Somogyi Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-07 / 286. szám
20 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. december 7., szombat Sivók Irén törékeny, érzékeny művész fotó: szűcs Éva Múlt és jelen képei a „Fotóalbum” megzenésített lapjain Egy beskatulyázhatatlan énekesnő Nem kisebb feladatra vállalkozott a nemrég alapított H.C.C. Kft (Happy Crew Company) mint hogy tehetséges magyar énekesek, zenészek lemezeit, CD-it adja ki. A kifejezetten minőségi könnyűzenére „sza- kasodott” kiadótársaság bemutatkozásul Sivók Irén első szólóalbumát jelentette meg. Irén neve ismerősen csenghet a színházat és zenét szeretők körében, hiszen fiatal kora ellenére töretlen pályát mondhat magáénak, mióta először - 10 éves korában - színpadra lépett. A Konzervatórium adta az alapot pályakezdéséhez Mozart és Puccini művein keresztül, majd ezt követően elvégezte a Színház és Filmművészeti Főiskolát. Prózai szerepei közül kiemelkedőek: Gogol Háztűznézőjének Menyasszonya, Oscar Wilde Bunbury című darabjában Gwendolyn, vagy Németh László Villámfénynél című drámájának híres hősnője, Sata. Az operett világának primadonnaszerepeit - Mária főhadnagy, Mágnás Miska, Nebáncsvirág, Csókos asszony - a musical követte. Képzett, hajlékony hangjával nagy sikert aratott a West Side Story-ban Mariaként, Szakály György koreográfiájával. Kar- rieijének talán legkiemelkedőbb alakítása a Tasnádi Márton által színpadra állított „Az Operaház fantomja” című darab főszerepe, Christine. A változatos szerepek Budapesttől Kecskemétig, Békéscsabától Egerig, a tv- és rádió- felvételek sorozatai megérlelték a sokoldalú művésznőben azt, hogy saját mondanivalójával is a közönség elé lépjen. A „Fotóalbum” című lemez tizennégy dalának szövegét két évig írta, finomította. A dalok róla szólnak, de olyan emlékeket ébresztenek bennünk, mintha saját fotóalbumunkat nézegetnénk. Emlékezhetünk hasonló nyaralásokra, mint amiről a „L. J. meg S. I. a tengerparton” című szám is szól, vagy egy gyermekkori barát elvesztésére - „őszirózsák L. S-nek”. De hallhatunk dalt egy igazi szoc- reál építőipari vállalatról, ahol még rendben folyt a termelés, vagy egy lila ruháról, amely annyi mindenről tudna mesélni... A dráma és humor, a múlt személyes emlékeihez való kötődés és mai életünk visszásságai mesteri aránnyal váltogatják egymást a lemezen. A zeneszerző Bomai Tibor, aki a jól ismert KFT slágereken kívül többek között Koncz Zsuzsa, Kern András és Mácsai Pál számára is írt dalokat. A „Fotóalbum”-ban Bomai jól kamatoztathatja alkotó fantáziáját, és kihasználja azt, hogy a „szövegíró” ráadásul mindent el is tud énekelni, legyen az ballada, tangó vagy éppen egy duett Somló Tamással. Irént éppen ezért nehéz besorolni egyetlen műfajba. Egyik pillanatban olyan, mintha zsoltárt énekelne, majd; pedig úgy szól a hangja, mintha clown lenne egy kabaréjelenetben. Egyszer olyan, mintha Joan Baez-t hallanánk, aztán hirtelen bereményis-cseh tamásos érzésünk támad. Irén, ez a törékeny, vibrál lóan érzékeny művész, aki könnyedén vált egyik stílusból a másikba, és verseivel, hangjával ilyen sokfajta érzelem kifejezésére képes itt élt, itt él köztünk. Régóta dédelgette magában a gondolatot, hogy megmutassa nekünk „FotóaL bumát”, ahogy összerakosgattar, azokból a képekből, amelyeket, ő készített az életéről. Illetve« amelyeket az élet készített róla. Pillanatfelvételeket, egy beskatulyázhatatlan stílusban előadva. Lapozgassuk figyelmesen ezt a megzenésített „Fotóal- bum”-ot. Érdemes, mert rá fogunk jönni: Irén dalai rólunk szólnak. v Teli Vilmos utódai nem nyilazzák, hanem gyűjtik az almát Földvár követei a Bodeni-tónál A Bajör Gizi Közösségi ház vegyeskara újabb barátokat szerzett Földvárnak Már nem csodálkozom, hogy Teli Vilmos, a híres vadász valaha nyíllövésnyi távolságról eltalálta vesszejével a kisgyermek fejére állított almát. Svájc — és Dél-Németország — rétjeibe, hegyoldalaiba mindenütt almafák kapaszkodnak. Gyakorolhatott hát eleget. A parasztok azonban manapság kesztyűs kézzel bánnak a nemzeti cikknek számító gyümölccsel; idén késett az érés, a sűrűsödő ködök és a hó elől bor- és üdítőital feldolgozóba, hűtőházba mentették mihamarább. Az alma mellett múltjuk tárgyi emlékeit is szorgosan gyűjtögetik errefelé a népek. Talán mert eltűnőben a határok. A földvári vegyeskart például a Bodeni-tó szemközti partjain terpeszkedő svájci és német város közösen hívta vendégszereplésre. Steckbom a tó medrében hasaló vezetéken át látja el villanyárammal Gai- enhovent. Amikor a sötétség előlopakodik a hegyek mögül, a határőrök rögzítik a felhúzott sorompókat és hazaballagnak. Közös kórusuk egy nyelven mesélt Mendelssohn dalai révén; hófödte csúcsokról, vas- tagkérgű tölgyesekről, vízesésről. Énekhanggal tette le névjegyét Balatonföldvár is; koncertekkel hódították meg a vidéket, amelynek földjét hatszáz éve nem taposta hadsereg. Sokat panaszkodik mostanában a Bodeni-tó mellett élő polgár. A messziről érkezett persze nagyot sóhajtva kívánja magának ezeket az apró-cseprőnek tűnő bajokat, de tény: a sokezer délszláv menekült újfajta mentalitást szeretne meghonosítani. Akad település, ahol a lakosságnak már 35 százaléka külföldi. Nem haragszanak persze mindenkire az őstelepesek: Steckbomban például közmegelégedésre szervezi a turizmust mintegy száz, Sri Lankáról idemenekült tamil. Az élet errefelé is átrendeződik; a római pápa testőrségét adó gárdisták hazájában nem átallják a templomtornyok egy részét napelemekkel beborítani, hogy azok olcsó energiát biztosítsanak. Egyre-másra tűnnek el az oly jellegzetes, a hagyományokat mutató fabordás családi házak; újonnan felfedezett, jól szigetelő anyaggal vakolják át őket, hogy kevesebb tüzelővel lehessen jó meleget produkálni. A növényeket nagyon szeretik. Legtöbbjüket egyáltalán nem mérgezik különféle per- metlékkel. Általában 15-20 gazda fog össze, hogy közösen műveljék a terciákat, együtt dolgoztassák fel illetve értékesítsék a terményeket. Kincsként tisztelik munkájuk eredményét; itt nem fordulhat elő az, ami tavaly Magyarországon megesett, hogy a szemétre dobtak több ezer tonna hagymát. Svájcban ebből, no és a tölgyfa makkjából rendkívül jó ízű, koffeinmentes kávét (!) produkálnak. A haszontalan tej savóból pedig a traubiszódáéhoz hasonló ízű, az egészséget karban tartó üdítőt gyártanak. A zene szövögeti a kapcsolatokat; Földvár öt év alatt hat országban kilenc testvérvárosra tett szert. A Bodeni-tó partján élők lelki békéjét a is segítenek egyensúlyban tartani. Először három évvel ezelőtt adtak koncértet errefelé; azután alapították meg a svájci-német közös kórust. Profi karnagyot telepítettek le, s ez fellendítette az amatőr mozgalmat. Az itt élők sokat dolgoznak — emiatt is fontos, hogy szabad idejükben a civil szervezetekben kereshessenek kikapcsolódást. A Bajor Gizi Közösségi Ház vegyeskara Kapusné Dojcsák Edit vezényletével újabb barátokat szerzett Földvárnak a Bodeni-tó partján. Egyetlen „kellemetlen meglepetés” azért érte a társaságot: sehol nem láttuk a reklámokból oly jól ismert, lila színű Milka tehenet legelni. Látványnak megtette persze a csendes télre készülődő nagy víz; partján álmosan dőltek féloldalra a vitorlások. Nagyot ásított az ég is, s párájában mintha lebegtek volna az apró házak. Hívogatott csábítón, hogy forduljunk visz- sza, menjünk hozzá még közelebb. Megérinteni; nem látomás-e... Czene Attila A gyalu, a tejeskávé és egy ellopott körzö A százéves asztalos Centgráf Adolf Károly ma ünnepli századik születésnapját Centgráf Adolf Károly szentgáloskéri asztalosmester ma százéves. Minden reggel begyújt a békebeli sparheltbe, bár a meleget a gázkonvektor adja. Ecseny- ben született a millenium évében. Németországból származó nagyapja, nagybátyja és édesapja is asztalos volt. Azt mondja, meg se fordult a fejében, hogy más szakmát tanuljon. A három év katonaságból tizennyolc hónap orosz hadifogságban telt. Ä hideg tajgai telet ma is emlegeti, amikor az óriásfenyőket termelték ki, meg a hastífuszt is, amelybe társai belehaltak, ő túlélte a betegséget, és az első világháborút is. Hazajött. A második világháborúban segédszolgálatos volt Mosdóson, utána a földosztó bizottság jegyzője, majd kulák. Nyugdíjba nyolcvanéves korában ment. — Ide helyeztek Szentgá- loskérre egy tanítót, de nem tudtak neki lakást adni. Én pedig befogadtam, mert volt egy üres szobám. Ha már tanító lakott a házban — gondoltam —, kár lenne kihagyni ezt a lehetőséget: magánúton letettem a négy polgárit, mivel korábban nem volt rá módom. Egy szép toponári lánynak kérte meg a kezét. Bottár Julianna negyvenhét évig volt hű társa. Huszonhárom éve temette el; azóta asszony nélkül él. — A lányom hatvanhét éves, Kaposváron lakik, és rám-rámnyitja az ajtót, rendet tesz a házban. Korhol is, hogy nem söprök össze, de ha idáig nem vettem söprűt a kezembe, ezután sem fogok; asszonymunka az! A gyalupad, a satu, a fűrész viszont férfikézbe való. Használja is azokat az idős asztalosmester. Ha kicsit jobb az idő, órákat képes eltölteni szerszámai társaságában. A szentgáloskéri műhelyből egyébként huszonhárom inas szabadult az évtizedek alatt. Mesterük mindegyikre büszke, mert megállják helyüket; jó szakember lett belőlük. — Milyen a jó asztalos? — Nekem azt tanították: a legfontosabb, hogy határidőre, milliméter pontos, szép munkát készítsek. Sajnos ma már az emberek mindent készen vesznek, esetleg az összeszerelést bízzák az asztalosra. Kárpitozásra váró székek, fotelok pihennek a nagyszobában. Budapesten élő unokájának készítette ezeket. A díszes faragás is a kezét dicséri, az évtizedek alatt ebbe is beletanult. Miközben fényezte az unoka leendő bútorait, arra gondolt: ha ő meghal, a szakma is megszakad. Centgráf Adolf Károly gyakran odaül intarziás íróasztalához. Miután kiolvasta az újságot, régi eseményeken, arcokon töpreng. Rá-rápillant az inastársaival készített, keretben megsárgult fényképre, vagy esküvői felvételükre. Legnagyobb bánata, hogy az idén áprilisban egy hétvégén — amikor nem volt odahaza —, kirámolták a műhelyét. Elvitték még a körzőjét is. Körző nélkül pedig nem tud hordófeneket készíteni. — Amikor az embert megfosztják a szerszámaitól, úgy érzi, mintha levágnák egyik karját. — Hiába kerestük, ki volt a tettes, nem tudtuk kideríteni. Már lemondtam arról, hogy valaha is meglesznek ezek a szerszámok... — Hogy telnek a napjai? — Először begyújtok a kályhába, megmelegítem a reggelimet. Egy zsemlét beleszelek a tejeskávéba és azt eszem meg. Ez a legkedvesebb étkem. Nekem már nemigen kell a hús, bort meg talán féléve ittam utoljára, de akkor is csak egy decit. Ötven éve [ nem dohányzom. Nagyon köhögtem, s kénytelen voltam! abbahagyni. Aztán bevetem az ágyat, s most télen — mivel hideg van a műhelyemben —, bekapcsolom a tévét. A hírek érdekelnek leginkább, de nem izgatom föl magam. Énfelő- lem forronghat a világ, csat- toghat-döröghet odakinn, az ajtót bezárom. A végtelen nyugalom éltetett ilyen sokáig. Az önkormányzat százharmincegy forintért helybe hozza az ebédet. Délben meg-' ebédelek, aztán egy kicsit lepihenek. Délután olvasgatok,; este meg amikor magamra húzom a takarót, felötlik bennem: reggel vajon felébredek- e? Aztán eszembe jut: miért ne ébrednék fel, hiszen azt|. mondta a főorvos, hogy a szívem még legalább harminc évig bírja. Lőrincz Sándor
