Somogyi Hírlap, 1999. szeptember (10. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-04 / 206. szám
SOMOGYI HÍRLAP 1999. szeptember 4., szombat Világjáró 13 Utazásunk 45. órájában - amikor az ember semmi mást nem kíván, csak fürdővizet és egy ágyat - kínai kísérőnk a repülőgépről egy autóbuszhoz invitált bennünket. Aztán megjegyezte: még hetven kilométer. Valaki visszaszólt közülünk, talán kicsit ingerülten is: miért hetven kilométerre építettétek Lanzhoutól a repülőteret? A felelet így hangzott: majd reggel meglátod. Kicsit döcögős úton, koromsötétben több mint egy órán át tartott az út a repülőtértől Gansu tartomány székhelyére, Lanzhouba. Aztán elaludtunk. Mélyen és álmatlanul. Hamar hajnalodott. Ez már a második hajnal, amely jóval korábban érkezett a kelleténél. Az elsőt valahol Szibéria fölött éltük át, amikoris otthoni idő szerint éjfélkor már pirkadt. Igaz, alig két órával korábban bukott le a nap a látóhatár alá. Szóval, pirkadt Lanzhouban. S a szálloda 21. emeleti ablakából egy óriási hegy teteje látszik csak. A város 1500 méterrel van a tengerszint felett, a hegyek 2000 méteresek, és körbe fogják a várost. Amikor felkapaszkodtunk ezeknek a kopár hegyeknek a tetejére, s egy pagodaszerű építmény árnyékából végignéztük a tájat, feleletet kaptunk arra, hogy miért 70 kilométerre épült a várostól a repülőtér: ott volt ugyanis az első olyan sík terület, amelyen a kifutópályát meg lehetett építem. Lanzhou a hegyek közé épült város. Aki Pe- . kingből idejön akár vonattal, akár közúton, tulajdonképpen a selyemúton halad. Mi repülővel érkeztünk, tehát legfeljebb a selyemút fölött. A város szürke a hegytetőről nézve, s olyan, mintha mindig pára borítaná. A túloldalon a hegy lábánál folyó kanyarog. A Sárga folyó. Itt, a partja mentén harminchét kilométer hosszan terül el Lanzhou, mondhatnám azt is: szorul a hegyek közé, s jelent 2,7 millió ember számára otthont, munkahelyet, álmokat, reményeket. Aki meg akarja ismerni a múltját, messze kell visszakanyarodnia. A múltat ugyanis az emlékek és a történelemkönyvek őrzik, az építészet nem. Ha csak azt nem vesszük, hogy a hegy oldalába néhány pagoda és templom dacol az idővel. Bent a városban az üveg és a beton az uralkodó, lendületes épületek, toronyházak sora emelkedik a magasba, és széles utcákon, gyakran hat sávban suhannak az autók. A kerékpár - akárcsak Kínában mindenütt - itt is fontos közlekedési eszköz. De - figyelmeztetnek - már nem a legfontosabb. Az autó lassan átveszi a vezető szerepet. Az autó itt is mindennapi eszköz már. Olyannyira, hogy a gyalogosnak a kínai kresz szerint nincs elsőbbsége a gépkocsival szemben. Ha viszont gázol az autós, szinte mindig őt marasztalják el. Séta a folyóparton vasárnap délelőtt árnyas, virágzó bokrok, fák között - valóban felüdülés. Lent, a víz mosta, homokos parton családok sétálnak, s a folyó sáros sárga vizében halat keres hálójával egy idősebb férfi. Kint a folyó ölelte szigeten madarak tanyáznak. Távolabb emelet magasságú vízikerék pereg - mint később megtudom, egy vízimalomra hordja föl a folyó energiáját. A séta jólesik. Napok óta any- nyit ültünk, s utaztunk már. Valahonnan zene szól. Megállunk, még egy lépést előre, újra megállunk, ismerős a dallam: a Kék Duna keringő. Alkalmi zenekar játszik az árnyas fák alatt, jórészt kínai hangszerekből Lehár muzsikáját csalják elő. Különös kontraszt. Aztán később alkalmi énekes is akad, aki nagy bizalommal és jó hanggal kínaiul énekel. A kínaiak egyébként csöndes, zárkózott emberek. És ba- rátkozók. Lanzhouból sok képet őrzök. Ezek az emberi leleményesség bizonyítékai meg a város- szereteté. Sok itt a virág, nincs szemét az utcán, mosolygósak az emberek. Az öreg vas hídon - mondják, száz éve feszítették ki a Sárga Folyó fölé, mégpedig osztrák segítséggel - ma csak nehezen lehet már elférni, A többi híd szélesebb, ez romantikusabb. A másik part egy más világ. Itt már a hegyoldalra kúsznak föl a házak, s innen látszik csak igazán, hogy mennyire zsúfolt a másik part. Egyik hajnalban, amikor még úgy látszik, hogy kihalt az utca, láttam a piacra igyekvőket, amint viszik riksákon - ezeken az ember vontatta járműveken - mindazt, ami eladnivaló: gyönyörű, egész tenyeret betöltő barackokat, dinnyét, banánt, almát és körtét. Sok itt a gyümölcs, és mind nagyon ízletes. Ez a jelen. A múlt egy csöndes múzeumban ismerhető meg. Öt-hatezer éves csodálatos kerámiák sorakoznak a vitrinekben, 2500 éves selyem nyakörv finom, fehér hattyú díszítéssel, és két és félmillió éves elefánt csontváz. Azt mondják, a legrégibb a világon. Aztán a múltból itt maradt egy jelző is. Azt mondják, Lanzhou aranyváros. A név 2500 évvel ezelőtt ragadt rá. Két magyarázata is van ennek. Az egyik szerint aranyra leltek a hegyoldalban. A másik arany életet hozott a selyemút. S hogy ma milyen az élet Kínában, azt nehéz néhány szóval meghatározni. Csalódik, aki állig begombolkodó, sötétkék egyenruhás, sapkás férfiakat és nőket gondol. Levetették az egyenruhát, színes, a legújabb európai divatot követő öltözékben járnak az emberek. Tele vannak az üzletek nemcsak áruval, hanem vásárlóval is. Viszonylag olcsó az élelmiszer, és tulajdonképpen minden kapható. Kína jelentősei lépett előre. Míg ezen gondolkodom, a repülőgép tovább visz bennünket. A stewardes figyelmes, s ez nemcsak a külföldinek szól, mindenkivel az. S a gép egy sivatag széli repülőtéren fog ismét földet. Ott, ahol a selyemút ketté válik, hogy aztán később újra egyesüljön. Dunhuangba érkeztünk. Azt mondják, valaha itt kezdték el építeni a kínai nagyfalat. Darabjai ma is láthatók. Az igazi látnivaló azonban nem itt van, hanem Pekingben, jó háromezer kilométerre innen. Amit itt látni érdemes, az az ezer Buddha barlangok meg a sivatag. A sivatagból kettő is van. Az egyik kő, a másik homok. Induljunk el a sivatagi úton! A kietlen táj csak látszólag lakatlan. A hegyek mögött itt-ott oázisok tűnnek fel. Üde foltok. Az oázisokban az utat gyümölcsösök, szőlőültetvények és gyapotmezők szegélyezik. A gyapot itt azt mondják szép szálú, hosszú. A szőlő mazsolának való. A sivatagban itt-ott előtűnő épületek, amelyek fala téglából készült, és olyan, mint a rosta, mazsolaszárítók. Az út mellett patak kanyarog, rohanva tűnik el valahol a sivatagban. De itt az életet jelenti. A faluban a távolról érkezett vendégek előtt megnyílik egy kapu, bepillantást engedve egy kínai család hétköznapjaiba. A család négy tagú. A férj és a feleség, s a két gyerek. A ház négyzet alakú, mégpedig úgy, hogy a négy épületrész körbe zárja az udvart, s a tetején nádfonatszőnyeg fogja el a napot. Itt az udvaron kellemes hűvös van és tisztaság. A házigazdát hallgatjuk!- Van két hektár földünk. Szőlőt termelünk rajta meg dinnyét. Ebből élünk. A bevételünk évente körülbelül 50 ezer juan. Az adó kétezer juan. A feleség frissen szedett szőlőt tesz az asztalra. Érdekes, a miénktől különböző, de megszokható az íze. Nem tudom, hogy a talaj adja ezt a különleges ízt vagy pedig a mazsola sajátja. Még sohasem kóstoltam érett, de nem szárított mazsolaszőlőt.- Azt mondják, további gyermekáldásban csak akkor reménykedhetnek, ha engedélyt kapnak erre. De mert a kisebbséghez tartoznak - han nemzetiségűek - úgy érzik, toleráns velük a központi hatalom. A szőlőskert ott van egy kőhajításnyira a háztól. Oda invitálnak bennünket, s a kapuban mindenki kap egy nejlonzacskót, hogy szedjen magának a szőlőből. Jólesik, előtte kint voltunk a sivatagban, ott, ahol az emberek már arcuk elé kendőt kötnek, s ahol úgy perzsel a nap, hogy az izzadságot is felszívja. Azt mondják, az évi csapadék itt nem éri el a 40 mm-t, és 400 mm-t párologtat el az erős napfény. A talajban mind kevesebb a víz. A szürkés-sárgával a völgyekben az oázisok haragoszöldje dacol. Ez itt a kősivatag, a Góbi. A szálloda kényelmes légkondicionált szobájából két hatalmas meddőhányóra emlékeztető dombra látni. Ott takarják el a kilátást a zöld fák mögött. Ez már a homoksivatag. Óriási dű- nék, amelyeket - szerencsére - nem hoz a városra a szél, mert hogy a város felől fúj. így aztán a homok nem közeledik, hanem távolodik. A homokba lovaskocsi viszi a turistákat, a pénzesebbje pedig tevehátra ül. A sivatag hajója lomha egyhangúsággal kitaposott úton viszi az ismeretlennel barátkozókat. Aztán valahol a dűnék mögött megint csak víz, zöld és élet. Itt a pihenő, a tevehajcsárok itt szállítják le az utast, hogy igyon egy sört vagy egy kólát. A sör Kínában fele annyiba kerül, mint a kóla, és finom. Azt mondják, a homok nemcsak forró, hanem beszédes is. Hangját az hallja, aki elindul a dűnék tetejéről, és megpróbál lecsúszni az oldalán. Ez a különös ének hang - lehetne akár a sziréneké is? - azoké lesz, akik egyedül maradnak a sivatagban a homokkal. A homokhegyek mögött ott sorakoznak a barlangok, az ezer buddha kolostora. Kincs ez és üzenet a régmúltból. Kincs, mert ezeknek a barlangoknak a díszítése ma újra éled. Donhuangban Kína egyik legnagyobb szőnyegszövő üzeme működik. Apró és milliókat érő nagy szőnyegeket készítenek itt természetes selyemből. A mintát onnan a barlangokból hozták, s ültetik át a szőnyegre. Szépek, mesések és egyre híresebbek az itt szőtt szőnyegek. A rajzokban álmok is vannak, a szövőnők álma. Némelyik szőnyeg két-három évig készül, s ha hozzávesz- szük, hogy a szövőnő legfeljebb 35 éves koráig dolgozhat, mert kikészül a szeme, akkor könnyen kiszámolható, hogy hány életműve lehet egyetlen szövőnőnek. A sivatag szorításában lassan mutatja meg szépségét ez a város. Kicsit rejtőzködő, mint a patak, amelyik elindul homokban, s bújik, hogy minél kevesebbet lopjon el belőle a nap. Aztán feltárul, tóvá terebélyesedik, miként lassan feltárja kincseit a látogatók előtt a város is. Amikor a sivatagi repülőtérről magasba emelkedik a gép, az ember óhatatlanul arra gondol, ide vissza kellene jönni még. Kercza Imre A legrégibb elefántcsontvár Lanzhou: a folyó anyja, a város és a hegyek
