Somogyi Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-26 / 96. szám

A rémálmok elmúltak, Szandra el­indult a lassú felépülés útján. „Hogy vagy? - mindenki ezt kérdezi. I Kezdem unni Hát nem látják, mi- | lyen boldog vagyok? Minden séta, te- | vékenység örömet szerez. Büszke va­gyok, ha megmosom a fogamat, vagy ; egyedül felöltözöm, és csodálkozom, \ milyen kicsi lett a póló. Anyám, Käthe, mindenki összement, és én 1 belenőttem a kabátomba!” S zandráék december 11-én repülőn in­dultak haza, de a kislányt előbb a Sváb­hegyre egy szana­tóriumba vitték. ^ „Nemrég hívott \\ anya. Soma nála van, ott­hon. A kutya keresett engem a szobámban. Keresett... Én olyan boldog vagyok! És amikor végleg hazaértem, fantasztikus érzés volt, hogy az emberek mennyire örül­tek a viszontlátásnak, mosolygós bó­kokat kaptam, érdeklődve hallgatták locsogásomat a távoli klinikáról...” K icsit még lassan mozog, óva­tosabban viháncol Somával, és kíséret nélkül nem mer buszra szállni. A Fazekas-suliban is - ahol kitűnő volt - egyelőre magán­tanuló. De amikor a zongorához ül, hogy játszani kezdjen, olyan egye­nes a dereka, mintha vonalzóval húzták volna meg. „Fokozatosan egyre súlyosodó ge­rincferdülésemét kemény műanyag fűzővel orvosolták, amelyet éjjel­nappal kellett hordanom. Persze nem túl vidáman... Kénytelen vol­tam tűrni a többi gyerek gúnyolódá­sát, izzadtam, a szüleim bejárkál­ták az iskolába tornaóra előtt leven­ni rólam a fűzőt, majd visszatenni rám. így ment ez hét évig! Nyolcadi­kos ballagásom idején már tudtuk, nagy a baj. Vagy operáció, vagy semmi esélyem az életre. A gerincem és a bordáim lassan összenyomták volna a tüdőmet, már így is egyre gyakrabban kapkodtam levegő után, de itthon senki sem vállalta a műtétemet...” S zandra ideadta a naplóját, amelyet tavaly áprilisban kez­dett írni... Könnyed és izgal- j más, rajzokkal teli, mégis torokszo­rító. Olvasom, miközben Soma a lá­bunknál kockacukorért kuncsorog. „Apám és anyám mindketten szín­házi emberek. Sokáig vártak rám, aztán egyke maradtam. Az én gyó­gyításomra összpontosítottak, és tit­kolták előttem, hogy mindketten ha­lálos betegek. A mama rákos, leszá­zalékolták, a papa hét éve leukémi­ában halt meg. Az ő utolsó ajándé­ka volt Soma kutya, a »múzsám«, aki ezer kilométerről is'ihletet adott Hospital-dog-rajzaimhoz... ” A z í fi Sz z asztalon markáns arcélű fér­fi portréjának fénymásolata, zandra elmélyülten erősítge- ti rajta a vonalakat. Az eredetije Je­szenszky Dezső doktornál maradt a németországi kórházban. Ő az a naplóban lazán csak Jeszinek becé­zett, magyar származású or­vos, aki Szand­rának visszaad­ta veszendőnek hitt életét. „Felsorolni is nehéz, kik segítettek, hogy kiutazhassak a műtétre... A kez­deményező józsefvárosiak, az Egész­ségbiztosítási Pénztár, színészek, ala­pítványok, ismerősök, ismeretlenek, és nem utolsósorban Friderikusz Sán­dor, aki azt intézte és fizette, hogy anyu a kórházban lakhasson...” S zandra jót nevet. Szegény Fri­di! Csak két hónapra számí­tott, aztán sorra kapta a faxo­kat, hogy még egy hónap, meg még egy... de állta a költségeket. Június . któber 16-án ismét indulás a műtőbe. Gyötrően hosszú idő múlva Jeszenszky doktor fáradt hangja a telefonban: „Kész a műtét, mozog keze, lába, és nincs púpja, a bordát is sikerült rendbe tenni!” Utána a napok egybefoly­tak, Szandra rémálmokat látott. „Hat napig hallucináltam. A nővér kérdésére, hogy mikor jön be a ma­ma, azt feleltem, nem jön többet, mert meghalt. Amikor anyu betop­pant, nem akartam elhinni, hogy visszaengedték a túlvilágról... Lekö­tözték a kezemet, mert kirángattam az infúziót, piros masnis kényszer­zubbonyt is kaptam. Senki sem akarta megérteni, hogy süllyed a ha­jó, közeleg a vihar, és a falon egy ronda pók mászik! Szegény anyuval levetettem a falról az órát, mert azt hittem: a hátára van írva, hogy meg akarnak ölni! Ez nagyon szörnyű le­hetett...” A BETEG KISLÁNY NAPLÓJÁBÓL Riport 1999. április 25. Negyedik oldal FRIDERIKUSZ HAT HÓNAPIG SOMOS ÁGNES ÍRÁSA FOTÓ: DIÓSI IMRE i'KiDlüKlJtí.übZ JtiAT Jtiui'iAJt'iu- ajulta pyg.. , A MAMA KÖLTSÉGÉIT • AZ ALLAM 90 EZER MARKAVAL SEGÍTETT gr/ ‘«un/ , , SS2 Szandra megkoronazasa Egy ritka betegség miatt hátul púpos, elől beesett mellű volt. Csigolyái összecsúsztak, elmozdul­tak, a bordái megtekeredtek, a nyaka szinte eltűnt. És mégis... Aki a régi fényképeket vizslatja, majd belenéz a tizenhat esztendős Szonday Szandra csészealjnyi, égszínkék szemébe, nem az önsajnálatot, hanem a szépséget és a vidámságot láthatja. Pedig Szandra eddigi rövid életé­ben annyit szenvedett, amennyit emberi ésszel felfogni is nehéz. 7-én indultak a nagy és ‘ beláthatatlan kimenetelű útra. „Reggel fél hatkor riad­tam fel, pedig az óra ' nem csörgött, már So­ma sem volt otthon, : hogy ébresszen... , Nem voltam álmos, > pedig éjfélig beszél­gettem Olivérrel. . Nehezen bú- \ c s úzko d- tunk. Anyám , szalámit szele- I telt, kenyeret l vajazott. Kér­deztem, hogy ilyen sokat ' csinál? Azt mond­ta: hosszú az út..." osszabb volt a hosszúnál. Hat hónap! Eltelt a nyár, az ősz, és még decemberben is azon tréfálkozott Jeszivel, hogy ők a doktor Mikulás-ajándékai. „Este 11 körül, szakadó esőben ér- I kéziünk meg Langensteinbachba. Reggel anya elment a felvételi irodá- I ba, majd a gyerekosztályon megmu­tatták a helyemet. Jeszenszkyvel j csak késő este tudtunk beszélni, ad- : dig nagyon idegeskedtem. A szobám sem tetszett. Féltem. Láttam Debo- rát, aki ugyanolyan eset, mint én: és : őt már két hete nyújtják. Megijed- : tem a »koronától«, amelyet a fején kellett hordania..." S zandra sejtette, hogy rá is a „koronázás” vár, de a környe­zet hamar megtette a hatását. Ez egy igazi fekete-erdei klinika, lelkendezett. Van uszoda, lehet naponta zongorázni, internetezhet Olivérrel és az ONIC-tagokkal, va­gyis az „osztályból nekem írók clubjához” tartozókkal. Miközben egyenes derékkal ül - milyen nagy szó ez neki! -, sovány, még erőtlen felsőtestén a pólót mutat ja, amelyet a kórházban festett. Ott díszeleg az összes orvos, nővér aláírása. „Elmaradt az angolórám, mert jött [az elektromágneses rezonanciavizs­gálat. Minden fémtárgyat le kellett vennem, kaptam két viasz füldugót, és egy tepsibe feküdtem. Betoltak egy csőszerűségbe, anya ott .ült az alagút szélénél, a fején óriási fülvédővel, és a kilógó lábamat fogta. Bár nem akartam, mégis féltem. Azért tartott sokáig, mert eldeformálódott gerince­met nehéz volt lefényképezni. ” w : lérkezett a nevezetes „koroná­id zási nap” (1998. július 2.), ’ amely csak a kínszenvedések kezdete volt. Szandra két rajzon is mutatja. Az egyiken ő látható teljes harci díszben - „Először megkoro­náztak, aztán felakasztottak, mint egy átlagkirályt!” felirattal -, a mási­kon meg Soma, akit minden póz­ban, helyzetben ábrázolt, amelyet maga átélt. így került a tárlatba So­ma a vérvételen, Soma a röntgengép mögött, Soma a műtét előtt nem akar levest enni, Soma az intenzív osztályon... [„Öten gyűltek körém a tornaterem­ben: Jeszi, a főkoronázó, Lamos doktornő, Liz, az »abendes«, a ked­venc nővérem, egy ismeretlen nővér, és persze anyu. Jeszenszky megkér­dezte tőle, bírja-e a gyűrődést? Egy speciális ágyra fektettek. Iszonyúan féltem, képtelen dolognak éreztem, hogy a fejembe csavarok kerüljenek. Jeszi mellém ült a borotvával, mert [ oldalt néhány hajtincset el kellett fá­jj volítani. Ekkor már nevettem: Euró­pa egyik legjobb gerincspecialistája a fülem mögött borotvál!” — —egkoro- názva, zl w .megy toló­székben ülve, később speciális járókerettel köz­lekedve, miköz­ben egyre több súllyal nyújtják, és a furcsa póz miatt nem tud rendesen se enni, se inni - más fon­tos életfunkciók­ig» <±tyO ról nem is beszélve! ez nem tartozik éppen a leányálmok kategóriájába. „Ma először fürödtem »akasztva«. Muris volt. Anya segített, Elke beöl­töztette műanyag köpenybe, gumi­csizmába, mintha lovat csutakolná­nak... Miután visszajöttem, elkapott [Käthe, a gyógytomásznő, és mutat­ta, hogyan kell az ágyban feküd- j nőm, mert állítólag nem csináltam jól, haha! Megint nőttem, ülve 10 centit, állva 11,5 centit. Hallottam, amint az orvosok és a nővérek azt mondják: egészen különleges, hogy valaki így nyúljon, mint én. Anya | szerint is szépen alakul a hátam. A í mai nap sutty, gyorsan eltelt!” (Aztán elérkezett a szeptember, az OP, vagyis az operáció ideje. „Izgulok? Nem tudom. Alig tudok rendesen beszélni, röhögcsélek és • fel vagyok dobva. Ez lenne a nagy beletörődés jele? Végül is örülök, hogy holnap túl leszek az egészen. Úristen, már másfél éve készülök | erre az eseményre! Érdekes, éppen ma vettem fel azt az édes zoknit, %amelyet tavaly augusztus 4-én vett nekem anya Pécsett. Ez az a dá­tum, amikor dr. Illés Tamás közöl­te, hogy operáció nélkül nincs sem- rni esélyem az életre, de a kettős műtétet se bírom ki. Akkor anya úgy döntött, hogy nem lesz OP, és élek, ameddig élek. ’ 1 4*1 mama szeme még az emlék I lm felidézésekor is elhomályo- j JL msul. Az első OP nem sikerült! Szandra nyaki artériája megsérült, a mellkasa tele lett vérrel. Ugyan hal­lotta a szirénázó rohamkocsit, de honnan sejthette volna: a lányával rohannak az érsebészetre. „Ébredés. Éreztem, hogy lélegezte­tőgépen vagyok, automatikusan fú- jódik fel a mellkasom. Láttam a mennyezeten a fura formájú szellőz- tetőket. Az ágyam fölé a régi kapasz- kodórúd hajolt, levontam a követ­keztetést: már biztosan nincs a feje­men a korona..." Nyolc : évvel ezelőtt derült ki, hogy Szandrának 17 fokos gerincferdülése van. Mire a műtétre sor került • a döbbenetes röntgenfelvételen is látható - 160 fokos eltérést kellett korrigálni „Ma van Soma születésnapja! * Istenem, de hiányzik az a dög! I Ószaka is vele álmondtam, hogy | a lakásunkban vagyunk és én állandóan simogatom, j| dögönyözöm..."- Anya, ne izgulj, minden rendben lesz! - mondta Szandra az Intenzíven.- Istenem, még ő vigasztal!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents