Somogyi Hírlap, 1998. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-12 / 214. szám

Moldova nem olvassa könyveit — Másfél évi kemény meló volt. Reggeltől estig dolgoztam, gyakran az éjszakába nyúlóan Is ír­tam. Szerencsére elég rossz alvó vagyok mosta­nában. Fáradt vagyok, hi­szen még egy hónap sem telt el a könyv befejezése óta — mondta a Vasár­napi Somogyi Hírlapnak Moldova György (64) új könyvének kaposvári de­dikálásakor. Időközben újabb téma akadt: a magyar bor és a szőlő. Ér­dekesnek tartja a történetet, mivel csaknem egymillió embert érint: ennyinek van földje, vagy szőlőt művel­nek, bort árulnak. Borfo­gyasztó persze ennél is több van. Moldova dolgozik, re­gényt ír. Úgy tűnik, lendü­letben van. — Moldova György megfá­radt? — Nem, hiszen regényt írok. Az elindulás nagy fel­adat, arra mindig fel kell ké­szülni. Eddig 14 riportkötetet írtam. — Honnan meríti új té­máit? — Most egyszerű volt az átmenet. Befejeztem a Bala­ton könyvet, utána elég logi­kusan rábeszéltek arra, hogy csináljam ezt. — Regényei, szociográfiái, riportjai ismertek. Melyik műfaj áll legközelebb Önhöz? — A regény mindenek előtt. Csak abból nem lehet sokat írni. Jön a Mikes Ke­lemenről szóló regényem, és most írok egy másikat. De nem lehet egymásba érni a regényeknek. Van egy idő­szak, amikor az ember meg­pihen, feltöltődik, és jön a riport. — Olyan témát választ, ami adott időben sok em­bert érdekel. Ezúttal várha­tóan a magyar bor és a szőlő kerül terítékre. Mi dönti el a témát? — Minden érdekes. Ha va­laki veszi a fáradságot, hogy Nem csak foglalkozásom, mániám az írás FOTÓ: KIRÁLY J. BÉLA bedolgozza magát, sok iz­galmasat talál. Az egészség­ügy, a pedagógusok helyzete mind érdekes téma. Csak hát az élet rövid, és olyan dolgok felé megyek, ami jobban ér­dekel. Az egészségügy szinte áttekinthetetlen, egy egész életet igényelne.- Továbbra is csak ír vagy jut idő focira is? — Nagy pályás csapatban játszom. Több mint 30 éve csinálom, csak kevés az időm. Nem csak foglalkozá­som, mániám is az írás. Leü­lök az íróasztal mellé, vázla­tot készítek, írok. Ha otthon vagyok, naponta 10-12 órát dolgozok. — Bírja a tempót? — 64 éves vagyok, bírom még a munkát. Nem tudom, hogy Isten meddig adja meg ezt. Megállás nélkül évtize­dek óta tudok dolgozni; egy­előre megvagyok. Nyilván addig, amíg szükség van rám, Isten életben tart. — Hogyan viseli a sikert? — Sehogy, nem kell tö­rődni vele. Mindig a követ­kező feladatot kell szervezni. — Szokta olvasni saját könyvét? — Nem, soha. Akkor né­zem meg, ha nem tudom, hogy egy motívumot már le­írtam-e. De nem szoktam csak úgy olvasgatni a saját írásaimat. — Összesen 64 könyvet írt. Mennyit akar még? — Egyet. Mindig a követ­kezőt. Az embernek maga elé kell néznie, s az adott fel­adatra kell összpontosítania. — Sportszeretete ismert. Mikor ír erről? — Nem írok a sportról. Nem tudok olyat írni, ami érdekes. Nem akarok bele­mélyedni a dolgokba, mert nagyon nívótlan. Egy portu­gál-magyar meccs után az embernek nincs sok kedve a focihoz. Én azért persze to­vábbra is focizom. Szeretem a meccseket, most már a Hunreál Budapestben ját­szom. — Milyen poszton? — Jobbhátvéd vagyok, mindig is ott játszottam. So­sem voltam jó futballista, de mindig nagyon szerettem játszani. Nagyon kevés meccs veszett el miattam. — A kaposvári dedikálása­kor volt olvasója, aki egy sportszatyomyi könyvet ho­zott aláírásra. Doppingolja az ilyen ünnepség? — Sok ilyen találkozó van, országszerte gyakran hív­nak. Tudom, hogy mit vár­nak el tőlem, és én azt meg is csinálom. (Harsány i) Hírek Ádánd főhajtása Öku­menikus szertartás kere­tében, katonai tisztelet- adással szentelték fel teg­nap Ádánd második vi­lágháborús emlékművét. Arról szavazhattak az ádándiak, hogy hová állít­sák a világháborús áldoza­tok emlékművét, s hogy miképpen nézzen ki. Ka­tona Tamás ádándi szüle­tésű tervező álmodta meg és badacsonyi bazaltból Bene Lajos ádándi kőfa­ragó alkotta meg. Radarok Somogybán címmel megjelent Tóth György könyve. A kapos­vári nyugállományú ezre­des a Taszárra, Homok- szentgyörgyre és Jutába több mint negyven éve te­lepített rádiótechnikai rendszerről ír, és vissza­emlékezésében élvezete­sen számol be a hadgya­korlatokról is. Újratárgyalják A városi képviselő-testület leg­utóbbi ülésén Farkas Ist­ván tabi polgármester ja­vaslatára a képviselők egyhangúlag úgy döntöt­tek: tartalmilag nem al­kalmas „A város sport- koncepciója, a verseny- sport, rövid és hosszú távú feladatai” című elő­terjesztés a megtárgya­lásra, ezért azt levették a napirendről. A későbbi­ekben új koncepció ké­szül a pedagógusok, az iskolaigazgatók, sport­egyesületek vezetői véle­ményének kikérésével és bevonásával. Mííhelykiállítás A Bala- tonboglári Kulturális Köz­pontban az első Miro Fo­tóstábor műhelykiállítását ajánlotta az érdeklődők figyelmébe Várhelyi György szobrászművész, a Balaton Akadémia ta­nára. A Gárdonypusztán megrendezett fotóstábort Klotz Miklós hozta létre. Magyar misszionárius Brazíliában Sao Paulo utcáin Többet akartam a tradici­onális papságnál. Kény­szert éreztem arra, hogy elhanyagolt, üldözött, ki­rekesztett gyerekekkel foglalkozzam. Ezért men­tem Sao Rauléba. Kárpáti László szerzetes Kaposvá­ron a Szent Imre templom­ban beszólt a brazil utca­gyerekek pasztoráclójáról.- Az Isteni Ige Társaság elne­vezésű missziós rendbe je­lentkeztem - mondta a Vasár­napi Somogyi Hírlapnak a négy nyelvet beszélő, pszicho- lógus-pap. - Elvégeztem a no- víciátust, s a rend tagjainak az örök fogadalomtétel előtt ten­geren túlra kellett menniük gyakorlatra. Én Brazíliát vá­lasztottam.- S miért éppen az utcagye­rekeket?- Mert erre éreztem külde­tést. Isten zavart oda három és fél éve. A legnagyobb kato­likus országnak kikiáltott Brazíliában igencsak hadilá­bon áll a család. Meglehető­sen kevert nép él itt: az indián őslakosság, az afrikai néger rabszolgák leszármazottai és az ázsiai bevándorlók. Nincs is egy biztos kulturális alap, amire építkezni lehet. A 60-as 70-es években megindult egy belső vándorlás, s két évtized alatt 20 milliós város lett Sao Paulo, ahol sok a csonka csa­lád. Minden utcagyerek használ valamilyen drogot. Az erre valót cipőtisztítással, koldulással, rablással terem­tik elő, de nepperként terítik is az árut. A természet illata címmel készült egy projekt, amely a drogmentes életet, a kirándulásokat hangsú­lyozza. A 10-15 éves gyere­kek szeretik ugyan az utcát, de a létük meglehetősen unalmas. Ezért kapaszkod­nak abba, aki a hónuk alá nyúl. Én megpróbáltam.- Könnyen megérezték a szeretetet?- Igen. Amikor velük vol­tam, nemcsak én adtam sze­retetet, hanem tőlük is kap­tam. Rájöttek arra: ők is em­berek. Én meg ott tanultam meg, milyen az: szolidárisnak lenni. Nem a feleslegemből kell adni, hanem abból, amim van. Szembesültem drogtúl­fogyasztásból származó gye­rekhalállal, s két strici párbaja is előttem zajlott: az egyik fejbe lőtte a másikat... Én állí­tottam el az ütőeres vérzést.- Nyilván, megfordult a nyomornegyedekben is.- Bár forgott a gyomrom, mégis bementem hozzájuk, s elfogadtam azt, amivel meg­kínáltak. Az is megesett, hogy a szomszéd kalyibából a lábam előtt folyt át kis patak­ban a fekália, miközben kétes tisztaságú pohárból kávéz­tunk. A látogatások alatt fo­hászkodtam: Istenem, te küldtél ide, kérlek, óvj meg! Nem is voltam soha beteg. Igaz, hazafelé menet a kis kocsmákba is betértem, hogy cukornádpálinkával fertőtle­nítsem a gyomromat.- Hogyan szólították a gye­rekek?- Elfogadtak a srácok. Ha portugálról lefordítanám, va­lahogyan így hangzana: at- yapa. Ez többet jelent, mint egy társ, s nemcsak én, ha­nem ők is így érezték.- Istennel, a hittel hogyan ismerkedtek ezek a gyerekek?- Nyitottá váltak Isten felé. Zarándoklatokat szerveztem, szabadtéren miséztem, ke- resztutat jártunk és sokat be­szélgettem velük. Volt úgy, hogy hajnalig köztük voltam. Amikor felfedezték méltósá­gukat, ez perspektívát is jelen­tett és kialakult bennük a vágy: mielőbb hagyják el az utcát. Közösség formálódott a fiúkból, pedig volt köztük olyan is, aki pénzért árulta a testét. Mi együttműködést kí­náltunk a családdal, az iskolá­val és szálláshoz juttattuk őket. Ez is a misszionáriusi munka sikere. De nehéz me­sélni arról az érzésről is, ami­kor fellobbant a fény a sze­mükben, amikor tudtak örülni, hiszen sok esetben fel­nőtt élt a gyerektestben... Amikor néhány hete elkö­szöntem tőlük és meg akartam áldani őket, a 15 éves Paulino azt mondta morcosán: Eredj a fenébe a te Isteneddel, mert te is itt hagysz bennünket, mint az elődöd. Te nem csak láto­gattál, hanem velünk voltál és küzdöttél értünk. Ezért megyek vissza hozzá­juk. Lőrincz Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents