Somogyi Hírlap, 1999. július (10. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-03 / 153. szám
1999. Július 4. ★ KÖZELRŐL ★ 5 Amikor megjelent a születés- napi zsúron, a legkisebb indiánok megijedtek tőle: azt hitték, hogy maga a Nagy Szellem Jött el közéjük. A kaposvári Gáspár Kingának akkor hosz- szú, egyenes szálú, fekete haj keretezte rézbőrű arcát. Igazi Indiánnak nézhették volna, csak hát a szeme... Az ugyanis gyönyörű kék volt - és kék szemű indiánt eddig még nem láttak a chlpewai rezervátum kis lakói. fogász lett a kék szemű kaposvári indián Gáspár Kinga álomfogójának hálóján fönnakad a rossz álom, a jó pedig kiszáll a lyukon. Agya fölé helyezve, csak jó álma lesz. FOTÓ: HORVÁTH MÓNIKA Út a navajók földjére Gáspár Kinga egy AFS- pályázat révén, 17 évesen jutott ki először az indiánok földjére Észak-Dakotába. Másodszor, tavaly augusztusban szakmai gyakorlatát töltötte Los Angelesben. Onnan látogatott el Arizona államba, a Navajo indiánok földjére. Eljutott arra a büntető bíróságra is, ahol annak idején O. J. Simpson pere folyt, s meghallgathatott egy tárgyalást Lance ltoval, aki meghozta a döntést az elhíresült perben. Esténként a könyvtárakat bújta, anyagot gyűjtött az OTDK dolgozatához. Munkájának gyümölcseként elnyerte a Legfelsőbb Bíróság különdíját a XXIV. Országos Tudományos Diákköri Konferencia állam-és jogelméleti szekciójában. Dolgozatában az indiánokkal kapcsolatos jogi szabályozást elemezte az USA-ban. A rézbőrűek már életének részévé váltak, s úgy érzi, igazán sosem tud elszakadni tőlük. Az indiánok pedig — tiszteletük és szeretetük jeléül — egyik utcájukat Kinga névré „keresztelték”. — A sas szemű, korosabb indiánok viszont azonnal észrevették, amikor fehér bőrű ült velük egy asztalhoz.- Egy alkalommal a társaság legidősebb tagja nem állta meg szó nélkül és bejelentette: vagy én megyek, vagy ő. Nem szívelte az álságos fehér embert, aki annak idején egy üveggyöngyért is képes volt kioltani rézbőrű társa életét. Végül a házigazda döntött: én maradtam, az öreg harcos távozott.- Családtagként éltem köztük, a „szüléimét” anyunak és apunak kellett szólítani. Augusztus közepén találkoztunk először, de csak október közepén tudtam először azt mondani egy idegen nőnek, hogy anya. Volt egy húgom és egy bátyám, meg 52 unokatestvérem. Az indiánok ugyanis nagy családokban élnek, s az aránylag kis számú törzsekben gyakori a rokonházasság, a biológiai botlás. Ezért sokan képtelen megtanulni írni, olvasni. Mi egy téglaházban laktunk a préri közepén, a legközelebbi szomszédunk tőlünk másfél mérföldre, azaz három kilométerre. Anyuka a helyi rádió bemondónője, apa útépítő munkás volt és alkalmilag dolgozott. Ha volt munkája, sokat keresett. Ha nem, szűkösebben éltünk, de azért nem éheztünk, mert megkaptuk az állami segélyt, a tejport, a kukorica-port. Hétvégeken dúsabban terítették az asztalt, jutott rá tojásrántotta, őzkolbász, palacsinta. Olykor vadásztunk, amit én nem nagyon kedveltem. Kisebb madarakat, őzeket lőttünk. Húsukat a hagyományos módon készítették el. Tipikus indián étel azonban a bölényhúson kívül nem volt. A fánkjuk viszont nagyon hasonlít a mi lángosunkra. — A fogalomra, hogy indián, a regényekből és kalandfilmekből ismert toll- díszes, festett arcú rézbőriik jelenik meg képzeletünkben, aki eszeveszetten száguld a prérin. Ilyen a mai indián? — Első utam előttről csak a Gojko Mitic filmekre emlékszem, a szép indián szerelmekre, meg a barna lovakra. A valóság szegény, nyomorúságos. Ezt azonban nem tragikusan élik meg. A chipewak között sokan élnek akik még el sem hagyták a rezervátum mindössze tíz kilométeres körzetét. Szépen, kényelmesen múlatják napjaikat. Az életkoruk jóval alacsonyabb, az infarktus szinte ismeretlen náluk. Meglehetősen szabad szexuális életet élnek, sok a vadházasság. Nagyon népesek, a 15-16 éves lányoknak már van gyereke. Észak Dakotában a nagy hideg miatt rendes faházakban laknak, csak júniusban költöznek ki a sátorszerű kunyhókba, a tipikbe. A hobbi kedvéért jönnek össze a rezervátum központjában lévő kulturális centrumba. — A legerősebb összetartó erő? — Az indián tudat. A legnagyobb gond, hogy nincs egyértelműen meghatározva kit tekintenek indiánnak. Ezért csak azt mondhatjuk: megközelítően kétmillióan élnek az USA-ban. Van törzs — mint az a rezervátum, melyben én is éltem — ahol egynegyed részig fogadják el indiánnak, de van olyan is, ahol öttizenhatodízig kell indián őst igazolni. Lényeg: indián vér folyjon az ereiben és az is, hogy Kolombusz érkezése előtt felmenője élt az Egyesült Államokban. Fontos, hogy a saját törzse is indiánnak fogadja el. Egyébként egy kis kártyával igazolják a származásukat. — A törzsön, nemzetségen kívül élőkkel mennyire keveredtek? — Egyre jobban, de vannak kivételek. Van, ahol külön útlevél kell ahhoz, hogy valaki elhagyja és ahhoz is, hogy bemenjen a rezervátumba. Észak-Dakotában érettségiztem, s rajtam kívül csak egy guatemalai fiú volt idegen az osztályban, de ő is indián volt. Ha valamilyen — a fehér emberek elől zárt — szertartásra be akartam menni, sötét napszemüveggel takartam el az arcomat, hogy ne lássák: kék a szemem. — Vallási szertartások ezek? — Azok is, de volt egy hagyományos, melyre összejött a falu apraja, nagyja és táncoltunk. Ezt a fesztivált Powwow-nak hívják. Mozi csak a rezervátumon kívül van, színház pedig egyáltalán nincs. Észak-Dakota egyébként egy teljesen sík vidék ahol októbertől áprilisig olyan hideg van, hogy napokra bezárják az iskolákat és kijárási tilalmat rendelnek el. Mint kiderült, azért küldtek éppen oda, mert a jelentkezési lapomra azt is beírtam: szeretek síelni. A síkságon ez szóba sem jöhetett. Északon egyébként teljesen el vannak hízva, mert egyedüli szórakozásuk az evés. Nem gyalogolnak, mindenhova autóval járnak. „Minek dolgozzunk, hiszen úgy is megélünk a segélyből” mentalitás él. A Navajok kedvenc foglalkozása és egyben megélhetési forrása is a kézművesség. Ékszereik jellegzetes színe egy gyönyörű kék árnyalat, ami egyben a nemzetségé is. Nagy gond, hogy kitaníttatják az utódaikat, akik aztán elmennek. Ezért kevés a képzett ember köztük. — A „naptáncnak” van még hagyománya? — Él még, de nem igazán jellemző, mert sokáig tiltott volt. Egy bizonyos fajta fűtől esnek transzba, de valójában ez a férfivá avatás szertartása. Szeretnék majd megnézni egyet. Az indiánokat azonban az alkohol is hamar leteríti. A tüzes vizet a fehér ember vitte be közéjük, ezért genetikailag nincsenek rá fölkészülve, s pillanatok alatt lerésze- gednek. Van olyan törzs, ahol például tilos az alkoholfogyasztás. Az más kérdés, hogy a tilalmat nem igen tartják be. — Az indiánok nagyon szép, színes nevet adnak egymásnak. Hogy szólítottak? — Tündöklő kék szemek. Én voltam a mintagyerek, aminek nem nagyon örültem. Szerettem tanulni, minden ünnepségen kaptam kitüntetést, nem csavarogtam, nem fogyasztottam drogot. A szülők szerették, ha én vigyáztam a gyerekeikre. Összevesztek rajtam, hogy kinél töltsem a hétvégét. S mert a gyerekek azt hitték: én vagyok a Nagy Szellem akitől félni kell, nagyon jól viselkedtek. Hiedelmeikben ez egy misztikus lény, olyan, mint a nava- joknál a Pókasszony, aki a mitológia szerint alapítója volt a nemzetségüknek. Ő felügyeli az indiánok életét és aki rosszat cselekszik, bűnt követ el, azért eljön és magával viszi. Ezért úgy kell élni, hodgy az a Pókasszonynak is tetszen. A mai generáció azonban már nem hisz benne. — Honnan ered az indián jog iránti vonzalma? — A rezervátumban tantárgy a törzsi kormányzástan. Ennek keretében ismerkedtünk meg a törzsi felépítéssel, a szövetségi indián viszonnyal, a speciális indián vízjoggal, adózással. Az indián jog pedig az indián törzsek jogállásával foglalkozik. — Mit takar a vízjog? — A vízjoggal kapcsolatban van a legtöbb gondjuk a szomszédaikkal. Joguk van ugyanis használni a vizeiket, de ugyanakkor nem kötelesek élni vele. Ha a rezervátum határán megárad egy folyó és elönti a szomszédos területeket, nincs ki fizesse a kártérítést. Ugyanez áll az adózásra is: a törzs joga eldönteni, hogy adót vet ki vagy sem. — A szövetség miben támogatja az indiánokat? — Arra vállalt kötelezettséget, hogy megvédi és támogatja az indián erőforrásokat, az oktatást, az egészségügyet és engedélyezi a törzsi önkormányzat létét, működését. — Az indián jogrendszer lehet-e mintája a magyar kisebbségi jognak? — Az indián jogrendszer nem adaptálható, hiszen két teljesen eltérő gyökerű országról van szó. Érdemes azonban megvizsgálni, egy olyan nagy múltú, demokratikus állam jog rendszerét, mint amilyen az Egyesült Államok, hogy miként oldotta meg ezt a problémát. Sajnos, Magyarországon a kisebbségi kérdés rendezése — véleményem szerint — még gyermekcipőben „jár”. Ezért érdemes lenne újragondolni a kisebbségi törvényünket. Ha az ember állít egy átlag amerikai állampolgártól azt kérdezi, hogy csordogált-e indián vér az ereiben, azt feleli: amióta az eszét tudja, az ősei itt éltek. Mégsem kedvelik őket, mert nagyon sok tévhit él velük kapcsolatban. Például az, hogy nem fizetnek adót. Ez valóban így van, de csak akkor, ha a törzs már kivetette rájuk. Csak 1924 előtt élveztek adó- mentességet. — A szívét nem rabolták el? — Nem akartam kint maradni, de biztosan tudom: egyszer még vissza megyek hozzájuk. — Itthon mivel tölti az idejét? — Most fejeztem be a pécsi egyetem jogi karát, ahova azért jelentkeztem, mert megtetszett a törzsi kormányzástan. A büntetőjog mellett a kisebbségi joggal szeretnék foglalkozni. Szeptember elsejétől a Kaposvári Város Bíróságra vettek fel. Addig, időm nagy részét az indiánjogi kutatások töltik ki. Augusztusra meghívást kaptam Washington D.C.-be a Legfőbb Indiánügyi Hivataltól, nagyon szeretnék eleget tenni — Mire gondolsz vissza legszívesebben? — A zenés, táncos, dobos szertartásokra: Énekük, amit itthon is gyakran hallgatok, Édesanyám szerint idegesítő rikácsolás. Nekem csodálatos zene. Várnai Ágnes Az amerikai életforma hatása A gyorsétkezdék és a kaszinók már a rezervátumokban is működnek. Utóbbi jelenti az egyik fő bevételi forrásukat, mert mentes az állami adó alól. A navajoknál azonban tiltja a vallás a működtetésüket. Érződik, hogy a francia misszionáriusok térítették őket; a keresztény-katolikus hatás keveredik az ősi kultúrával. Náluk követhető a jellegzetes arc és szemvágás is, de öltözékük már az átlag amerikaié, csak a szertartásokon kerül elő a tolldísz, a festék. Az arcfestékről és a tolldíszről meg lehet mondani: melyik indián, melyik törzshöz tartozik. A dél-dakotaiak például még középen választják el a hajukat és befonják, szalaggal díszítik. Az 558 törzs mindegyikének megvan a sajátossága. Létezik olyan, amelyiknek mindössze 12-13 tagja van, a navajok azonban 200 ezren vannak. 1924-től kapták meg az állampolgárságot, jogot a szavazásra. Az őshonos nemzet évszázadok óta várt erre. !Ä polgár- - pukkasztó ! grafiti ' Alaposan kidekorálták a vasúti kocsikat. Míves munkák, nem sima firkák obsz- I cén szöveggel. No, de a grafiti nem is egyszerű falfirka! Más kérdés, hogy a firkászokat — így nevezik magukat a grifltikészítők — ® a szenvedő alanyok a leg- ■ szívesebben elkívánnák va- I lahova. A fiú tizenhét, a lány tizenkilenc. A grafiti hozta össze őket. Most együtt várják, hogy mi lesz velük. Lejöttek Segesdre a nagymamához, az éj leple alatt csendben kitolták az autót, odébb begyújtották a motort, s meg se álltak a somogyszobi vasútállomásig, ahol a kihalt vágányok mellett hozzákezdtek az alkotáshoz. Az igazi fir- kász nem a véletlenre utazik. Előzetesen ki kell szemelni a felületet, terveket kell rajzolni, s súlyos ezresekért be kell vásárolni a festékes spréket. Mert akármilyet nem lehet használni. Mint ahogy nem maradhat el az orr, a szem és a száj helyén kivágott fekete sísapka sem. A „firkász” tudja, hogy munka közben a veszéllyel játszik. De ettől izgalmas az egész. Mindegyik kész alkotáson ott a szignó. A firkászok erről ismerik meg egymást. Ez bizonyítja, hogy ők az alkotók. Attól lesz valaki király - ismét csak az ő szóhasználatuk —, hogy minél több remekművet készít, a legképtelenebb helyeken. Ők most megbuktak. Rajtakapták őket. Hiába akartak menekülni, rendőrkézre kerültek. Elvitték a balhét, de magyarázkodni nem magyarázkodtak különösképpen. Az igazi firkászokat csak a firkászok értik meg. Filozófiájuk zenéről, táncról, grafikáról szól. Annak egységéről, meg a polgárpuk- kasztásról. Nem gondolnak arra, hogy mérhetetlen károkat okoznak. Fonyódon, Balatonfenyvesen, Dombóváron mesélhetnének, hogy mibe került a firkászok ügyködése. Egy-egy vasúti kocsi megtisztítása kétszázezer forint. A Nyugati pályaudvar fennhatósága alá több mint 400 személykocsi tartozik, ezekből kétszáznál is többet ékesítettek grafitivei. Nemrég a MÁV kísérletet tett arra, hogy olyan anyaggal vonatja be a kocsikat, amelyeket nem fog a festék. Azóta elhallgattak róla, túl sokba kerülne. A firkászok — ki tudja milyen úton és gyakorisággal terjesztett - lapjában pedig sorra jelennek meg a fotók a veszélyvállalást bizonyító kidekorált vagonokról. A rendőrség gyűjteményébe került néhány újság. Miközben a firkászokkal készített „mélyinterjúkat” olvasgatom, az jut eszembe, hogy olyasmi ez, mint a hippi mozgalom volt. Ezért is tartják egynémelyek bocsánatos jópofa- ságnak. Neves színművész nyilatkozta: élvezi, ha gyermekével elmehet grafiti készíteni. Őt nem zavarja, hogy valakiknek túl sokba kerül ez a mánia. Egyszer persze majd ez is kimegy a divatból. Az öreg firkászok szép emlékként mesélnek majd erről az őrületről az unokáknak, mint ahogy a megőszült hobók teszik manapság. De nem hiszem, hogy egyetlen történet is azzal kezdődne: - Nem jött a vonat, mert a mozdonyt is, a kocsikat is elvitték tisztítani. Mindegyiket, mert egyet sem hagytunk érintetler __ru
