Somogyi Hírlap, 1998. március (9. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-14 / 62. szám

Kisdiákok a nagy célokról A haza minden előtt? Nemzeti ünnepünk küszöbén két kérdést tett fel hatodik és nyolcadik osztályos diákjai­nak házi feladatként Farkas Jánosné vízvári magyartanár. A két kérdés így hangzott: Mit Jelent neked a haza? és Mit jelent neked március 15-e? A válaszadók hatodikos és nyolcadikos vízvári diákok. Én egy hatodik osztályos tanuló va­gyok. Egy kis faluban élek a Dráva- folyó partján. Itt, nálunk tiszta a le­vegő, a folyók, tavak nem olyan szennyezettek, mint a nagyobb vá­rosokban. A közbiztonság nálunk sem jó. Sőt, egész hazánkban nem. Sok a bűnözés, a lopás, a gyilkosság. Ebben az országban viszont sok szép nevezetesség is van. Rengeteg emlék maradt fenn a szabadsághar­cokról, forradalmakról, háborúkról, mivel mindegyik elég sok volt ha­zánkban. Magyarország, bizony, nagyon sok viszontagságot megélt. Ilyen például az 1848-as forradalom és szabadságharc, melynek 150. év­fordulóját ünnepeljük már. Ebben az időben, 1848 körül, a politikusok még komolyan gondolták, amit csi­náltak, és tettek is valamit hazáju­kért. Március 15-én mi az iskolánk­ban mindig ünnepélyt szoktunk tar­tani. Itt az általános iskolás gyere­kek verseket mondanak. Én is mon­dok. Idézek belőle: „AranyJánosiPacsirtaszóthallok megint Pacsirtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már Dalolj, tavasznak hírmondója, te, Dalolj, te kedves kis madár. ” Nálunk és a környező falvakban ilyenkor az utcán zászlókat tűznek ki. Azok a gyerekek, akik az iskolá­ban verset mondanak, a művelődési házban is előadják műsorukat. Ezen a napon emlékezünk március 15- éről és a márciusi ifjakról. Ez nem­csak nálunk van így, hanem egész Magyarországon. Ilyen az én orszá­gom. Vannak jó és vannak rossz tu­lajdonságai, de én azért nem cserél­ném el egyik országra sem a hazá­mat. Hatodik osztályos tanuló vagyok. Egy kicsi faluban élek a Dráva-part mellett. A vízvári általános iskolába járok tanulni. Magyarországon a környezet sem valami elfogadható, mert az emberek megszennyezik a Földet, ahol mi élünk. A mi hazánk­ban is van sok alkoholista, drogos. Majdnem minden házban nagy gond a pénz, mivel a gyerekeket is iskolába kell járatni, és ehhez is elég sok pénz kell, és ez is a szülők, gondja, hogy előteremtsék. Az isko­lás gyerekek verssel készülődnek március 15-re, például egy idézet Petőfi verséből: „Ezernyolcszáz­negyvennyolc, te csillag.” Éz az ün­nep az országnak is elég nagy. Az utcák kis zászlókkal vannak tele március 15-én. Versekkel emléke­zünk meg Petőfi Sándorról, Jókai Mórról és a többi személyről. Ha volna választásom, hogy elmenjek-e idegen országba vagy itt maradjak, akkor az utóbbit választanám. Hatodik osztályos tanuló vagyok. Egy kis faluban élek a Dráva folyó közelében. A környezet és a levegő nagyon jó, már amikor nem füstöl­nek az utcán. Magyarország városai szennyezettebbek, mint a falvak. Hiszen ott gyárak működnek, és sokkal több ember él ott. A csalá­dokban az örökös téma a pénz. Minden nagyon drága, és egyre többe fog kerülni. A mi hazánk már nagyon sok háborút megélt. Mi is nemsokára megemlékezünk az 1848-as forradalomról. Március 15- én mindenki ünneplőbe öltözik. Az utcákon zászlók díszlenek. Mi, gye­rekek nagyon készülünk az ünne­pélyre. Versekkel emlékezünk meg Petőfiről, Jókairól és a többi sze­mélyről. „Minden szavuk égzengés volt.” Magyarország nekem nagyon sokat jelent, hiszen itt születtem, és itt is fogok meghalni. Hatodik osztályos tanuló vagyok, egy kis faluban élek. Bár nem sokat értek a politikához, annyit igen, hogy nem minden van rendben eb­ben az országban. Most készítettek egy felmérést, hogy egyre több a fia­tal korú alkoholista, és egyre szegé­nyebb hazánk. Míg a politikusok bezsebelik a milliókat, addig százak halnak éhen. Mi még csak elva­gyunk valahogy, de mi van azokkal, akiknek nincs mit enniük, és nincs hol aludniuk? Ez a nagy kérdés, amire, persze, a választ még nem tudjuk. Ne csak mindig a szomorú dolgokról beszéljünk, közeledik egy ünnep. Egy ünnep, amelynek kö­vetkezménye 150 évvel ezelőtt vér­fürdő volt. Ez az ünnep március 15- e, egyben vidám, de szomorú nap is. Vidám, mert nyertek a föllázadók, akik egy jobb hazát szerettek volna, és szomorú, mert a csatatereken ez­rek haltak meg a hazáért, a szabad­ságért. Most már nemzeti ünnep ez a nap, az emberek megemlékeznek róla. Az iskola is megemlékezik, a gyerekek pedig verset mondanak, így fejezve ki hálánkat azoknak az embereknek, akik meghaltak a ha­záért. Végül idézek egy versszakot, melyet Petőfi írt: „Könnyű bánni külső ellenségeinkkel, ha kivesznek belső bitangok... félre most, lant... futok a toronyba megkondítom azt a vészharangot!” Hatodik osztályos tanuló vagyok. Sok háborút, harcot élt már meg ha­zánk. A közbiztonság akkor sem, és most sem a legjobb. Petőfi, Vörös­marty, és a többiek ennek érdeké­ben megfogalmazták a tizenkét pon­tot. Kölcsey Ferenc megírta a Him­nuszban, hogy mennyi keserűség volt. „Most rabló mongol nyilát zű- gattad felettünk, majd töröktől rab­igát vállainkra vettük” - írta. Most is sok nyomorúság van. Gyerekeket rabolnak el, ölnek meg. Ez sok rosz- szat tesz március 15-ének. De azért ez mindannyiünk ünnepe. Az em­berek gyászolják a márciusi forrada­lomban elesetteket. Öltönybe öl­tözve gondolnak arra, hogy talán egyszer rájuk is ez vár. Nem tudni. 1-50 év után lehet, hogy még rosz- szabb lesz a helyzet. Nem lesz pénz, mert a pénzért egyes emberek ölni képesek. Lehet, hogy nem is lesz 150 év múlva Magyarország. Az emberek elmennek más orszá­gokba. Nem akarnak ilyen veszélyes hazában élni. Én nem megyek el in­nen soha. Ha harcolni kell, hát har­coljunk. Előre magyarok! „A síkra magyarok, fegyvert ragadjatok, hazánkat újra meg kell váltani. E drága föld színét ' borítsák szerteszét ' 'pártütők véres csontjai (Vörösmarty Mihály: Harci dal) Mit jelent nekem a haza? Szinte semmit. A haza egy olyan fogalom, mely az embernek olyan helyet je­lent, ahol szívesen látják, szeretik és ahol boldog. Ez a magyarok 99,9 százalékáról nem mondható el. Hi­szen az emberek nagy része mun­kanélküli, csavargó, alkoholista. Ezen nem is lehet elcsodálkozni, hi­szen ilyen árak, adók és fizetések mellett nem nagyon lehet jól élni. Magyarországon már szinte minde­nért fizetni kell. (Lehet, hogy jövőre már a levegőért is!) Az emberekből már kihalt a hazaszeretet, pedig nem a hazát, hanem a politikusokat kellene utálni. 1848. március 15-én már valakik megpróbáltak javítani az ország helyzetén, sajnos, nem sikerült ne­kik. Hol van manapság „egyenlőség, testvériség?!” Vagy például: „a cen­zúra eltörlését” - ez még 150 év után sem teljesült. Én nem tudom, de néha úgy tűnik, hogy az úrbéri vi­szonyok egy része még mindig ér­vényben van. Azt nem tudom, mi­lyen magyarnak lenni, mert nem él­tem még más országban, ezért nem tudok viszonyítani máshoz. De biz­tos, hogy vannak jobb és rosszabb helyek is. Minden magyar hazája ez a kis ezeregyszáz éves ország Európa kö­zepén. Ez az ország Magyarország. De nem mindegyik magyar szereti a hazáját. Ezért sokan, mert nem látva jövőt ebben a kis országban, más jövőt keresvén, új országokba ván­doroltak. S azok, akik itthon marad­tak és vállalták a következménye­ket, ma csalódással élnek a hazá­ban. Mert a történelem során orszá­gunk sok sérelmet szenvedett. Min­dig a gonoszok mellé álltunk, s mel­lettük harcoltunk. Aztán, amikor a gonoszok ellenünk fordultak, mert mi jók akartunk lenni, és a jók párt­jára akartunk állni. De ez mind csak akarat volt! A jók minket gonosznak tartván elutasították a nekik nyújtott kezünket. így a gonoszok mellett kellett harcolunk és sokezer ember életét sikerült kioltanunk. Ezért a jók nem szeretnek minket. Még ma is érződik ez a helyzet, hogy a mi országunk a rossz oldalon harcolt. Ezt a súlyos terhet hazám, a mi ha­zánk még sok száz évig a lelkén fogja cipelni. Én egy nyolcadik osztályos lány va­gyok. Magyarországon élek, Somogy megyében. Távol a zajos és veszélyes nagyvárostól. Ez a környezet nekem nagyon tetszik: csendes, szép, tiszta. El sem tudnám képzelni az életem máshol; főleg más országban. Ez a falu nem nagy, de lakosai békében élnek, az én családom nem gazdag, de szegénynek sem mondható. Min­dennap van az asztalon kenyér és étel, de amikor nincs, akkor is össze­tart a család. Az itteni emberek jóra- valóak. Az én életcélom az, hogy si­keresen el tudjam végezni azt az is­kolát, amelyet választottam. Ha ez megvan, akkor szeretnék egy biztos, és jól fizető állást magamnak, ha lesz családom, akkor biztos hátteret tud­jak biztosítani gyermekeimnek és szeretteimnek. Nemsokára itt van március 15-e, és elgondolkodik az ember azon, hogy lesz-e még ilyen az életben. A régi időben, akik nagy embernek vallották magukat, azok is voltak, mert tettek valamit a hazáért. De a mai emberek, akik ugyanezt vallják magukról, azok nem tesznek semmit a hazáért. És még annyit, hogy nekem megfelel ez az ország és nem szeretnék máshol élni. Nyolcadik osztályos tanuló vagyok. Somogy megye déli részén, egy Víz­vár nevű kis faluban élek, nem messze a Dráva folyótól. Életcélom az, hogy el tudjam végezni a magam által kijelölt iskolát. Ha pedig elvég­zem azt az iskolát, egy jó munkahe­lyet szeretnék találni. Minden évben megünnepeljük március 15-ét. Ta­lán a magyar események közül csak március 15-ét jegyezte föl a történe­lem. A magyar körülmények nem jók, mert Európa majdnem összes országban nem szívleli a magyaro­kat. Olyan országban szeretnék élni, ahol jók az életkörülmények és a munkahelyen kapott fizetés is meg­felelő. Persze, abban az „álomor­szágban” a természeti adottságok kitűnőek legyenek. Ehhez a képze­letbeli országhoz Magyarországot nem lehet hasonlítani. Hát én egy jobb, emberségesebb országban szeretnék élni. Én egy 14 éves nyolcadikos tanuló vagyok. Magyarországon, azon be­lül Vízváron lakom. Szeretek itt lakni, mert szép itt. Életcélom egy­előre az, hogy elvégezzem majd a szakmunkásképzőt. Felszolgáló szeretnék lenni. Azután pedig egy olyan állást szeretnék, ahol jól fi­zetnek. Manapság ritka az ilyen! Jó is, meg rossz is magyarnak lenni. Mert a körülvevő országok 90 száza­léka utál minket. Alig tudunk ki­menni külföldre, vagy ha mégis, ak­kor mindenhol megaláznak ben­nünket. Lehet, hogy a „múltban” rá­szolgáltunk erre. De ma már lehet­nének „kedvesebbek” is velünk. Mert azt nem nézik, hogy mi min­denkit beengedünk az országba és eltartjuk őket, hogy itt mindenki azt csinál, amit akar. 1848. március 15.- ére szerintem az egész ország büszke. (Még jó!) Az a forradalom az igazságért küzdött. Akik ott vol­tak, büszkék lehettek magukra. Ta­lán soha többé nem lesz ilyen. (Bár, ki tudja.) Olyan országban szeret­nék lakni, ahol jó a fizetés, nincs munkanélküliség. Szóval: egy jobb országban jobb volna élni! Én egy 8. osztályos, Magyarorszá­gon élő gyerek vagyok. Somogy me­gye egyik kis falujában élek. Az életcélom, hogy hasonló faluban lakjam és legyen jó állásom, olyan, amit szeretek is. De kétlem, hogy ilyen lesz a mostani körülmények­hez viszonyítva. Szerintem szép ünnep március 15-e, akkor legalább tettek is valamit az emberek. Az ak­kori politikusok jobban tudták a dolgukat, nem mint a mostaniak. Én olyan országban élnék, ahol a poli­tikusok értelmesebbek, nem lenne annyi szenvedés. Hát nem csodál­kozom, hogy annyi ország szid minket, magyarokat. Ez az ország már akkor tönkre lett téve, amikor mindenkit befogadtunk. Nagyon kí­váncsi vagyok, lesz-e még arra példa, hogy tesznek valami értelme­set a politikusok a mi kis hazánkért. Én egy nyolcadik osztályos lány va­gyok. Nagyon szeretek Magyaror­szágon élni, hiszen itt a szülőha­zám. Én egy egyszerű családi kör­ben élek. Szüleim kissé vagyonos családból származnak. Életcélom az, hogy doktornő legyek, és segít­sek a betegeken, na meg persze, hogy jó tanulmányi eredményt érjek el. Elvárásaim, hogy legyen munka­helyem és jó munkabért kapjak. Nekem nagyon sokat jelent március 15-e. Akkor a nép összejön, hogy le­gyen ünnep azokért, akik már meg­haltak a háborúban. Hát, ha lesz még ilyen, akkor áldjon meg min­denkit az Isten! Én nem tudnék más országban élni, mert már megszokó tam és nem tudok elszakadni a szü­lőhazámtól. Én nyolcadik osztályos tanuló va­gyok. Vízváron lakom, elég jó kö­rülmények között élek. Életcélom az, hogy, aki tanul az általános is­kola után 3-4 évet, annak legyen egy normális munkahelye, és ne az le-j gyen, hogy elvégzi az iskolát és ott! áll a nagy semmi közepén. Éhezik és a munkanélkülije még arra is alig elég, hogy az asztalra ételt tegyen. Főleg, ha van családja: 2-3 gyerek! Annak ruhát kell venni, vagy ha to­vábbtanul a kollégiumot, az iskolát is kell fizetni, ráadásul még zseb­pénzt is kell neki adni. Március 15-é volt talán az a nap, amikor „az em­berek harcoltak a hazáért”. Nem úgy, mint most! A politikusok egy­mást cibálják, mindenbe belema­gyaráznak, nem érdekli őket, hogy az emberek munka nélkül vannak, éheznek, sőt egy csomóan kerülnek ki az utcára koldulni. Magyarország akármilyen is, de én szeretek itt élni. Hogy lesz-e még itt háború? Lesz-e itt még igazi forradalom? „A feladat csupán az volt, hogy vessék papírra azt, ami a jelzett témáról az eszükbe jut. Némelyik válasz megdöb­bentő. Tisztelettel: Farkas Jánosné” Kisdiákok március 15-i emlékezése

Next

/
Thumbnails
Contents