Somogyi Hírlap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-22 / 247. szám
SOMOGYI HÍRLAP Nemzeti ünnepünk 1999. október 22., péntek Tanteremfalra a nemzeti imádságot A Himnusz és a Szózat tantermekbe való visszakerüléséért indított kaposvári kezdeményezést - ahogy azt várni lehetett - kedvező fogadtatása mellett is érték kritikák. Van iskola- igazgató, aki csak azt kérdezi, honnan vegyen tantermenként 2500 forintot az imádságokra. Dr. Giber Vilmost azonban ez kevésbé keseríti el, mint ameny- nyire örömteli számára a tény: megérkezett az első rendelés, Óföldeákról.- A Szegedi melletti tanyavilág kistelepülésének kéttan- termes iskolája adta le rendelését - mondta dr. Giber Vilmos kulturális tanácsnok, a Kaposvárról induló országos mozgalom ötletgazdája. - Ez számomra éppen azért nagy öröm, mert várakozásomtól eltérően nem egy nagyvárosi gazdag intézmény, hanem egy távoli tanyasi kisiskola jelentkezett elsőként a nyomdában.- Honnan az ötlet, hogy a nemzet címere mellé kerüljön föl a magyarság két legfontosabb imádsága, Kölcsey és Vörösmarty versének énekelt szövege?- A két világháború között természetes volt, hogy az oktatási intézmények falán megjelent a Himnusz és a Szózat szövege. Kutatásaim során az 1920-as években az Országos Testnevelési Tanács által kiadott Szózatot találtam, ami azt is jelenti, hogy Trianon után egy kivérzett Magyarországon is volt pénz- és ami fontosabb, akarat és igény - a nemzettudat erősítésére. 1990 után felmerült bennem, hogy a régóta dédelgetett álmomat valóra váltsam. Gyakran jutott eszembe szülővárosom, Marcali is, ahol kisgyermekként az iskola padlására felszökve megtaláltuk a Himnusz porosodó kiadványát. Édesanyám mesélte el, miért van a „padláson a helye...”- Kölcsey sorait ma bárhová feltehetnénk, a hazafiság és a nemzettudat azonban sajnos inkább szólam, mint hogy értékként a polgárok sajátja lenne. Miért?- Erre hadd válaszoljak az általam nagyra becsült Klebersberg Kunó néhai kultuszminiszter szavaival. „A kultúrpolitika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani, segíteni nem lehet.” Negyven év telt el úgy, hogy a nemzeti identitás kialakítása, erősítése háttérbe szorult, s eközben nemzedékek nőttek föl. Az elvesztegetett éveket nem lehet visszahozni, de a rendszerváltozással is csak a diagnózisig jutottunk el. Más nemigen történt.- Van egyfajta félelem az Európai Unió közösségével szemben a nemzeti értékekért, sokan azok beolvadásától, elszürkülésétől tartanak, holott az 1973-ban csatlakozott Dániában például bíbor zászlóerdőket látni még hétköznap is...- így van, és az Egyesült Államokban minden tanteremben ott a nemzeti lobogó, s a himnuszukat szívükre tett kézzel éneklik. Hosszasan lehetne boncolgatni az okát, hogy mit hol rontottunk el a történelmünk során, ám az tény, magától semmi nem változik. Mi, innen Kaposvárról az első lépést tettük meg, hogy ne múljon el nyomtalanul az ezredforduló. Lehetőséget teremtettünk arra, hogy egyre többen felismerjék, a „kultúrpolitika túl sokáig vétkezett már észrevétlenül”, s nincs több elvesztegetni való időnk. A holnap felnőtt polgársága ma tanulja meg, hogy miként élhet nemzethez, államhoz, európaisághoz, magyarsághoz kötődő gazdag életét.- Az ötlettől a kivitelezésig mennyi munkát igényelt a Himnusz és a Szózat megtervezése?- 1990 óta Várnai Károly számítógépes terveinek segítségével több lehetséges variációt készítettünk a betűtípus és a díszítések változtatásával. Később a Szózat említett múzeumi példányát is felhasználtuk, ami - hiszen a Vörösmarty sorait tartalmazó kép mára igen rossz állapotba került - nem kis technikai bravúr volt a kivitelezés részéről. Ezen a plakáton a négy történelmi kép egyike a honfoglalás korából „Árpádnak hadait” mutatja, a negyediken a történelmi Magyarország látszik a „Még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor...” idézettel. A Himnusz ennek mintájára készült, de teljesen új tervezés. A kaposvári Profilmax 42x60-as formátumban készítette el a plakátokat, melyeknek mindkét oldala fóliázott. Úgy készült el, hogy a legutolsó pádból is olvasható legyen, akár évszázadokat is túléljen, és nem utolsósorban ne legyen drága.- Iskoláknak készült tehát. De megvethető-e az a tíztantermes intézmény, ahol erre nincs 25 ezer forint?- Nem arról van szó, az viszont már elgondolkodtató, ha valaki a lehetőségtől is megfosztja az iskolát. Ez nem kényszer, Pokorni Zoltán oktatási miniszter sem ígérhette - s ezt nem is vártuk -, hogy kötelező legyen a Himnuszt és a Szózatot felszögelni a falra. A tárca vezetője erkölcsi támogatást ígért, s azt, hogy mindenütt ajánlani fogja a kezdeményezés folytatását. Hangsúlyoztuk, hogy nem elsősorban az iskolai költségvetés lehet alkalmas a vásárlásra. A szülőkben bízunk, hogy aki csak teheti, akár 100 forintokkal, akár egy garnitúrával hozzájárul az iskola céljához. TiszteletpéldányaimbÖl 37 kaposvári intézménynek, s nem csak önkormányzatiaknak ajándékoztam egy-egy példány. Én ennyit tehettem, de gyerekeim osztályát is szívesem támogatom. Dr. Giber Vilmost mindeközben egy fővárosi nyugdíjas pedagógus ismeretlenül, levéllel kereste föl. Nem rendelés volt ez, hanem több. Gratuláció Kaposvárnak. Balassa Tamás ’56-os bajtársi találkozó Kétnapos tanácskozásra hívta meg a Miniszterelnöki Hivatal az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc résztvevőinek egy részét a HM balatonkenesei üdülőjébe. A találkozó tudományos emléküléssel is felérő színvonalú volt, melyen a sajtó népes gárdája, a Duna Tv és „apróbb” Tv-körzetl adók munkatársai végig ott voltak. A két nap anyagából könyvalakban is viszontláthatunk valamennyit. Szerintem sokat, mert a nívót minden felszólalás megütötte. Lelki fel- töltődés volt ez a két nap! A tanácskozáson részt vettem. Sajnos, mindjárt az elején egy jó néhány jeles '56-os résztvevőt hiányolni kellett, akik betegség miatt nem jöhettek el. (Földvári Rudolf rabtársam és dr. Kopácsi Sándor is köztük volt), írásos korreferátumaikat mi olvastuk fel. Bizony, a nyolcadik X felé járnak már bajtársaink. És milyen sokan meghaltak már!... „Obi” — Obesovszky Gyula — ezért mondotta: „Az utolsó órákban fogtunk hozzá az egység megteremtéséhez és 1956 hű képének közzétételéhez!” Mert milyen képe lehet a torzított és elhallgatott 1956-nak a fiatal és középkorúak fejében, ha olyasmit kell látnunk a tévében, mint ami a „Százból egy” elnevezésű „szellemi” vetélkedőn el kellett viselnünk? Az történt ott ugyanis, hogy a tíz fős, tizenévesekből álló műsorvezető gárda, de még a „tömeg” sem tudott válaszolni arra a „feleletválasztós” kérdésre, hogy 1776. VII. 14-éhez melyik állam születésnapját köthetjük? a. Az Európai Egyesült Államokét(!!), b. A Szovjetunióét, c. az USA-ét, vagy d. egy negyedik államét. Abban „állapodtak meg”, hogy a Szovjetunió született ekkor!! Ennyit tudnak arról a Szovjetunióról, amelynek léte mindennapjaink része volt fél évszázadon át. Arról, amelynek történetéről a magyar történelem- könyvek háromszor akkora terjedelemben írtak, mint a magyar Árpádházi királyok három évszázados történetéről. — Szóval: nemcsak 1956-ot kell a helyére tenni a fejekben — idehaza! Államtitkárok, frakcióvezető-helyettes politikusok is felszólaltak. A feszített, fárasztónak is mondható program nyomán egy sor kérdés tisztázódott — az igen sokféle, és bizony — veszekedő, vitatkozó fogolyszervezet között. Mert — ahogyan sokan megállapították — először 1956-ot, majd az 1956-osokat kell „elfogadtatni” a nemzettel, a fiatalabb korosztállyal, — utána az érthetetlen módon elmaradt megnevezés, az elítélés következzék, s csak ezt követheti a megbocsátás. Le kell zárni 1956-ot itthon is! Az a feszültség, amely országosan tapasztalható ezen a téren — nem tartható sokáig. Bár sokan haltak meg a meghurcoltak közül, de ennek az egész országot megmozgató csodálatos forradalomnak még most is nagyon sok meghurcoltja él. Lehetetlen, hogy idehaza 1956-ot kevésbé ismerjék és tiszteljék, mint határainkon kívül! Az előadások „főcím”-e: Hogyan jutott el a magyar társadalom az 1956-os forradalomig?” — volt. A felkért előadók, történészek, 1956 főbb vezető személyiségei, szabadságharcosok aztán „szakosítva” taglalták ezt. (Például: Hogyan jutott el az ipari munkásság, a pártellenzék a megalakulástól, az egyetemisták, a honvédség, a rendőrség stb. a forradalomig?) Még nekünk is rengeteg újat adott e tanácskozás. Remegő kézzel vettem át azt a kézről-kézre járó három táviratot, amelyben az Egyesült Államok elnöke, Eisenhower kettőben „megnyugtatja” a Sz. U. vezetőségét, hogy a mi sorsunk őket nem érdekli, a harmadikban vérzik a szíve miattunk. Valósággal rosszul éreztem magam e fénymásolt dokumentumok láttán. A „genius loci”, a hely szelleme is jelen volt pár percig. Egy balatonkenesei résztvevő elmondta, hogy éppen az a terem, ahol tanácskoztunk, véres kínzások színhelye volt 1957-ben. A forradalom alatt az volt a terv, hogy ez az üdülő a felkelés sebesültjeinek gyógyhelye lesz. A második szovjet támadás után az ÁVH előmerészkedett pufajkásai garázdálkodtak itt. A 42 évvel ezelőtti februárban is be volt fagyva a Balaton. Tajti ÁVH-s százados 20-as rajvonalban zavarta a lefogottakat a jégre, akik beszakadtak, mind megbetegedtek, kettő odaveszett. Mit ér az, ha a hozzátartozó pénzben kapott kárpótlást? A tanácskozás zárásakor abban állapodtunk meg, hogy rendszeres, egynapos találkozókkal folytatjuk a most megkezdett munkát. Az a siránkozás, hogy a levéltárakat szisztematikusan „fosztogatják”, hogy 1956-ról forrásként tulajdonképpen a bírósági ítéletek állnak túlnyomó részt a rendelkezésünkre, — nem sokat ér. A ma is még félő, szorongó meghurcoltakat fel kell keresni, a dokumentumok „forrásvidékét” megtisztítani, szabaddá tenni és mindnyájunknak nap, mint nap tenni valamit, mert az idő nagyon sürget. Az esti, éjszakai szabad beszélgetéseken sehol másról nem hallottam beszélgetést, mint az egészségügyi gondjaikról. Nem hiszem, hogy az a helyes „hozzáállás”, hogy ezt a nemesen gondolkodó embercsoportot magukra hagyjuk. És... jó érzés volt tapasztalni az egyetértést a sokszínű társaságban. Igaz, zöme felsőfokú végzettségű, sok tudósszintű ember volt, de nem ez volt a lényeg. Egy disszonáns hang nem volt. Wittner Marikától Rácz Sándoron át a tu. fokozatú bajtársakig — végre! — az összefogást, a közös munka szükségességét hangoztatták. Nemzeti sajátosságunk a széthúzás, no, meg az emberi gyengeségek (mint például a rangkórság, a pozícióharc) e két napon még csak nyomukban sem voltak jelen. Látni kell, hogy megbékélésre van szükség — ehhez pedig néhány „előzetes lépés” elengedhetetlen. Ujságh Tibor 1956-os elítélt Sárbogárd és a sárbogárdi járás 1956-os volt nemzetőrparancsnok Miért tiltották be a hatalomnak tetsző karikatúrakönyvet? r így akarták lejáratni a forradalmat Pogány Sándor rajzolta, s testvére, Róbert szerkesztette azt az 1956-ról szóló karikatúrakönyvet, melyet a nagyközönség sohasem láthatott, hiszen megjelenését követően azonnal bezúzatták. Mindössze kettő-három maradt mutatóban. Noha a kiadványt a titkos rendőrség és a kommunista párt propaganda osztályának utasításai alapján állították össze — ezt bizonyítja, hogy fejezetei szinte lefedik az időszerű párthatározatokat — 1958 őszén, utcára kerülésének időpontjában Kádárék úgy gondolták: bármennyire is a hivatalos hatalom szájíze szerintiek a karikatúrák, azok publikálása könnyen visszaüthet. A Kossuth Kiadó a könyvből 12 000 példányt rendelt, de a feltételezések szerint két-három példány kerülte el a zúzdát, s abból az egyik a hajdani Párttörténeti Intézetben kötött ki, innen pedig az 1995 tavaszától működő Nyílt Társadalom Archívumba került. Lapozgatva a könyvben hamar kiderül, hogy annak fejezetei majdnem „rímel- nek”a forradalom kitörését magyarázó egykori kommunista szlogenekkel. A Rákosi- féle dogmatikus politikáról egyetlen rajz sem szól, ám annál több a „jobboldali csoportok áruló tevékenységét”, a Nagy Imrét és körét, a „belső ellenforradalmi csoportokat” és a külső „imperialista befolyás”alatt álló személyeket megörökítő karikatúra. Ezt illusztrálja a Szabad Európa Rádió által „rövid gyeplőn tartott”rádiókat ábrázoló mellékelt rajz is. Takács Mariann Tények és titkok az 56-os archívumból Nemrégiben egy 80 éves bácsi kereste fel a Közép- Európai Egyetem mellett működő Nyílt Társadalom Alapítvány archívumát. Kerítsenek már valamiféle dokumentumot, ami bizonyítaná: a váci börtönlázadás oka az ebédre adott romlott tészta volt. Ő hiába meséli bárkinek, kinevetik. Mink András, az archívum tudományos titkára addig kutakodott, míg rá nem lelt egy „anonim jelentésre”, s benne a tényre: a romlott tészta feküdte meg a rabok gyomrát. Kik írták az „anonim jelentéseket”? Nem titkos ügynökök, hanem a Szabad Európa Rádió azon munkatársai, akik az 1956-ban disszidált magyaroktól gyűjtöttek információkat, s egy részét műsoraikban hasznosították, más részét a SZER archívumában helyezték el. Minthogy Soros György jóvoltából, az USA- val kötött szerződés alapján a Közép-Európai Egyetem 50 évre megkapta a teljes gyűjteményt, ezek Budapesten is hozzáférhetők. Itt van a világ egyik legnagyobb orosz s lengyel szamizdatgyűjtemény is. A 2500 folyóméternyi iratból 20 méternyi az 56-os eseményeket megörökítő anyag. Egyebek mellett a Budapesti Pártbizottság egyik 1957-es jegyzőkönyve arról: mikor és hogyan ünnepeljék „az ellen- forradalom leverésének évfordulóját”. Mit kezdjenek a sebtében eltemetett holttestekkel?” Ha kihantolják őket — köztük „ellenforradalmárokat” — , merjék-e odahívni a családtagokat? - ilyen s hasonló kérdésekről folyt a vita. Érdekes darabja „A forradalom és szabadságharc a hazai rádióadások tükrében” című müncheni kiadvány, ami az 1956. október 23. és november 9. között elhangzott híradásokat sorakoztatja fel. Különösen megrendítőek a rádióbeszámolók, melyek világgá repítették a megtorlás borzalmait, felszólítva Nyugatot: segítse a forradalmat. Az alapítvány archívumába bárki betérhet, olvashat, jegyzetelhet kedvére, de dosszié, könyv, kazetta nem hagyhatja el az épületet. T. M.
