Somogyi Hírlap, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-06 / 4. szám

1998. január 6., kedd SOMOGYI HÍRLAP A MEGYE ÜNNEPE 11 S z akác skir ály ok Királyi étkek FOTÓ: LANG RÓBERT Az andocsi barokk Balogh Krisztina vagyok. Ti­zenhat éves. Somogy megyé­ben, egy kis faluban, Ando- cson élek szüleimmel és öt testvéremmel. Itt jártam isko­lába és itt nőttem fel. Falunk életében nagy jelentőségű templomunk, amely már év­századok óta áll, és úgy tartják számon, mint a hazai barokk művészet legértékesebb kin­csét. A templom legrégibb ré­sze az egykori kegykápolna legalább ötszáz esztendős. A 15. század vége felé épült. A török korban készült el a templomhajó. A 17. század­ban - 1638 körül - a jezsuita atyák itt kezdték meg műkö­désüket. 1716-tól ferences at­yák szervezték meg a búcsú­járó helyet, ők kezdték meg építeni a mai templomot. Az ősi kegykápolna lett az új templom szentélye. Miért búcsújáróhely An- docs? A Szűz Mária csodája ma­gyarázza ezt: A kegykápolnát és a Szűz Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló kegyszobrot a mohácsi vész körüli időben egy viharos délutánra követ­kező éjjel angyalok hozták el Kalocsáról és tették le az an­docsi domboldalon, mert a ka­locsaiak nem becsülték meg. Ez a szobor azóta a főoltár éke. A kész templom szentelé­sekor ünnepi ruhába öltöztette Széchenyi Katalin grófnő 1747-ben. Azóta a templom­hoz tartozó kolostor egyik szárnyában Mária-ruha gyűj­temény jött létre. (Ma 200-nál is több ruha van.) A ruhák fo­gadalmi ajándékok. A szobor minden második pénteken másik ruhát kap. A ruha színe igazodik az egyházi év liturgi­ájához. Karácsonykor, hús- vétkor, Mária-ünnepeken fe­hér, pünkösdkor, nagyhéten, a vértanú szentek ünnepein pi­ros. Adventben, nagyböjtben lila, a halottak napján fekete. Az andocsi templom a je­zsuita atyák érkezése óta plé­bánia és kegytemplom. Az Is­tent kereső emberek, a plébá­nia hívei mellett, messzi vi­dékről több mint három év­század óta, nagy tömegben ke­resik fel a templomot. Ez a za- rándoklat-búcsújárás napja­inkban is tart. Ma már nem gyalog, hanem elsősorban au­tóbuszon, személyautón ér­keznek a hívek és az érdeklő­dők, határon, sőt tengeren túl­ról is. Mária-öltöztetők Meg kell emlékeznünk a templommal összeépített ko­lostorról. Az 1730-as évek ele­jén készült. Egy emeletes, alá­pincézett épület. A Dunántúl legszebben megépített feren- •ces kolostora. Az egész épüle­tegyüttes az egyház kezelésé­ben van. Az általános iskola négy osztálya, konyha, torna­terem, könyvtár is helyet kap benne. A kultúrtermet a mártír bí­borosról: Mindszenty József­ről, a klubhelyiséget Szent Im­réről nevezték el. A két holdas „Zarándok­udvaron” nyolc éve lelkipász­torunk egy „Zarándokházat” építtetett 35 hellyel és kiszol­gáló helyiségekkel. Az iskolai szünet idején ez lett a szegé­nyebb plébániák részére hitta- nosok és ministránsok nyaraló helyet. Szólni kell Andocs lelki- pásztorairól is. Talán elég lesz a két utolsót megemlíteni: a 12 évvel ezelőtt elhunyt Kelemen Gábor Alánt és a már 11 éve itt működő Szabó Imre esperes plébánost. Összesen 47 évet szolgáltak Andocson. A mostani lelkipásztor Szabó Imre esperes-plébános. Öt és féléves andocsi működé­sét az állandó készenlét, újjáé­pítés és restaurálás jellemzi. FOTÓ: LANG RÓBERT Andocson az a szóbeszéd járja, hogy elődei 50 év alatt nem tettek annyit a búcsújáró helyért, mint ő öt év alatt. An­docson ő tette pár év alatt nemcsak a Dunántúl, de az or­szág legismertebb búcsújáró helyévé. Sokszor elmondta már: „Nekem sok pótolni va­lóm van, mert kispap álmaim elgondolásaiból az elmúlt negyven év alatt keveset való­sítottam, valósíthattam meg.” Azóta nemzetközi táborok: a kölni ifjúsági ház, a Haus Al­tenberg kétszer rendezett itt if­júsági találkozót. Az egyház­megye öt év óta itt rendezi az ifjúsági találkozóit. Szegény sorsú magyar és erdélyi gyerekek ingyenes tá­boroztatása, sok országos ka­tolikus rendezvény zajlott le egy évtized alatt Andocson. Úgy érezzük, nem kell szé­gyenkeznünk senki előtt sem - mondják az andocsi fiatalok nagyon sokan -, akik felsora­koznak lelkipásztorunk mö­gött. Ez büszkeségünk és úgy érezzük, hogy kötelességünk is. így tehetünk valamit egy­házunkért és hazánkért, és le­szünk méltók őseink szelle­méhez! Balogh Krisztina Andocs Mathiász János Kertészeti Szakközépiskola Balatonboglár A budai udvar szakácsai - vagy még inkább szakácsdinasztiái - Somogyország szülöttei voltak évszázadokon át. Nagyszaká­csinak az 1400-as évek köze­pén már városi kiváltságai vol­tak. 1446-ban már két templom állt, az egyik Szent Domokos, a másik Mindszentek tiszteletére. Településünk kuriózuma, hogy mind a mai napig itt élnek a királyi szakácsok leszárma­zottjai, akik nevükben is hor­dozzák származásukat, így pél­dául: Kövér, Szita, Bárány. Innen az ötlet: a kizárólag Nagyszakácsira jellemző kul- túrtörténetileg hiteles hagyo­mány felelevenítése és megőr­zése a Királyi Szakácsok Nyomdokán rendezvénysorozat létrehozásával, melynek kö­zéppontjában a szakácsművé­szet és az étkezési kultúra ke­rült. A nap központi eseménye a „Királyi Szakács” cím elnyeré­séért folyó szakácsverseny, amely korabeli feltételek sze­rint zajlik. Hogyan? A reggeli órákban megér­keznek a versenyzők, a szaká­csok, és folyamatosan jönnek az érdeklődő emberek. Az ünnepélyes megnyitó és egyházi áldás után elfoglalják helyüket a szakácsok és kuk­táik. Hozzálátnak a középkori ét­kek elkészítéséhez. Munkáju­kat egész nap figyelemmel kí­sérheti a közönség. A helyszí­nen kialakított kemence skan­zenben különleges ételek illata és látványa kerül az érdeklődő emberek elé. Kismesterségek jelenlegi művelői: a kovács, a csipke­verő, fafaragó, az agyagos, a bőrdíszműves, seprőkötő mun­káit lehet megtekinteni. Néze­lődni lehet a falu ideiglenes helytörténeti múzeumában. A népi udvarokban, melyet Nemesvid, Zalakomár, Vése, Nagyszakácsi faluk képvisel­nek, régi és helyi ételeket kós­tolhatnak az emberek. Délután 5 órakor a szakácsok a zsűri elé teszik remekművei­ket. A zsűri jelentős szakembe­rekből áll. A bírálat után - fel­vonulás keretében - megterítik a királyi asztalt, mely mindenki számára megtekinthető. A szakácsok számára szak­mai megbecsülést jelent az itt szerzett elismerés. A Királyi Szakácsok Nyomdokán nevű rendezvény tűzijátékkal ér vé­get. Már 1414. szeptember 16-án Speyerben kelt címeres nemes levelében Zsigmond király és császár Eresztvényi Pál fiának, Ferencnek különleges és hű szakácsának - specialis et Fide­lis coci nostre maiestatis -, és már említett testvéreinek, roko­nainak, s unokatestvéreinek, Fehéregyházi Lászlónak ne­mesi címert adományozott. Beszélő címer ez a javából! A címerpajzs alján veres láng­nyelvek csapnak fel; pirongatni hivatottak a felettük félhold alakban elhelyezkedő csukát! Magyarországon az volt a szokás, hogy négyszögletű asz­talnál étkeztek. Mindent lében szolgáltak fel, a mártások pedig az ételek minősége szerint kü­lönböztek egymástól. Kedvel­ték a libát, kacsát, kappant, fá­cánt, foglyot, seregélyt. Szíve­sen fogyasztották a szarvas- marha, bárány, sertés, halak, kecske húsát. A vadfélékből pedig az erdeinek nevezett vaddisznó, szarvas, őz húsa a király, s udvar legkedveltebb eledele volt. a magyarok vala­mennyien egy tálból ettek. A falatok kiszedésénél és a hús evésénél villát nem használtak. Minden magyar egy-egy szelet kenyeret tartott a kezében, és arra vette ki a közös tálból a megkívánt falatot. Ezt aztán da­rabokra szedte, és ujjával emelte szájához, az ételek tála­lása során főképen bő fűszeres lében úszkáló húsokat szolgál­tak fel. A fűszerfélék közül a szegfűszeget, gyömbért, fahé­jat, sáfrányt, szerecsendiót használtak. A zöldségfélék kö­zül frissen sütve vagy fony- nyasztva a hagymát kedvelték. Nagy volt a becsülete a hazai gyümölcsök közül a szőlőnek, szilvának, dinnyének, körtének. A XV. században Budán a na­rancs, citrom, aszalt füge nem­csak a palotában, de a városban is ismert volt. A krónika a tej­termékek közül a sajtféléknek sokaságát is’ feljegyezte. Ezeket a hagyományokat és ismereteket felhasználva ké­szültek fel a mai szakácsok a „Királyi Szakács” cím elnyeré­séért folyó szakácsversenyre. A legelső alkalommal 1993- ban megrendezett szakácsver­seny győztese: Makarész Mik­lós királyi szakács.- Az összegyűjtött informá­ciók és ismereteim alapján, sa­ját receptet alkottam. Az étel­nek „Királyi süveghús” nevet adtam. Királyi süveghús: Hozzávalók: 1 1/2 kg marha vastaglapocka, 10 dkg fehér szalonnal, 3 főtt és 1 nyers to­jás, késhegynyi bors, fél citrom héja, csipet szerecsendió, 2 ba­bérlevél, egy kevés majoránna, 3 dkg zsír. A húst előkészítjük,a közepét kivágjuk úgy, hogy a hús vé­kony zacskóforma legyen. A kivágott húst a szalonnával megdaráljuk. Belekeverjük az apróra vágott főtt tojásokat, a nyers tojással és a fűszerekkel összekeverjük. Ezzel megtölt­jük a zacskót, és a végét bevarr­juk. A zsírban elősütjük, majd a babérleveleket és majoránnát hozzáadva készre pároljuk. A zsineg eltávolítása után vékony szeletekre vágva tálaljuk. Kö­retként idénygyümölcsök pá­rolva, sült alma, vagy aszalt gyümölcsök párolva. Kőműves Linda Nagyszakácsi általános iskola Tapsony Az pasz terebélyes tölgyeket fel­váltják a sudár, eget karcoló fe­nyők, melyek örök pompájuk­ban tündökölnek. A hótól ágaik egyre-egyre lejjebb hajolnak, talán a régi tűlevelekért nyúl­nak a föld felé. A fenyvest igen benőtte a szeder szúrós indája. Halk vaddisznóröfögés hallat­szik beljebbről a fenyves mé­lyéről, talán kevés kis tengerit keres a szórón a hó alatt. Az út egyenetlen, de a vízmosásokat a fehér takaró teljesen elfedi. Lejjebb lépünk az útról a fák közé. Kicsi ágakon elhagyott madárfészekből csak egy ha­talmas hógolyó látszik. A fákon az ágak a fagytól igen könnyen törnek. Újra az útra megyünk, mely teljesen belemélyül a fák gyökerei közé. A horgas igen emelkedik, aztán lassan enyhül, majd a világos tisztásra köny- nyedén besétálunk. A hó egy járásnyira le van taposva. Az erdész biztos innen figyeli a vadakat. A tisztás szélén áll a les, alatta egy kis pad, asztallal. Jó érzés újra leülni. A csősz­// oz kunyhótól már jó pár kilométert megtettünk a mély hóban. A kézzel faragott kulacs újra elő­kerül a vadásztarisznyából. Pi­ros a színe, édes az íze, a bor té­len melegíti az erdőjárót. A szél enyhén lengedezni kezd, majd egyre erősödik. Süvítését mind jobban erősödő robaj töri meg, majd kifut a tisztásra egy bak. Rozsdabarna szőre meg-meg- csillan az enyhén sütő napfény­ben. Mivel a szél felénk fúj, a szép állat így nem érezheti a mi szavunkat. Furcsán bámul, de mivel nem talál veszélyesnek minket, elkezdi a havat leko- tomi, hogy egy kis avart rág­hasson ebben az Ínséges idő­ben. Mivel a próbálkozása si­kertelen, így odébbáll. Mi csak meredünk utána a sűrű hulló hóban, az akácosban hamar el­tűnik a szemünk elől. A kutya mindebből semmit sem lát, mi­vel az asztal alatt hever, a ma­gas hó pedig mindent eltakar. Csak a távolból hallatszó erős robajra kapja fel a fejét, és for­gatja lekonyult füleit. Nem érzi értelmét annak, hogy nagy haj­szába keveredjen, ezért vissza­fekszik. A nyitott kulacsból még mindig fel-fel csap a gő­zölgő bor, de már egyre keve­sebb van. A kezet már annyira nem melegíti, de még mindig jólesik finom édes íze. A hó to­vább hullik. Piciny csillagai egyre jobban eltakarják nyoma­inkat. A tisztáson álló em­lékmű, mely a település történe­tének tanúbizonyságát mutatja, gyönyörű fehér köpenybe bur­kolódzik. A látvány feledteti a tatárjárás szörnyű borzalmait, a falu pusztulását. A fagy egyre vicsorgatja fogait, ezért lassan indulunk tovább a pincék felé, hogy újra vissza érjünk drága meleg otthonunkba. De az út még mindig hosszú. Egyre job­ban elnehezedik a csizma, a ka­bátot mind inkább betakarja a hó. A pincék combjairól nyílik a legszebb kilátás a Balatonra, a ködbe burkolt Tihanyi-félszi­getre. A rianástól meg-megsza- kított jégen már-már alig van­nak. Sötétedik. Kigyúlnak a fé­nyek a házak ablakaiban. Mintha sok-sok pici csillag tö- mörödött volna egy helyre. Az utat is bevilágítják az oszlopok, mint valami vékony gyertya, csak a szára nem olvadozik. Fénye meg-megvilágítja piciny pelyheket. Az utcák már egé­szen kihaltak, csak egy-két ku­tya ugatja a holdat, melynek aranysárga kiflije homályos fényt bocsát a hóra. Itt-ott egy­két hóember meredten bámul a hóesésbe. A madáretetők kihal­tak, a macska sem ólálkodik ott. Ő is inkább a pattogó tűz mellett nyújtózik, játszik a nagymama gombolyagával. A házak, mint valami nagykobol- dok, ülnek egyhelyben, kémé­nyükből gomolyogva száll fel a füst. Lábunk alatt még mindig ropog a friss hó. A hóesés elállt, a sárgán izzó csillagok tisztán láthatók. Az öreg temp­lom körül gyöngybagoly köröz. A reflektorvény meg-megza- varja, azután visszaszáll a sötét harangtoronyba. Barátomtól elbúcsúzva már egyedül kanya­rodok be az utcába. Házunk ab­lakából aranysárga fény szűrő­dik ki. Otthon már vár az est­ebéd. Szabó László Zamárdi Szőcsénypusztai Erdőgazda­sági Szakmunkásképző Iskola S zülőföldem a Balaton déli partján terül el. Szép tájba burkolódzik a község. A hatalmas tölgyes egész a tóig lenyúlik. Télen, mikor már a fák alatt az aranysárga levélta­karót felváltja a hófehér sző­nyeg, a vidék egészen megvál­tozik, elcsöndesedik. Szeretek ilyenkor az erdőben járni. Néha egyedül, de legtöbbször a bará­tommal. szeretem, mikor hó hullik az égből, és nesztelenül száll a cinege szőlőtőkéről sző­lőtőkére, mikor élesen fütyül a fülembe a szél, s mikor a télnek hideg takarója úgy összefagy, hogy szinte a tetején lehet futni. A meleg otthontól nehéz eljutni a csendes rengetegbe, hol a fák is úgy hallgatnak a nagy fehér­ség alatt. Mindig a hosszú sző­lősorok között megyünk, ahol a vadak csakúgy suhannak a so­rok között, hogy szem azt ne­hezen követi. Szökell a hóban a foxi, csak a két füle látszik. Lé­pést ugyan nehezen tart a ha­talmas koronát hordó herceg­gel, de még sokáig csahol a ' nagy messzeségbe. A hó csak hullik, homályossá teszi az egész tájat. A csőszkunyhó tete­jéről jól lehet látni a Balatont, melynek sikamlós tükrén faku- tyáznak az öregek, korcsolyáz­nak a fiatalok. Újra a szőlősort böngészve a távcső párásodó lencséjén át a hóba, ott szürkél- lik egy didergő futóbajnok. A kutya csaholására hatalmas vargabetűt leírva eltűnik a so­rok között. A hidegre való te­kintettel előkerül a kis tarisz­nyából a kulacs, benne a jó fa­héjas forralt bor. Az elgémbe­redett ujjakat kioldja a fagy kínzó láncai közül. Az erdő már nincs messze. Ismét nekivá­gunk a mély hónak, hogy mö­génk kerüljön a magtört takaró. A kabát egyre nehezedik, a tél szimbóluma minket is el akar takarni, színes öltözékünket már-már egészen elborítja. Az erdészeti útra érve könnyebb a járás, a lovasszán már megtörte a fehér szőnyeg egybefüggősé- gét. Az út egyre kanyarodik, két oldalán hatalmas tölgyek, mintha őrök lennének, megné­zik kit is engedjenek be társaik közé. Az út elágazik, jobbra le a szóróhoz. Tovább a hó ismét érintetlen. Csak pár vad nyoma látszik, de a hó már azt is kezdte eltemetni. Lassan emel­kedni kezd a csapás, és a ko­i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents