Somogyi Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-17 / 89. szám
Kolbás álom - réz valósái Szobrokat készít Nagykanizsán egy park közepére a Szolnokon élő Pataky Béla. A tizenhárom aradi vértanú és Batthyányt formázza meg. Életéről és munkáiról beszél a Somogyi Hírlap Vasárnap Reggelnek. „Egész életemet végig kísérte valamilyen megmagyarázhatatlan szerencse. Már a szüleim találkozása is mesébe illő történet” — vallja Pataky Béla, Szolnokon élő képzőművész. Édesanyja földbirtokos család sarja, hétéves korától zárdában nevelkedett. Édesapja 21 éves korában került haza az olasz frontról. A sors iróniája, hogy a megyei törvényszék épp ekkor körözte egyik névrokonát három csendőr meggyilkolásáért. „Papának menekülnie kellett. És hát hová ment? Romániába. A brádi aranybányában kapott munkát, itt találkozott édesanyámmal”. A hét nyelvet beszélő, művelt asszony családja természetesen nem engedte meg, hogy lányuk egy rézműves fiával álljon össze. így az esküvőre csak lányszöktetés után kerülhetett sor. Pataky Béla édesanyjától a művészet iránti fogékonyságot, édesapjától kézügyességét örökölte. A család 1941-ben került Szolnokra. A művészpalánta egyik meghatározó gyermekkori élménye, hogy kezet foghatott az akkori kormányzóval. „Tíz éves lehettem, emlékeimben ma is őrzöm. Horthy érkezésekor minket, gyerekeket hófehér matrózruhában, virágcsokorral a kezünkben kiállítottak a kapuba. Ő mindenkivel kezet fogott, mikor hozzám ért, megkérdezte: Te ki fia vagy? Megmondtam, hogy apám rézműves. Te is legyél becsületes magyar ember! Az is lettem...” Pataky sokáig semmiféle érdeklődést nem mutatott a művészetek iránt. Az elemi iskolában, a rajzórákon nem volt hajlandó elvégezni a kiszabott feladatokat. Önállóság iránti vágya nem engedte, hogy meghatározott sémákban dolgozzon. Egészen addig nem is rajzolt, míg nem egy reggelen meglátott a szekrény tetején egy csomag hófehér lapot. „InPataky Béla szobrászművészt családja, neveltetése a történelem felé terelte nentől kezdve nem érdekelt semmi, csak a szekrény tetejét bámultam. Órák után a kapuból fordultam vissza és leemeltem egy lapot a katedrára. Elővettem 4 centiméteres ceruzámat és lerajzoltam az egész orosz bejövetelt. Már majdnem kész voltam, mikor benézett Hargitay tanár úr. Szaladt is az igazgatóhoz, mint aki csodát látott. Soha többé nem buktam meg rajzból” — mesél kissé elérzéke- nyülve első próbálkozásáról a művész. Ekkoriban nyílt meg előtte a művész-pályához vezető út. Arra a- zonban, hogy alkotó munkára adja a fejét, még ekkor sem gondolt. Pályaválasztáskor kéményseprő vagy hentes akart lenni. „Akkoriban szegény idők jártak és én nagyon szerettem a kolbászt. Úgy gondoltam, ha hentes leszek, magam készíthetem el, ha kéményseprő leszek, megtalálom a padláson kedvenc étkemet”. Csak az általános iskolai igazgató közbenjárásának köszönhető, hogy gimnáziumban tanulhatott tovább. Középiskolai évei alatt hetente kétszer járt ki a Szolnoki Művésztelepre, ahol Benedek Jenő Kossuth- és Munkácsy- díjas festőművész oktatta. Még mielőtt leérettségizett volna, megkapta a behívóját. Rádiós lövészként szolgált egészen addig, míg egy nap meglátta, hogy a tiszt primitív képet fest Sztálinról. „Nem bírtam ki, hogy oda ne menjek, és ne fessem át a portrét”. Többé nem engedték, hogy repüljön. Ez volt a szerencse, ugyanis a gép két hét múlva lezuhant és az egész legénység odaveszett. Művészetét állandó kimenővel, tiszteletdíjjal jutalmazták, nevét beírták a Dolgozó Ifjúság Szövetségének Dicsőségkönyvébe. 1954-ben a katonaságtól sikeresen felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára. Majd a leningrádi akadémián tanulmányozta az ottani festészeti technikát. A stílus merevsége azonban nem nyerte meg a tetszését. Állandóan átjárt a szobrászműhelybe, itt ismerte és szerette meg a szobrász mesterséget. 1956-ban tért vissza Szolnokra, ahol 10 évig a Járműjavító Vállalat munkatársaként alkotott. „Szegény világ volt, nem tehettem mást, elmentem dekoratőrnek”. Innen került a Nagyalföldi Kőolaj- és Föld- gáztermelő Vállalathoz, ahol lehetőséget kapott tehetségének kibontakoztatására, művészi kifejezésmódjának megtalálására. Közel 30 évig készítette a vállalat számára a különböző festményeket, emlékműveket, szobrokat és emlékérméket. 1990 óta önálló. Azóta elkészült rézkarcai, plakettjei, fémdomborításai művészetének sokoldalúságát bizonyítják. Az ország minden részére és külföldre is készített már szobrokat. Kiállításai voltak: Göteborgban, 1998. április 18. Hetedik oldal Tallinban, Stockholmban, Keszthelyen, Budapesten, Szegeden, Nagykanizsán és Szolnokon.- Mivel foglalkozik jelenleg? — Nagykanizsától kaptam egy megbízást, a 13 aradi vértanú és Batthyány szobrát készítem. Batthyányt még soha, senki nem csinált. — Milyen előkészületeket kellett tennie, mielőtt munkához látott?- Rengeteg előkészületet igényel egy ilyen horderejű munka. Utána kellett néznem, milyen sorrendben akasztották fel az aradiakat. A könyvtárban csak kisméretű rajzokat találtam, profilkép szinte sehol sem lelhető fel. Sok mindenre oda kellett figyelnem, Batthyányt például vihargallérban kell ábrázolnom a nyakán lévő sérülések miatt.- Milyen méretűek a szobrok? — Batthyány a legnagyobb: egy mázsa 60 kiló, holott üreges a belseje. Az öntödében úgy megemeltem magam, hogy alig kaptam levegőt. Voltak ott emberek, de hát én „szültem”, én féltettem a legjobban.- Hol és mikor láthatja a nagyközönség az elkészült szobrokat? — Nagykanizsán egy park-komplexumot alakítanak ki. Egy Kos- suth-tér nagyságú területet rendeznek be, korabeliek lesznek a padok, a villanyoszlopok, még a járda is a 150 évvel ezelőtti kort fogja idézni. Október 6-án avatják majd a szoboregyüttest.- Szinte már a magyar történelem összes nagy alakját megformálta. Van valami vágya, amit még mindenképpen szeretne véghezvinni? — Kitüntetésekre, érmekre egyáltalán nem vágyom. Kaptam már és csináltam is eleget. Van azonban egy álmom, ami még nem válhatott valóra, pedig a felkérést már megkaptam. Egy két ember magas Szé- chenyi-szobrot kell készítenem a Vaskapuhoz. Már csak a békét várom... — Élete küzdelmes és fordulatokban gazdag. Művészete fölöttébb sokoldalú. Mit üzen alkotásaival a nagyvilágnak? — Nem kell attól félni, hogy a látott világ szépségeit a képen felhasználjuk. Azokat a világ is használja, hogy a legtitkosabb tartalmait megmutassa az embereknek, ha ezeket tisztelettel fogadni kész. A festő, még ha küzdene is ellene, egyetlen vonást sem tud húzni, amiben önmaga és kora, melyben él és lélegzik, benne ne lenne. Az időt átlépni sem hátra, sem előre nem tudjuk. A képi pillanat mindig jelen, s ha a kép jó: múlt, jelen és jövő egyszerre. Borsodi Brigitta Tavaszi promenád Az élet egy film, Isten ha nézi néha hangosan felnevet, de sír is, ha megkívánják tőle a részletek. Az angyali szolgák megkérdik tőle: - Mi történt, Jó uram?- Semmi, semmi — legyint — csak film volt! Cigarettára gyújt. Valahol kék a tenger és vörösek a sziklák, másutt a vöröset a vér adja. Néha esik, néha meg csend van, valahol lőnek, valahol nem. A szalagmunkás bénán zuhan tevéje elé, gyermeke igényli még a mozgást. Az ébredő Nap fürtöket érlel, bor lesz belőlük vagy dísz egy tálon? Fejlett fogyasztói társadalmakban tamagochikat temetnek vagy éppen gótikus katedrálisok mélyén pudlikat tartanak a szenteltvíz alá. Nem gondolni semmire, csak tűrni, hogy megmar a fény, és hogy nincs tej a kávémban. Madarat nézni, bogarat, csigát, már mindennek szárnya van. A malacnak is, hisz ki ha ő nem. De régen nem így volt. Mesélik, a galambok között akadt valaki, aki addig csapkodott a szárnyával, míg hogy-hogy nem, sikerült neki az ég felé szállni. Ez ideig sokan belebuktak a dologba. Egyszer majd a lemmingeknek is kinőhet a szárnya, nem úgy, mint nekünk, embereknek. Mert belőlünk már annyira kiirtott mindent a civilizáció, hogy csodák helyett csak trükkökkel élünk. Sándor P. Balázs Batthyány gróf, az első magyar felelős miniszterelnök ft jjyÄtojpajj'yQü Menekültek három albumban fotó: kovács A nagyatádi eM Soós György eddig tucatnyi könyv meg|elenóse körül bábáskodott. Legmegrázóbb sorozata az a három album, amely 1992-től örökítette meg a délszlávok exodusát. Utolsó fotóját 1996 decemberében készítette a nagyatádi menekülttáborról, s akkor mindenki azt hitte, hogy vége a döbbenetes krónikának is. A fotós azonban elhatározta, hogy figyelemmel kíséri azoknak a menekülteknek az életútját, akik visszatértek hazájukba vagy eljutottak valamelyik befogadó országba. A napokban tért haza Kanadából és az Egyesült Államokból. — Nyolcvanöt olyan délszláv menekülttel utaztunk együtt, akik eddig Németországban voltak, s Kanada befogadta őket. Az újabb háború híre Kanadában ért utol. Mindenki a CNN híradásait nézte. Az első döbbenet után mégis arról beszéltek a nagyatádi menekülttáborból ismert barátaim, hogy mi lesz, ha véget érnek a borzalmak? Sokan szeretettel emlegetik a magyarokat és a nagyatádi tábort. Ottawában azt mondta a 17 éves Kiko Stefanjan, hogy szívesen visszajönne ide, mert mégis csak közelebb lenne a szülőföldjéhez. Pedig a fiú, aki anyanyelvén kívül jól beszél angolul és franciául is, megtalálta a számítását Kanadában is. Zuhara Munever, bosnyák felesége, aki matematikus, azt mondta: másra számítottak az ígéret földjén. Van aki nem tudott gyökeret verni, s visszajött Európába. Ma itt él valahol Siófok környékén. A Menekültek negyedik kötete, amely várhatóan karácsonyra jelenik meg, Szarajevóról, a Vajdaságról, Horvátországról, Magyarországról, Kanadáról és az Egyesült Államokról szól. Sorsokat mutat be. Olyan életutakat, amelyeket a viharos napok alakítanak. A nagyatádi fotós azt mondta: ezekről a történetekről most kell beszélni, és nem utólag, mindenféle mentséget keresve tetteinkre. Hogy lesz-e folytatás? Nem kérdeztem. Az asztalon levő újság címlapján a szalagcím Koszovó- ról szól. Nagy Jenő A boszorkányfiú Szántó Sándor a kaposvári tanítóképző főiskolára jár. Volt kulturális referens, tagja a hallgatói önkormányzatnak. A legtöbben mégsem erről az oldaláról ismerik, hanem különleges hobbijáról: a jövendő megjóslásáról. A boszorkánysággal valq kapcsolata még a gimnáziumi évekre nyúlik vissza. Sanyi szerény, gátlásokkal teli tizenévesként beilleszkedési gondokkal küszködött. — Egyik nap éppen hazafelé baktattam, amikor észrevettem egy trafik polcán a cigány kártyát. Megvettem, s mivel véletlenek nincsenek, tudtam hogy jóslással kell foglalkoznom. A szakirodalom átböngészése és egy jósnő okítása nyomán Sanyi egykettőre elsajátította a kártyavetés és a tenyérjóslás tudományát. — Bevett szokásom különféle hangulatkeltő eszközök, azaz füstölő, gyertya és különleges zene használata. így még misztikusabb a légkör, s a jóslásra vállalkozó is megfelelő komolysággal viseltetik jövendő sorsával szemben. A boszorkányfiú a cigánykártya után a tarok kártya használatát is elsajátította. Most már leginkább ebből jósol a jövőre kíváncsi barátoknak, ismerősöknek.- Leginkább a kollégium lakói fordulnak hozzám, s főleg akkor, ha lelki problémákkal küszködnek. Van tehát egy lelki segély- szolgálat része is a tevékenységemnek. Amit fontosnak tartok megjegyezni: pénzt sosem fogadok el tőlük. Mivel a jós szava könnyen ellenőrizhető, a visszajelzésekből levonható a hatékonyság, a közvetlen környezetében játszódnak le az előrevetített jelenetek. — Volt egy srác, akinek vagy hatszor megjósoltam, hogy rövidesen szakítani fog barátnőjével, pedig évek óta szerették egymást. Ráadásul nyoma sem volt a viharfelhőknek. Persze nemsokára jött a fiú, hogy dobta őt a leányzó. A kártya nem hazudik, és én sem, még ha az igazat olykor nehéz is megmondani. Sanyi gyenge pillanataiban azért magának is jósol, bár ezek a jóslatok szerinte nem igazán megbízhatóak. Egyrészt a tudatalatti Sanyi a tarok kártyából mondja meg a jövőt FOTÓ: TÖRÖK ANETT kedvezőbb irányba tereli a kártyalapok nyújtotta képet, másrészt a tenyér is négyhavonta változik. Apróbb-nagyobb repedések, szigetecskék keletkezhetnek a bőrön, amelyek változást okozatnak. Amiben viszont ő is biztos: a sors részben irányítható. Ezért vette fel ebben a szemeszterben a könyvtár szakot is a főiskolán. Takács Zoltán