Somogyi Hírlap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-22 / 18. szám

4. oldal - SOMOGYI HÍRLAP MEGYEI KORKÉP 2000. JANUÁR 22., SZOMBAT Hivatása kulcsa a szeretet Az év somogyi emberévé választot­ták lapunk olvasói Varga Lászlót, a kaposvári Szent Imre templom plébánosát. A Somogyi Hírlap most hivatásáról, hétköznapjairól és hit­vallásáról kérdezte.- Egy héten át naponta kerestem; az üze­netrögzítő jelentkezett csak. Ilyen zsúfolt minden napja?- Hála Istennek, igen, sok a feladat és nem mindig, vagyok a telefon mellett.- Mi fér bele a zsúfolt napba?- A legfontosabb a szentségimádás, ami nélkül nem tudok meglenni. Napi fél óra, egy óra csend, aztán lelki vezetés, gyónta­tás. Ez minden nap van, egy része a temp­lomban délelőttönként vagy a szobám­ban. A gimnáziumban oktatás, majd dél­után 3 óra után a kollégiumi teendők, 6 órakor szentmise, este pedig folytatás a kollégiumban vagy a közösségi progra­mok.- Akkor fejeződik be nap, amikor taka­rodó van a kollégiumban?- Igen. Vacsorázom, és befejezem a na­pot.- Ez egy embert próbáló program!- Hála Istennek.- Mióta csinálja?-18 éve.- Hogyan jött össze ennyi minden? Ön­ként vállalta vagy ráosztották?- Azt gondolom, ez a hivatásból fakad. Van, amit meg kell csinálni, az összes töb­bi az önként vállalt feladat. Kezdettől úgy éltem, hogy a hivatásomnak kell teljesen szánni magamat. Példaképeim olyan idő­sebb atyák, barátaim, akik minden ere­jükkel az egyház és a közösségek szolgá­latára élnek. Ez nekem nagyon vonzó volt. A hivatásom formálásában ők jelentették a legtöbbet.- Hogyan került Somogyba?- Várpalotai káplán voltam, amikor részt vettem egy római konferencián, amelyen ott volt Teréz anya, Jean Vanier, a Bárka Közösség alapítója is. Teréz anya tanítása alatt kaptam egy belső indítást, hogy osszam meg az életemet a legszegé­nyebbekkel. Amikor haza jöttem, Ipolytölgyesre akartam menni papnak az értelmi fogyatékosok közé. Amikor a püs­pökömmel megosztottam ezt a kérése­met, azt mondta, irány Somogysámson, ott van szükség papra. Nem tudtam, hol van ez a falu, a térképen kerestem meg. Mindjárt kaptam hozzá hét falut. Ez 13 éve történt. Ott folytattam a csendet, a szentségimádást, és akkor elkezdtek jönni az emberek. Először befogadtam egy 40 éve mozdulatlanul fekvő béna férfit, aki­vel hét évig éltem együtt, és aki elfogadta a barátságomat. Aztán egy 16 éves állami gondozott, fogyatékos, mozgássérült fiút, akinek a szülei meghaltak, aztán elkezd­tek jönni családok az egyházközségekbe, és odaköltöztek a falukba. Kialakult egy közösség, velük próbáltuk szolgálni az egyházközségeket. Még most is él ott az egyik házaspár; a férfiből állandó diakónus lett, és jelenleg Csákányban polgármester. Én úgy gondolom az egy­ház életét, hogy mindenki szolgáljon a maga karizmájával, adományával. Ne­künk az is a dolgunk, hogy megtanítsuk a szolgálatuk betöltésére a világiakat. Na­gyon sok segítőm van.- Jelentkeztek, vagy Ön hívta őket?- Változó. Van, hogy felismerünk fel­adatokat, és erre keresünk, hívunk meg segíteni embereket, vagy ők látnak meg feladatokat, és jelentkeznek rá. Amikor ide kerültem, akkor Heincz János akolitus jelentkezett, hogy segíteni szeretne. Elvé­gezte a teológiát Budapesten, és szívesen segít igeliturgiát tartani, betegeket látogat­ni. Közösségben gondolom el az egyház életét, és közösségeket építek a szolgála­tom kezdetétől.- Ez a felfogás miben különbözik a régi egyházfelfogástól?- A zsinat után megváltozott a papköz­pontú egyházkép, és közösségközpontú lett, amelyben a papnak is és a világiak­nak is egymást kiegészítő a szerepe. A vi­lágiakból álló közösségek sokkal több te­rületen tudják elmondani az örömhírt, ne­kem igazán csak a forrást kell biztosítani, tisztán tartani és támogatni, segíteni a szolgálatban a világiakat. A régi modell szerint a pap volt az agyközpont, és min­dent ő irányított. Ha közösségben vagy testben gondolkodom, akkor a pap szere­pe olyan, mint az idegpályáké. Mindeme rezdüljön, azonnal jelezze és próbáljon segítem, vigasztalni, bátorítani az embere­ket, és minden tagot a maga feladatkö­rében éltetni, növekedni segíteni. • - Sok rétegű az Ön élete.- Három veszélyeztetett területen dol­gozom. Peremre kerültek azok, akik a kór­házban vannak, azok, akik a börtönben vannak, és egy fokon az ifjúság is veszé­lyeztetett, és peremre került. Nagyon ki­szolgáltatottak a megtört családok miatt. Nagyon egyszerű a feladat, elsősorban szeretni kell őket.- A legnagyobb veszélyforrás az, hogy hiányzik a szeretet?- Azt gondolom, hogy nagyon megtör­tek a szeretet kapcsolatai; a család - tiszte­let a kivételnek - nem funkcionál. Ezért sokkal nagyobb a szeretetigényük, és na­gyon hálásak a legkisebb szeretetért, akár csak a betegek. Bár nem tudok segíteni, nem tudom meggyógyítani, de ha tiszte­lem, már visszaáll az emberi méltósága, és gyógyul a sérült és megsebzett ember. Ugyanez a helyzet a börtönben lévőkkel is. Amit én tehetek értük, az az, hogy tisz­telem őket, és megpróbálom azzal a sze­retettel szeretni, amivel Isten szereti őket. Mindegyiket egyetlen dolog érdekli: tisz­telem-e és szeretem-e. Ha igen, akkor ké­pes és kész megnyitni a szívét és elfogad­ni az értékeket. Ha nem, akkor bármit csi­nálhatunk. Elutasít és bezárja a szívét.- A családba milyen mélyen lát bele egy pap? Mennyire nyílik meg a család a pap előtt a gondjaival, örömeivel, problémái­val?- Mivel a hivatásunk - a házasság és a papság - ugyanabból a forrásból, a Szent' háromság szeretetközösségéből ered, mindegyik személyes szeretetkapcsolat- ból születik, és ebben él és mindegyik eb­ben termékeny. Ha a papság nem Istennel nak, hogy vagyok, és Istenben vagyok; en­nek következtében természetes, hogy ezt a kincset osztani kell. Ha szeretem maga­mat Istenben, akkor béke van bennem, akkor tudom szeretni a felebarátomat, és akkor teljesen békében leszek Istenben is.- Soha nem akart más lenni, mint pap?- Csak azelőtt, mielőtt a hivatásomat megértettem. Előtte mérnök akartam len­ni. Ez a tűz 18 éves koromban teljesen megragadott mások akarták ugyan, hogy ne lehessek pap, de én mindig az akartam lenni. Budapesten kezdtem a tanulmá­nyaimat, de a végén már a közösségi kap­F1TÓ: LANG RÓBERT csolataim miatt ki voltam tiltva Pestről, és Szegeden lakhattam. Onnan jártam fel vizsgázni az egyetemre. A szeminárium harmadik évében otthagytam a teológiát, mert annyira sok seb gyűlt össze bennem, és annyira nem értettem az egyház sebeit, hogy úgy éreztem, nem lehetek pap. Any- nyi mindent láttam, de a szívem éretlen volt, és nem bírtam földolgozni. Ez a fo­lyamat két hónapig tartott, és akkor Pi- linszkynek egy írása „talált el”; A címzett ismeretlen. Az Új emberben jelent meg. Amiket ott fölsorolt, az gyakorlatilag meg­értette velem, hogy ugyanolyan vagyok, mint az egyházam, amivel most nem tu­dok közösséget vállalni. És ha megbéké­lek saját magammal, akkor megbékélek az egyházammal is. Ez volt a telitalálat. Utána visszamentem, akkor elvégeztem együtt a harmadik-negyedik évet. Ekkor írtunk egy tiltakozó levelet az állami ha­tóságoknak, mert az egyik kispap társun­kat nem engedték fölszentelni. Ezt kijut­tattuk a Szabad Európa rádiónak, és azon­nal kirúgtak az egyetemről. Ez 1980 tava­szán volt, decemberben pedig kimentek a tankok Lengyelországban az utcára. Azonnal visszavettek, és folytathattam a tanulmányaimat. Már a katonaságnál a büntetőezredben imacsoportokat szer­veztünk, ami miatt azok listájára kerül­tem, akik nem fejezhetik be a tanulmá­nyaikat. A fölszentelésem óta egyetlen vágyam, hogy a hivatásomat a leghitele­sebben élhessem meg, és ennek öröme teljesen betölt.- Az átlagember úgy gondolja, hogy a papnak hétvégeken sok a dolga, hét köz­ben pedig ráér.- Amikor a metodistáknál prédikáltam az Alians imahéten, ott kérdezte meg a lel­kész, hogy mikor van a papvasárnap? Mi- koF pihen a pap? A kérdésére az arsi plé­bános Vianney Szent János gondolatával válaszoltam, aki 16 órát gyóntatott napon­ta, családokat látogatott, és szegény gyere­keket fogadott be:^A felelet így hangzik: Én hordozom Őt, Ő hordoz engem. KERCZA IMRE A tanítónő Karácsony-díja Harminchét éve áll a kated­rán, s egyetlen napig sem volt táppénzen. Kőkúton, osztatlan osztályban, bogár­szemű lurkók között kezdte, majd Kadarkútra került. Hív­ták a városba, de inkább ma­radt falun, a hajdani népta­nítók lelkesedésével és kitar­tásával. A kadarkúti iskola igazgató-helyettese tegnap a budapesti Néprajzi Múzeum­ban Pokomi Zoltán oktatási minisztertől vette át a Kará­csony Sándor-díjat.- Édesapám is pedagógus volt - mondta Peiker Zsuzsanna - és a kőkúti tanító-lakásban éltünk. Már három évesen ott tipegtem, játszottam apám tanítványai kö­zött. Levelezőn végeztem a taní­tóképzőt, s közben tanítottam. Amikor apám nyugdíjba ment, én vettem át az iskola vezetését. Volt úgy, hogy helyettesíteni kellett, s akkor a Kőkúttól 4-5 kilométerre lévő Gyöngyöspusztára is kijár­tam egy ideig. Reggel hatkor elin­dultam, hétre már ott voltam. A kőkúti diákok nem voltak kima­gaslóan értelmes gyerekek, de akartak, és többségük illemtudó- an viselkedett. A hatvanas években a cigányte­lepről érkezők között olyanok is akadtak, akik nem beszélték a magyart. Meg kellett őket taníta­ni. Hogy megszűnjön a sok hiány­zás, kerékpárral látogattam végig a családokat hogy rávegyem a szülőket: járassák a gyereküket az iskolába. Peiker Zsuzsanna nem csak a szűkén szabott tanórákra szorítot­ta a nevelést-oktatást. Mesedra- matizálással, zenés lírai műsorok­kal is kedvet csinált az irodalom­hoz. Ezekre a próbákra, előadá­sokra ma is sokan emlékeznek. Amikor 23 éve Kadarkútra került, akkor sem kényelmesedett el. Még most is korán reggel az iskolában van, s gyak­ran még este 6-kor is intézi ügyeit. Né­metből korre­petálja a gye­rekeket, és akiket nem tanít, azok is megkeresik gondjaikkal. Azt mondják: mindig ő kapja a leg­több virágot. Majd­nem 4 évtize­de áll a kated­rán, van ősz- Peiker Zsuzsanna szehasonlítási alapja: mikor volt jobb tanítani? A hatvanas-hetvenes években, vagy most? Én többnyire alsóban ta­nítottam, ahol még ma is rom­latlanok a gyerekek. A pályakez­dés ellené­re, Kőkúton jobb volt a családias légkör és a személyre szabott fog­lalkozások miatt. Talán akkoriban a diákok is jobban tud- fotú: kovács tibor tak figyelni, mint most és a nevelés is intenzívebben folyt és ezáltal hatékonyabb lehetett. De a kadarkúti iskolát is megszeret­tem. Úgy megyek be az órára, hogy először végignézem a lurkó­kat: megvan-e mind, ott ül-e a he­lyén. Aztán a kicsengetéshez kö­zeledve, boldog vagyok, ha vala­mit megtanítottam nekik.- Gyerekek között éli az életét, önnek viszont nincs. Nem hiány­zott sohasem?- Dehogynem, ám mindig ke­restem a lehetőséget, hogy valaki felrázza a lakás csendjét. Volt úgy, hogy nyolc gyerek vett kö­rül Kőkúton. Nagyon kötő­döm a testvé­reim gyerekei­hez is. Talán ők is hozzám. Most az édes- anyámmal élek, aki idős kora ellenére, szerencsére jól van. így még most is több időt tölthetek az is­kolában, mint otthon. Peiker Zsuzsanna tevékenységét már többször elismerték. Miniszte­ri dicséretet, Kiváló munkáért ki­tüntetést kapott és A körzet legtisz­tább iskolája cím elnyerése is több­nyire az ő érdeme. A mostani, Ka­rácsony Sándor-díjat csak néhá- nyan kapták meg az országban. A kadarkúti tanítónőnek jólesett az elismerés, mert ismét bebizonyo­sodott: a kevés fize­tés ellenére érdemes megmaradni a pá­lyán, s érdemes megszállottan dol­gozni. Jóllehet: a pe­dagógus nem azért megy be az órára, mert bármiféle álla­mi kitüntetést vár. Az igazi elismerés a tágra nyílt, pajkos szemekben rejtőzik. LÖRINCZ SÁNDOR Névjegy: Peiker Zsuzsanna 1943 de­cember 12-én született. A kaposvári Munkácsy gim­názium elvégzése után a kaposvári tanítóképzőben szerezte meg diplomáját, miközben Kőkúton tanított 1962-től. 1977 óta- a kadar­kúti iskola tanítója és egyik igazgató-helyettese. való személyes szeretetkapcsolatból fa­kad, és nem ebben él, nem ebben termé­keny, akkor csak hivatalnoki beosztás. Ugyanez a család helyzete, egészen közel állnak egymáshoz. Úgy gondolom, hogy eddig kiegészítették a családok az én szol­gálatomat, az én papságom pedig a csalá­dok életét. Ha így gondolkodom, ez segít abban, hogy együtt tudjak érezni velük, hogy nyitott maradjak, hogy be tudjam fo­gadni a problémáikat. A pap felé, a gyón­tató felé nagyon megnyílnak az emberek, és így van amikor sokkal mélyebben lá­tom a házasok örömeit és szenvedéseit is. Sokszor jobban meg tudnak nyílni egy kí­vülálló felé, mint egymás felé.- Az év fordulóján megjelent a Magyar Püspöki Kar tanulmány értékű körlevele A boldogabb családokért rímmel. Ha kom­mentálni kellene, mit mondana először er­ről a körlevélről?- Nagyon örülök, hogy megjelent, sok munka van benne, nem egy ember írta, hanem egy szakemberekből álló csoport kétéves munkájának az eredménye. Há­rom pontot emelnék ki belőle. Az egyik a személyesség, a keresztény emberkép és az ünnep. Mindegyik nagyon fontos a pa­pi szolgálatomban is, hogy megtanítsam az embereket személyes kapcsolatokat építeni, ünnepelni és arra, hogy hogyan látja őket az Isten. Nagyon nehéz, mert mindig programokat teljesítünk, feladato­kat oldunk meg, egészen személytelen szerepekbe kényszerítenek bennünket, és óriási az igény a személyes szeretetkap- csolatokra. A technika, a videó, a tv telje­sen személytelenné teszi a családi kap­csolatokat is. Hallottam olyan tanúságté­telt, ahol azért lett kábítószeres egy fiatal, mert a tv állt a lakás központjában. Tőle hallottam először ezt a mondatot: a tv mindent tud, csak szeretni nem. És ettől kábítószeres lett. Ezt látom a fiataloknál is, ha személyes kapcso­latban közelítek, meg­döbben, hogy ő mint személy fontos, nem mint diák, nem mint kollégista, valaki, aki majd ötös tanuló lesz vagy megtartja a szabá­lyokat. A másik az ün­nep, ami pontosan eb­ből fakad, mert ha két személy találkozik, az már ünnep. Nálunk a közösségben nagyon sok ünnep van, és na­gyon örülök neki, hogy szakrális és pro­fán ünnepek is bőséggel vannak. És ezen keresztül sok az alkalom arra, hogy sze­mélyes kapcsolatok épüljenek. A harma­dik az emberkép, amit így fogalmaznék: a letartóztatott bűnöző, az intenzív osztá­lyon kómában fekvő beteg, az értelmi fo­gyatékos és az egészséges ember is Isten képmása, és a Szentlélek temploma. Én így közelítek az emberhez, mert ez mind­annyiunkban közös. És ha így közelítek, akkor ezen a ponton értjük egymást.- Miből szűri le, hogy értik, hagy a sza­vának snlvn van hnllcntnnk Önrp? Ahhál hogy tele van a templom, vagy vannak ennek más megnyilvánulásai is?- Ez másodlagos. Hogy tele van a templom, hogy sokan vannak, ez ajándék. De azt gondolom, hogy úgy kell megélni a hivatá­somat, hogy engem betölt­sön az örömhír. Tehát ha nem hallgatnak meg, ha éppen kevesen vannak, az nekem akkor is öröm le­gyen. A papi szolgálatom alatt voltak olyan falvak, ahol mindig csak néhány ember volt a miséken. És nagyon fontosnak tartot­tam nem miattuk, hanem saját hivatásom miatt tanú­ságot tenni az Isten igéjéről azért, mert ha engem nem tölt be az örömhír, és erről ----------------­nem szólalok meg, akkor Varga László nekem már nem lesz örö­möm a személyes kapcsolat az Isten igéjé­vel. És ha ez az elsődleges, akkor majd­nem mindegy, hogy ezren hallgatnak vagy csak egy ember. Az, hogy sokan éhezik ezt, az ajándék.- Megfogalmazhatom úgy, hogy elsősor­ban önmagával akar békében élni?- A főparancs úgy szól, hogy szeresd Is­tent, és szeresd felebarátodat, mint önma­gadat. Nagy felfedezés volt, amikor elő­ször szembesítettek azzal, hogy nem sze­retem önmagamat. És hogy ettől sok prob­lémám van. Ez még a papságom elején volt, és tényleg nem voltam békében ön­magámmal. Akkor is nagyon sokat dol­goztam, de egészen más azért dolgozni, hogy bebizonyítsam, hogy érek valamit, hogy szeressenek, mint amikor örülök an-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents