Somogyi Hírlap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-31 / 255. szám
SOMOGYI HÍRLAP 12 Fiatalok 1998. október 31. szombat Rekviem helyett Ötvenéves a szakiskola Az élet veszélyes dolog. Mondják: bele lehet halni. A halálról persze nem igazán szoktunk beszélni, annak ellenére már-már tabutéma, hogy életünk szerves része. Félünk tőle, mint minden ismeretlentől, hiszen még senki sem tért vissza, hogy elmondja, mi van odaát, mi történik a végső pillanat után. Ha egy szerettünket ragadja magához, nemcsak őt siratjuk, valahol önmagunkat is, mert a ml életünk lesz sivárabb, szürkébb nélküle. A húszéves Tamás alig néhány hónapja veszítette el édesapját. Arcán nyoma sincs érzelemnek, de tudom, ez csak álarc, álnyugalom. A finom mozdulatok azonban nem hazudnak: nem lenne jó színész. Tudja, miről fogunk beszélgetni, de kétségbeesetten kapaszkodna egy másik témába. — Lehet, hogy közhelynek tűnik, de ő volt a példaképem. Rágyújt egy cigarettára. — Volt időm gondolkodni — folytatja aztán —, hogy miért a legjobbak halnak meg először. Tisztában voltunk vele, hogy rákos, de folyamatosan reménykedtünk, hátha meggyógyul, egyedül csak ő látta reálisan a helyzetet. Ön- zőek vagyunk, mi emberek. Tudjuk, hogy súlyos beteg, az élet számára már csak szenvedés. Valahol azt is, hogy a halál megváltás lenne, de szeretnénk, ha mindig mellettünk lenne az, akit szeretünk. Tudom, hogy apunak jobb így. Ő is utálta, hogy végig kell néznünk, hogyan múlik el, legszívesebben kiküldött volna minket a kórteremből, mert azt szerette volna, hogy az egészséges énjére emlékezzünk. Miután meghalt, ugyanúgy eljártam szórakozni a haverokkal, sokan csúnyán néztek rám emiatt, de úgy gondolom, nem külsőségekben kell gyászolni. Nem kell mindenkinek tudni, hogy mi zajlik a lelkedben. A tizenkilenc éves Mónika azt mondja: — Máig emlékszem a nagypapám temetésére, a rengeteg emberre, de hat évesen még nem tudtam felfogni, hogy mi történik körülöttem, anyu miért sír. Falun a halottat még visszahozták a házhoz, hogy utolsó búcsút vegyenek tőle a hozzátartozók, én nem nézhettem meg. Emlékszem, nem szerettem a papámnak puszit adni, mert szúrt a borostája. Mindig vittünk neki Traubisodát, azt nagyon szerette. Vera barátnője autóbalesetben halt meg évekkel ezelőtt. A lány önmagát hibáztatja: ha akkor este együtt mennek el szórakozni, a barátnője nem ül bele abba az autóba. — Nem szeretek beszélni erről. A legszörnyűbb, ha egy fiatal hal meg teljesen értelmetlenül. Még nálam van a nadrágja, amit kölcsönadott. Vannak dolgok, amikről ő jut eszembe: egy dallam, egy illat. Bárcsak akkor kedvem lett volna bulizni, de sajnos nem lehet az időt visszapörgetni. Azóta nem merek megnyílni senkinek. Nem szeretem a halottak napját. Vannak emberek, akik ezen a napon látványosan gyertyákkal felszerelkezve kivonulnak a temetőbe, egyébként pedig eszükbe sem jutna. Azt mondják, egy ember akkor hal meg, ha az emléke feledésbe merül. Emlékezzünk, de ne csak a halottak napján. A. L. Az Egészségügyi Szakiskola ötven éves. Tapazdi lenőné igazgatónő szerint nemcsak múltja, jövője is van az Intézménynek. Az iskolában többféle képzés is folyik. Hat éve már szakközépiskolai osztályok is indulnak, az ide jelentkezők választhatnak: érettségi után szakosodnak, vagy magasabb szinten tanulnak tovább. A két éves szakirányú képzés nappali tagozaton és levelezőn is folyik: a diákok szülész, fizioterápiás szakember, egészségügyi operátor, általános ápoló, laborasszisztens végzettséggel kerülnek ki innen. Létezik a régi három éves szakiskolai képzés is. Az itt tanulók egészségügyi szakiskolai bizonyítványt kapnak: általános ápolók, általános asszisztensek lesznek. Az érettségi után jelentkezőknek nem szükséges előismeret, a két évben benne van az alapozó képzés is. Azok a diákok, akik másik iskolába mennek érettségizni, egy idő után visszatérnek a szakmába. Persze az érettségivel nem rendelkező diákoknak is mindig van üres állás a kórházban, a köztudattal ellentétben hiány van az osztályokon. — A kórház támaszkodik az új képzésünkre, hiszen nekik így nem kell szakosítani az oda került diákjainkat - mondja Tapazdi Jenőné. Úgy gondolja, az lenne a legjobb ha minél többen érettségiznének. A régebben csak egy éves szakmai képzés két évre emelkedett, így rengeteg új tantárgyat tanulnak, például etikát, magas a kommunikáció órák száma is, ami igen fontos, hiszen emberekkel foglalkoznak. Új tantárgy a népegészségügy, az informatika, az angol nyelv is. Tokai Richárd negyedik osztályos, érettségi előtt áll, azt mondja, nyolcadik osztály után nem volt kérdéses, hogy hol tanul tovább: — Majdnem mindenki az egészségügyben dolgozik, édesanyám ápolónő. Tudtam, mit kell majd a későbbiekben csinálni. Alkalmazkodni kell a betegekhez, de hát a társadalomban mindenki alkalmazkodik mindenkihez, a világ kompromisszumokból áll. Később szeretnék továbbtanulni, bár ez majd az érettségin múlik. Esetleg szakosodon! felnőtt szakápolónak, de mindenképpen a pályán kívánok maradni. A beteggel soha nem szabad tudatni a negatív érzéseinket. A nőknek mindig furcsa, ha egy férfi lép a kórterembe. Nemrégen egy idős néni azt mondta, hogy neki kínos, ha én viszem az ágytálat. Egy orvossal szemben mindig nagyobb bizalmat táplálnak a betegek. A nővérek megfeszített tempóban dolgoznak, nincs idő igazán megismerni a betegeket. Nekünk, tanulóknak még mindig kevesebbet kell hajtanunk, van időnk beszélgetni velük. Nem hiszem, hogy belefáradok, belefásulok majd a szakmába, hiszen mindig van új kihívás, új élmény. Seredniczki Judit szociális otthonban töltötte a gyakorlatát. — Az idős emberek nem tudnak mozogni, jobban kell rájuk figyelni. Volt egy néni, aki ki akart ugrani az ablakból, úgy kellett visszarántanom. Kemény helyzet volt. Kripák Adrienn szintén negyedikes. Már gyerekkora óta szülésznőnek készül. — Azzal akarnak elkeseríteni, hogy túl pici vagyok ehhez a szakmához — sóhajt. Azt mondja, ezzel nem tántoríthatják el, legfeljebb még ennél is többet eszik, és konditerembe jár, hogy erősödjön. — A mai egészségügyben dolgozók fizetése igen alacsony, rengeteget kell dolgozniuk, ezért sokan pályát módosítanak. Én nem tudnék csak a pénzért dolgozni. A kórházban mindennapos az eszközhiány korszerűsíteni is kellene néhány dolgot. Szembe kell néznünk a valósággal a jól felszerelt gyakorlószoba után. Jó dolog látni, hogy a beteg hétről hétre többet eszik, ha a hozzátartozók megköszönik, hogy törődtem a beteggel, jó érzés, hogy szükség van rám. A betegek a gyógyulást az orvostól várják, de a legtöbb időt mi töltjük velük. (Andrics) Tisztelt Somogyi Hírlap! Azzal a kéréssel fordulunk Önökhöz, hogy szíveskedjenek az általunk készített riportot lapjukban közölni. Előre is köszönjük! A kis falunkban nem nagyon vannak csodák. Nincsenek igazán híres emberek. Mindenki él, ahogy tud. Dolgozik küszködve, hajtja a pénzt. Van-e szükség a művészetre?! Sokat bolyongtunk, amire egy becsületes, viszonylag híres embert találtunk, szinte véletlenül. Az egyik osztálytársam a pad alatt titokban könyvet olvasott. Mi lehet az? Király Lajos kötete volt Kertai Tibor rajzaival. Ekkor „pattant be” az isteni szikra, hogy mégis van híres emberünk. Megkerestük Bélaváron Kertai Tibort és feltettünk neki néhány kérdés. íme: Kertai Tibor rajztanár.- Hogyan lett tanár?- Amikor kicsi voltam, nagyon érdekeltek a művészetek, főleg a festészet és a rajzok, és ezt szerettem volna átadni a gyerekeknek.- Miért pont a rajzszakot választotta?- Mert mint már mondtam, gyermekkorom óta érdekelnek a festmények, szívesen, rendszeresen rajzolok és a gyerekekkel is szeretném megtaníttatni ezt.- Hány éve tanít?- Huszonhárom éve tanítok.- Könnyen sikerük megszereznie a rajztanán diplomát?- Nem, mert nagyon sok munkával járt, nagyon sok rajzot kellett készíteni, és mindenért meg kell szenvedni.- Szeret rajztanárnak lenni?- Igen, szeretek. A mi falunk híres embere A pad alatti könyv- Kezemben van Király Lajos könyve. Nagyon szép. Nehéz volt a verseskötethez rajzot készíteni?- Nem volt nehéz, mert amit lerajzoltam, azt megértem és előttem voltak a képek.- A képeiből optimizmus sugárzik. Milyen gyerek volt?- Nem voltam rossz, hanem inkább vidám.- Szeret Bélaváron élni?- Igen. Már 52 éve itt élek, és ezután már nem is tudnék városba költözni.- Király Lajossal hogyan ismerkedett meg?- Első osztálytól nyolcadik osztályig egy osztályba jártam vele, csak ő ezután Nagykanizsára, én pedig Barcsra mentem továbbtanulni.- Hogyan fejezi ki a hétköznapi életben a munkájában és a művészetben az itteni emberek iránti tiszteletét?- Megpróbálok kedves lenni mindenkivel, köszönök mindenkinek, és ha valami gondjuk van vagy beszélgetni akarnak, beszélgetek velük.- Kötődik-e a közvetlen környezetéhez?- Igen, mivel itt éltem le az egész életemet.- Mi volt a pályáján eddig a legnehezebb?- Az, hogy már 30 éves voltam, amikor főiskolára mentem, és nehéz volt ennyi kihagyás után újból nekiállni tanulni.- Érte kudarc eddigi életében?- Néha, de ezt igyekszem elfelejteni, és a másik, hogy legalább egyszer az életben mindenkit ér kudarc. •- Mi vök a pályáján eddig a legnagyobb siker?- A gyerekekkel elért országos díjak.- További életében tervezi-e verseskötetek illusztrálását, díszítését?- Ha megkérnek rá, szívesen, de ha nem, akkor is részt veszek minden évben az amatőr festők kiállításán.- Hogyan viszonyuk a verseskötethez és a képekhez a falu lakossága?- Örömmel vették, mert a falujukról szól.- A családja őrük a könyvnek, és van-e belőle a községi könyvtárban?- A családom nagyon örült, de a községi könyvtárban sajnos, nincs belőle.- Tervez-e Király Lajossal további együttműködést?- Ha eljön és megkér, akkor igen.-Mi a véleménye a rossz gyerekekről?- Rossz gyerekek nincsenek, csak túlságosan vidámak.- Szereti a gyerekeket?- Igen szeretem.- Vezet valamilyen művészettel kapcsolatos szakkört?- Tavaly, és már régebben is vezettem, de most jelenleg nem. Sajnos.- Mi a véleménye arról a gondolatról hogy minden gyereknek van tehetsége valamihez?- Szerintem ez igaz, csak azt kell megtalálni, hogy mihez ért.- Király Lajosnak van egy Pk- typang című könyve is. Ön rajzolta a rajzokat?- Sajnos, nem.- Vezet naplót?- Nem vezetek, mert nem érdekel az ilyesmi.- Ebben a kemény, rohanó világban, ahol a pénz azúr, van-e szükség a művészetre?- Van, még az őskorban is volt, csak most már nőtt a technikai színvonal.- Ön szerint ki az életre való?- Szerintem mindenki életre való, csak akarat kérdése. Élni kell, akarni is kell mindent és mindig.- Van-e jövője a művészetnek?-Van.- Mai világunkban a pénz az első?- Nem, jó ha van, de a boldogság előbbre való. így igaz. Boldogan ballagtunk haza, mert kaptunk Tibi bácsitól egy-egy dedikált verseskötetet. Hurrá! Ma már este elfogjuk olvasni. Kovács Alexandra Kozma Eszter 5. osztályos tanulók körzeti általános iskola Vízvár Kedves gyerekek! Várjuk falutok híres, érdekes embereit bemutató írásotokat A terjedelem kettes sortávolsággal gé- pelt, két oldalnál lehetőleg ne legyen hosszabb. A szerzőket megajándékozzuk. A borítékra írjátok rá: A mi falunk híres embere! Diákköltségvetés A diákok többségének a tanuláson kívül a pénz okoz állandó gondot. Sokan a szülőkre támaszkodva, né hányán pedig önállóan próbálják a hiányát orvosolni. Kaposvári diákokat kérdeztünk arról, ők hogyan oldják meg anyagi gondjaikat? Deák Barbara főiskolai hallgató: — Szüleim kisegítenek, ha éppen megszorulok, de nem támaszkodhatok mindig rájuk, annyira kellemetlen mindig pénzért kuncsorogni, amikor tudom, hogy nekik sincs túl sok. Sajnos az ösztöndíj nem fedezi az iskola költségeinek a felét sem, pedig valahol ez lenne a rendeltetése. Éppen munkát keresek, hiszen élni és persze bulizni kellene valamiből. Attól félek, hogy az iskola rovására megy majd. Takáts Edit középiskolás: — Minden hónapban kapok zsebpénzt, de hogy mennyit, azt nem árulom el. Elég sok mindent meg tudok venni magamnak, de ha nagyobb dologra van szükségem, ami most éppen egy télikabát, anyuéktól kérek. Régebben még megvonták a zsebpénzemet, ha rossz fát tettem a tűzre, de a szüleim rájöttek, hogy így sokkal jobban járnak, hisz magam gazdálkodom a kapott összegből, kevesebbe'kerülök nekik és nem járok folyton a nyakukra. Molnár László főiskolai hallgató: — Az ösztöndíjamból kellene gazdálkodnom. Teljesen felesleges bankkártyára utalni, hiszen a hallgatók nagy része rögtön leveszi a teljes összeget. Nem érdemes ekkora összeget kamatoztatni, csak felesleges időpazarlás elmenni az automatáig, mikor rögtön készpénzben is kaphatnánk. Persze a szüleim segítsége nélkül nem boldogulnék. Szabó Norbert középiskolás: — Nálunk nem volt soha divat a zsebpénz, ha valamire szükségem volt, elkértem az összeget. Lehet, hogy éppen ezért nem tudom beosztani a pénzt. Ha kevés van nálam, abból élek napokig, ha hirtelen sokhoz jutok, kifolyik a kezemből pár óra alatt. Tóth Éva főiskolai hallgató: — Nincsen ösztöndíjam, mivel az átlagom nem érte el az ahhoz szükséges szintet. A szüleim éppen elég pénzt fordítanak rám, így megpróbálok azzal pénzt keresni, amivel éppen tudok. Bánó Veronika középiskolás: - Szinte egész nyáron dolgoztam, szórtam is a pénzt, hiába figyelmeztettek: jó lesz az még később. Már sajnálom, hogy nem voltam takarékosabb. Az iskola mellett nincs energiám még dolgozni is, így szüleimtől kérek pénzt, ha szükségem van valamire.