Somogyi Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-17 / 89. szám
SOMOGYI HÍRLAP 10 Világjáró 1999. április 17., szombat A kétarcú Kína ezer varázsa A lehetetlen szó kínai cáfolata: a Nagy Fal Felhőkarcolók és vályogviskók, luxusmercik és ütött-kopott biciklik, nyolcsávos autópályák és szűk sikátorok, húszemeletes üzletházak és szakadt utcai árusok. Szikrázó neonfények a szállodákon és pislákoló zseblámpák mögötte, az utasra áhítozó riksák belsejében. Ellentmondások, kontrasztok, amelyekből a világ valamennyi metropoliszában találunk példát, így együtt azonban ezt eddig csak Kínában láttam. Abban a Kínában, ami mindezek mellett őrzi még azt a varázst, amit csak egy távol-keleti országban érezhet egy európai ember. Csendes, hajnali hangulat uralkodik a pekingi repülőtéren. Persze, itt hajnal van, alig reggel hat óra, de valahogy mégiscsak nagyobb életnek kellene lenni egy tízmilliós nagyváros nemzetközi repterén. De nincs, csak a mi gépünkre várakozókra lehet némi jóindulattal ráfogni a „tömeg” jelzőt. A reptérre vezető út is kihalt, autónk akadálytalanul robog a belváros felé. Néhány perc és néhány kilométer múlva aztán már látszik: nem tévesztettünk célt, Pekingben landoltunk, a világ legnépesebb országának fővárosában. A nagy nyugalom szinte átmenet nélkül változik nyüzsgő, kiabáló, dudáló emberfolyammá, ahol az autósok, a biciklisek és a gyalogosok halált megvető bátorsággal — és nyugalommal — araszolnak céljuk felé. Azt már eddig is tudtuk, hogy a közlekedés közel- és Távol-Keleten a legizgalmasabb, de sajátos szabályival — vagy szabálytalanságával — Kína minden eddigi tapasztalatot és várakozást felülmúl. A kétszer négy sávos — plusz két kerékpársáv — utak kereszteződésében egyetlen közlekedési lámpa jelzi: telizöld lesz, vagyis egyenesen, jobbra és balra egyszerre indul majd meg az áradat. így van. Mi itt éppen balra kanyarodunk, sofőrünk végtelen nyugalommal hajt át négy szembejövő sávon, ahol autósok és biciklisek fékeznek, kerülgetnek minket. De senki sem ideges, még a rendőr sem, aki cigarettázva figyeli dobogójáról az eseményeket. Mintegy félórányi „közlekedés” után végre megállunk a szálloda előtt. Elegáns, csupa üveg épület, bárhol lehetne a világon. De Pekingben van, éppen ezért a márványlépcsők előtti téren mintegy száz ember tornászik. Egy mutatja a gyakorlatot, a többiek csinálják utána. A libériás portást nem zavarja, lehet, ha nem lenne szolgálatban talán ő is beállna közéjük. Ez a reggeli torna ugyanis rendkívül népszerű Kínában. Peking minden terén és parkjában lehet kisebb nagyobb csoportokat látni, amint lassú, de állítólag testet és lelket egyaránt frissítő gyakorlataikat végzik. Bent a hotel halijában kis csapatunk rövid tanácskozást tart: mi legyen az első napi program? A somogyi székhelyű Magyar-Kínai Kulturális és Gazdasági Kapcsolatok Egyesülete azért szervezte ezt a látogatást, hogy a Gansu tartomány székhelyén, Lanzhouban épülő Kínai-Magyar Kereskedelmi Központ nevet kapott beruházásról tájékozódjon, és lehetőség szerint üzleteket kössön. Gulyás Zoltán az egyesület elnöke, Németh Lajos, az igali fürdő társtulajdonosa és egy keszthelyi befektetés-szervező cég tulajdonosa, Berta László több ajánlatot is hozott a táskájában. A tárgyalások azonban csak holnap kezdődnek, ezért az egyesület kínai alel- nöke Wang Huanting azt javasolja, nézzük meg a Nagy Falat. Ellenvetés nincs, zuhanyzás és egy pár percnyi pihenés után már ismét autóban ülünk, és ismét bent vagyunk a csúcs- forgalom kellős közepén. Néhány életveszélyes manőver árán — milliméterekkel kerülünk ki egy bicikliző egyenruhást, és hirtelen fékezéssel menekülünk meg egy bevágódó taxi elől — kijutunk az autópályára, ami a Nagy Falhoz vezet. Innen már köny- nyebben megy, és alig fél óra múlva már ott állunk azon az egyetlen ember alkotta építményen, ami a Holdról is látszik. Lenyűgöző a látvány, ahogy ez a félelmetes építmény kanyarog a hegygerincen. Hatezer kilométernél is hosszabb, és minden méteréből sugárzik a korszak a félelmetes fejlettsége. Persze, tudjuk: rengeteg emberáldozatba került, nem véletlenül hívják a világ leghosszabb temetőjének. De mégis — maga a csoda. A világ hét csodájának egyike. Az első — és a második — ámulat után megpróbálunk minél hosszabb utat megtenni a falon. Nem könnyű, és nem csak a meredek kaptatók és a hatalmas szél miatt, hanem azért is, mert lépten-nyo- mon megállítanak minket a kínai árusok. Európaiságunk látszik rajtunk, az nem, hogy honnan is jöttünk. Az első vásárláskor azonban — már nem tudok továbbmenni, az apró, aszott emberke belekapaszkodik a kezembe és több méteren át húzatjta magát — az alkudozásunk után — egyharma- dáért veszek egy „Én építettem a Nagy Falat” feliratú pólót — hitetlen- kedve kérdezik a körülállók: english, germany, ámerika? Hungary — mondjuk, amit nem értenek. Sunyali — szólal meg ekkor a bennfentesek biztonságával Gulyás Zoltán, mire azonnal felcsillannak a ferde szemek. Á, Sunyali, oké! — mondják mosolyogva, és újult erővel rázogatjták orrunk előtt portékáikat. Még szívesen gyönyörködnénk a tájban és a falban, de vár ránk az első (fél)hivatalos program: fogad minket Magyarország pekingi nagykövete, Juhász Ottó. Találkozásunk „baráti légkörben” zajlik. Elmondjuk mi járatban vagyunk itt a távoli Kínában a nagykövet pedig támogatásáról biztosítja az egyesületet. Az ismerkedésen túl azért van más haszna is a találkozónak: néhány igen értékes hivatalos, és talán még értékesebb „nem hivatalos” információval gazdagodtunk, már ami a kínai üzleti életet érinti. Azt azonban a nagykövet szavaiból is megtudtuk, amit Szakácsbűvészet: készül a levestészta A Mao-egyenruha még ma is „divat“ addigi rövid pekingi látogatásunk alatt láttunk is: Kínában rengeteg pénz van. Hogy honnan, az nem derült ki pontosan. A hatalmas építkezések zöme állami beruházás, de a konjunktúrát meglovagolva nagyon sok a magántőke is. És természetesen jött már pénz át az anyaországba Hong Kongból, ahol szinte talpalatnyi föld sincs a fejlődéshez. Nos, Pekingben van. Bőven. Mert a sokemeletes üvegpaloták vályog- viskók helyére épülntek, és amelyik toronyház mellett nem épül egy másik, ott bizony ma is a szűk sikátorokból nyíló ablaktalan viskók veszik körül. Ez a kettősség azonban láthatóan nem zavarja a kínai embereket. Hogy aztán belül .mit gondolnak, az más kérdés. Az biztos: ránk ugyanúgy mosolygott a luxusautóból épp kiszálló üzletember, mint a koszlott, kiluggatott, faszénnel tömött vashordón valami tökszerű növényt sütögető és árusító biciklis, esetleg a még Mao-egyenruhát hordó, ősz szakállú öregember. Az éles kontraszt egyébként általános jelenség az országban. Két nap után már nekünk sem szúr szemet az elegáns, márványpadozatú nagyáruházban vásárolgató papu- csos-atlétatrikós ember, de a legsötétebb sikátorban megbúvó, ránézésre sem túl bizalomgerjesztő étteremben vacsorázó öltönyös-mobiltelefonos helybéli sem. Ez utóbbit egyébként könnyű megérteni: ebben az étteremben — bár ez a szó európai értelemben enyhe túlzásnak tetszik — ettük ugyanis kínai tartózkodásunk egyik legízlete- sebb vacsoráját. Mert bár igen finom volt a Gansu kormányzója által részünkre adott díszvacsora 74 fogásból álló menüsora — néhány ételről még kínai tolmácsnőnk sem tudta megmondani mi is az — de a billegő lábú asztalhoz vezetett gázlángon forralt vízbe mártva megfőzött, és azt valamiféle egzotikus, mogyoró ízű, ámde csípős szószba tunkolt nyers húsokból és zöldségekből álló vacsora valami fenséges volt. Ehhez már csak azt az általunk „leves-bárnak” elnevezett, szintén kétes tisztaságú étterem múlta felül, ahol saját szemünkkel győződhettünk meg a speciális kínai tészta készítési módjáról. Az étkezések közül egyedül a pekingi kacsa okozott csalódást: mélységesen felháborodtunk ugyanis, amikor a sok dollárba kerülő étel felszolgálásakor a bájosan mosolygó, és a kínain kívül egyetlen más nyelven nem értő pincérlány a pirosra sült szárnyasról lehántotta a bőrét, azt asztalunkra tette, majd a maradékot visszatolta a konyhába. Mi azt udvariasan megettük, és vártuk a húst. Ám nem az jött, hanem a számla. Miután feldúltan elmeséltük az esetet kínai barátunknak, nevetve világosított fel minket: a pekingi kacsa ilyen. Az eset nem hagy mély nyomokat bennünk, nem is hagyhat, mert ez után nem sokkal már ott állunk a császárok lakóhelyén a Tiltott Városban, majd a Láma-kolostorban aztán az Ég templomában. Ezek a látványok elhomályosítanak minden addigi esetleges rossz érzést. Magam nem vagyok valami nagy turista, kissé sarkítva azt is mondhatnám, ha láttam egy templomot, láttam az összesét. De itt, erről szó sem lehet, és akárcsak a többi látogató lelkesen csattogtatni kezdem a fényképezőgépem, bújom az útikönyvet és vásárolom az emléktárgyakat. Mert erre emlékezni kell nagyon sokáig. Nem lesz nehéz. Kína ugyanis nem hagyja magát elfelejteni. Varga Ottó Riportunk az OTP Bank Rt. Déldunántúli Igazgatóságának támogatásával készült. és a modern építészet Peking belvárosában egyaránt lenyűgöző Az ősi kínai építészet a Tiltott Városban. Az ellentét egy idő után már nem feltűnő
