Somogyi Hírlap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-30 / 253. szám

1999. október 30., szombat SOMOGYI HÍRLAP 11 __________________________________________________________ Interjú » E gy fél élet Barcsért: az otthon illata Barcs díszpolgárrá válasz­totta dr. Németh Jenőt. Azt, akinek jelentős része volt várossá válásában, s a település városi arcának kialakításában, s akit egy­szer elküldött a Dráva- parti település. Vonzás és taszítás. Németh Jenő azt mondja: a barcsi erdők il­lata felejthetetlen. Amúgy nem romantikus alkat: szikár, száraz, pontos em­ber, de nagy szíve van. A megyei közigazgatási hi­vatal vezetői szobájában ülünk és a múltban, meg Barcson kalandozunk, egy jó ízű tea mellett. Németh Jenő elmúlt 60 éves. Öt- vennek, ha gondolom.- Most megkövette Barcs?- Azt pontosan nem tu­dom, csak azt, hogy elismert. Fél életem ehhez a település­hez kötődik. Nemcsak azért, mert ott éltem, dolgoztam, hanem azért is, mert a zsige- reimben volt az, hogy ebből a településből lehet valamit csinálni. Sokat szenvedett a történelme során: a törökvi­lág után tíz család maradt meg. A világégések idején szinte mindig eltűnt vagy megtorpant, de amikor gaz­dasági lehetősége volt, elkez­dett rohamosan fejlődni. Ezt látva az ember, csak azt mondhatta: itt lehet valamit csinálni. Szerencsés csillag­zat alatt születtem, és akkor kerültem oda, amikor ez a fajta gondolkodás elindított egy gazdasági fejlődést, ami­kor ráébredt adottságaira a te­lepülés. Sok konfliktusom volt Barcsért. A városnak nem volt olyan település- szerkezete, amelyen kor­szerű, a jövőt is magában hordozó lehetőséget adó központja kialakulhatott volna. Gyakorlatilag egy utca két végén volt a település. Az egyik vége a Dráva-parton, a másik Belcsapusztán. Ezt összekötötte egy hosszú utca. Először ki kellett találni a központját, és azt, hogy a központ körülbelül mekkora legyen, mit foglaljon magá­ban. A templom környékén akkor tősgyökeres barcsiak laktak. Házakat szanálni kel­lett. Nem egy embert érintett. Voltak ott olyan lakások, amelyekre amikor ránéztem, nekem is fájt a szívem. Jó karba lévő épületeket sem le­hetett meghagyni. Meg kellett csinálni az összes alapköz­műveket is. A vízvezeték rendszer szinte kiépítetlen volt, szennyvíz-csatorna egy­általán nem volt. Tudtam, ha ehhez hozzányúlunk, akkor az egész zöldnövényzethez, fákhoz hozzá kell nyúlni.- Akkor vágatta ki a száz­éves gesztenyefákat?- Akkor. Többen talán el is átkoztak érte. Tíz stíllel vág­tuk, olyan volt a táj, mint szőnyegbombázáskor. Az emberek kint voltak az utcán: ha visszagondolok, most is végig fut a hideg a hátamon. Jó, hogy nem vertek meg. Amikor látták, hogy új fákat telepítettünk, virágosítani kezdtek és kezdtek büszkék lenni a településre, tisztasá­gára. Az összehasonlítási alap a központ volt és visszatért Barcsra a hit. 1975-ben 7900 lakosa volt, tíz évre rá elérte a tízezret. Ha mi Barcsot nem fejlesztjük, elmennek a kör­nyékről az emberek Pécsre, Kaposvárra, Szigetvárra.- A döntések, amelyeket kezdeményezett vagy megho­zott, kiállták az idő próbáját? Nem volt közöttük olyan, amelyre azt mondta, hogy nem volt szerencsés lépés?- Biztos, hogy volt. Annak örülök, hogy ki tudtam vé­deni a panelt. Akartak panel­házat ugyanúgy, mint Nagy­atádon, de nálunk létrejött egy olyan építőipari szerve­zet, amelyik valamivel jobb városkép kialakítását tette le­hetővé. Azt sajnálom, hogy a városközpont szanálását nem fejeztük be. A városközpont és a Béke utca között most is van egy utcaszakasz, ahol állnak régi földszintes házak. Nagyon sajnálom, hogy egy nagyon igényes művelődési centrumot nem alakítottunk ki. Ma sincs azon a Barcson, ahol a megye legjobban mű­ködő, tradicionális együttesei vannak, több száz fiatallal. Úgy érzem, hogy a művelő­dési centrummal kapcsolat­ban hibáztam.- Egyházashegyén szüle­tett, Budapestről került So­mogyba. Hosszú évekig élt Barcson, most már hosszú évek óta Kaposváron dolgo­zik, közben élt Budapesten is. Hol van tulajdonképpen ott­hon?- Barcson. Amikor közele­dek Barcshoz és érzem a töl­gyes illatát azt mondom: itt­hon vagyok. Ha Darányból közelítek, akkor is megfog az igazi erdőillat. Nagyon szere­tek járni az erdőben, gom­bázni vagy kimenni a Drává­hoz. Most valahogy jobban kötődöm ehhez a tájhoz, mint fiatal koromban. Buda­pesten többször felajánlották, hogy vegyek ott lakást. A csa­láddal is beszélgettünk erről, de amikor arra került a sor, hogy eladjuk, fölszámoljuk Barcsot, akkor meggondoltuk magunkat.- Hogyan fogta meg a Dráva?- Határőr voltam és a Dráva partján portyáztunk. Nagyon sok babócsai, péterhidai ha­lászember halászott akkor a Dráván és meghívtak hor­gászni, halászlét főzni, és ott ültünk a parton, néztük a vi­zet, ezt a csodálatosan ka­nyargó folyót. Amikor én Barcsra kerültem, a hídnál százával, ezrével fürödtek az emberek a Dráván. Ha Bar­cson halat akartam enni, ak­kor tudtam, hogy el lehet menni a barcsi halászokhoz. Péterhidán voltam kiskatona és egy irodalmi színpadon szavalgattam. A feleségem volt a súgó. Ott ismertem meg, aztán hetente többször lóháton jártam Péterhidáról udvarolni: végig a Dráva part­ján jöttem. Elképzelhetetle­nül szép volt.- Barcsot naggyá tette a Dráva. Lesz még egyszer ke­reskedelmi központ?- Nagyon élénk forgalmú átrakóhely, vasúti hely, sőt Németh Jenő amikor hajózni lehetett, ha­jókikötő volt; ötmillió mázsa búzát raktak akkor át Bar­cson. Azt mondták, hogy a monarchiába, Trieszt és Bécs után következett Barcs. Én mindig úgy gondoltam, hogy Barcsból 20-30 ezer lakosú kisváros lehet, belátható időn belül élénk kereskedelem­mel. Mások most a gyűjtő­pontok, mint régen voltak. Most az autópályák, a repülő­terek lesznek meghatáro­zóak, egy regionális határ menti nagykereskedelmi centrum lehet Barcs.- Ha ideje engedné és zsebre tett, hátrafogott kézzel elindulna sétálni Barcson, hová menne?- Legjobban a kis utcákat szeretem.- Ha vendége lenne, mit mutatna meg neki?- Végig vezetném Barcson, a fürdő környékén, az új vá­rosrészben, de először talán az ősborókáshoz vinném.- Jogász, közigazgatási szakember: a racionalitás embere. Szokott e álmodozni?- Nagyon érdekes dolog, hogy az utóbbi hat-hét évben nem repültem álmomban. Azelőtt sok olyan álmom volt, hogy egyszerűen föl­szálltam, mint egy madár és elkezdtem a tájat nézni. Fe­lülről más dimenzióban lát­szik a táj.- Hol érezte magát igazán jól, melyik munkakörben?- Az életemnek négy alap­vető szakasza van. Az első akkor kezdődött, amikor ta­nácselnök lettem és egy ke­mény életritmust alakítottam ki. Nyilvánvaló, hogy ekkor követtem el a legtöbb hibát is. Amikor város lett Barcs, és kijutottam külföldre is és láttam olyan megoldásokat, amelyek arra sarkalltak, hogy az elmélettel is foglal­kozzak. Az ösztönösből így lett tudatos városépítő, igaz­gatásszervező. Akkor építet­tem kapcsolatot a pécsi egye­tem fiatal tanáraival, akik segítettek. Ebben az időben láttam túl egy kicsit Barcson. Ez nagyon boldog idősza­kom volt. Aztán jöttek a bu­dapesti évek a Belügyminisz­tériumban. Én akkor kerül­tem oda, amikor civil mi­nisztérium lett. Volt egy fia­tal gárda, akik egyetemek­ből, különböző kutatóintéze­tekből jöttek és akikkel nemcsak a munkában, ha­nem emberileg is egymásra találtunk. Szolidaritást, szakmai igényességet bizto­sító munka volt. Én itt lettem igazán jogász, hiszen ugyan­azt kellett csinálni, mint an­nak, aki már húsz éve foglal­kozott a jogalkotás kérdései­vel. Próbakő volt ez, igazi megmérettetés. És akkor a lehetőség, hogy Kaposvárra jöhetek. Itt is nagyon sok jó kollégám és ismerősöm van. Lehet, hogy szerencsés csil­lagzat alatt születtem? A leg­többet persze a feleségem­nek köszönhetek, mert hát­teret teremtett, hogy a szakmámban tudjak maxi­málisan teljesíteni, hogy ta­nulhattam, este otthon nyu­godt körülmények között dolgozhattam és eljött ve­lem, bárhová hívtam.- Azt mondják, van pesti ember, van somogyi ember. Van kifejezetten barcsi ember is?- Van. Barcsnak hetven százaléka maga építette a há­zát. Úgy gondolom, hogy az emberek valójában saját éle­tüket fizikai értelemben is fölépítették. Én azt magamról tudom, hogy mit jelent az, hogy ez az én házam.- Ön is barcsi ember?- Annak érzem magam, hogy a barcsiak mennyire ér­zik, hogy én barcsi vagyok, azt csak sejtem. Hiszek benne, hogy a többség azt mondja: barcsinak érez és barcsinak fogad el.- Vannak haragosai?- Gondolom, hogy vannak. Egyet tudok csak: szándéko­san, tisztességtelenül senkit nem akartam megbántani.- Köszönöm az interjút. Kercza Imre Béklyóba vert évek, árnyak Bozóky Éva: Zord idők nyomában... Riadt kapkodás hajnali sö­tétben; ember, csomag, gyerek mind az autóban van, másodpercek alatt. A Népköztársaság útján ta­lálkozunk a tankokkal. Jönnek egymás után, véget nem érő oszlopban... Kísér tettes ez a hajnali vonulás november 4-én, a szürkü­letben — Idézi föl Bozóky Éva a menekülés rémisztő eseményeit. A negyvenhá- < rom éve történteket. Tankok gépfegyvere, „ránk irányítva”. Mintha részesei volnánk, most élnénk át mi is a szörnyű perceket. „Végre leérünk a Hősök terére, és bekanyarodunk a követség udvarára. Fazekas Gyuri... a gyerekeket betereli a nagy szalonba — a zongora alá, merthogy a lövések, repesz- darabok ellen véd —, aztán újabb érkezők elé siet... Feri a vörös szalonba megy, ott gyülekezik a kormány”. A Nagy Imrét követők — ma- roknyian, családostul, apró gyerekekkel — mentsvára a jugoszláv követség kínálta menedék. Döbbenetesen izgalmas, rendhagyó írás memoár Bo­zóky Éva könyve, a Zord idők nyomában..., amely most jelent meg a Pro Pan­nónia alapítvány kiadásában; a nagybetűs történelem kró­nikáját és a mindennapok ezernyi apró rezdülését, a lé­lek rezdüléseit tükröző visz- szaemlékezés. Soraiban megelevenedik a múlt, a tu­datába rögződött, csak neki fontos emlékek; a szemtanú foszlatja szét — embereket, tényeket fel/megidézően a kort, az ifjúságát — az azóta eliramlott évekkel növekvő felejtés ködfátyolát. A sors­döntő napokban Bozóky Éva — Donáth Ferenc vált föld­művelésügyi államtitkár, majd politikai elítélt felesége — fiatalasszony, a harmadik gyerekével viselős. S ott a két másik (a kisebb alig egyéves) apróság megannyi égető gondja. Nem magáért retteg, hanem férjéért s a gyereke­kért. Hiteles tanú — azt írja, mit látott, átélt, s ha másnak a véleményét közvetíti, többnyire megnevezi a hír­forrásokat. A tényeket rög­zíti, keresetlen szavakkal, melyek előrevetítik a dráma árnyait. Az utcákon harc, a Ligetben lángol a Vajdahu- nyad vára. Az épület körül őrök „Lélek az ajtón se be, se ki.” S pár nap múlva kiürül a követség éléstára. Se gyógy­szer, se kötszer, se szappan. Az „intéző bizottság” a vörös szalonban ülésezik. Uramis­ten, mit intéznek? Kérünk-e menedékjogot?... Már hull­nak a könnyeim. Ilyenkor (Rajk) Júlia mindig kilendít gondolataimból: Gyere segí­tek neked mosni! — A fizikai munka mindig rendbehoz kissé... Hiányzik a levegő, a mozgás, itt mindenki „szo­rong” (a szó mindkét értel­mében); a gyerekek „folyton láb alatt vannak, és minde- nekfelett: éhesek.” Mégis: „biztonságosnak érzem ezt a házat. Szigetnek a lángten­gerben. Annak ellenére , hogy egyik nap pelenkamo­sás közben az ablak minden szilánkja a teknőbe hull.” S ez a biztonság is megszűnik, mikor odagördül egy tank, s tüzet zúdít az emeletre („a követ irodájában agyonlőtték a kultúrattasét”). Majd az el­keseredést fokozza Tito pulai beszéde. Mennének, de ...„odakint lőnek, és itt 13 gyerek van.” Telnek a napok. Vidics bejelenti: egyezséget kötött a magyar kormánnyal, a menedékjogot élvező cso­port hazatérhet. Aztán meg­jelent az a busz, ami — az ígéretekkel ellentétben — a fogságba vitte őket: férfiakat, nőket, gyerekeket. A kisfiú (Laci) lázas; próbálja magya­rázni a kalmük vagy tatár őr­nek, a katona készséges, és Nagy Imre hőmérője körbe jár... Ott a nemzetközi tekin­télyű Lukács György, Mün- nich jön követségbe. Viták ról értesülünk, és emberi gyengeségekről is. „Vendég­látók” a Havasalföldön; biz­tonsági őrök — húszméte­renként — a bojárkastély kö­rül. Segítőkész román orvo­sok, nehéz szülés... Szirén­hangok, és Csalé Snagov mindennapjai... Egyéniség az egyen-gon- dolkodás uralta korban: amit a szülői ház adott. Za­lai legendák, a Csurgón élő nagyanya — egyik nagy­bátyja neves bíró Kapósban, nagynénje dr. Bene Kálmán csurgói gimnáziumigazgató felesége; szánkózott gye­rekként Somogy hófödte dombjain, s örök emléke a balatoni zivatar... Bozóky Éva fiatalkora: az Angolki­sasszonyok neveltje, „kö­zéposztálybeli” lány a két világháború közti időkben (apja katona, ezredesként Pápa városparancsnoka). A sokszínű családi szálakon át nagyívű társadalmi tabló a háttérben — a történelmi Magyarország. Háborús ká­osz után a fővárosban egye­temista. Osztályidegen, és egy hivatásos forradalmár mellé sodorják a „fényes szelek”. Újságíró, aki két ri­port között megy férjhez Donáthoz. Rajk-per, rágal­mak, rádiózás; kitelepített szülők, letartóztatott bará­tok — egyre sötétebb látóha­tár. Nászút ávós kísérettel. S nem sokkal azután, hogy megszüli első gyerekét (névadóján Kádár János mond pohárköszöntőt), a férjét is letartóztatják. Majd rá kerül a sor: börtön (tár­gyalás nélkül) 32 hónapig. Mikor Sztálin halála után kiengedik, hetekig keresi, követeli — gyermekottho­nokban — még a nevétől is megfosztott kisgyerekét... „Mi tíz évig voltunk fiatal házasok” — írta, mert ebből hét évnél többet vettek el a börtönök. A csalódás: Do­náth szerelme a politika. S később is micsoda meg­könnyebbülés volt az 1958- as ítélet, amit férjére szabott az 1958-as ítélet: a 12 év. „Mit számít? Politikai per­ben csak az élet fontos, aki él, az ki is szabadul...” Erre is mennyit kellett várni. Fil­léres napi gondok közt szer­ződéses tanárként, nevelő- otthonokban; a Kádár-kor­szak ellentmondásos évei. Bozóky Éva pszichológiát tanul, majd — később, mikor Donáth már gazdaságtörté­neti szakkönyveket ír — el­végzi a teológiát. S élteti a család, amelynek ő az ösz- szetartója. Mindig „a pilla­nat parancsára” figyelt: „le­gyen a gyerekek bögréjében tej, fejük alatt vánkos, fölöt­tük takaró”. Erről az elhiva­tott erőfeszítésről szól a Zord idők nyomában... S emberi sorsokat egymásba fűző szeretetről. Tanulságos mindenkinek. Kurucz Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents