Somogyi Hírlap, 1998. április (9. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-11 / 86. szám
22 SOMOGYI HÍRLAP Színes húsvét 1998. április 11., szombat Nagypénteken szárnyalnak a hangok HÚSVÉTKOR EGYÜTT A CSALÁD Hetek óta készülünk húsvétra. Hogyan ünnepel? Mit csinál húsvétkor — kérdeztük olvasóinktól. Ifjú Bellái Zoltán - ha álma megvalósul - megreformálná a református egyházi zenét fotó: török anett Fölbúg az orgona, a sípokból előtörő hangok majd szétvetik a templom boltozatát. Ifjabb Bellái Zoltán a legszívesebben egyszerre játszik valamennyi regiszteren. A kaposvári református gyülekezet tagjai közül a legtöbben már a hangzásból tudják, hogy az istentiszteleten mikor orgonái ő és mikor az édesanyja.- Önfejű gyerek voltam, ezért nemigen hagytam, hogy tanítsanak, inkább magam próbálkoztam. Egyszer esküvő lett volna, amikor édesanyám nem volt itthon. Be kellett ug- ranom. A szertartás lezajlott, én meg az orgona mellett maradtam. Játszottam és észre sem vettem, hogy beesteledett. Csak úgy kotta nélkül, mert a kötöttségeket nem szeretem. Alighanem ez késztetett arra, hogy a zeneszerzéssel is megpróbálkozzam. A csurgói református gimnáziumban - ahová jártam és máig is visszajárok - egy remek diákszínjátszó kör működik. Ők mutatták be első színpadi oratóriumomat.- Hogyan születik meg egy dallam?- Nem tudom. A minap például Shakespeare III. Richárd- ját olvastam és pár oldal után egyszerre csak hallottam magamban egy zenét. Ilyenkor vagy futok a zongorához és rögzítem, vagy elfelejtem az egészet. Most készülő darabomból a bővebb hangszere- lésű színpadi változat mellett egy templomban előadható orgona átiratot is komponálok.- Milyen érzelmeket vagy gondolatokat akar közvetíteni?- Zenei jelképek sorával szeretném ábrázolni a - szerintem - rossz felé sodródó emberiséget. Külön szólama van például a sötétség és a világosság erőinek és az Istennek is... Ifjabb Bellái Zoltánnak lehetőséget kínáltak, hogy tanuljon tovább a németországi Dettmold zenei akadémiáján, ő azonban nem élt vele.- Én a saját fejem után megyek, s úgy gondoltam, ott hamar kicsúsztam volna a sorból. Számomra a zene csak örömforrás és lehetőség arra, hogy másoknak is élményt adjak. Viszont nem hivatás. Nekem elég az, hogy az istentiszteletek előtt és után egy trombitás barátommal együtt afféle minikoncertet adhatok, vagy hogy a templom fennállásának 90. évfordulóján tartott ünnepen saját művejet játszhattam.- Az eddigiekből inkább különcnek vélhetik, semmint igazi mai fiatalnak.- Ez csak abból a szempontból igaz, hogy sajnos a fiatalok nagy részéhez nem került közel a komoly zene. Más dolgokban - a szüleim tanúsíthatják -, velem is volt annyi gond, mint más tizenévesekkel. Szóval nagy hóhányó voltam. Túl sok bulizás, túl kevés tanulás... A Pázmányon elszúrtam egy félévet, igaz, nem is tudtam megbarátkozni azzal a hellyel. De legalább már tudom mit akarok.-Mit?- Egyelőre segédmunkásként dolgozom az egyházunk zselickisfaludi konferencia telepén. Sokba került a szüleimnek az az elpuskázott félév. Ezt le kell dolgoznom. Már nem is érzem vezeklésnek, sőt voltaképpen élvezem, hogy valami hasznosat csinálok.- Szóval „beáll a sorba’’...- Csak oda, ahová be is akarok állni. Pap szeretnék lenni. •Egy lelkészházaspár fiától ez talán nem szokatlan, szüleim mégis meglepődtek, mikor előálltam vele.- A papi hivatás fegyelmet kíván, egy húszéves fiatal pedig rendszerint lázadó.- Nekem is megvannak a magam lázadásai, ám ha indíttatást érzek valami iránt, annak mindent alárendelek. Márpedig az, hogy a nyáron felvételizek a pápai teológiai akadémián az ilyen cél. Mostanában tisztul csak le bennem, hogy apám példája mellett a csurgói református gimnázium indított el ezen az úton.- Nem ingerelnék a kötöttségek és formaságok?- Ezeket megszoktam. Igaz, szeretnék néhány reformot is, ám főként az egyházi zenében. Egy kis korszerűsítés a református egyházi zene új virágkorát hozhatná. A korái könyv szép kíséreteket tartalmaz, ám ráférne egy kis modernizálás.- Melyik egyházi ünnep üzenete érinti meg a leginkább?- Az ünnepek közt nincs ugyan rangsor, számomra mégis a nagypéntek a legfontosabb. Az orgona előtt ilyenkor tudok a legjobban elmélyülni. Ilyenkor nem létezik semmi, csak a hangok szárnyalása. Bíró Ferenc Vörös Lajosné, kutasi védőnő: - Akárcsak gyerekkoromban, most is nagyon várjuk. Ezúttal a férjem szüleinél töltjük az ünnepet. így a húsvét jó alkalom arra is, hogy találkozzon a család. Húsvétkor csak a gyerekek kapnak ajándékot, egy- másnak.nem szoktunk venni. Legföljebb húsvét hétfőn adok a férjemnek egy piros tojást, ha meglocsol. A családunkban él még a hagyomány. Özv. Csoboz Istvánné, nagybajomi nyugdíjas: - Vallásos vagyok, a húsvét a legfontosabb ünnep számomra. Elmegyek a feltámadási misére, és a hússzentelésre is elviszem a sonkát vasárnap reggel. A húsvét örömhír, Jézus feltámadását ünnepeljük. Férjem meghalt, de szerencsés vagyok, mert három gyermekem és öt unokám van. Rendszeresen meglátogatnak, így húsvétkor sem leszek magányos. Magyar Lajos, csornai telepvezető: — Csendesen ünnepelünk, mivel 84 éves édesanyám a napokban halt meg. Megviselt, az ünnep így a szokásosnál is nyugodtabban telik el. A húsvét az elmélyülés, a gondolkodás időszaka most. Szabó Tiborné, hetesi nyugdíjas: - Misére megyek. Részt veszek a feltámadási körmenetben, és vasárnapi misén is ott leszek. Ez a legnagyobb ünnep, lélekben is felkészültem. A házi asszonyi teendőkről sem feledkeztem el; várom lányomat és az unokámat. Hétfő este pedig a helyi nyugdíjasok összejönnek, ahol közösen ünnepelünk. Dede Attila, kaposvári közterület-felügyelő: — Nagy a vendégjárás, rokonok, barátok jönnek hozzánk. A húsvét ezért is kedves ünnep számomra. Időben megvettük a nélkülözhetetlen húsvéti „kelléket”: a sonkát, a tojást, és a vendéglátáshoz szükséges élelmet. Az ünnepi ebéd várhatóan sült csirke lesz, amire hivatalosak a gyerekek is. Tóth Sándor, kaposvári vállalkozó: — Mindenkinek vettem ajándékot húsvétra. Az ünnepi hangulat most is csodálatos élmény számomra. Jó, hogy együtt lehetünk. Az ajándékozást nem viszem túlzásba, használható, praktikus tárgyakat vettem. A húsvét arra is jó, hogy meglátogassuk egymást. Húsvét hétfőn a keresztgyerekek családja keres föl minket. Együtt ebédelünk, s a délutánt pihenéssel töltjük. Csapó László, hetesi technikus: — Az ünnepre hetek óta készülünk. Talán 30 ezer forintból megússzuk. Nagy a család, sok ajándékot veszünk. Két gyermeket kerékpárral lepjük meg, ami majdnem tíz ezer forint. A húsvéti sonka saját nevelésű malacból lesz, így olcsóbb, mint ha boltban vennénk. Kristóf István somodori gépkocsielőadó: — Hagyomány a családi találkozó. Az idén mi utazunk el két komámhoz, s nekik viszünk ajándékot. Komatálat is készítünk, ami évtizedes hagyomány. A keresztgyerekek csokinyuszit, pénzt, narancsot kapnak, s a család együtt fogyasztja el az ebédet. Nálunk ez régi hagyomány. Örülök ennek, mivel jobbára ilyenkor találkozik a család. Árbogás József né, zselicszentpáli hivatalsegéd: — Anyósomtól kapjuk a házi sonkát. Ajándékvásárlásra legalább 10 ezer forintot költünk: a keresztgyerekek mellett fiamnak és lányomnak is vettem játékot és cipőt. Örülök, ha kedveskedni tudunk. Amikor a harangok Rómába mentek C sípős hideg szél fújt, bebújt a gallérok mögé, felborzolta a hajakat és belekapott a kabátszárnyakba, s lebegtette őket. A sok feketefelöltős komoly ember, ahogy fejüket leszegve előre igyekeztek,mint megannyi reppenésre kész varjú, kik éppen szárnyaikat próbálgatják, hogy szelekre telepedve itt hagyják ezt a cudar világot. Kopogtak a cipősarkak a kockaköveken, s fénylő üzletek pompás kirakataiból a gazdagság üzent. De hiába, mert a márciusi tél rosszkedvet hozott. Elege volt már mindenkinek s még azoknak is, akik jól fűtött szobákból, csak az ablakokon szemlélték a didergő rügyeket. A hóvirágok a bokrok alján elrejtették fejecskéiket, a nagy házak udvarainak kertjeiben. S a barkák sárgás bolyhái fázósan bor- zolódtak, mint tojásból bújt kiscsibék háta, amikor az ágak egymásba kapaszkodtak. Ézsiás összébb húzta a kabátját, s még egy pillantást vetett a parkolóban hagyott autójára, mint aki tán utoljára látja, hisz nem tudhatni, hogy a tolvajok figyelmét elkerüli-e. Megszólalt a fő téren a Bazilika óraharangja, s amint kiütötte a bongó négyet, galambok raja reppent a rozsdabarna párkányokról, fel a magas ég felé. Zengett a tér és ők nem lelvén Jákob lajtorjáját, egy szép ívű körrel telepedtek vissza a helyükre. Topogva tollászkodtak, egy-két pely- het veszítve, melyek mint kései bagófejű havak hintáztak alá, az utca forgatagára. Felette a kastély csipkézett gótikus homlokzata, s csapott tetején a lán- dzsás torony, mintha az egész környéket vigyázná. A kavargó szürke fellegek hasukat eresztették, viselősen hordták terhüket, mintha attól félnének, hogy a magas villámhárító beléjük hasítva, kidönti éretlen magzataikat. Újra megrohanta az a különleges érzés, amit nem tudott mihez hasonlítani, mint amikor először elhatározta, felkeresi azt a helyet, ahol századokkal előtte laktak. Mindez már csak mese, tán igaz se volt, hiszen oly régen bezárultak a cintermek színes ablakai, s fordították a pajzsot visszájára, hogy mindezek már csak a könyvekben fellelhetők, és a megsárgult családi iratok közt, s lehet, hogy csak neki számít. Annál is inkább, mert ez egy másik ország nyelvében és lélekben is. A kaput kőoroszlánok őrizték, úgy trónoltak az oszlopok tetején, mint a piramisok előtt a híresek. S a repkény a megzöldült csatorna szélén megkapaszkodva, miként egy különleges háló szőtte be a falakat, csak épp az ablakoknak hagyva helyet. Mint középkori lőrések tekintettek a világra, mondhatni egykedvűen, hisz annyiféle utcát és ember láttak már, hogy újat mi hozhatna. S a nap vörös korongja csúszott lassan a torony mögé, miként fösvény rejti pénzét, arany dukátját setét zsebe felé. Szemből egy szerzetes jött, barna csuhája szegélye a nedvességtől feketére vált, s mint egy alul hordott sötét glória, himbálózott lábainál. Kezét a ruha ujjába rejtette, s derekán az elszürkült kötél boga térdét verdeste. Tonzúráján, mint kristályok,megcsillantak a cseppek.- Laudétur...-In eternum - felelte, s haladt tovább fejét fel sem emelve, s saruja nyomán, jégvirág-tövis rajzolatok maradtak. Ézsiás megragadta a koppantó rézgyűrűjét, s megrántotta miként a sípét szokás a lokomotívban elől, ha túl nagy a rohanás, miközben a monstrum dübörögve robog tovább. Csak, hogy itt az időt állítaná meg, s forgatná vissza kerekét, előhíva az árnyakat, a fóliások közül. A hangra nemsokára csoszogó lépések közeledtek. Aztán a kis kémlelő ablakban megjelent egy ráncos arc, s a dús fehér szemöldök közül kifakult szem vizsgálta, miközben szenvtelenül kérdezte.- Bitte...- Entschuldigung, ich möchte... hogy magyarázzam meg...- Lehet magyarul is - jött a felelet, s ő elképedt, hogy itt a messzeségben ez az aggastyán... de aztán megemberelve magát eldadogta, hogy a kastélyt szeretné megnézni, ha nem túl alkalmatlan az idő. Habár tudja, ez nem a vizitek órája. Különösen így csütörtökön, a Nagyhét közepén, amikor minden ember, ha nem is jó keresztyén, de egy pillanatra magába száll. S nem vétkezik, nem mulat, csak fohászkodik. De sokat utazott, s ideje kevés és jó oka van rá, hogy egyszer végigmenjen a termeken, s a hűvös folyosókon. Egy pillantást vessen a kápolna tabernákulumára, s talán még a könyvtárszobában... A nyugvó nap sugarai megcsillantak a kilincsek gombjain, s a falakat borító intarziák kacskaringóin. Az ónkeretes ablakszemek, mint a megvilágított díszlet, valószínűtlenül li- lás-sárgás fényben derengtek. S az egyik tárva. A párkányára hajolva kilátott az épülettömbökkel határolt udvarra, amelynek közepén a hatszögletű kútkáva felett, feketén ölelkeztek a kovácsolt vasak, formázva girlandokat és virágokat. Mellette ült egy foltos dándog, visszavágott fülét hegyezve ß fejét félrefordítva figyelt felfele. S ő tudta, hogy szólítsa.- Bobó! - kiáltotta. A kutya felállt, csonkolt farkát szaporán csóválva kettőt vakkantott, melyet mint ágyúlövést visszhangoztak a. falak. Az öreg, ki mögötte állt, fogatlan ínyét mutatja - tán mosolygott - s bólintott.- Még a Nagyságost ösmerte... - s mutatta az utat tovább. Át a termeken, ahol a vörös, kék s zöld selyemtapétákon embernyi festmények mutatták az éltes urakat és matrónákat, kik nagy komolyan néztek vissza rá. Hiába kutatta, hogy tán valamelyik cinkosan csippent szemével. Behallatszott a nagy órának ütése, a hangszilánkok ezüstösen koccantak a blonden keretekhez. S ekkor érezte a jácint illatát, amit egy hűs fuvallat becsempészett az ódon falak közé. A Kapellében, egy szál gyertya égett az oltár előtt, s felette a csipkézett tartóban a bíborszínű örökmécses lángja vibrált, hirdetve, hogy van, ami sose múlik el. Beült az első padba, kezét összekulcsolta, s nézte a képet, a Megváltót miként vették le a keresztről. Már a pacibulumtól megszabadultak a fehér kézfejek, s vajon hova tűntek az ormótlan vasszegek, s a félre csuklott fej tövisek marta homloka fölül az aranyszínű glória.- Uram, tán érettem is meghaltál a kereszten - sóhajtotta. S amint oldalra tekintett, meglepődve, látta, hogy fekete ruhában s szőke haján csipke kendő, egy asszony ül. Kezében csont borítású imakönyve. Szemükből a sugarak fókuszba gyűltek, s összefonódtak.- Istenem... melyik ősanyám? Ily szépek voltatok, de kár, hogy nem élhettem köztetek. - A felelet nagyon távolról érkezett.- Mi mindannyian ott vagyunk veled, most és mindörökkön, ha hallgatsz a szívedre. Amint feléje nyúlt, hogy megérintse, mint a napsugarait magába gyűjtő színes szappanbuborék, a kép szertefoszlott. Csak egy villanásra látta, az örökmécses lilás táncában, mint távolodik a jázminok felé. Megszólalt a harang, immáron ezen a napon másodszor hallja, de azt is tudta, hogy most egy darabig nem konganak. Rómába szállnak, s majd ha feltámadt az Úr... glóriakor szombaton. Alleluját bonganak. Bár a látomás eltűnt, de most erősen hitte, nem volt hiába. Amint becsukódott utána a kastély kapuja, s gyulladoztak az esti fények a hideg tavaszban, alább hagyott a forgalom. Nyugalom szállta meg, s magával vitte az égő viasz illatát, remélve a feltámadást. Ujkéry Csaba
