Somogyi Hírlap, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-18 / 244. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGÉ 1997. október 18., szombat Emlékezés Hanák Péterre Talán senkitől nem kaptam többet, mint tőle, pedig közel ötven éve nem tartottuk a korábbi baráti kapcsolatot. Kaposváron nőttünk fel, a Somssich Pál reálgimnáziumba jártunk, mindkettőnknek Páti Ferenc volt a történelem tanára. A háborút követően Pécsett mindennapos baráti kapcsolatban együtt töltöttünk másfél évet. Ez mind nem adna magyarázatot arra, hogy ilyen fontos szerepet játszott az életemben. Pedig ennek a barátságnak köszönhetem, hogy jobban megérthettem századunk magyar sorskérdéseit. Ő azokhoz a nagyon értékes zsidókhoz tartozott, akiknek okosságát és szorgalmát irigyeltük gimnáziumi éveink alatt. Ez vegyült bennem a sajnálattal, hogy ők általában ki voltak re- kesztve a többi diák vidám kisvárosi társadalmi életéből. Hiába voltak akár első tanulók, csak az érettségi tabló végén szerepelhettek. Nem velünk, hanem csak egymás közt jártak zsúrokra, sportolhattak. Ez a csendes kiközösítésük sokuknak az arcára volt írva. Péternek azonban mindig ragyogott, mosolygott a szeme. Egy évvel járt előttem, de a közös történelmi érdeklődés összehozott bennünket. A történelem tanárunk számára mi ketten voltunk a kedvencek, akik nemcsak mint kötelező tantárgyat tanulták a történelmet, olvasták a tudományos irodalmat, hanem lelkesedésből. Nagy öröm volt számomra, amikor a háború végén találkozhattam vele. Akkor már sokuk biztos elvesztéséről értesültünk. Hazaérkezése után Pécsre jött, hogy valamit, akármit tanuljon. A korábbi kapcsolat és a közös poütikai ambíciók szorosan összehoztak bennünket. Életem élményei közül egy kép maradt meg a legélesebben bennem: a korábban kövér, mindig nevetős szemű diák most ijesztően soványan ült mellettem. Rövid nadrágban még látszottak az éhezés és a rossz táplálkozás okozta fekélyek nyomai a lábain. Azt vártam, hogy tele lesz elkeseredéssel, bosszúállással, és itt hagyja az országot. Akkor ugyanis a zsidó fiuk sorra kaptak kivándorlási ajánlatokat. Ezért megkérdeztem tőle: Péter Te maradsz? Megdöbbentette, hogy ezt kérdezem. Hogyan hagyhatná el azt az országot, amely neki az anyanyelvét, Adyt, József Attilát, Bartókot adta. Azt, hogy számos lehetőség ellenére soha nem jutott az eszembe, hogy kitelepüljek, Hanák Péternek köszönhetem. Az ő példája tanított meg arra, hogy nincs jogom elhagyni azt az országot, amelyhez ragaszkodik az a zsidó barátom, akinek kiirtották a családját, aki egész korábbi életében ki- sebb-nagyobb mértékben kiközösített volt, aki csak szerencsével jött haza élve a munkatáborból. Pedig akkor még a latin mellett három élő nyelvet beszélt, és neki lett volna új hazája. Neki köszönhetem azt is, hogy a mindig csupán elutasított antiszemitizmust az idő múltával egyre inkább megbocsáthatatlan, jóvátehetetlen bűnünknek tartom. Ő volt az első zsidó az életemben, akinél közvetlen közelről élhettem meg, hogy a zsidóüldözést megelőzően a magyar zsidóság mély meggyőződéssel akart asszimilálódni. Éppen ezért érte őket érthetetlen, megemészthetetlen sokkhatásként a kitaszítás, éppen Hanák Péter fotó: kovács ezért maradtak egy életre közülük sokan irántunk bizalmatlanok, a legkisebb antiszemitizmus mögött is halálos veszélyt látók. Még inkább érthető, hogy az újra kínálkozó asszimilációt nem a korábbi naiv lelkesedéssel fogadják el. Amennyire tudatosult a magyar közvéleményben, hogy nálunk sok száz ezer zsidó találta meg Amerikáját, szinte példátlanul gyors érvényesülését, annyira hallgatunk mindmáig arról, hogy a magyar társadalom, mindenek előtt a hivatalos, igazán soha nem fogadta be őket. Ezek után jogos a kérdés: miért szakad meg a barátságunk? ő feljött Pestre az egyetemen folytatni a tanulmányait. Én még Pécsen maradtam. Csak rövid ideig leveleztünk, de aztán eltérő vágányra terelődtünk. ő egyre, még a korábbinál is elfogultabb bolsevik lett, én meg egyre kevésbé, az ő szinte határtalan bizalma a szovjet rendszer és a hazai kiszolgálói iránt mégis örök tanulságom maradt. Rajta keresztül vált számomra érthetővé, hogy a holocaust után a zsidóság java is a hazai sztálinizmus élharcosává vált. Nála becsületesebb, önzetlenebb embert a nagyon okosak között nem ismertem. Ha neki akkor Rákosi valóban a legnagyobb magyar politikus, és Andics Erzsébet a legnagyobb magyar történész volt, akkor ezen nekünk is el kellene gondolkodnunk. Csak messziről figyeltem, ahogyan fokozatosan, főleg 56 után tárgyilagosodott. Az a zsidóság, amelyiknek nagy többsége és még inkább a java minden erejével az asszimilációra törekedett, nemcsak a teljes elutasítást, de a megsemmisítésre való ítél- tetést kapta tőlünk válaszul. Minden alapja megvolt tehát arra, hogy ne bízzon a magyar társadalom többségének politikájában. Nem azért lettek sztálinisták, mert mentalitásuknak az felelt meg jobban, hanem annak ellenére, hiszen az számukra az úri világnál is idegenebb volt. A létbiztonság érzésének hiánya diktálta az idegen megszállók és az internacionalizmus védőernyője alávaló mohó menekülésüket. Ami sztálinistává tette őket 1945 után, az játszott már szerepet abban is, hogy sokuk szélsőséges kommunista lett 1919-ben. Mindmáig sokan azt hirdetik, hogy őket, főleg a fiataljaikat a zsidókra jellemző nyugtalanság vitte a történelem által kínált alkalmak során a forradalmiság útjára. Ez nem igaz. Őket a fogadás hiánya vitte a forradalom szélsőségeseinek a táborába. A zsidóság nagy többsége békére, társadalmi békére vágyott. Jobban, mint a magyar értelmiségjava. Ha nem lett volna generációkon keresztül a sértő kiközösítés, a magyar zsidóság szívesen vált volna a magyar társadalom fő stabilizáló erejévé. Amíg meg nem értjük, hogy a magyar zsidóságot akkor is társadalmi kiközösítés érte, amikor mi észre sem vettük, amikor a mi hitünk szerint nem volt antiszemitizmus. Mi utólag azt hangoztatjuk, hogy a szellemi és a gazdasági érvényesülés példátlan módon nyitva állt előttünk, ez igaz. Minden magyar társadalmi rétegnél gyorsabban érvényesültek mind gazdasági, mind szellemi téren. De az örök emberi tulajdonsággal nem számolunk: minél gyorsabban, sikeresebben érvényesül valaki, annál érzékenyebbé válik a társadalmi elutasítás apró jeleire. Márpedig az ilyen elutasító jelek nem is csak aprók, és ráadásul tömegesen meg- élhetők voltak. Visszatérve Hanák Péterre. Ő mint tudós és politizáló ember szerintem sokszor tévedett, de mindig tiszta szívvel tette. Ötven éve szinte soha nem értettünk egyet, de mindig tűzbe tettem volna érte a kezem. Mások, a szakmabeliek, nyilván méltatják érdemeit. Nekem Hanák Péter a korszerű történelemfelfogás kitűnő népszerűsítője marad, akinek számos messze ható teljesítménye között nagyon fontosnak tartom, hogy visszahozta a magyar értelmiségnek Jászi Oszkárt. Meghatottan szerettem azért a buzgalmáért, ahogyan az első világháborús katonák leveleit gyűjtötte, válogatta. Kevésbé értettem miért ítélte meg nálam sokkal pozitívabban a Kiegyezés utáni konzervatív Magyarországot. Olyan volt, aki mindenhez szeretettel közeledett. A rendszerváltás után azt gondoltam, azonos hullámhosszra kerültünk. Meg is beszéltük, hogy egyszer hosszasan elbeszélgetünk. Ettől akkor riadtam vissza, amikor arról értesültem, hogy a Dunai Erőművek kérdésében a türelmetlenek, a szlovákokat meg nem értők oldalán foglalt állást. Sajnos, meg kellett élnie, hogy ebben sem lett igaza. Különösen megrázott, ahogyan hirtelen elment. Közvetlenül a Kroó Györggyel készített televíziós sorozat első adása után. Ugyanis a klasszikus zenét is lelkesen együtt hallgattuk a pécsi fiatalok szűk társaságában. Ismét azt éreztem, amit vele kapcsolatban olyan sokszor, bármennyire külön utakon, eltérő meggyőződéssel jártunk, mindig az egyik legközelebbi lelki rokonom maradt. Az életem egyik ajándéka, hogy másfél évet szoros kapcsolatban vele tölthettem. Még nagyobb ajándék, hogy őt megismerve lettem a politikai életben elhajlókkal, akár a szélsőségesekkel szemben is, türelmesebb. Márpedig ennél nagyobb hiánya a magyar társadalomnak nincsen. Hanák Péterre büszke lehet Kaposvár, és az iskola, amelynek egyik legnagyobb tanulója lett. Kopátsy Sándor NYELVÜNK TISZTASÁGÁÉRT Ne keverjük Mai nyelvhasználatunkban mindinkább háttérbe szorulnak a szólások, a képszerű, színes beszéd e népi eredetű állandósult szókapcsolatai. Helyüket elkoptatott divatszók, divatos kifejezések, városias-szlenges közhelyek foglalják el. Nem véletlen tehát, ha szaporodnak a szólások használatával kapcsolatos hibák. Közülük most egyet mutatunk be részletesen: a szóláskeveredést. Mit is jelent a szóláskeveredés? A jelenség lényegét vizsgáljuk meg egy típuspéldával! Van két szólásunk, amelynek mondattani szerkezete hasonló, ám jelentése merőben különböző: lándzsát tör valaki mellett (azaz valakinek a pártjára áll, védelmére kel) és pálcát tör valaki fölött (azaz lesújtó ítéletet mond valakiről). A belőlük létrejövő keverék forma hibás, tehát kerülendő: lándzsát tör valaki fölött. A hasonló mondatszerkezeten kívül más is okozhat efféle keveredést, például két szólásban szereplő azonos szavak, hasonló hangzás vagy jelentésbeli érintkezés. A hasonló hangzás rovására írható az egyébként értelmetlen kiküszöböli a csorbát kifejezés. A két helyes forma ugyanis tényleg nagyon közel áll egymáshoz: kiköszörüli a csorbát és kiküszöböli a hibát. A számok is okozhatnak gondot. Mondhatjuk azt, hogy valaki nem enged a negyveny- nyolcból, és azt is, hogy kivágja, mint a huszonegyet, ám a kettőt nem ötvözhetjük ily módon: nem enged a huszonegyből. Az utóbbit ugyan gyakran halljuk, mégsem örülünk neki. Ha valakinek hamarosan el kell hagynia állását, akkor kifelé áll a szekere rúdja. Ellenben rosszul áll a a szólásokat! szénája annak, akinek nincs rendben valamilyen ügye. A két szólás keveredésének eredménye: kifelé áll a szénája. Ha belegondolunk ennek a jelentésébe, rögtön érezzük, miért is nem fogadható el. Az indulófélben levő gazdának természetesen nem a szénája, hanem a szekerének a rúdja állt kifelé az udvarból. Ehhez a szó szerinti jelentéshez idővel társult az imént említett képszerű értelem. Többféleképpen hibázzák el a ráhúzza (ráteríti, ráborítja) a vizes lepedőt szólást. A keverék változatok, amelyeket tehát szabályosan nem használhatunk: lehúzza róla a vizes lepedőt, lerántja róla a vizes lepedőt, kiteregeti a vizes lepedőt. A félre- kapcsolást okozó szólások pedig a következők leszedi róla a ke- resztvizet/szenteltvizet, lerántja róla a leplet, illetőleg kiteregeti a szennyest. Érdekes szóláskeveredéseket találhatunk a sajtóban is. A hírekben olvastam: „Az idén várható volt, hogy a Renault aratja le a koronát, hiszen a francia autógyár a Mégane-programjával hatalmas iramot diktált.” A koronát azonban nem szokták learatni, sokkal inkább a babért, és a koronával kapcsolatos mondás helyes formája: felteszi a koronát valamire. Végül egy sajnálatosan időszerű idézet: „A rendőrség képtelen gátat szabni a gépkocsifeltöréseknek: az évi 15-16 ezer eltűnt jármű után óriási a biztosítók kockázatvállalása.” Gátat vet és határt szab - ez a két szókapcsolat keveredett össze utolsó példánkban, s közülük az előbbi illik a szövegkörnyezetbe: A rendőrség képtelen gátat vetni a gépkocsifeltöréseknek. Zimányi Árpád Megrozsdásodott Nagy Frigyes Az uralkodó berlini lovasszobrát leemelték az Unter Den Lindenen levő talapzatáról és elszállították restaurálni fotó: feb-reuters Mario Puzo: Az utolsó keresztapa KÖNYVESPOLC Ha ezt a szót halljuk, hogy Keresztapa, szinte önkéntelenül Marlon Brando magával ragadó, szuggesztív alakítása idéződik fel bennünk Coppola világhírű filmjéből. Lassú, tagolt beszédével, jellegzetes kézmozdulataival ő volt a megtestesült Don Corleone. A Klán mindenható feje, akitől reszketett (reszkethetett) egész Észak-Amerika... Mario Puzo regénye és Coppola filmje immár végérvényesen összefonódott, szinte szimbiózisként élnek egymás mellett. Élményül és tanulságul szolgálva újabb és újabb generációknak... Akik ismerik a Keresztapa akár könyv-, akár filmváltozatát, azt gondolhatják, hogy immár nem lehet semmi újat mondani az Amerika történetébe évtizedekóta beépült olasz maffiáról. És mégis lehet. Példa ár Mario Puzo legújabb regénye, Az utolsó keresztapa. Az utolsó keresztapa, eredeti címén The Last Don, példás gyorsasággal jutott el hozzánk. Az 1996-os első amerikai megjelenést már követte a hazai. Mario Puzo új regénye haty- tyúdalnak is fölfogható. Az író, aki immár nyolcvanadik életévéhez közeledik, még egyszer összegezi mindazt, amit hosszú élete során a maffiáról megtudott, s amiről újra és újra érdemes beszélni. Hiszen a maffia, akár nyíltan, akár burkoltan, átszövi az egész amerikai életet. És nem csak Amerikáét... Rohan az idő. Hol vannak már a Corleo- nék? Csaknem harminc év telt el az ő uralmuk óta. De a kegyetlenség, a vér változatlanul megmaradt. Most a Clericu- zio-család kezében van a hatalom. Akik ezt a hatalmat a rivális Santadiók kiirtásával szerezték meg. A klán feje, Don Domenico, az utolsó (?) Keresztapa nyolcvanadik életévén túl is szilárdan kezében tartja családja irányítását. Fiai, menyei, unokái nemcsak szeretik és tisztelik, félnek is tőle... Mario Puzo miliőteremtő ereje most is páratlan. Hatalmas szereplőgárdát mozgat, de soha nem fárasztóan. Ahogy haladunk előre a könyvben, egyre inkább kikristályosodnak az erőviszonyok a Cleri- cuzio családon belül is. Kegyetlen erőszak, intrika, pozícióharc csap össze a testvérek és unokatestvérek között, csaknem keresztül húzva az utolsó Don minden számítását. Ez vezet oda, hogy a „család Pörölyét”, az ítéletek megbízható végrehajtóját, Pippi de Lénát tulajdon unokaöccse gyilkolja meg. És ezzel megindul a lavina... Az utolsó keresztapa, Don Domenico megdöbbenve figyeli ezeket az eseményeket. Még egy végső nekibuzdulással meg tudja erősíteni a foszladozó családi szálakat. De érzi, hogy fő célja megvalósíthatatlan. Hiába az óriási vagyon, unokái még nem lesznek (lehetnek) törvényes amerikai állampolgárok... Pedig ez a dón dédelgetett álma. És az is, hogy törvényesíthessék a szerencsejátékot, kiszálljanak a kábítószerkereskedelemből. (Vigyék csak el a kolumbiaiak a balhét!) A regény cselekménye két fő helyszínen játszódik: Kaliforniában és Las Vegasban. A szereplők mögött kibontakozó, újabb és újabb színekkel ragyogó háttér (ahogy a nap lebukik a végtelen Csendes-óceánban) is jelzi, hogy Puzo milyen kiválóan ismeri ezt a világot is. A filmgyártás paradicsomában „tőkésíthető” sztárok, rendezők, stúdióvezetők vívják egymással kíméletlen harcukat, csaknem olyan kegyetlenül, mint a gengszterek. Las Vegasban pedig hihetetlen összegek cserélnek gazdát szinte röppenés- nyi idő alatt... Az utolsó Don keze még ott van a Sors ütőerén. A szálak még nála futnak össze. Ám Don Domenico erődítményszerű háza magányában lassan végleges búcsúra készül. Búcsú az élettől, de a hatalom marad. Még sikerült meggátolnia a család széthullását. A Clericuziók harcba indulhatnak újabb és újabb gengszterek ellen. Hiszen a „halál vazallusai” kiirthatat- lanok... Mint ahogy keresztapák is mindig lesznek... És nem csak Amerikában... Dr. Sípos Csaba
