Somogyi Hírlap, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-21 / 273. szám
Közelről 1998. november 22. Negyedik oldal Nagyestélyi után farmert húz a primadonna A színpadon éles a csók Hároméves korában azt mondta: Anya, én primadonna leszek. Húsz év telt el azóta és a kaposvári Bellái Judit primadonna lett. Idehaza végigjátszotta az operettirodalom nagy szerepeit, turnézott Németországban, Amerikában, Japánban. Most a bécsi Operetten Bühne Wien sztárja - egy Strauss-évfordulóra készül -, de Kovács Józseffel, az Interoperett igazgatójával is szerződést kötött a gálakoncertekre. Konter László, a békéscsabai Jókai S zínház igazgatója csinált belőlem primadonnát. A pécsi Nemzeti Színházban kaptam kisebb szerepeket, de Békéscsabán tárult ki a világ. A Szidike lakodalmában - ami egy cigánymusical - megkaptam a főszerepet. Csakúgy, mint a Víg özvegyben, a Csárdáskirálynőben vagy Lehár Papaginijében. Kőkemény világ az operetté. Annak ellenére az, hogy rózsaszín, szirupos. Csak a legfelkészültebbek lehetnek tartósan a színpadon; szabadság, táppénz nincs.- A Zeneművészeti Főiskolán végzett. Ott nem tanítják a színészetet, á mozgást.- Sokat tanultam a rendezőktől, de rendszeresen részt vettem a tizenévesek balettóráin, s beszédtanárhoz is jártam. Most is tanulom a mesterséget.-És a németet?- Azt is. Leginkább Ausztriában, ahol élek.- Próbál, énekel, tanul. Egy primadonna hol ismerkedik?- Szinte nincs magánéletem, de általában a fogadásokon ismerkedem, ahova különösebben nem vágyom, csak illendőségből megyek el - általában holtfárad- tan - előadás után. A színpad is összehozza az embereket, hiszen közel vagyunk egymáshoz, s ha szerep úgy kívánja, csóko- lózni is kell...- Élesben?- Először csak imitáljuk, de ezzel a rendező általában nem elégszik meg, s azt mondja: a csók legyen csók! Tessék rendesen csinálni! Mi pedig követjük a rendezői instrukciókat.- Mi van akkor, ha nem szimpatikus a partner?- Akkor is éles a csók, csak nem annyira heves.- Hogyan néz ki álmai hercege?- Lehet szőke, barna, fekete és az sem baj, ha kopasz. Nem a külső számít, hanem az egyénisége, hogy megérezzem benne: hoppá, ebben van valami!- Gyakran szerelmes?- Nem, de akkor kitartóan.- A színpadon minden este elegáns estélyiben jelenik meg. Mit visel a hétköznapokon?- A szerepekkel együtt a ruhákat is levetem. Szívesen hordok farmert, a laza, kényelmes szerelést szeretem. Nincs időm délutáni toalettben mászkálni a metrón vagy az utcán; mindig úgy esem be fitnessre vagy nyelvórára.- Kaposvár nem hiányzik?- Dehogynem, hiszen ott élnek a szüleim, de kétévenként jutok csak haza, szentestére.- S ha Ascher Tamás felkéri egy operett primadonna szerepére?- Ha tudunk egyeztetni, boldogan jövök. Lőrincz Sándor A LEGKISEBB FERDE SZEMMEL NÉZI A VILÁGOT Illusztráció: A Balaton Azt mondják: apja, a somogyi Nyírespuszta egykori intézője, nagyon hasonlított a költőre. Leginkább Barabás Miklós, híres Vörösmarty Mihály portréján tűnik szembe a homlok és a szem vonásainak azonossága, melyet lánya, a grafikusművész Vörösmarty Magda is megőrzött. — Ahogy az a szegény asz- szony könyvében meg van írva, a Vörösmarty gyerekek is kilencen voltak testvérek. Mi, a János leszármazottai vagyunk — mondja a finom vonású késői utód. — De él egy Vörösmarty Zsolt nevű pilóta is Kaliforniában, két gyerekkel. A legfiata- labbat Vörösmarty Mihálynak hívják. Három éves és ferdeszemű. Zsolt ugyanis egy kínai nőt vett feleségül. Ha minden igaz, rövidesen Budapesten nézhetünk mélyebben egymás szemébe. Vörösmarty Magda gyakran látogat ifjúkori barátnőjéhez Kaposvárra. Ilyenkor csak ámul, hogy megváltozott a város. A sikátorra emlékeztető Teleki utca képe ragadta meg leginkább és a sok szép park. Szülőföldjéről azonban mélyen hallgat. — Soha többé nem akarom látni Nyírespusztát! — fakad ki keserűen, amikor az emlékek felől faggatom. — Megőriztem a gyermekkori fotókat. Minden bokorra, fára emlékszem. Imádom a természetet és gyermekkoromban is állandóan kint csavarogtam a mogyorósban, a fasorban, rohangáltam a réten, ahol az állatokat legeltették. Tudom hol volt a fügebokor, az üvegház. Egyszer mondtam apámnak: menjünk le, nézzük meg a régi birtokot. Nem állt kötélnek. Mint mondta, ő már megtette ezt. Leutazott és majdnem sírva jött haza. A régi házunkból gépállomás lett, s teljesen szétdúlták a birtokot. Gyönyörű gyermekkorom volt. Óriási felfedezéseket tettem a természetben. Ezt az élményt nem akarom „megölni”. Teljesen belegabalyodtam a fák ábrázolásába. Mostanában gyakran leutazom a Szombathely közeli Zsennyére. Az Alpokalja klímája gyönyörű réteket nevelt, soksok gombával. A kastély körüli arborétumban döbbenetes látványt nyújtanak a kihaló félben lévő kocsányos tölgyek. Órákat ülök előttük és egy kis széken és rajzolok, rajzolok. — Néhány éve azon kesergett: nem igazán tud megbarátkozni a számítógéppel. — A grafika már nem játszik olyan nagy szerepet az életemben, mint régen. Akkor ugyanis egyéniség kellett ezekhez az alkotásokhoz. Az utcákat járva könnyedén ráismertünk a plakátok alkotóira. Az egyéniségek mára eltűntek, s az én életemből is eltűnt az éjszakába nyúló hangyamunka, amikor egy megrendelésnél betűnként kellett pikkelni, ragasztgatni a feliratokat. Ettől szabadított meg a számítógép. Három éve dolgozom vele. A multinacionális cégek megjelenése óta azonban a városok ki vannak tapétázva uniformizált óriásplakátokkal. Kommercizálódott a műfaj. New Yorkban járva, ahol már az ötvenes években is hódított a komputergrafika, csak ámultam; a plakátokat ismét kézzel rajzolták, színezték. Ők már kinőtték ezt a gyermekbetegséget. — Mennyit ér egy nő, ha grafikus? — Teljesen mindegy milyen nemű. Nincs női és férfi grafika, csak jó és rossz grafika van. — Mégis Amerikában aratta le a babért... — A hetvenes években — amikor nekünk még nem volt szabad tárgyalni az amerikaiakkal — a Metro Goldwyn Mayer itthon és Ukrajnában forgatott egy filmet Az ezermester címmel. A Malamud regényadaptációból készült film nagyon nyomasztó hangulatban, jórészt börtönben játszódott. Ehhez kellett filmplakátot készítem. A Mokép zsűrije a negyedik helyet szánta nekem. Már el is felejtettem az eseményt, amikor egy reggel csörgött a telefon. Amerikából hívtak és közölték: az én plakátom nyerte az első helyezést. A szervezők azonban nem akarták dollárban kifizetni a díjat, csak ordítoztak velem. Végül azt mondtam: nem veszem föl a pénzt, küldjék vissza. Ez hatott. Másnap a szerzői jogvédő iroda igazgatója duruzsolt a telefonba: fáradjak be a pénzemért. A díj húsz százalékát dollárban, a többit forintban számolták le. Ebből vettem az első autómat. — Tavaly megtört a jég. A Kongresszusi Központban a legszebb plakátjaiból nyílt kiállítása. — Én lepődtem meg legjobban a sikerén. Zömmel filmplakátokat állítottam ki és volt közte nem egy nagyon dekoratív Monimpex borplakát is. A megnyitón mindenkit sikerült egy kicsit berúgatnom, ugyanis három éve tagja vagyok az első magyar borbarátnők egyesületének, s a tokaji kereskedöháztól, meg az egriektől extra finom borokat kaptam ajándékba. A borbarátok még a terítést is megszervezték. Csodálatos olasz poharakban kínálta magát a finom nedű. A kiállítást megnyitó úrnak már alig maradt inni való. — Mit csinálnak a borbarát nők? — Megismerkedünk hazánk legszebb történelmi borvidékeivel. Ellátogatunk a pincékbe, ahol a borászok elmondják: melyik bor, hogyan készül. Aztán jön a kóstoló. Úgy vélem a kulturáltsághoz az is hozzátartozik, hogy tudjuk: mihez, milyen bor dukál. — Melyik a kedvence? — Valamennyi jó bort kedvelem. De, ha választani kell, hat óra után, a száraz, fehér bort kortyolgatom szívesen. — Egy Vörösmarty és egy Pick hogyan fér meg egymással? — Már öt éve, hogy összefutottam egy kis szakállas úriemberrel a Ferihegyi repülőtéren. Ő volt Pick Tamás, a híres szalámigyáros fia. Amerikában, majd Ausztráliában élt, s hazatelepült. Én éppen egy turista- csoportot vártam, Pick meg valaki mást. Olyan intelligens külseje volt, hogy szóba álltam vele. Kiderült: ő is olyan dumálós típus, mint én. Összejöttünk. Jó érzés volt, hogy ismerem a családot, annak ellenére, hogy a szalámigyártással sohasem foglalkoztam. Ráadásul egyikünk sem eszi a szalámit, csak a vendégeknek kínáljuk. Hat éve élünk együtt, s mint azt legutóbb megállapítottuk: egyikünknek sem lenne kedve máshoz. Tamás pszichológus, nyugtalan természet. Én éppen az ellenkezője vagyok. Szinte állandóan úton vagyunk. — Nem kedveli a Pick-sza- lámit. És a Vörösmarty-verseket? — Ifjú koromban azokat sem kedveltem, de most már nagyon. Zellenik Sarolta, a kaposvári Munkácsy gimnázium magyar tanárnője oltotta belém az irodalom, s költő ősöm szerete- tét. Nemrégiben a budapesti Vörösmarty gimnáziumba meghívtak egy évfordulóra. Ott voltak a hajdani nagy „vörösmartysok”, Jókai Anna és a többiek. Az első sorba ültettek és az ünnepi megemlékezés után, az igazgatónő fölhívott a színpadra s mint egy élő Vörösmartyt, megajándékozott egy csokor virággal. — Grafikusként mire készül? — Egy budapesti kiállításra. Most, hogy divat a komputer- grafika, azért is kézzel rajzolok és fotogrammokat készítek. A két ellentétes műfaj jól kiegészíti majd egymást. Várnai Ágnes
