Somogyi Hírlap, 1997. március (8. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-01 / 51. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1997. március 1., szombat „Van magamhoz való eszem, tudom, hogy mit kell tennem” Hatvanéves az örök elégedetlen Szabados János hatvanéves. A kaposvári festőművész az Iparművészeti Szakközépiskolában tanít és folyton méltatlankodik. Somogyi pályatársai közül többen az örök elégedetlennek tartják. — Amikor létrejött az Iparművészeti Szakközépiskola, meglehetősen szkeptikus volt, mert attól tartott, hogy ilyen keretek között nem lehet művészeti nevelést folytatni. — Valóban kevés biztosítékot láttam erre, mert bizonytalan volt az egész. Szerintem önálló iskolaként kellett volna működtetni, s én ebbe túlságosan beleéltem magamat. Most már látom: a jelenlegi formáció is jó — bár többet kellene kapnia az iskolának. Azok a tanárok, akik a szakmunkásképzőben tanítottak, most szívesen használják az intézmény megnevezésére, hogy Iparművészeti Szakközépiskola. Ez viszont azt jelenti: befogadták, elfogadták az ilyen típusú gyerekeket is. — Jól érzi ott magát? — Igen. Természetesnek tartom, hogy a feleségem és a fiam is itt tarnt. Nagy öröm bemenni a terembe. Az elsős gyerekek szépek, tapasztalatlanok, de néhány hónap múlva már lehet érzékelni: ez nem egy általános gimnáziumi szint. — Korábban úgy tartotta, hogy a város általános iskolai rajztanárai nem készítik fel eléggé a gyerekeket. — Most is ez a véleményem róluk, csak legfeljebb már jobban érzékelhetők a különbségek. — Készült számvetés a kerek évfordulóra? — Félidőben vagyok. Bőven, van még dolgom. A hetvenes években egy művészettörténész barátomnak leírtam: ezek a legjobb éveink. Most ugyanezt írhatnám. A családomban senki nem foglalkozott festészettel, csak én. Van tehát egy belső biztonságom, amit nem befolyásolhat sem az iskola, sem a műtermi munka, sem pedig a megbízások sora. — Akkor miért dohog? Úgy tűnik, mintha haragban volna az egész világgal... — Hogyne lennék elégedetlen, amikor a felvételiző gyerekektől — akiknek a munkáin érződött, hogy szakkörben is Szabados János festőművész tanultak rajzolni — megkérdeztem, hogy hova járnak, és az egyik azt mondta: a Balázs Károly szakkörbe, a másik pedig Balázs Béla nevét említette Balázs János helyett. Nem tetszik az sem, hogy az akárhányas számú szakmunkásképző intézet kisajátította Rippl-Rónai József nevét. Nem tudom, ki volt az az őrült, akinek eszébe jutott ez. Mi közük Rippl-Róna- ihoz? A lányom a közelmúltban Párizsban járt és egy nemzetközi kiállítást is megnézett. Egy Rippl-Rónai kép alá ki volt írva: Kaposvár. Párizsban tudják, ki volt ő, Kaposváron miért nem ismerik? — Ön nem javasolt nevet az iparm űvészetin ek ? — Ez nem az én feladatom, jóllehet: több helyen elmondtam már a véleményemet. — Születnek ma új Rippl- Rónaik? — Hova szülessenek? Ide, Kaposvárra? Kik közé? Észreveszik őket? Ad egzisztenciális biztonságot nekik a város? Vajon az, aki elmegy innen tanulni, visszavágyik? — Partnernek tekintik, bátorítják az oroszlánkörmeit nyújtogató, új tehetséget a kaposvári képzőművészek? Az „öreg rókák” nem riasztják el, még mielőtt ide jönnek? — Egyszer megpróbált megalakulni egy művészklub a Kapos Étteremben. Mindenféle emberek voltak ott, s egyikőjük kitalálta: valamilyen formációt kellene találni neki. Engem akartak megbízni ezzel, de én azt javasoltam: hívjunk egy főiskolás kislányt, aki talán jól érezné magát közöttünk, s mi is faggathatnánk, a főiskoláról. Eléggé elutasí- tóak voltak... A Táncsics gimnáziumban tavaly a kiállításmegnyitómon egy ottani kolléga figyelmeztetett: most már jó volna átadni a stafétát. Kinek? Miért ő figyelmeztet, s milyen alapon? Nekem van magamhoz való eszem, tudom, hogy mit kell tennem. — Hogy látja: tanítványai között vannak már új Szabados Jánosok? — Nem tudom, hogy akar- nak-e lenni, de annak örülök, hogy karácsonyra innen-onnan, Londonból, Budapestről küldenek egy képeslapot. — A több évtized életművé érlelte már képeit? — Sok kiállításom volt, s megtanultam azt is, hogyan kell átugrani a lécet. Én most ki tudnék tenni legalább harminc képet, amelynek léptéke, igénye, arányrendszere nyomon követhető. Nem tudom, FOTÓ: KOVÁCS TIBOR hogy életműnek tekinthető-e ez. — Milyen kiállításra készül? — A kaposfüredi galériában március 15-én nyílik egy tárlatunk. Viszem a Magyar márciust és a Festmény a mecénásnak című képemet is, amelyen van egy kék mozdulat... — És szivárványszínű gömbök. Mit akar kifejezni ezekkel a gömbökkel? — A kérdésemet: vajon a mecénás az mindig kötelezően a pénz függvényében földön járó ember, vagy ugyanazzal a várakozással megy a művészet felé, mint amilyen izgalommal az alkotó? Nekem az a dolgom, hogy fessek, a mecénásnak meg talán az lehet a dolga, hogy ezt észrevegye és véleményt mondjon. Nem kell elismernie. — Milyen a kapcsolata a somogyi képzőművészekkel? — Nem tudom, de különösképpen nem is foglalkoztat. A festő munkája műteremben zajlik, s én ettől különválasztom a közélet mesterségesen megteremtett fórumait, ahol lehet találkozni, beszélgetni a barátokkal. Egyébként nem is kellenek a barátok. Szerintem a televízióban sincsenek, és az orvosok között is csak ritkán akadnak. Lőrincz Sándor BOLONDOS TÖRTÉNETEK HUMORBA PÁCOLVA És fizettek... Komor hivatalnokok helyett vígkedélyű munkatársak dolgoznak a brit biztosítótársaságoknál. Legalábbis erről tanúskodik az az összeállítás, amelyet az Eagle Star nevű cég hozott nyilvánosságra. A társaság csokorba szedte azokat a kártérítési igényeket, amelyekkel az utóbbi időben mulattatták dolgozóikat a markukat tartó üzletfelek. Egy férfi például 1500 fontot kért, a következő történettel: „Kinyitottam a tolótetőt az autómon, s vezetés közben a fülembe esett egy pók. Megpróbáltam kipöckölni a cimpámból, és sajnos a művelet közben összeütköztem az előttem álló kocsival.” A kárigények valóságos remeke, amit egy hölgy nyújtott be: „Digby, a kutyám kiengedte a kéziféket, és elhajtott a kocsimmal. Össze is törte.” Egy férj a következőket írta: „Új szőnyegre van szükségem. A régit ugyanis a feleségem teljesen tönkretette, amikor a nappaliban szült.” Egy sofőr arról számolt be, hogyan horpadt be kocsija: „Elütöttem egy tehenet. Én ugyan megkérdeztem, hogy nem esett-e baja, de válasz nélkül továbbállt, így nincs tanúm.” „Az országúton ráhajtottam egy huppanóra és leesett a szemüvegem. Nem csoda, hogy karamboloztam.” A brit biztosítótársaság az esetek többségében kifizette a kárigényt. Ugatja a művészetet. Nagy hibát követett el az a dán férfi, aki Gaston évre hallgató tibeti terrierjét is elvitte a modem művészetek koppenhágai múzeumába. A kiállításon ugyanis a tizennégyhetes ebet az egyik habgumiból készült térplasztika olyannyira felzaklatta, hogy vészjósló morgás, majd dühödt ugatás után ízekre tépte a hárommillió forint értékű műalkotást. A gazdi persze az alkotót hibáztatja az incidensért: szerinte a szoborszerű csúfságot minden egészséges ösztönökkel megáldott lény széttépte volna. A művész, aki érthetően felettébb harapós kedvében van, ettől az érveléstől végképp felháborodott: szerinte ilyet csak az állíthat, aki ugatja a művészetet. Két esküvő semmi házasság. Az utolsó pillanatban döntött a függetlenség mellett egy új-zélandi fiatalember, aki a házasságkötő teremből szökött meg, mielőtt még kimondta volna a boldogító igent. A meg nem nevezett férfi már másodszor határozta el, hogy anyakönyvvezető elé áll eljegyzett menyasszonyával, de a döntő lépésre most sem tudta elszánni magát. A ceremónia előtt emlékezetébe tódultak a gondtalan legényélet önfeledt pillanatai, és a násznép teljes megrökönyödésére szó szerint megfutamodott a házasság elől. A történet innentől leginkább egy bohózathoz vált hasonlatossá: a felbőszült ara és az anyós-jelölt üldözőbe vette a vágtázó vőlegényt, aki az utcán menekült balsorsa elől. A szökevényt végül a rendőrök mentették meg. Vontatott szembesítés. Furcsa azonosítási eljárás zajlott le a minap a gloucestershirei rendőrőrsön. A szembesítés meglehetősen hosszúra nyúlt, mivel a gyanúsítottak felettébb komótosan sorakoztak fel az üvegfal előtt. Az üvegfal túloldalán John Williams állt, akinek nyolc közül kellett kiválasztania azt az egyet, akit keresett. A felismerést némileg nehezítette, hogy a sorfal tagjai - legalábbis a külső szemlélő számára - tökéletesen egyformának tűntek, ugyanis valamennyien teknősbékák voltak. A szembesítésre azért került sor, mert Williams azt állította, hogy egy cardiffi boltban elvesztette kedvencét, Tarat. A lelkiismeretes rendőrök persze nem adják oda minden jöttmentnek a náluk leadott hüllőket, ezért a gazdinak vizsgáznia kellett. Williams első ránézésre felismerte Tarat, melyet így azonnal haza is vihetett. Heseltine gödre. Michael Heseltine brit miniszterelnökhelyettes összeakaszkodott a környezetvédőkkel. A kormány második embere azzal vívta ki a zöldek haragját, hogy újabb külszíni bányák nyitása mellett állt ki. Hiába érveltek a környezetvédők, hogy a hatalmas fejtések tönkreteszik a tájat, Heseltine mintha meg sem hallotta volna az érveket. Hogy végre értsen a szóból, a zöldek a tettek mezejére léptek, s az éjszaka leple alatt egy két méter mély, háromszor ötméteres lyukat ástak a politikus kertjébe. Mellé pedig egy táblát tűztek: Hogy tetszik a külszíni fejtés, Heseltine úr? Élve eltemették, Sztálin elől ollóval menekült - A szegénységet újra vállalná a biztonságért Ezer nótát elciterál Tizennégyen születtünk egy családba, gyönyörű szép környezetbe. Házunk előtt rét hasalt, belőle mindenütt forrásvíz fakadt, amiből inni lehetett. Oda jártak az őzek is. Az előszobánkba egyszer bejött egy róka — valahogyan átbújt a napraforgó-kerítésen. Igaz, ha kenyeret kértem, elzavartak. Sok volt a dolog; éjjel kettőkor keltünk kötelet sodorni, amivel másnap a tarlón összeköthettük a kévét. Nyolc éves lehettem akkor, vagyis 67 éve görbék már a lábujjaim, mert cipőm nem volt, s a talpam alá görbítettem őket, nehogy közéjük menjen a búzatorzsa — emlékezett a siófoki Nagy Dezső. Azt is elmondta: ha 1997-ből visszanéz, bizony, szép volt az a szegénység. — Ma nincs szolidaritás az emberekben, hogy segítenének a nehéz sorsúakon — mondta Nagy Dezső. — Mintha visszajönne az a szokás, hogy akinek van, az annyit eszik, amennyi belefér. Még ha már pukkadozik is. Másnak meg nem jut semmi. Csodálkozom azokon is, akik állandóan panaszkodnak, ahelyett, hogy dolgoznának. Igaz; régen tudta a nincstelen: ha elmegy négy hónapot dolgozni a mezőre, mennyi terményt kap érte. S az megérte az árát évek múlva is. Biztonságosabb volt az élet akkoriban. Nagy Dezsőnek már mindene megvan. Gazdálkodott földön, volt útkaparó és sintér is, lassanként összeszedte magát. Mint mondta: néha mégis elcserélné az összes értékét a régi szegénységéért. Sorolta is, amivel baja van: nem lehet már kifeküdni a pitvarba vagy éjszaka horgászni a Balatonon, mert bárkit agyonütnek néhány fillérjéért. Kutyát is azért szerzett, hogy jelezzen. Az egy utcában élők sem ismerik egymást. A megegyezéshez nem elég a becsületszó, de még a szerződést sem tartják be az emberek. — Sokszor már becsuknám a szememet, hogy ne is lássam, mi lett ezzel a világgal — panaszolta. Tapasztalt pedig eleget. Sihe- der korában egyszer élve eltemették. Gazdag kulák lányával szerelmeseden össze a lelke, s egy találka alkalmával a szülők csaknem rajtakapták őket. A lány tulipános szekrénykébe bújtatta, s rázárta a fedelet. Túlélése után került napfényre: a lány elkeseredésében mindkettőjükkel mérget akart itatni, de csak ő esett túl a szerencsétlenségen. S vele temették kedvenc ládikó- ját... Azóta vagy tízszer műtötték; egyszer a fejét is széjjelfűrészelték, mert egy nagybirtokos gazdasági intézője átvette tőle a gyeplőt és a szekeret rájuk borították a megvadult lovak. A második világégés vége felé a román tengerparton fadarabbal verték félholtra. A fogolytáborból emléket is hozott magával. — Nézze, milyen strammul vág még mindig ez az olló - mutatja. - Három kockacukorért cseréltem, amikor szóbeszéd kezdte járni: Sztálin hazaengedi azt, aki szépre megnyiratkozik. Na, feltűrtem az ingujjamat... Azt hitték, fodrász a szakmám. Sok, sok kockacukrot keresett ezzel, s közben kitanulgatta a hajvágást — ma is a Sztalin-féle ollóval nyúja a haját. Bátran belenézhet a tükörbe. Nagy Dezső a saját nyomorúságát mindig dalokkal vigasztalta. „Nősülök, nősülök, nósulok a nyáron/ asszony kőő, asszony kőő, asszony kőő a házhoz/ az sem baj, ha púpos is a háta/ csak legyen meg a búzavalutája.” Háromévesen fújta teli tüdőből ezt a nótát. Emlékszik: körülállták az emberek, s a térdüket csapkodva nevették. Olajmécses égett bokszosskatulyában a durva fából rovátkolt asztalon, sűrű füstje karikákat rajzolt a mennyezetre... Alig pelyhedzett az álla, amikor egy éjjel valaki a fülébe súgta: tud szöveget no meg zenét írni. Kipróbálta reggel rögvest a nagyapó citeráján, s láss csodát: szerelmes dalokat Nagy Dezső az újabb citerával pengetett ki rajta. — Az a citera már a tyúkól falába van beépítve — mutatja Nagy Dezső. — De van másik! A konyhaasztalon tartom, mert nem bírom megállni, hogy mindennap ne zenéljek. Hallgatható is már legalább ezer saját nótafelvételem magnón. A legtöbb érzelmes, szívszorongató. Hogy ezen túl mivel foglalkozom? Évente kétszer vetek és „aratok” a kiskertemben. Én még életemben két percet nem unatkoztam. Most éppen azt tervezem: a nyárra meghívok magunkhoz vendégségbe Kárpátaljáról néhány szegény, nélkülöző kisgyereket. Olyanokat, mint én voltam valaha... Czene Attila
