Somogyi Hírlap, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-22 / 247. szám
1997. október 22., szerda SOMOGYI HÍRLAP ESELYEK 13 Szívzűrök a régiós együttműködésben Dr. Papp Lajos szívsebész fotó: török anett Rossz lépésnek minősítette a kaposvári kardiológiai osztály megszüntetését dr. Papp Lajos pécsi szívsebész professzor. Azt tartaná kívánatosnak a betegek érdekében, ha visszaállítanák a szívgyógyászati osztályt, és az nem rivalizálna, hanem együttműködne a mosdósi osztállyal. Dr. Papp Lajos szívsebész, április elsejétől a pécsi szívsebészet igazgatója, és tanszékvezető egyetemi tanárként a zalaegerszegi szívsebészeten is dolgozik. Ez az osztály most a Pécsi Orvostudományi Egyetem szívsebészeti tanszéke. Azt mondta, hogy az egyetem vezetésének döntése nyomán egészséges kapcsolat alakult ki a két centrum között. A zalaegerszegi kórház szívsebészetét tanítványa, Alotti Nasri vezeti. — A pécsi egyetemre haza jöttem, hiszen innen indultam, itt voltam fiatal orvos — mondta a Somogyi Hírlapnak dr. Papp Lajos. — Nagy szeretettel fogadtak az egyetem vezetői és a tanártársaim, de ennél fontosabb volt számomra, hogy elnyeljem a zalaegerszegi és pécsi szívsebész-kardiológus kollégák támogatását, mert csak ennek birtokában lehet magas színvonalú munkát végezni. Boldogan mondhatom: bírom a bizalmukat. Hálás és egész életemben lekötelezettje vagyok ugyanakkor Zala megyének, ahol az országban elsőként, a zalai polgárok és a zalaegerszegi önkormányzat támogatásával, megyei kórházban is létrejöhetett szívsebészet. Ezért Zalaegerszeget sem fizikailag, sem érzelmileg el nem hagyom. Ennyivel tartozom a zalai népnek. — Milyen feltételek mellett működik a két centrum? — A technikai feltételek Zalaegerszegen sokkal jobbak egy európai színvonalú feltételrendszernél, s a pécsinél is. Ám éppen azért hívtak az egyetemre, hogy az építészetileg már álló, öt szintes szívsebészeti centrum szakmai felszerelését irányítsam, s az ott dolgozókat is megnyerjem a munkára annak érdekében, hogy egyetemi keretekben ez a központ is európai színvonalú legyen. — Köztudott, hogy Magyar- országon a szívműtétek száma nem elégíti ki az igényeket; az európai átlagnak csak a töredékét tudják elvégezni. Annak ellenére, hogy a szív- és érrendszeri betegségek halálozási listáján világelsők vagyunk. A dél-dunántúli régióban párhuzamosan működő' két centrum javít-e majd a helyzeten? — A pécsi centrumban eddig 190 szívműtét történt, ebből 147 nyitott volt. Alapvető változás a központ átadása után várható, amely alkalmas lesz az évi ezer nagy szívműtét elvégzésére. A zalaegerszegi szívsebészet pedig a jövő évben éri el működésének maximumát. Ott két műtő, Pécsen pedig három szolgálja az ellátást. Zalaegerszegen mintegy 650 az elvégezhető nyitott szívműtétek száma, így a két centrumban az ezredforduló táján 1600-1700 ilyen beavatkozást végezhetünk. A régió 1,6 millió lakosát figyelembe véve,— ami egymillió lélekszámra vetítve — 500-600 nyitott szívműtétet jelent — az újszülött kortól az idős korig, európai színvonalú ellátást biztosíthatunk a dél-dunántúli embereknek. Részt vállalunk ugyanakkor Vas és Veszprém megye, illetve az egész ország szívbetegeinek ellátásából. — Milyen lehetőség adódik a régiós együttműködésre a kardiológia és a szívsebészet területén? — Azért Mosdóson szerveztük a konferenciánkat, mert óriási gondokat látunk Somogy megyében, ahol a szív- és érrendszeri betegségek az összes megbetegedés hatvan százalékáért felelősek, a Kaposi Mór megyei Kórházban megszüntették az önálló kardiológiai osztályt. S, mert a várható betegforgalom hatvan százaléka is az ilyen betegek közül kerül ki, nem nélkülözheti ezt. Van a dolognak egy másik oldala is. Régiót csak akkor lehet szervezni, ha a „tábornokok” információ és hatalom birtokában vannak. Nem várható el egy belgyógyásztól, hogy a szívbetegeket teljes szívvel-lélekkel képviselje a régióban. Ha ez nem változik meg, nagyon nehéz helyzetbe kerül a megye. Pedig abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a megyei kórházban működött egy aktív, és elfogadható távolságban egy rehabilitációs kardiológiai osztály. Ez volt az ideális ahhoz, hogy a szívbetegek teljes körét ellássák. Az előzményeket ismerve mondom: a személyi problémákat el kell felejteni és a szakmára kell összpontosítani. A konferencián tájékoztattuk a megye vezetőit, orvosait arról, hogy mi történik akkor, ha a kórházban nem lesz szívgyógyászati osztály. Az volna jó, ha a kaposvári és a mosdósi osztály nem rivalizálna, hanem harmonizálna egymással és ha mindkettőt dr. Rostás László mosdósi kardiológus szakfőorvos, országosan elismert szakember vezetné. Szeretném ehhez megnyerni a megye illetékeseit, mert ennek hiányában a szívgyógyászati ellátás ugyancsak fél lábon állna Somogybán. — Volt egy szép tervük, amelyet a kaposvári kórház mellkassebészetével közösen valósítanának meg. — Nem mondtunk le róla, de először az épülő szívcentrumra kell összpontosítanunk. Ha elkészül, ezt a lépést is meg kell tenni. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a kardiológiai-szívgyógyászati ellátás harmonizál. A mellkassebészekkel való együttműködés egy szakmailag kívánatos, de mindenképpen „második lépés” lesz. Várnai Ágnes ISKOLAI GONDOK Az esélyegyenlőség Talán soha nem kezdődött ennyi ellentmondással az iskolai év, mint a mostani, az égető gondok közül legtöbb szó az anyagiakról esik a családban és iskolában egyaránt. Két út látszik megoldásnak. Egyik: szükséges a szülők nagyobb mértékű áldozatvállalása gyermekeik taníttatása érdekében. A másik: a társadalom (állam és önkormányzat) nagyobb segítséget ad a rászoruló családoknak. Abban lehet szerepe iskoláknak, szülőknek, iskolaszékeknek, hogy körültekintéssel, igazságosságra törekedve juttassák el a valóban rászorulóknak a segítséget. Azt, ami most telik a közös kasz- szából. Nehogy újra az „egyenlősdi” érvényesüljön a könnyebb megoldás kedvéért. Persze, az is előfordul, hogy éppen a nagy keresetű szülők „sírnak” a legjobban az iskolai terhek miatt, s követelnek támogatást, az „alanyi jog” révén. Hol van hát a magasztos közteherviselés eszméje és gyakorlata? Nem kellene társadalmi méretekben érvényesíteni? Nagyon egyet lehet érteni a felelős politikusokkal, hogy akármilyen nehéz helyzetben van az ország, nem mondhatunk le gyermekeink eredményes neveléséről, s nem kallódhat el egyetlen tehetség sem. Más problémák is nehézzé teszik ezt a tanévet: a kialakult iskolaszerkezet és a nevelés-oktatás tartalmi problémái. Nehéz megtalálni a megfelelő iskolaszerkezetet, mert nem ismerjük gazdasági fejlődésünk holnapját, nem tudjuk, hogy milyen képzettségű emberekre lesz szükség. Megszülettek a törvények, közoktatásról, felsőoktatásról, szakképzésről, és megszületett hozzájuk a sokat emlegetett nemzeti alaptanterv (NAT). Most ismerkedik vele pedagógus és szülő, dolgozzák ki ennek alapján a helyi terveket, programokat, mert 1998-tól be kell vezetni az iskolákban. Az viszont már tény, hogy túlságosan sok színűvé vált az iskolarendszer, pedig még a 8 osztályos mellé ezután kellene kiépíteni a 10 osztályos rendszert. De már ma is gond, hogy a szaporodó 8 és 6 osztályos gimnáziumok elviszik az általános iskolából a tehetséges tanulókat, meg a jó anyagi helyzetben élő szülők gyermekeit - a 4., illetve a 6. osztály után. Akik maradnak, azok hogyan veszik fel a versenyt a továbbtanulásban, az „elitiskolákból”, 8 és 6 osztályos gimikből kikerülőkkel? Hogyan érvényesülhet így az esélyegyenlőség? Hiába szerepel e szép elv a törvény bevezetőjében, ha a törvény egésze, meg a kialakult valóság éppen kizárja ennek érvényesülését. A törvényalkotók és szakemberek közösen formálhatják ki a jobb megoldásokat a következő években. Csak utalásként: a legtöbb nyugati országban szakítottak a korai szelekcióval. A tankötelezettség határáig, a 14. vagy a 16. évig együtt nevelik a különböző társadalmi rétegekhez tartozó és különböző képességű gyermekeket. Mire törekedjen az iskola és a család ebben a nehéz helyzetben? A megfelelő partnerkapcsolatra a szülők és a pedagógusok között. Alapvető, hogy egymás munkáját jobban megismerjék, a gyermek érdekében. E közös munkában sokat segíthet a kölcsönös tisztelet, megbecsülés,a törekvés egymás tekintélyének a növelésére. Hadd utaljunk néhány gondra. Még az elsős, másodikos gyermekkel sokat foglalkoznak, s tartják a kapcsolatot a tanítóval. Ahogy nő a gyermek, csökken az érdeklődés iskolai élete, problémái iránt. Pedig rászorulna bizonyos otthoni segítségre, meg vannak olyan problémák, amelyeket a pedagógus csak a szülő segítségével oldhat meg. Az is tapasztalat, hogy a nevelésben túlzottan középpontban vannak a nők -anyák, illetve pedagógusnők. A nők veszik ki a részüket a nevelésből, ők járnak szülői értekezletre, ünnepségre stb. Pedig nagy szükség lenne a férfiak, az apák nagyobb mértékű részvételére. Ez más mintákat és más módszereket is jelentene a nevelésben. Világtendencia, hogy azok az országok váltak fejletté, virágzóvá, ahol egyre magasabb az általános műveltség, ahol érték a tudás. Nálunk is szükséges lenne elfogadtatni gyermekeinkkel, hogy egész életükre előre gondolva: érdemes és szükséges a minél több tudás megszerzése, a tanulással elsajátítható műveltség. Hiszen nemcsak nemzetünk felvirágzása függ ettől, hanem egyéni boldogulásuk is. Prózaibban szólva: ha munkanélkülivé válnak, magasabb műveltség birtokában könnyebben tudnak új szakmát kitanulni, gyorsabban tudnak átállni más életpályára. Akármilyen nehéz időben a pedagógus az iskolában teszi a dolgát, tanít-nevel, személyiségeket fejleszt, csoportokból közösségeket formál. Mit is segítsen ebben a szülő? Közös erőfeszítéseket, a tőle telhető erkölcsi és anyagi támogatást a gyermekek fejlesztésében. Hogy valóban egyetlen tehetség se kallódjon el a nehéz gazdasági helyzet miatt, hogy minél több kiművelt emberfő gazdagítsa nemzetünk boldogulását, jövőjét. Dr. Szeléndi Gábor „Kis falu, kis forradalom” — Csakúgy, mint a valóságban. Kikiáltották a Berettyóújfalu és Vidéke Köztársaságot, menten az ENSZ gyámsága alá is helyezték. A város határában volt egy katonai repülőtér, ott kiképzett katonák tartózkodtak, onnan akarták megverni a szovjet hadsereget. — Szavaiból szomorkás humort érzek kicsendülni. Visszatetsző, ha én az akkori kisgyerek most föltételezem, hogy 1956 Magyarországán a fenséges társult a provinciálissal, a nagyszerű a kisstílűvel? — Uram, ez volt a forradalom! Mondok egy példát. Gáborjánban megalakítottuk a Községi Forradalmi Őrséget. Én, mint az MHSZ lövészszakosztályának helyi vezetője ünnepélyesen átadtam a szervezet egyetlen leventepuskéját, s került valahonnan ' '' •> ' két fegyverre madzagot kötöttünk, hogy éjszakánként vállon hordva vigyázhassuk a határt. Addig járőröz- tünk, mígnem november 3-án érkezett a hír Debrecenből, hogy dübörögnek a szovjet tankok. — Ezzel ért véget a Gáborjáni Forradalmi Bizottság története? — Még volt egy szép utójátéka. Tudtuk a rádióból, hogy a pesti népnek nincs ennivalója. Szereztünk egy teherautót a téesztől, megpakoltuk krumplival, kenyérrel, szárnyasjószággal, s a nélkülöző fővárosba vittük. — Volt egy tragikus utójáték is. — Ha akkor józanul gondolom végig a dolgokat, az első perctől kezdve tudnom kellett volna, hogy az októberi forradalom hasonlatos a májusi esőhöz. Megmos és felüdít, de aztán jön a sirokkó. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megúsztam néhány hónapnyi internálással. A kistarcsai táborban találkoztam két falumbéli legénnyel, az egyik szobrot döntött Jánkmajtison, a másik meg kukorékolt a párttitkár kapujában. Tőlük tudtam meg, hogy mi történt Szatmárban. Hát bizony, ha otthon élem meg október végét, aligha úszom meg ennyivel. Szabadulás után Szabolcsba kerültem. Sikerült elhelyezkednem Újfehértón. Örültem, hogy visszavettek a szakmámba. Úgy éreztem, hogy nekem bizonyítanom kell: nem követtem el bűnt, alkalmas vagyok tanítónak. Magához hivatott a helybéli párttitkár, s azt mondta, hogy nem lesz semmi bajom, ha nem hivatkozom ötvenhatra. Betartotta a szavát. Hamarosan fölvettek az egri főiskolára, közben edzettem a diák-focistákat és kézilabdázókat, majd bekerültem tanítani a nyíregyházi gimnáziumba. Az íróságom már egy másik történet. — Miért várt csaknem negyven évig ötvenhat megírásával? — Ha én Kádár alatt írom meg a Fekete szivárványt és házalok a kéziratával, akkor minimum Szibériában kötök ki. — Vajon mivel magyarázható még, hogy negyven évvel a történtek után született meg az első és mindmáig egyetlen regény a falusi ötvenhatról? — Azzal, hogy még a legfiatalabb írók is Pesten csellengtek, géppisztollyal a kezükben. Az ötvenhatos élménykor leszűkült a Corvin-közre, az Üllői útra és a Széna-térre. Egyébként nem is lesz következő regény a falun történtekről. A mi nemzedékünk tagjai felnőtt fővel élték meg az eseményeket, de már leszálló ágban vagyunk. A fiatalabbak meg honnan tudnák, hogy mi történt akkoriban? — Regénye éppen egy éve jelent meg. Milyen visszajelzéseket kapott róla? — Azt hittem, több lesz a sértődött ember. Néhány hónapja meghívtak Berettyóújfaluba. A művelődési ház igazgatója borzasztóan izgult, hogy nem demonstrál-e valaki ellenem. Sok egykori tanítványom jött be Gá- borjánból, idősödő asszonyok és meglett férfiak. Letanítóuraztak, s elmondták, hogy az igazat írtam. Ettől nemcsak a népművelő nyugodott meg, hanem én is. Zöldi László
