leményt. Pályázatunk elutasításában Gömöri Já­nos véleménye döntő volt, hiszen így „javasolta” az építkezést: „A műhely esetleges bemutatása esetén feltehetően annyit lehetne kihozni a bűi műhelyből, mint a somogyfajsziból.” A minisz­térium e mondat alapján utasította el kérésün­ket, Fájsz közelében szükségtelennek tartva új„kiállítóhelyet”. A szakértő állítása azonban tarthatatlan, méltánytalan, mondhatom botrá­nyos. Fajszon két ép kohó van, Bodrogon 15, és még 26 darab. S itt vannak ép kenyérsütő ke­mencék, s itt van első írásos kultúránk lelőhelye! Januártól különböző ellenintézkedésekkel megkíséreltem megállítani a bomlás folyamatát, de hiába interpelláltunk a parlamentben, hiába hívtuk a minisztert és álamtitkárát, a leleteket a szakszerűtlen letakarás miatt nem tudtuk nekik megmutatni, a szponzorainknak és másoknak sem. így nem tudtuk szervezni a társadalmi se­gítséget. 18 hónapon át egyetlen tudóst, állam­férfit nem sikerült a botrányosan „védett” lelő­helyre hívni. Ősszel a régészek a lelőhelyet végül is visszatemették. Vajon mi lesz a kohókká, ha újra járnak felettük a traktorok és más gépek? A minisztériumtól január 3-án közölték ve­lem: van remény újabb páyázatra, és sikerre is, ha képesek leszünk összefogni. Erre az első lé­pés megtörtént a megyenapon. Dr. Spiegl József áelnök a rovásírásos leletről tartott tudományos tanácskozás kezdetén méltatta azt a munkát, amit áapítványunk végzett. Hasonló szellemben nyilatkozott Király István Szabolcs múzeumigaz­gató is. Csapó János professzor a Tudósklub el­nökeként felajánlotta, hogy nyilvános vitát ren­dez a nézeteltérések tisztázására. Két évtizede szinte minden szabadidőmet ar­ra ádoztam, hogy hitelesen, tudományosan be­mutassuk X. századi őseink tárgyi és írásos kul­túrájának bizonyítékát. Ezek a leletek tárgyila­gosan vallanak a magyarság kultúrájának szín- vonááól. Hatásosabban szólnak, mint az elfo­gult írások. Nem páncélban kell a rovásírást tar­tani, hanem védett száraz helyen, ahol minden­ki megnézheti. Aligha akarja ezt a leletet bárki el­lopni, megrongáld, a betűket megsérteni, el­orozni az ásató régésztől. Remélem, a bodrogi műhelyeket is sikerül bemutatni, európá jelen­tőségű látványként - mindenkinek. Amikor az első sáakot megtáátam 1986-ban, én erre tet- tem fogadámat._______________stamler imre _____________________Száz éve született Fekete István_____________________ A somogyi író hagyatéka „Kerestem az utat, a patakot, a ná­dast, a cserszagú erdőt... és közben megtáátam a Hazámat” - vallomás egy küzdelmes életútról a Ballagó időben. Mennyi minden belefér egy ember életébe a XX. század első hetven éve áatt, ha a felgyorsult, történelemformáó időben a termé­szet és az évszakok vátozásaira fi­gyelve az írásnak szenteli életét. Különösen akkor, ha az ember kép­zett mezőgazdászból lett író, vagyis ha szakmája és hobbija nemcsak kiegészítik, hanem feltételezik is egymást. Fekete István úgy él irodal- mi tudatunkban, mint az első XX. századi születésű ember, aki nem­csak kutatta és értette az állatok, nö­vények világát, hanem páatlan szó­kinccsel és sajátos színezettel meg is elevenítette írásában a természet apró csodát. Göllei élményvilág „A gyermekkorod szépségét és bol­dogságát, s szülőfáud szeretetét soha senki nem veheti el tőled, édes kisfiam... S amíg vigyázol rá és meg­becsülöd, a fáud és gyermekkorod boldog emlékei örökké veled ma­radnak” - ezekkel a szavakká taní­totta lokápatriotizmusra a fiát a so­mogyi származású író. A göllei templom szomszédságában bújt meg egy kőből és téglából épített vastag fáú ház, amelyre vadszőlő- indák futottak. A verendás épület boltíves szobájában 1900. január 25-én látta meg a napvüágot Fekete Árpád és Sipos Anna első szülött gyermeke, István. Tíz esztendeig élt ebben a lakáyos szobában, ame­lyet megosztott apá nagyanyjává. Betti nagymama oltalmazta a csíny­tevő kisfiút, csodáatos mesékkel tápláta az irodáom iránti vonzódá­sát a későbbi írónak. Az egyszerű emberek és a múlt tiszteletét tanul­ta meg a fáusi környezetben. A Kácsája gyepszőnyege, a Cönde szarkafészkes akácfá, a Potyondi- máom, a Palánkos, az Ürgeváos és a Szentpéteri-erdő ma má az író „gyermekségének siratni váó emlé­kei.” A régmúlt tája­it, embereit, állatát olyan éles elmével örökítette meg fel­nőtt fejjel a sziglige­ti alkotóházban vagy a budapesti otthonában, ahogy ámuló szemmel látta a mát század elején. Fekete István Gazdatisztből író Fekete István nem írónak indát, tu­datosan nem készát erre a mester­ségre. Gazdatisztként szakoktatás­sá foglákozott, majd szakmá vo­natkozású cikkeket publikát a Nim­ród hasábjain. Az akkori főszer­kesztő, Kittenberger Kámán ideje­korán felismerte benne a tehetséget, s a szépirodalmi írásokra terelte a fi­gyelmét. A vadásztörténetek után nagy áttörést jelentett az 1937-es esztendő: a Dante Kiadó Gárdonyi- ról elnevezett történelmi regénypá­lyázatán első díjat nyert A kop- pányi aga testamentuma című regé­nyével. Parádés szereposztásban Zsurzs Éva rendezte 1967-ben a re­gény nagysikerű filmvátozatát, az első színes tv-filmet hazánkban. Száznyolcvan résztvevő közül 1939-ben elnyerte az Egyetemi Nyomda fődíját a Zsellérekkel, amelyben társadámi problémákat is felvetett. A Csí címmel megírt ma­dártörténete egyben előfutára a ké­sőbbi nagy állatregényeknek, új műfajt teremtve a magyar irodalom- ban. Sokoldalúságát jellemzi Haj- náodik című színdarabja, továbbá filmforgatóköny­ve az 1941-ben bemutatott Dr. Kovács István cí­mű filmhez, amelynek fősze­repét Páger An- tá alakította. Tri­lógiának szánta önéletrajzi regé­nyét, amelynek csak az első köte­te, a Ballagó idő készülhetett el 1970-ben bekö­vetkezett halála miatt. Sokat olva­sott művei révén neve örökké él, miközben nemesen szórakoztat és emberségre nevel. A siker titka Bizton állíthatjuk, hogy a szerző olyan „divatnak” örvend, amely­ben nincs hullámvölgy. Milliós pél­dányszámokban jelentek meg mű­vei, a legnépszerűbbekből mozi- és tévéfilmek sora készült. „A termé­szettudományos valóságot szeret­ném megismertetni, amely mégis költészettel van teli” - vallotta ma­gáról az író. Osztatlan népszerű­ségének titka bizonyára ez a lírai- ság, a megőrzött természetszere­tet, a gondolkodó állatfigurák megszemélyesítése. írásait tudato­san fűszerezte a somogyi tájnyelv­vel. Talán kevesen tudják, hogy nagy hatással volt az íróra Tömör­kény István és az orosz Turgenyev. A Fekete-regényekben mégis egyé­ni módon tárul fel az erdő, a rét, a falu, az a természeti-társadalmi kö­zeg, amelyben hajdanán élt. Prózá­jának költői színezete és Jókaira emlékeztető meseszerűsége a leg­érzékenyebb gyermekkorban érint meg minket először. A szülőfalu válasza A somogyi mesélő neve túljutott a környék határain, de az auktor so­sem maradt hűtlen a felnevelő táj­hoz. A somogyi szülőföld sem fe­ledkezett meg hűséges fiáról. Első­ként 1971. május 23-án emléktáblá­val jelölték meg a göllei szülőházat, amelynek falán elhelyezték az író portréját ábrázoló bronzplakettet, Bors István kaposvári szobrászmű­vész alkotását. 1987. augusztus 20- án adták át a nagyközönségnek az emlékmúzeumot, amely méltatja Fekete István életművét, és bemu­tatja a falu iskolatörténetét. Mind­két eseményt megtisztelte jelenlé­tével az író felesége, aki „Pistám ün­nepének” nevezte az emléktábla­avatást. 1999. augusztus 21-én pe­dig leleplezték az író bronzból for­mázott mellszobrát, Farkas Pál szobrászművész plasztikáját a göllei múzeum előtt. A szoboravató ünnepségen a rokonságot az író somogyfajszi unokaöccse, Fuller Sándor képviselte. Az emléktábla, a múzeum, s az író szobra méltón ál­lít emléket Göllében. Somogy talán leghumánosabb írójának, a kétkezi emberek mesteri ábrázolójának. A somogyi író tárgyi hagyatéka (kéziratai, bútorai) megtekinthető a szellemiségét idéző múzeumok­ban Göllén túl az ország bármely emlékhelyén, Dombóváron, Ajkán vagy Ádándon. Irodalmi örökségét regényeivel és novelláival hátra­hagyta a magyar kultúrának és ol­vasói széles táborának. Példaérté­kű lehet minden ember előtt erköl­csi üzenete, amelyet hűen tükröz a Tüskevár záró gondolata: „... az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.” BANDA ZOLTÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents