Somogyi Hírlap, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)

1998. november 1. A Republic kaposvári menüje (Folytatás az első oldalról) A 67-es út mindig is Kaposvárhoz köti az együttest, és ezt az egész országban tudják — állította Bódi László (ismertebb nevén: Cipő), az együttes vezetője. — Na­gyon fontos dolgok történtek itt velünk, és remélem, azok is így érzik, akik ott voltak a koncertjeinken. Somogyhoz köt minket a Somogy Táncegyüttes, amely már rend­szeres szereplője koncertjeinknek.- Az új lemez egy kicsit más...- A stílus nem változott, annyiban tény­leg más, hogy az együttes többi tagja is írt dalokat, más oldalukról is bemutatkoz­nak, s ez hasznára vált a lemeznek.- A közönség mikor láthatja újra Kapos­váron - az új lemezzel - az együttest?- Ezzel még várunk egy kicsit. Nem szeretnénk, ha megszokott dologgá válna. A legutóbbi alkalommal például már nem kellett „megduplázni” a koncertet. Két és félezer ember volt most is, és ez nagyon jó - ha más városról volna szó. De Kaposvár­ral szemben egy kicsit nagyobbak az „el­várásaink”. S hogy ezeknek az elvárásoknak sike­rül-e megfelelni a kaposváriaknak, arra még majd másfél évet kell várni. Ábellá Miklós, az együttes menedzsere és Szita Károly polgármester ugyanis abban állapo­dott meg: a jövő évezredet Kaposváron kö­szönti a Republic. Jakab Edit Kerékpáros­halál Somogytúron Egy — kerékpárját kivilágítatlanul, a menet­irány szerinti jobb oldali forgalmi sáv közepén toló — viszi lakost gázolt halálra Somogytúron egy pótkocsis teherautó. A járműszerelvény vezetője nem az út- és látási viszonyoknak megfelelő sebességgel vezetett. Amikor az előtte haladó személygépkocsi előzésébe kez­dett, nem győződött meg arról, hogy az előzés­re igénybe vett forgalmi sáv szabad-e. A 31 éves kaposvári teherautós elütötte a szemből érkező 54 éves biciklist, aki a helyszínen bele­halt sérüléseibe. Formaságoktól mentes együttlét, szigorú szabályokkal fotó: lang Róbert Harci vacsora Taszáron Az elmaradhatatlan pulyka mel­let csilis babbal töltött salátale­velek, darált hússal kevert krumpli, desszertként pedig egyebek közt apró amerikai zászlóval díszített fánk szere­pelt az étlapon a 16. amerikai légidandár taszári harci vacsorá­ján. A harci vacsora (Combat Dining-in) hagyományának eredete a római időkig vezethető vissza, amikor a lé­giósok hasonló összejöveteleken ün­nepelték győzelmeiket, s megemlé­keztek elesett vagy fogságba esett bajtársaikról. Az amerikai légierő egységeinél a 30-as években alapoz­ták meg ezt a -csapatszellemet erősí­tő - hagyományt. Alkalmat teremtve így egyben arra is, hogy a parancs­nokok és beosztottaik között kötetle­nebb baráti és munkakapcsolat ala­kuljon ki. A taszári amerikai sátorváros ün­nepi nagy sátrában tartott jeles ese­ményre meghívták az amerikai had­erő valamennyi, a délszláv misszió kapcsán Európában állomásozó egy­ségének parancsnokait. Jöttek ven­dégek a tuzlai légibázisról és a zágrá­bi amerikai parancsnokságról is. A meghívó formaságoktól mentes együttlétet ígért, ezt a kötetlenséget azonban - mint kiderült - tucatnyi szigorú protokollszabály kötötte meg. Persze amúgy amerikai módra, humorral és sok derűs ötlettel. „Szigorú” büntetés várt volna példá­ul arra a jelen lévőre, aki pohárkö­szöntőt mond üres pohárral, aki a munkáról kezd beszélgetni, aki az el­nök tenyerének összecsattanása előtt megtapsol egy tósztot, sőt még arra is, aki későn érkezik a koktélhallba vagy netán rossz szögben áll a cso­kornyakkendője. S bár erre alig volt példa, a szabálysértőt az elnök a gro­gasztalhoz irányította, ahol egy len­dülettel kellett kiürítenie egy koktél­lal teli poharat. Hogy a pohár üres, a vétkes csak azzal bizonyíthatta, hogy azt - szájával lefelé - a fejére rakta. Az est felemelően ünnepélyes pil­lanata volt, amikor Joseph A. May ezredes, a 16. AEW parancsnoka - a hagyomány szerint - bemutatta a ha­difoglyok és küldetés közben eltűn­tek asztalát. Ez az egy személyre terí­tett asztal emlékeztetett azokra a baj­társaikra, akik már nem lehettek itt. Az asztal fehér abrosza szimbolizálta e katonák törekvéseinek tisztaságát, a tányéron levő citromszelet keserű sorsukat, a só a családok könnyeit... A pohárköszöntőket és az asztali áldást követően az elnök - ugyan­csak a hagyomány szerint - megkér­te az elnökhelyettest, kóstolja meg az ételt, fogyasztható-e. Mikor azu­tán a válasz igenlő volt, a résztvevő katonák és a vendégek - utóbbiak udvariasan leplezett bizalmatlanság­gal méregették a fogásokat - hozzá­láthattak az evéshez. A vacsorához fonyódi víz dukált, ám voltak külön­féle koktélok is. Sört a büfépultnál kínáltak 1 dollárért poharanként. A hangulat azonban itt nem a szesztől emelkedett, hanem a játékra és évő- désre kész katonák derűjétől. Egy az arcát korommal bemázolt - harcra maszkírozott - őrmester hölgy zse­béből előkerült egy „csőre töltött” vízipisztoly. Nem úszta meg szára­zon, aki a tűzvonalba került. Csirke- csont-lövedék válaszolt a támadásra. Az egyik tolmács nyugtatta meg a vendégeket: az efféle jelenetek ter­mészetes mozzanatai egy harci va­csorának. A vacsora végére a magyar vendégek már semmin sem csodál­koztak. Azon sem, hogy a bázisról távozva fölnyittatták autójuk cso­magtartóját vagy motorházfedelét... Biró Ferenc Közéből Harmadik oldal Ha a rendelőt elprivatizálják A frissen megválasztott pol­gármesterek kiheverték a választás megpróbáltatása­it, ma már a kormány várha­tó döntéseiről szóló híreket böngészik. Neki kell látni a munkának. Riadalmat a há­ziorvosi körzetek privatizá­ciójáról terjedő elképzelé­sek keltenek. Nem látják még, mi sül ki belőle. A falvakban attól tartanak, hogy a verejtékkel felhúzott ren­delőket egy tollvonással elveszí­tik. Hujder Ferenc viszi polgár- mester például eddig nagyon büszke volt a községházára, amely hivatalnak, rendelőnek egyaránt helyet adott. Most egy­szer csak a fele maradna? Bizo­nyára nem így lesz. Az viszont megyeszerte tény, hogy az ön- kormányzatok bármilyen anyagi nehézségekkel küszködtek is a dokit a tenyerén hordozták. Nem sajnálták a százezreket, néha a milliókat sem a szolgála­ti lakás felújítására, a rendelő berendezésére, csak ott ne hagyja őket. Komolyan vették törvényes felelősségüket az egészségügyi alapellátásban. Nem is volt más választásuk. Az orvosok bizonyára meg­sértődnek, de manapság úgy néz ki, hogy a legjövedelme­zőbb vállalkozás háziorvosnak lenni. Nincs még egy szakma, ahol a vállalkozó megkapja a he­lyiséget, az eszközöket, a tb fi­zeti a kártyák után a pénzt. Hi­vatalosan minimális feltételek megteremtésének hívják - a képviselő-testületek az elmúlt hónapokban sorra hozták a mil­liós beruházásokról szóló dön­téseket, hogy megfeleljenek az új törvényi elvárásoknak a ren­delők. Hogy fognak majd elszá­molni az orvosokkal? Kinek me­lyik EKG a tulajdona? Lesz vita bőven. A doktorok így is ádáz küzdelmet folytatnak a kártyá­kért. Nem kell messzire menni, csak Lellétől Bogláron át Fonyó­dig. Az önkormányzatok csak­nem naiv módon kialakítgatták a harmadik orvosi körzeteket, hogy kevesebb beteg mellett több idejük jusson a háziorvos­oknak a betegségek megelőzésé­re. Fonyódon mertek szembe­nézni a város lakóinak egészsé­gi állapotával. Siralmas a kór­kép. A történet egyre láthatób­ban nem erről szól. Néhány egyeztetés jegyzőkönyve szerint a kollégák megfojtanák egymást egy kanál vízben. Az egyik bog­iári adminisztrátor mondta elké­pedve, sosem gondolta volna, hogy az orvosok így beszélnek egymással. Hiába tehát az új or­vosi körzet, ha nem adják át ne­ki az ott lakók betegkártyáit. Személyiségi jogokra hivatkoz­nak, meg szabad orvosválasz­tásra. Ahogy Szűcs László leilei polgármester fogalmazott, ezek­kel a szép szavakkal vissza lehet élni a betegek lelki állapotával. Ki meri azt mondani a rendelé­sen, amikor segítségért megy, hogy nem írja alá az orra elé ra­kott papírt a szabad választás­ról... Dúl a pozícióharc. Minden megszerzett előny jól jön majd a privatizációnál. Amivel persze nem lenne semmi baj, ha nem a köz pénzén hozták volna létre az alapellátást az önkormány­zatok. Ha nem lennének átlátha- tatlanul kuszák a viszonyok. Szűcs László a kistérségi társu­lás elnökeként nemrég Belgium­ban járt, ott tapasztalta, hogy egy Lelle méretű kisvárosban 12 orvos praktizál. Hogy miből él­nek még, ahhoz az ottani önkor­mányzatnak semmi köze. Gond­ja sincs miatta, mert egyértelmű a helyzet: akivel elégedett a be­teg, ahhoz megy. Szabadon vá­laszthat. Nekünk még nagyon messzire van Belgium. Bármi­lyen nehéz manapság annak a nagyon kevés valódi egészség- ügyi vállalkozásnak, csak abban bízhatunk, hogy a privatizáció beköszöntével ők jutnak elő­nyös helyzetbe. Ők ugyanis a saját pénztárcájukból teremtet­ték meg a színvonalas ellátást, nekik már most is alapvető érde­kük, hogy elégedett legyen a be­teg. G. M. VIHAR-IDŐK: A VÖRÖS CSEPELTŐL A MAR1A-ENEKEKIG Fizettek, hogy énekeljenek • • • Olaszországból hazafelé jövet a buszon harsányan énekelték a Vö­rös Csepelt. Ha kedvük támadt megtoldották a „nótacsokrot” egy Sződd a selymet elvtárssal... Pedig nem kisebb sikert mondhattak ma­gukénak, mint az olaszországi Frascati városka Mária Énekek ver­senyének első díját. A Zákányi Zsolt Liszt-díjas karnagy ve­zette kaposvári Vikár Béla Kórus nem­régiben Karai József Rhytmus e Mariale című csodálatos egyházi művét vitte si­kerre a Róma melletti kisváros ősi temp­lomában. A zsűri egyöntetűen szavazta meg a legjobbnak járó elismerést. Az 11 Messaggero és az Awenire című olasz lapok felsőfokon méltatták a kortárs ze­neszerző művét és az előadást. — A kórus sikere az áldozatra kész emberek munkájának gyümölcse - mondta Zákányi Zsolt karnagy, aki a verseny óta a Budakeszin élő családtól hetente utazik a kaposvári próbákra. Azoké, akiknek zöme az elmúlt negy­ven évben tőlünk tanulta a mozgalmi énekeket éppúgy, mint a népdalokat és az egyházi műveket. Nem csoda, hogy a felszabadultság érzése felidézte bennük a múlt emlékeit, a fiatalságukat. — A kórus egy része már akkor meg­kezdte a munkát, amikor én még nem tudtam jönni — idézi föl az eseménye­ket. — Jerszli Juditnak, az alt szólam ve­zetőjének irányításával naponta gyako­roltak. Nagyszerű munkát végeztek. Megérkezésemet követően, az első ösz- szeéneklés után már csak zeneileg kel­lett összerakni a művet, s elrendezni a hangsúlyokat. — A Mária-énekek versenyén elért el­ső helyezés világsiker. A karnagy kórus- produkcióinak tárházában milyen hely illeti meg Karai művét? — Kórusunkat 1989-ben hívták meg először a Róma közelébe, ahol egy Leo­nardo nevű lelkész olyasmit álmodott, hogy Máriáról hirdet énekversenyt szó­lóénekeseknek és kórusoknak. Nagyon szép sikert arattunk, mindkét alkalom­mal elsők lettünk. Bár az elhelyezésünk nagyon „romantikus” volt — fél éjszakát bolyongtunk mire nyugalomra leltünk — ma már ezek a kellemetlenségek is csak kedves emlékek. A mostani siker záloga Karai József karnagy és zene­szerző csodálatos kompozíciója volt. A kiírás szerint csak olyan mű hangozha­tott el, amelyet eddig még soha, sehol sem mutattak be. Karai József nagyon megilletődött a felkéréstől. Azonnal ne­kilátott a komponálásnak. Egy Bemardi nevű olasz szerzetes a XII. században papírra vetett verse ihlette meg. A kiírás szerint, latin nyelven szólaltattuk meg, de Szentpáli Istvánnak, a kórus elnöké­nek fordításában magyarul is megis­merhettük a művet. A versenyen egy re­neszánsz Ave Mariát is be kellett mutat­ni. Palesztrina művét talán még nehe­zebb volt előadni, mint a modern mes­terét. A hasonló művekkel fellépő 10 kar közül egyik sem ért el ilyen szép eredményt. A művet kitűnőnek találták. — Mitől vált magyarrá az előadás? — Az előadás módjától, hangzásától. Az olaszokat világszerte kiváló énekes­ként ismerik. Valóban nagyszerű a hangjuk, de azt a stílust éneklik, amit a szlávok. — Az utóbbi években mintha kissé megfakult volna a hazai kórusélet. A Vikár sikere azonban töretlen. Zákányi Zsolt karnagy 30 éve viszi sikerre a Vikár kórust — Az én vezetésemmel harminc éve van együtt a társaság. Egyetlen magya­rázata van ennek: megpróbáltunk min­dig az erőnkhöz, tehetségünkhöz mér­ten többet adni. Úgy vélem, akik ide jár­tak, munkájuk révén sokat kaptak is. Sikereink nagy részét elsősorban nagy- jainknak, Kodálynak és növendékei­nek, Bárdosnak, Farkasnak, Halmosnak és a több mint hetvenéves Karai Józsefnek köszönhetjük. A siker és az ahhoz vezető küzdelmes út lelkileg is megerősíti ezeket a kis közösségeket. — A fönnmaradáshoz nem elég a lelke­sedés. — Szerencsére vannak még önzetlen támogatóink, mint a megyei és á városi önkormányzat. Ennek ellenére, kórustag­jainknak személyenként 10 ezer forinttal kellett hozzájárulni az olaszországi úthoz. Fizettünk, hogy énekelhessünk és learas­suk a sikert. Óriási segítséget kaptunk Zimre Sándor közvetítésével az Irodagép gmk-tól. Már egy könyvtárnyit, köztük a Karai mű kottáját is lemásolták, sokszoro­sították. — Itt hagyta városunkat... — Fél éve mentem el. Sokszor három kórussal is próbáltam. Három gyermeket neveltünk, de a család gondja a feleségem­re szakadt, én élhettem a passziómnak. Amikor másfél éve befejeztem az iskolai munkámat igazat adtam a feleségemnek, hogy most ő következik. A gyermekeink­hez közel, Budakeszire költöztünk. Jutal­munk, hogy a kilenc unokánkból hatot szinte hetente látunk. Várnai Ágnes

Next

/
Thumbnails
Contents