Somogyi Hírlap, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-29 / 279. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1997. november 29.,szombat Pulitzer díjas Zichy dédunoka Csicsery-Rónay István 43 év után tért haza Zichy Mihály a magyar rajzművészet legnagyobb mestere, négy cár udvari festője 1880-ban tért haza Zalára, ősei házába. Születésének 170. évfordulója alkalmából, a közelmúltban emlékműsort rendeztek a Tab melletti kisközségben. A nyolcvanéves Csicsery-Ró- nay István a művész dédunokája mindössze hatvannak érzi magát rendkívüli életúttal büszkélkedhet. Ősei nemesek voltak. Az érettségit követően 1941-ben barátaival alakította meg a Teleki Pál munkaközösséget, amely náciellenes, a demokrácia megvalósításáért küzdő szervezet volt. Részt vett az 1944-es ellenállási mozgalomban, majd a felszabadulás után bekapcsolódott a kisgazdapárt munkájába. Ott a külügyi osztályt vezette. 1945 elején az elsők között letartóztatták és kéthónapi fogság után bíróság elé került. Két évre ítélték, ebből nyolc hónapot töltött le. Szabadlábra helyezését követően nyugatra emigrált. Az Egyesült Államokban telepedett le. Az első időben a Szabad Európa Rádió tájékoztatási osztályán dolgozott.- Külföldön elvégeztem az egyetem könyvtár szakát - emlékezett vissza Zichy dédunokája. - Amikor a rádió osztálya New Yorkba költözött, én nem mentem velük. Beléptem a marilandi egyetem könyvtárába, ahol 23 évet dolgoztam. A sors iróniája - az oroszok miatt hagytam el az országot -, hogy az orosz könyveket nekem kellett katalogizálni. Később nyugdíjba mentem és szabadon dolgoztam mint publicista és folyóirat szerkesztő. Folyamatosan harcoltam ifjúkori eszményeimért: a demokratikus és független Magyarországért. 43 évi emigráció után 1990 áprilisában jöttem haza. 1993-ban kaptam meg a Pulitzer-díjat az emigráció alatt végzett publicisztikai munkáimért: a könyvkiadás mellett ugyanis külföldi folyóiratokba is rendszeresen írtam cikkeket. Csicsery-Rónay István- Mit tud a dédunoka a világhírű festő és rajzművészről?- Harmincéves koromig egyik fő érdeklődési köröm Zichy tevékenysége, útjának megismerése volt. Külföldre távozásom előtt kezdtem meg a művész iratainak összegyűjtését. Az volt a tervem, hogy könyvet írok róla. A múzeum - amelyet apám rendezett be - lenyűgözött, Zichy művei, felfogása pedig mély nyomokat hagyott bennem, mert az emberi jogokért, az erőszak ellen, az emberi méltóság érdekében végezte művészi munkáját. Emiatt sokan támadták, azt mondták: kevésbé festő, mint filozófus. A romantika kora pedig - melynek ő is gyermeke volt - a művészetek, az irodalom, a zene és a filozófia közötti határokat elmosta...- Kötődik valamelyik Zichy alkotáshoz?- Hogyne. Amit korábban nem láthattam - a Szépművészeti Múzeumban összegöngyölve tárolták - a Pusztítás géniuszának diadala. Ez a mű összegzi Zichynek a világról alkotott véleményét. A képen mindaz látható, amit eszmei alapon hirdetett: az erőszak és a háborúellenességet. Ez a festmény közreműködésemmel került a zalai emlékmúzeumba. így természetesen ez áll hozzám a legközelebb.- Működik a Zichy Alapítvány. Mi a célja?- A tabi önkormányzattal a kilencvenes évek elején hoztuk létre. Mint dédunoka ugyanis azt szeretném, ha Zichy jelentőségét az alapítványon keresztül is köztudottá tennénk hazánkban és a világon. Oroszországban, Franciaországban, Angliában vagy Skóciában... Zalán mintegy 25 festménye található. Ez a legnagyobb festészeti kiállítás, amely a művésztől létezik. Jövőre várhatóan egy hatalmas festménynyel bővül majd a múzeum. Erzsébet királyné Deák Ferenc sírjánál című kép restaurálás alatt van. Alapítványunk is egymillió forinttal támogatja a helyreállítását. A pénz gyűjtése folyik, s ha marad a restaurálásból, akkor azt a múzeumra költjük.- Mit jelent önnek Zala?- Mindig ezt a kis települést tekintettem lakhelyemnek. Szellemi köldökzsinór, az ami a birtokhoz köt. Amikor külföldről hazajöttem, azonnal felkerestem. Zalán vagyok otthon. Az itt élő lakók közül szoros a kapcsolatom Petrus Magdával, aki a múzeum jelenlegi gondnoka. Anyámnak csaknem a nevelt lánya: az ő anyja volt itt a gondnok, amikor anyám volt a múzeum igazgatója. így régóta kapcsolatban állunk.- Úgy tudom, jelenleg is aktívan dolgozik.- Igen. Folytatom a könyvkiadói munkát, illetve négy alapítványom is van, amivel mindig sok a tennivaló. Ezenkívül Cserenyei Gézával megírtuk a Kisgazdapárt szétzúzása című kötetet. Hamarosan megjelenik. A Nagy Ferenc volt miniszterelnökről szóló dokumnetumfilm részére pedig a korszak jellemzését végzem. Két kötetem megjelenése is várható 1998-ban: az egyik Adjuk vissza népünknek a történelmet, a másik Tizenkét sorsfordító kortársunk címet viseli. Ezen felül havonta cikkeket is írok.- Van önnek szabadideje? Mivel tölti azt?- Kevés. Elsősorban hangversenyekre járok, mert a zenét nagyon szeretem. Anyám kiválóan zongorázott, lányom - aki Brüsszelben él - csellista, de a fiamék is játszanak különféle hangszereken. Néha színházba is eljárok, ám az utazásokra ma már kevés idő jut. Korábban a világ több mint ötven országában jártam. Az igazi kikapcsolódást, a pihenést azonban Zala, az emlékmúzeum jelenti. Krutek József Most még talán nem késő... Lezajlott a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségének (POFOSz) V. Kongresszusa. Budapesten, a Magyarok Világszövetsége székházában, a nagyterem előtti térség is tele volt fogolytársakkal, a vendégekkel, az elektronikus és a nem elektronikus sajtó dolgozóival. Somogy megyei küldöttként én is részt vettem a kétnapos rendezvényen. Egy kicsit újraéltem az 1956-os forradalomé s szabadságharc napjait. Ez a lelkes gárda ma is ugyanolyan töretlen hitű, mint a nevezetes történelmi időben. Csak elszo- morítóan öregek, rokkantak, betegek. Az általános elnökhelyettesnek megválasztott volt rabtársam, Vasvári Vilmos is nagyon megváltozott. Alig ismertem fel, pedig 1958 március-áprilisában a Mosonyi utcai Központi Büntetésvégrehajtási Kórházban az én cellám lakója volt ő is. Volt, aki két bottal jár már. Csak úgy záporoztak az időközben elhunytak nevei. Köztük igazi, jó barátaim, rendkívüli és remek emberek. Máig a hatása alatt vagyok. Az az összkép, amit a fiatal, fürge, ügyes tv-sek láthattak és láttattak is, lehangoló, szívszorítóan fájdalmas volt. Ha a szünetekben egy-egy csoport valahol összeállt, ott 150-200 év börtön társalgóit egymással. BedőMiki legyintett: „Mi száznál többen voltunk, amit kaptunk, az sokkal több ezer évnél!” Az ember el sem hiszi, hogy egy ilyen, a világtörténelemre alapvető, nagy hatást tevő hazafias megmozdulás ennyivel többet „hoz” megtorlásban, mint Haynau generáfeldmarsall megtorló bosszúhadjárata 150 éve. Ez sokszorosa a Kossuth Lajosék vezette szabadságharc utáni megtorlásoknak szabadságvesztésben is és kioltott életekben is. És ezek az emberek máig is nyomorban élnek, igazi kárpótlást nem kaptak. Kossuth obsitosai 1867 után - tehát az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után 18 évvel már megbecsült emberei voltak a hazának. Díjtalanul utazhattak az akkori MÁV vonalain össz- vonalas szabadjeggyel, közgyógyellátásban részesültek valamennyien, nemzeti gondozottak lettek. A „mieink” pedig csak úgy tudnak gyűléseket tartani, ha a meghívottak 70 évesnél mind idősebbek. Nekik ugyanis nem kell fizetniük a tömegközlekedési eszközökön. Tíz év múlva ez az egész beteg, öreg csapat csak emlék lesz! Ezt állapítottuk meg Duray Miklóssal, ahogyan végignéztünk a gárdán. Voltak ott Erdélyből, a régi Magyarország elszakított területeiről, Európának szinte minden államából, az Amerikai Egyesült Államokból, Kanadából, Ausztráliából, a világ minden tájáról. Az USA-beli küldött egymillió-öt- százhuszonnégyezer ott élő magyar nevében szólt hozzánk. Volt valami halálhangulat a levegőben, a néha izzásig he- vülő lelkesedés mellett. Egyik újból felismert fogolytárs szavait idézem: „A legnagyobb különbség 1848-49 és 1956 konzekvenciái között az, hogy 150 évvel ezelőtt nem működött labanc állampárt, Hambsburg Elnyomás Pártja” - mondta maró gúnnyal. Egy biztos, hogy lassan nem lesz kitől bocsánatot kérniük a bűnösöknek, megkín- zóinknak. Finoman, túlságosan kulturáltan ment végbe a szörnyű megtorlás ellenére a rendszerváltás. Borisz Jelcinék törvényen kívül helyzeték a bűnös SZKP-t, fejet hajtott - nem némán! - a 301-es és az 298-as parcella kopjafái előtt. Nálunk egy picit többnek kellett volna történnie. Vagy a taktika az, hogy hadd teljék az idő, ha mind elpusztultak, nincs rájuk semmi gondunk?! Nem hiszem, hogy jó politizálás lenne ez! Az utódpártnak ezt meg kellene gondolnia minél előbb. Ha egyetértenek velünk, ha nem - mégis valamit tenniük kell az igazságszolgáltatásért. Lehetetlen, hogy ennyi idő eltelte után azt is ki kelljen mondani, hogy a hatalom megszerzésének és főleg megtartásának művészei végleg leírták 1956 hőseinek amúgy is már elöregedett, elhasználódott csapatának töredék-maradványát. Talán még nem nagyon késő a még élő pár ezer ember sorsán segíteni! (enyhíteni). Ujságh Tibor megyei POFOSZ-küldött Ötvenhat évvel ezelőtt indult a frontra az egykori kaposvári péklegény Töltött káposztás csomag 1941 november 3-án indult el az a katonavonat, amely Ukrajnába vitte Berdicsevig a kaposvári 6. gyalogezred 2. zászlóaljának somogyi bakáit. Köztük volt Karai Sándor, a kaposvári péksegéd is, aki az év augusztus 1-jén 23 éves korában pót- tartalékosként vonult be. A kerékpáros hírvivőként, majd pékként, később tábori postásként szolgált honvéd, tizennégy hónap múltán tért vissza alakulatával, hogy aztán néhány hónapos itthoniét után már a 2. hadsereggel ismét a frontra induljon, mint haditudósító. Harminchat hónapot, négy kemény telt töltött a fronton.- Úgy tapasztaltam, hogy a második világháborús visszaemlékezésekben, a magyar baka emlékének ápolásakor kevesebb szó esik azokról a katonákról, akiket 1941 őszén vittek ki Ukrajnába - kezdi a hetvenkilenc éves törékeny termetű, de ma is mozgékony és tervekkel teli Karai Sándor. - Pedig hát mi is nagyon kemény időszakot éltünk át abban a tizennégy hónapban. Megszállási feladatokkal bíztak meg bennünket. Ennek ellenére nekünk is voltak veszteségeink. A századunknak úgy negyede halt meg. Közülük néhányukra még név szerint ma is emlékszem. Csetei János tizedesre, aki verset írt a közel nyolcszáz kilométeres menetelésről. Ebben még az én nevemet is megemlítette: „A bomba egy szép napon becsapott, megjött a Karai és parancsot hozott, hogy a' Do- nyecknél áttört a muszka...” mondja fejből a tipikus háborús katona verset. - Áztán ott halt meg Juracsek Gyula honvéd is, akinek a halotti értesítőjére azt írta a tábori lelkész, hogy az istentelenekkel vívott harcban fejlövést kapott és hősi halált halt. Kiérkezésüket követően iskolai végzettségének köszönhetően először hírvivői feladatokat kapott. Akkoriban a gyalogos bakák között nagy szó volt a négy polgári. Összekötő volt a zászlóaljuk és az elöljáró között. Amikor lehetett, akkor biciklivel, ha rossz volt az út akkor gyalog.- Egyszer egy kicsit berezel- tem: egy erdőn kellett átmenni, egy német szekér konvoj jött velünk szembe. Alig távolodtunk el tőlük pár száz méterre rajtuk ütöttek a partizánok. Akkor villant át az agyamon, hogy mi is az orruk előtt jöhettünk el. Pék mesterségét is kamatoztatta. Egy faluban, Szeredina Budán sütötte a kenyeret baj- társainak.- Meglehetősen sajátságos volt a kapcsolatom a helybéliekkel. Egy paraszt családnál laktam. Kezdetben kicsit tartottam tőlük, hiszen a közelben partizánok voltak. Minden nap vittem a családnak kenyeret meg konzervet. így aztán megvoltunk egymással. Sokszor ők keltettek, hogy mennem kell kenyeret sütni. Az orosz tél ezt a zászlóaljat is keményen próbára tette. 1941. j anuár 31 -tői Sándor napjáig, március 18-ig több száz kilométert tettek meg, hogy Harkov alá érve harcba vessék őket.- Volt olyan nap, hogy alig öt kilométert tudtunk megtenni a nagy hóban. A hosszú gyaloglás során sokak lába lefagyott. A menetelés során egyszer megkérdezte Kárpáti főhadnagy, hogy van-e kedvem lovagolni? En örömmel mondtam igent, mivel már nagyon fáradt voltam és rettenetesen fázott a lábam is. Akkor leszállt a lováról. Néhány kilométer után rájöttem, hogy miért volt olyan önzetlen a parancsnokom. Á ló melegítette ugyan belülről a lábam, kívülről azonban nagyon fázott, mivel nem mozgott. Féltem hogy lefagy, ezért inkább visszaadtam a lovat. Tizenkét pár lova volt a századnak. Mikor kimentünk Ukrajnába olyan erősek voltak, alig tudtuk őket visszafogni. Ott aztán úgy leromlottak, hogy sorban le kellett lőni valamennyit. Az akkori szabályok szerint a ló bőrével el kellett számolni. így aztán a nagy hidegben megnyúzták szegény párákat. Nagyon kemény időszakot éltünk át. 1942 tavaszán vontak ki bennünket a Harkov környéki harcokból. A hosszú gyaloglás közben az egyik pihenő alkalSomogyi bakák az orosz télben mával távolból porfelhőt láttunk. gondoltuk, hogy valamilyen katonai alakulat. Vén Géza őrnagy zászlóalj parancsnok úgy döntött, hogy megváijuk őket. Óriási örömünkre és meglepetésünkre egy Kaposvárról a Donhoz indult alegységgel találkoztunk. Meséljetek, milyen a háború! - érdeklődtek. Nem tudom hányán jöttek vissza közülük. Persze, voltak nyugodtabb időszakok is. Én már akkor is szerettem a zenét. 1942 nyarán cigarettáért „vettem” az egyik faluban egy gramofont és néhány orosz hanglemezt. Napközben általában nyugalom volt. FOTÓ: KARAI SÁNDOR Én ekkor hallgattam ezeket a lemezeket. Egy nap vagy tízszer elhangzott a „Vörös Moszkva” kezdetű dal. Talán a partizánok is hallgatták. Este aztán jött a csete-paté. Nagyon sok emléket őrzök erről a tizennégy hónapról. A legemlékezetesebb édesanyámhoz kapcsolódik. Úgy egy hetet kórházban töltöttem, mert megfagyott a lábam. Egyszer csak egy csomagot kaptam, melyet édesanyám küldött. Benne a hidegben csonttá fagyott harminc darab palacsinta és egy dobozban pedig töltött káposzta volt. Stikel János
