Somogyi Hírlap, 1998. augusztus (9. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-19 / 194. szám

1998. augusztus 19., szerda SOMOGYI HÍRLÁP ÜNNEPÜNK: AUGUSZTUS 20 11 Polgárság viselkedésmód Dr. Szász Zoltán: A jó marketing nem elég a választás megnyeréséhez A polgár nem magányos cowboy, aki az öklével ér­vényesül. A polgárság, vi­selkedésmód — mondta a Somogyi Hírlapnak dr. Szász Zoltán a történettu­dományok doktora, az MTA Történettudományi Intéze­tének igazgatója. A dél-du­nántúli történészek 13. ba- latonfenyvesi táborában augusztus 4. és 10. között a tömegek, tömegjelensé- gek történelmi szerepét elemezték a tudósok egy- egy korszak kutatásai alapján. A neves profesz- szor itt beszólt nekünk ar­ról, hogyan vehet részt ma a kisember a történelem formálásában? — Az elmúlt évtizedek során a tömegeket tekintették a tör­ténelem első számú formáló­inak — mondta a professzor. — Régóta nyilvánvaló, hogy ezzel nem stimmel valami. A tömegnek mint emberek al­kalomszerűen formálódó egységes csoportjának csak bizonyos pillanatokban van jelentős szerepe. A történel­met végigkísérik a lázadások, a parasztfelkelések, a forra­dalmak. A klasszikus rab­szolga felkelések nem változ­tatták meg a történelem me­netét. A parasztmozgalmak - mint a Budai Nagy Antal vagy a Dózsa parasztfelkelés - megrázták ugyan a társadal­mat, de vereséget szenvedtek. A történettudomány számára tehát nehéz az értékelésük. Az új korban a tömegek szer­vezettsége megerősödik. A választójog szélesedésével politizálódnak az emberek, nagy tömegszervezetek jön­nek létre mint a munkásmoz­galom. Ma már a kisebb szer­vezetek mint a szakszerveze­tek, érdekvédelmi csoportok jelentősége a meghatározó. Ezeket a szaktudomány vétó csoportoknak nevezi. A hu­szadik század kulturált a po­litikában és a művelődésben egyaránt: nem nagy felkelé­sekkel, tömegdemonstráci­ókkal kell számolni, és ez el­sősorban Európára igaz. Ma az emberek érdekcsopor­tokba szerveződnek. Ilyen például az agrártermelők szövetsége. A politikának ezt messzemenően figyelembe kell vennie, mert a szakszer­vezetek, érdekcsoportok el­lenében nem lehet politi­zálni. — Hogyan élik meg ma az emberek társadalmi szere­püket? — Az emberek elmagányo- sodnak, vagy - elkoptatott szóval - elidegenednek. Egyedül végzik magántevé­kenységüket, a médiákon ke­resztül egyedül szerzik az ismereteiket és a család sze­repe is kisebb. Azt is kívülről diktálják, hogy hogyan felel­jenek meg a társadalom elvá­rásainak. Szerencsére kívül­ről meghatározott egyén nem létezik: a szalagon gyártott ember ugyanis a történelem végét jelentené. — Ritka, hogy egy ember­öltő alatt olyan jelentős vál­tozások következzenek be, mint a kilencvenes években nálunk. A vértelen rendszer- váltás, ezek szerint nem a politika érdeme, hanem tör­ténelmi meghatározottság? — Európaiságunk bizonyí­téka, hogy hatalmas törté­nelmi váltást hajtottunk végre tömegvérengzések nélkül. Persze nem gond nélküli az átalakulás, hiszen nem a tökéletes harmóniát teremtették meg. A konfron­tációk és kooperációk együt­tes meghatározó a világunk­ban. Az európai kultúra ha­gyománya a kooperációs, együttműködési képesség az állam és az egyén, illetve egyén és egyén között. Ez van most nálunk folyamat­ban. A természet világában is érzékelhető, hogy a kooperá­cióra képtelenek számára nincs jövő. Az előző rendszer ideológiai ideálja a tökéletes harmónia birodalmának ígé­rete a távoli jövőben. Ma a legfőbb cél az, hogy kezelni tudjuk a konfliktusainkat. — Miként éli meg az egyes ember a történelmi változá­sokat? A tíz évvel ezelőtti négy igenes szavazást például le­hetett fordulópontnak, tö­meges részvételnek tekinteni a történelem formálásában? — Az 1990-es, az 1994-es és 1998-as választáson a ma­gyar társadalom a nyugat-eu­rópai értelemben vett érett­ségről tett tanúbizonyságot. Keresi az alternatívát, azt a politikai elitet, amely megfe­lel a kisemberek világa szá­mára. Jól érzékelhető a vá­lasztásokon a kritikai elem és a kívánság, függetlenül attól, hogy mennyire jelezhető előre a választás eredménye. Biztató a jövőre nézve, hogy bár sok presszió éri a mai embert a politika, a gazdaság és a média részéről, de egyik sem döntötte el egyértel­műen a választás eredmé­nyét. Nagyon fontos, hogy nem lehet csak pénzzel, vagy direkt manipuláció útján el­dönteni a társadalom jövőjét. Nem igaz, hogy egy pártnak elegendő a jó marketing a vá­lasztás megnyeréséhez. A legfontosabb, hogy mennyire marad autonóm az egyén és a közösség. — Kicsit elkopott a min­dennapokban a polgár kife­jezés. Tulajdonképpen ki a polgár ma? — A polgár nem a közép­kor, hanem az újkor terméke. Értelmes az a megközelítés, amely nem az anyagi hely­zetből, hanem az életfelfo­gásból vezeti le a fogalmat. Ezt tette Orbán Viktor is. A polgár tehát gazdaságilag több kevesebb autonómiával rendelkező egyén, akinek független a gondolkodása: döntéseiben az egyén minél teljesebb kibontakozását he­lyezi előtérbe kötelező ideo­lógiáktól függetlenül. Fonto­sak számára a történeti tradí­ciók, a családi, a nemzeti, a kisközösségi kötődések. A polgár tehát nem magányos cowboy, aki az öklével érvé­nyesül. Jó célkitűzése a poli­tikának, hogy a gyáripari munkást is ide sorolja, hiszen a viselkedésmód felől közelíti meg a polgár fogalmát. Gáldonyi Magdolna Meghökkentő találkozó Jobb helyet aligha találhatott volna a romantikus vadász­háznál az egykori nyolcadik A osztály a 35 éves érettségi ta­lálkozó megtartására. Bizonyí­totta ezt a különleges hangu­latú vacsora, az órák óta tartó remek dinom-dánom. Matasi éppen a műremeknek számító cserépkályha tetejére hágott csárdást járni, amikor kitárult az ajtó és a küszöbről a Tán- csics-szakállú biológus Gönc- zöl kiáltása hallatszott: — Min­denki állj! Megölték Marinát... — Honnan veszed ezt a ba­romságot?! — ordította borgő­zösen a kanapéról Szénás, az újdonsült magyar farmer. — Onnan, hogy eltűnt, s vér­nyomok vannak a bejáratnál. Szénás az ajtó felé iramo­dott, de Lendvai, a sikeres gé­pészmérnök elkapta: — Nem mész sehová! Előbb kissé ren­dezzük sorainkat — mondta, és elindult a hosszú asztal felé. Öt perc sem telt el, már mindenki a magas támlájú székeken ült. Marina holland volt. Bájos és művelt, a társaság legszimpati­kusabb nőtagja, gazdag nyu­gati gyáros lánya. Lendvai előtt máig rejtély maradt, hogyan tudta ezt a gyönyörű asszonyt meghódítani az érettségi után disszidált Rékás, aki az eddigi találkozók egyikére se jött el. A mostanin pedig tíz percig sem igen tudott megülni a fenekén, amikor Csékány, a találkozók önzetlen szervezője kísérletet tett arra, hogy az osztálytársa­kat beszámoltassa életükről. Harmincöt év után Lendvainak arra a kérdésére: „hogy vagy?” foghegyről csak annyit mon­dott: Jóóól! Most szótlanul piszkálta a körmét. Csak akkor hagyta el egy lelkes „így van” a száját, amikor dr. Rettner, az osztály esze — aki nála később, már egy magyar kórház orvo­saként hagyta el az országot - határozottan kijelentette: rab­lógyilkosság történt. Hozzá­fűzte: biztosan elvitték Marina pénzét is, mert egy ilyen nyo­mor-országban még köztünk is lehetnek pénzsóvár bűnözők. Tekintete — nyilván véletlenül — esett Ábelre, az egyik kis falu papjára, akit az előző találko­zón BNV-jére támaszkodva gúnyosan arról kérdezett: ho­gyan jöhetett el ilyen kopott öl­tözékben az érettségi találko­zóra. Az egyik önkormányzat tisztségviselője, a hórihorgas Gerda most azt tanácsolta Rettnernek: ne keressen össze­függéseket az ország helyzete és Marina eltűnése között, mert az előítélet sántít. — Igen, és azt is illene észre­venni kedves Rettner úr, hogy közöttünk se mindenki sze­gény — ugrott fel dühösen Kis. Az asztalra vágott egy köteg öt­ezrest, és közölte: a találkozó költségének nagy részét nem a gazdag nyugatiak, hanem ő állta a mellette ülő két — egy­kori osztály-focista — társával. — De mi hoztuk a bort! — re- prikázott Rettner. — Igen, a bort! A piát mindig ti hoztátok, hogy aztán négyen- öten ihassatok. Rettner mondani akart va­lamit, de ekkor Juli, az osztály egykori üdvöskéje állt fel: — Én úgy jöttem az első érettségi találkozóra, hogy tor­komban dobogott a szívem. Talán kíváncsibb voltam az osztálytársaim néhány éves is­kolán kívüli életére, mint az érettségi bizonyítványomra. Teljesen kitárulkoztam, mert azt hittem: mindenki ezt teszi. De hamar rájöttem: sokakat nem érdekel a másik sorsa. A találkozókon klikkek alakul­nak, és egyesek mindenáron éreztetni igyekeznek, mennyi­vel vitték többre a többinél. A férjemet ezért nem tudom ide elcsalni. Azt mondta: nem jön, mert szeretné az osztálytársait olyan „szabadlelkű diáknak” megőrizni, amilyennek az isko­lapadban látta őket. — Ez nagyon szép és meg­ható — mondta a fuvarozó kis­iparos Burkas —, de még min­dig nem tudjuk, ki a gyilkos. Mivel én majdnem rendőr let­tem, tudom, hogy ilyenkor az első számú gyanúsított a férj... — Micsoda? — pattant fel Ma­rina férje, és egyszerre eszeve­szetten kezdett kipakolni a zsebeiből: - Tessék! Itt a ké­sem, meg lehet vizsgálni. Kü­lönben pedig tiltakozást jelen­tek be külföldi állampolgár meggyanúsítása miatt. Ilyen alapon lehetsz te is a gyilkos — mutatott a szemben ülő boltos Sárrétire, aki erre pohara tar­talmát a képébe öntötte. — De uraim! — szólt bariton hangján Rádli, a jogász. — Tud­juk, hogy bűncselekmény ese­tén mindig az az alapkérdés: kinek állt érdekében? — Nekem! — állt fel Lendvai, aki eddig különös figyelemmel, szinte rezdületlen arccal hall­gatott végig mindenkit. Mielőtt bárki a rendőrségért rohanna, kérek néhány perc türelmet. Azzal kisietett a szobából. A feszült csendet legkevésbé Sernai, a kertész idegei viselték el. Elindult az ajtó felé, amely abban a pillanatban tárult szé­lesre, amikor odaért. A küszöbön Marinát átka­rolva Lendvai állt. Az asszony a szemét dörzsölte, és bájosabb volt mint valaha. — Elnézést — mondta nagyot ásítva — megfájdult a fejem, és Lendvai úr azt ajánlotta, pihen­jek le kicsit a szomszéd szobá­ban. Mi tagadás: elaludtam... — És a vér ott, a bejáratnál? — üvöltött valaki a sarokból. — A pörköltből csorgatta ki a konyhalány a paprikás levet, amikor kicipelte a nagy serpe­nyőt — magyarázta Lendvai. — Szóval te tudtad, hogy nem történt gyükosság, és mégse szóltál? — kérdezte vész­jóslóan a fuvaros. — Nem szóltam, mert kíván­csi voltam, hogyan viselkedik nyomás alatt a nyolcadik A. — Feljelentünk tévedésben tartás miatt — így a jogász. — Ugyan, kit érdekel ez — ugrott fel a kicsit már kapatos Nutos, az anyagbeszerző — Fő, hogy itt van Marina! — kiál­totta, majd odaintett a zenész­nek. — Figyelj hermonikás: aszondja, hogy Marina, Ma­rina, Marina... Húzzad, ha mondom! Táncolni akarok... A harmonikást nem kellett kétszer biztatni. Ahogy a köz­kedvelt dallam megbirizgálta a dobhártyákat, Marina táncolva megindult a terem közepe felé. Valaki elkapta, és már önfeled­ten pörgette is karcsú testét. Példáját több is követte. Hama­rosan mindenki járta, s együtt fújták: Marina, Marina, Marina csókodra szomjazom én... A közelben egy szép agan- csú szarvas húzott el. A zenét hallva megállt, s nézte a kivilá­gított ablakot. Aztán — mintha előbb megcsóválta volna — majd hirtelen felszegte nemes fejét, és eliramodott a sötétbe. Szegedi Nándor A porcelántálon a szalonnaszeletek hamvasan egymáson feküdve körben, a széleken ölelték közre a vö­rös sonkaszeleteket. A sötétebb színű kolbászkarikák gúlába rakva középen, mint egy bizarr piramis emelkedtek. A sajtok sárgásán fénylettek a zöldpap­rikák kúpjai mellett, a dundi paradi­csomok halma az ezüst kosárban. Hamulyák a késéért nyúlt. Pengé­jén megcsillant a reggeli nap sugara, s a markolat recéje, amely valaha egy őzbak fejét díszítette, tenyerébe si­mult. Megfogta a kenyeret, szélét zsi- nóros barna kabátjához illesztette, s a kés hegyével keresztet rajzolt lapjára.- Uram áldásoddal... - mondta, s megszegte. A tenyérnyi szelet közepe, amint tányérjára fektette, remegett. Ézsiás nézte. Az jutott eszébe, mily nagy áldása Istennek, hogy ezen a he­lyen lehetnek. A kastély rézcsatornái megzöldülve, mint tetején a szélka­kas, ami mintha állandóan kiáltana, csőre tátva. Messzire látva a parkban a szomorúfűzek tetején, a víz felé, melynek ködén túl a nagy hajók jár­nak, csak kürtjeik búgása hallatszik az ámbitusig. A fehér damaszttal borított asztalon a szilvórium a kristályüveg­ben úgy derengett, mint hajnali fény. Nem volt éhes. Kuzinja jó étvággyal látott neki. Metszett falú poharát töl­tötte újra szilvóriummal, s hajtotta le egy mozdulattal, ki tudja már hánya­dikat. Érezte az enyhe bódulatot. Szüksége volt a nyugtatóra, hosszú idő óta már csak így gyógyította ma­gát. Ugyan ki értené meg baját, amit maga okozott. Abba kéne már hagyni az italozást, mert lassan arcára kiül.- Ja, barátom, a jegyesség törékeny dolog. Ki miként nyilatkozik a női nemről, elárulja, mily társaságban já­ratos. S ha valaki rossz tapasztalatok birtokában leledzik, az nem jogosítja fel, hogy gúnyolódjék más legszen­tebb érzelmein. Ehhez romlottság s a jó ízlés teljes hiánya szükségeltetik... Ézsiás maga elé nézett, de nem látta az asztalon pompázó csokrot a kecses vázában, melynek oldalán két nimfa emelte magasba kezét, és a fátyol úgy csavarodott alabástrom testükre, mint menyasszonyi csokor szárára a tüll. Ki tudja, hányadik nyara, ami csupa szomorúság. Múlt évben is augusztus majdnem ezen a napján jött a hír, ami elvitte nyugalmát. Ez a nyár is oda...- Lám, a franciáknál - folytatta ren­dületlenül Hamulyák, miközben a szalonnát vékony szeletekre met­szetne - a szigorú, gyakran zárdái ne­velés folytatásaként a szülők válasz­tanak jövendőbelit... Persze, ezzel a felelőssége is kevesebb az ifjú asz- szonynak a házasélet boldogságával szemben. S több könnyelmű meg­jegyzést hallani tőlük, n Ézsiás újra töltött mr biztosan tudta, régen el kellett \ ' Habilán mennie. Legalább is az anyja temetése után..., amikor nem volt kedvük pár vigasztaló szót mondani... Akivel ezt meg lehet tenni, azzal mindent.- Olyan megkérésnek nem szabad­na előfordulni, amely kikosarazással jár - mondta Hamulyák, miközben harapott a hegyes paprikából. Szi­szegve szedte a levegőt, s mindjárt kortyolt is a párás falú pohárból. - Minden embernek éreznie kellene, vi­szonozzák-e érzelmeit. Bár nagyon kacér nőknél tévedhetnek a férfiak. Ámbár, ha ilyet kér meg valaki, csak örülhet a kosárnak. Ézsiás felállt. Egyszerűen képtelen volt egy helyben maradni. Össze kel­lett harapnia a száját, hogy az ajkára tóduló átkokat ki ne mondja. Az indu­lat fokozatosan lett úrrá rajta, és csak nagyon távolról szűrődött feléje.- Hát nem eszel? Lassan hálni jár beléd a lélek... Míg el nem felejtem, Angliában a jegyesek eljegyzési kártya helyett aranyszállal kötik össze névje­gyeiket, és azt küldik el ismerőseik­nek. Ez nálunk is kezd elterjedni... Megindult. Szinte futóléptekkel ment a víz felé, melyről a nap felszip­pantotta a párát. A magasban sirályok ik, néha éleset kiáltottak. Mások , i, mint széles testű ladikok hin- * tak. Néha lebuktak, a vízfodrok alá. Arcát a nap felé tartotta. Érezte amint megindul a szeméből a meleg patak, s csurran sósán a szája szegle­tébe. Feltámadt a szél, s felszántotta. Rátért arra a kis útra, amely ka- nyargott a parkon át. Megindult rajta. Lába alatt ropogott a kavics, a szom­szédos tölgy magasán egy rigó kezdett rá. Trillái vigasztalón szépek, s meg­látta az ágak között. Amint fordult a szomorúfűz vékony karjain át, a zöld gyepen egy lány jött vele szembe. Járása, mint nád a szélben. Fiatal volt, akár a kelő nap fénye, ami meg­vigasztalja sötétség után a világot. Fe­jét hátravetette, barna, gyűrűs haja de­rekáig ért. Kezében könyv, melynek jelzője egy margaréta hervadt levele. Ézsiás megbabonázva nézte, amint kezét mosolyogva feléje nyújtotta.- Eljárt az idő felettem, s a szívem is beteg... - mondta.- En meggyógyítom - felelte a lány.- Hihetek neked? Több csalódást biztosan nem viselnék el...- Olvastam Volter és Griseldis tör­ténetét. Akinek tollából ezek fakadtak, tán érdemel megtartó szerelmet. Ézsiás kesernyésen elmosolyodott.- Engem magamra hagytak, hosz- szúidő után oly durván...- Ostobaság. Nézz a szemembe, érints meg. Eljöttem hozzád, itt va­gyok neked. Cserébe írj gyönyörű tör­téneteket. Örökíts meg, mert a test múlandó, miként a szépségem... Nézd, fent a fehér madarak szabadon szállnak, sokan élünk e gyönyörű vi­lágban. Érezte amint a nyaka köré fonódik két puha kar, arcán a másikét, s omlós barack nyelvét. Mellében feloldódott a jég, lassan szabadult szíve.- Hogy hívnak, leány?- Habilán. S ekkor megrázta magát. Szempil­lantás alatt gyönyörű sirállyá válto­zott. Gomb-szeme szerelmesen csillo­gott. Kiterjesztette szép szárnyait, s miközben felszállt, kiáltotta.- Ha szükséged van rám, csak hív­jál. Annyit mondj, Habilán! S én meg­vigasztallak... zsiás nézett utána, míg eltűnt a napban. Lassan megfordult, és in­dult vissza. Kuzinja rendíthetetlenül falatozott, s folytatta ahol abbahagyta. - Amikor valaki visszaadja a jegygyűrűt, vala­mennyi ajándékot illik visszakülde­nie, a levelekkel egyetemben. S csak ízléstelen emberek igyekeznek egy­másra minden rosszat kenni... Ugyan, hogy lehet visszaküldeni a verseket, mik leikéből fakadtak? - gondolta Ézsiás, de nem válaszolt. Betelepedett a székébe. Az égen szárnyaló sirályokat nézte, miközben egy nevet suttogott maga elé... Ujkéry Csaba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents