Somogyi Hírlap, 1999. november (10. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-20 / 271. szám
1999. november 21. ★ KÖZELRŐL ★ 3 mmy m ojliüijjiib A mosdósiak állítják: nem lehet megelőzni a köszönésben. Ha végigmegy az utcán, mindenki kalapot emel neki. Dr. Andrásofszky Barna neve örökre beíródott a mosdósiak szívébe. Azt mondják, a település azokban az években fejlődött a legtöbbet, s akkor formálódott igazi faluközösséggé, amikor ő igazgatta a Mosdósi Tüdő- és Szívkórházat. Mintegy negyven évig vezette, fejlesztette a korábban csak tüdőbetegeket gyógyító és rehabilitáló intézetet, amelyet a belgyógyászat — elsősorban a kardiológia meghonosításával - komplex feladatot ellátó intézménnyé fejlesztett. Nem csoda, hogy dr. Andrásofszky Barnát elsőként avatták Mosdós díszpolgárává, majd csak ezt követően tüntette ki e címmel a szülőfaluja, Szilágynagyfalu. A nyugalmazott főorvos mentora a határainkon túl élő magyar orvosoknak, s nemrégiben élete párját is a tengeren túlról, Amerikából választotta. Barna bácsi — csak így nevezik őt egymás közt a mosdósiak — még most is hasznos tanácsokkal látja el az itt élőket, s mindent megtesz azért, hogy megismerjék szűkebb hazáját, Erdélyt.- Nagy meglepetés volt, pedig gyakran járunk oda, mert már öt éve szervezünk továbbképzéseket Szilágy megyében az ottani és a szatmári orvosoknak. Egyet pedig országosan, illetve az egész Kárpát-medence doktorainak — mondta a magyar, az erdélyi és a tengeren túli kultúra nyomait egyaránt magán viselő, ízlésesen berendezett mosdósi otthonában, ahol feleségével, dr. Knoll Ágnessel töltik tartalmas pihenőéveiket. — Igyekeztem mindent, amit csak lehetett megszerezni nekik, hiszen kezdetben még egy diavetítőjük sem volt. 1989 karácsonyára pedig három mikrobusz adományt küldtem a Vöröskereszttel Szilágysomlyóra. Nem tudtam mire készülnek a szülőfalumban, így az ünnepségre csak kis furfanggal tudtak elcsalogatni. Végül a feleségemmel, Ágnessel együtt utaztunk el. Szilágynagyfaluban volt az ünnepség is, ott nyitották meg a húszas évek külügyminiszterének, Bánffy bárónak az egykori politikusokról Gyermekévek Csodálatos gyermekkorom volt. Három család lakott egymás mellett. A tanítónak négy gyereke volt, a református papnak három, és mi is hárman voltunk testvérek. A háromezer lakosú települést zömmel reformátusok lakták. Együtt éltünk a faluval. Legkedvesebb emlékem a Berettyó menti kirándulások voltak. készített, humoros rézkarcaiból, grafikáiból álló tárlatot. Bánffy volt a híres erdélyi trilógia szerzője, ő írta: „megszámlál- tattál, hiába... darabokra szaggattál...”. A kiállítás megnyitója után egy orvos tolmácsolta a képviselő-testület döntését, ami nagyon meglepett. — Mindannyiunkban él a szülőföld emléke. Volt-e olyan élménye, amely örökre nyomot hagyott a szívében? — Nagyapám református lelkész volt, anyám tanítónő, apám körzeti orvos. Apámat egyik napról a másikra kitették az állásából 1919-ben. Három év múlva Berettyószéplakra költöztünk; apámnak Petra Gmsa segítségével, százezer lej havi bérrel sikerült elhelyezkednie. Szilágynagyfaluból - hiszen hároméves voltam, amikor elköltöztünk — csak arra emlékszem, hogy a kastélyban volt az orvosi lakás és a lovak ott futkostak a kertben. Nagyanyámhoz, unokatestvéremhez gyakran visszajártam, de gyermekkori élményeim inkább Berettyószéplakhoz fűződnek. — Az ember őriz egy gyermekkori képet a falujáról, aztán sok év múlva, amikor ismét ellátogat „összetörik" az idilli kép. — Az én falum is inkább a hátrányára változott. Olajat tártak föl, s még a községháza udvarán is olajkút éktelenkedik. Rengeteg az új ház, de amolyan blokkházak. Az egész falu elcsúnyult... A 85 százalékban magyarok lakta településen azóta oláhokkal és tótokkal keveredett a lakosság. Azért még emlékszem arra, hogy ki kicsoda, hogy hány Bódis él a faluban. — Mosdós milyen helyet foglal el a szívében? A több kultúrát magába ötvöző két ember a költészetben és a zenében is közös nyelvre talált FOTÓ: KOVÁS TIBOR — Úgy gondolom, hogy Erdélyben vagyok otthon és Mosdósra jövök haza. Egy kicsit somogyi lettem, bár mindig azt mondtam: erdélyi vagyok. Vas megye ugyancsak szép emlékekkel ajándékozott meg. A háború után ugyanis a sárvári kórház belgyógyászati osztályára kerültem; az első kislányunk is Sárváron született. Már Mosdóson éltünk, amikor a másik két gyermekem meglátta a napvilágot. Húsz évig voltam megyei tanácstag; most is rengeteg barátom, ismerősöm van, és a betegeim is gyakran megkeresnek. A kórházzal jelenleg is konzili- umi kapcsolatban állok; kikérik a véleményemet, s tagja lettem a felügyelő bizottságnak is. A fiam Pécsről ide jött dolgozni az intézetbe, ennek nem igazán örülök. Jobb lett volna, ha egy kicsit távolabb megy, s előbb megismer más helyeket is. Utána ráér dönteni. — Volt munkatársai mondják: bár nagyon humánus igazgató volt, nagy fegyelmet követelt. Elsőként érkezett az intézetbe és utolsóként hagyta maga mögött. — Magam a humánus fegyelem híve vagyok. Hetényi professzor mondta annak idején: nem az a jó kórház amelyik jól fel van szerelve, nagyon sok műszere, orvosa van, hanem ahol fegyelem van. Sokszor kemény voltam, ami néha még nekem is rosszul esett... De erre szükség volt. S mindenütt, hiszen az ápolók találkoznak legtöbbet a betegekkel; de az is nagyon fontos, hogy a portás miként fogadja a beteget, amint belép a kapun. — Öt éve nyugdíjba vonult. Azóta nehezebb elérni, folyton úton van. Mi köti le ennyire az idejét? — Amíg dolgoztam, rendszeresebb életet éltem. Tudtam, hogy kilenckor vizit, és mentem a betegeimhez. Elnöke vagyok a Kárpát-medence lakosságának egészségéért és a csekély népszaporulat ellen küzdő Magyar Egészségügyi Társaságnak, amely hat éve Mosdóson alakult. Tudományos üléseket, továbbképzéseket szervezünk a szakdolgozóknak, orvosoknak. Kaposváron van egy Erdélyi Baráti Kör, ennek az elnöke vagyok, és ugyancsak elnökként veszek részt a TIT rendezvényein. Aztán van még egy kis szőlőm, ahova nagyon szeretek kijárni, és van feleségem is... — Az esküvőnk 1992-ben volt egy kis egyetemi városban, Pennsylvániában a hegyek között — veszi át a szót Ágnes asszony, aki kedves személyiségével, szinte észrevétlenül varázsol otthont maga körül. — Amikor Barna először jött oda, felkiáltott: mintha csak Erdélyben lennék! Harminckét évig éltem ott az első férjemmel, aki belgyógyász volt. — Mi ösztönözte arra, hogy visszatérjen Európába, s mi vonzotta az erdélyi származású magyar orvosban? — Az otthon... A család szeretete, de legfőképpen a magyar nyelv. Az, hogy magyarul beszélek valakivel, az hozott visz- sza. Addig nem éreztem, hogy ez mennyire fontos nekem... Beszélt a háztartásról is. - Úgy érzem, a magyaros ételek készítésében még van mit tanulnom — fűzte hozzá mosolyogva. — Szeretek sütni, főzni, és ha Pestre megyek nem hagyok ki egy jó cukrászdát sem, mert Amerikában ilyen nem volt. S mi a Barna kedvenc étele? A rácsos diós, meg a puliszka sajttal lesütve, és minden ami káposztával készül. Ami csak megterem a kertben, valamennyi zöldséget ő hordja be a konyhába. Abból csak jót lehet főzni... Mindketten szeretik a művészetet. A ház ura egy méltatlanul mellőzött, tehetséges erdélyi festő képeit őrzi. Mint mondta: a vallásos képek alkotóján a plébános és az ő édesapja segített... Az élet alkonyán egymásra talált, különböző gyökerű, több kultúrát magába ötvöző két ember a költészetben és a zenében is közös nyelvre talált. Ágnes asz- szony kedvenc poétája József Attila és Ady Endre, míg férje Arany és Vajda János poémáiban gyönyörködik legszívesebben. Igazi örömöt azonban a csodálatos mosdósi táj, s a család szeretete jelent számukra. Négy fiú és két lányunoka varázsol életet a hétköznapjaikba. Várnai Ágnes Rend a lelke mindennek Nagyon sokat foglalkoztam a dolgozókkal. Együtt nőttem fel velük. Amikor idejöttem, 26 munkatársam volt, majd kaptunk még 11 státuszt. Most 450-en dolgoznak itt. Annak idején szinte csak tébécések, jobbára gyermekek voltak az intézetben és havonta mindössze egyszer volt látogatás. Szigorú rend volt mindenütt. Amikor kezdődött a látogatás, bejöttek az emberek a hallba, én fölálltam a lépcsőre, és üdvözöltem őket. Tíz percben elmondtam, milyen betegek vannak itt és mire kell vigyázni. Soha semmi gondom nem volt velük. Ezt annak köszönhetem, hogy mindent megbeszéltünk; valóságos kis továbbképzést tartottam nekik. Ha akadt olyan szülő, aki nem akarta otthagyni a gyerekét, addig beszéltem, míg végül őt is sikerült meggyőznöm. I I I Morózus tekintettel ül a kávéházban, az üdítő jégkockáit a hamutartóba potyogtatja, a citromkarikát befalja. Egyszerre félelmetes és humoros. Ördög Ottóban van valami ördögi. Az ember nem tudja eldönteni, hogy azért nézik, mert felismerték a tévéből vagy egyszerűen csak azért, mert különleges látványt nyújt. Nemrég Kaposváron lépett fel a „sándorgyörgyi szociohumor” jelenkori képviselője, a HBO tévécsatorna Mennyi?! 30 műsorának humoristája. — Soha nem hittem volna, hogy a népszerűség és a férfiasság ennyire egy tőről fakad — kezdi egy vallomással. — Ámikor egy televíziós felvétel vagy fellépés után vagyok, rögtön megnő a férfiasságom. Legalábbis a nők szemében. Őszintén szólva ezt nem is bánom annyira... — Ettől tehát nem tartasz. S a beskatulyázástól? Ördögi köteltanc i — Sokan úgy gondolják, hogy én vagyok a II. Sándor György. Ezt cáfolom, az viszont tény, hogy dolgoztam együtt a neves humoristával, és sokat tanultam tőle. Kaposváron, a színháznál volt öltöztető, a város különböző helyein rengetegszer felléptünk. Ha együtt voltunk, lényegében állandóan hülyültünk. A képzeletbeli gyereke voltam, és gyakran felpofozott, leszidott a főutcán. Ilyenkor persze összecsődültek az emberek, megpróbáltak a zord atya lelkére hatni. Nem tudták, hogy álbalhé az egész. — Aztán hirtelen felnőttél, és önállósodtál. — Elkerülhetetlen volt. A Sándor György nevével fémjelzett közérzeti humor lassan egyre komolyabbá, egyre ci- nikusabbá vált. Azt vettem észre, hogy az emberek értik ugyan a célzásokat, de a saját gondjaikon egyre nehezebben tudnak tiszta szívből nevetni. Azóta kötéltáncot járok a szarkazmus és a humor között. Megpróbálom a jó formát és a tömény tartalmat egyesíteni. — Mennyire vevők erre az emberek? — Azt látni kell, hogy amit ma Magyarországon humor alatt értenek, az blődség. Ez sosem volt tömegműfaj. Én a televízióban sem a nagyközönségnek, hanem a teremben ülő néhány embernek mondom a mondókámat. Akinek tetszik, ott marad, akinek nem, az már az elején kimegy. Nem véletlen, hogy főleg egyetemekre, főiskolákra hívnak. Ott elfogadják, hogy mondani is akarok valamit, nemcsak bohóckodni vagy viccet mesélni. — Civilben mi a foglalkozásod? — Szegeden végeztem a JATE történelem-magyar szakán, majd néhány évig ugyanott filmesztétikát tanítottam. Jelenleg egy komáromi gimiben tanítok, és újságíróskodom a 24 óránál. Heti egy humoreszket adok le, személyes élményeimből merítve. Tavaly településekről írtam Ördög Tatán, Ördög Komáromban és hasonló címeken. Az idén mindenki által látogatott helyszínekről szól a sorozat, ezért a címek így alakulnak: Ördög a postán, Ördög a strandon és így tovább... — Olyan abszurd a világ, ahogy az egyszemélyes színházadban láttatod? — Nem vagyok egy „humorhe- rold”. Általában komoly fejjel, hosszú és alapos munka árán rakom össze egy előadás mozaikdarabkáit. Azért teszem, mert jó érzés felmenni a színpadra. Biztos hely. Nem olyan, mint az élet. Sok mindenre rájöttem múltkor a nagyanyám sírjánál. Úgy éreztem, mintha beszélne hozzám. — Mit üzent? — Azt, hogy az emberek azért jönnek a földre, mert akarnak valamit. Ha nem jön össze, dühösek, hisztériásak, agresszívek vagy öngyilkosok lesznek. Beugranak annak a láthatatlan erőnek, ami rossz irányba hajtja őket. Ez addig tart, amíg a humorérzékünkkel le nem győzzük az ugrató szellemet. Az élet egy tréfa, amelyben csak vidáman szabad tenni a dolgunkat. Tehát nem akarni, hanem élni kell, ami azt jelenti, hogy vidáman teszem a dolgomat... Takács Zoltán
