Somogyi Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-21 / 298. szám
20 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. december 21., szombat Muzsikaszó tánc nélkül - a nyári konyhából Tótújfalu dudagyárosa Gadányi Pál Tótújfalun horvát dudával fotó: pölöskei tiborné Olyan hangulatot teremt pillanatok alatt a tótújfalusi konyhában Gadányi Pál meg a dudája, hogy nehéz megállni tánc nélkül. Pedig csak azt akarta megmutatni, mi a különbség a horvát és a magyar duda között. Ki is derült: a horvát duda fújtatós, mint a skótoké, a magyart meg a zenész tüdeje élteti. Gadányi Pál ismert ember. A tótújfalusi dudagyártó, akinek a hangszereit messze földről is keresik. — A szomszédban lakott egy öreg dudás; nála láttam először közelebbről ilyen hangszert. Asztalos a mesterségem, hát mindjárt arra gondoltam: megpróbálkozom a dudakészítéssel. Hiába mondta az öreg dudás, hogy ehhez mester kell, s én soha az életben nem fogok dudát csinálni. Nem tágítottam. Csináltam egy kalapra való sípot, mire végre sikerült eltalálnom a megfelelőt. Aztán csak elkészült életem első dudája: nem volt valami díszes, de jól szólt. Az öreg azt mondta: nem hitte volna, hogy sikerül. Ez volt a kezdet. Azóta már sok víz lefolyt a Dráván, sok jó hangszert készített a tótújfalusi dudagyártó. — Jöttek, és rendeltek. Csináltam már dudát Pestre, Horvátországba, Norvégiába, még Kanadába is. Volt olyan, aki tőlem olcsón megvette és drágán továbbadta. Most éppen Zágrábból kerestek meg, hogy kéne egy hangszer. Ha nekiülök, egy hét alatt elkészül. Csak hát az embernek annyi más dolga van; januárnál előbb nem nagyon érek rá elkezdeni. Annyira nem érek rá ezzel foglalkozni, hogy lassan már fél éve nem volt a kezemben duda. Tudja, én elsősorban paraszt vagyok, akinek a gazdaság, a föld előbbre- való. No, meg azért sem ér rá a hangszerkészítésre, mert amerikai típusú étkezőt épít, kályhát javít, boltívet rak, s még ki tudja, mi mindennel nem próbálkozik. Mindezt 64 évesen. — Miért ne csinálnám? — kérdezi, és nagyot néz: — Hiszen még előttem az élet... Egyvalamit sajnál csak Gadányi Pál: nem nagyon igénylik már ezt a muzsikát. — Annak idején volt itt olyan ember, aki 21 kólót ismert; én már csak kettőt-hármat tudok. A mai fiatalok meg egyet se. — Azok voltak a szép idők — sóhajt —, amikor még éjszakákat átmulattunk; aztán addig „dudáltunk”, amíg egymást komának nem hittük. Ez a mostani világ csak egyvalamiért jobb a réginél: kevesebbet pöröl már velem az asszony. Nagy László Már nem szuntyerek, nem „intézetisek” Sorsokat óvó öreg falak IFOR-katonák és otthonlakók fotó: király j. Béla Századik évébe lép jövőre Kaposváron a MÁV Diákotthon. Sokáig hozzátartoztak a városképhez az egyenruhában sétáló csoportok, akikről azonnal tudni lehetett, hogy „intézetis” gyerekek. Persze az uniformisnak is megvolt a maga haszna: a szegény szülőket mentesítette a ruhavásárlás anyagi terhétől. Az intézmény raktárában ma is több rend öltözet található, a az a rászorulóknak rendelkezésére áll. Szívesebben válogatnak azonban a gyerekek az amerikai katonák küldeményeiből, amelyek többnyire divatos darabokat rejtenek. A valamikori fiú otthonba 1953-ban kerültek lányok, ma pedig mindkét nem jól megfér egymás mellett háromtól tizennyolc éves korig. A nevelőotthon elnevezés idejét múlta, a MÁV Rt. által létrehozott „Vasút a gyermekekért” Alapítvány diákotthonként működteti gyermekintézményeit. A MÁV azért teremtette meg a szociális gondoskodásnak ezt a formáját, mert az elhagyatott vidékekről, a lakott területtől távol eső őrházakból nem lehetett biztosítani a gyerekek iskolába járását. Iskolaidő alatt havonta egyszer van általános haza utazás, olyankor pedagógus kíséri a gyerekeket Budapestre, ahonnan a nagyok önállóan, a kicsik szülői kísérettel mennek tovább. Persze aki akar, haza mehet minden hétvégén, csakhogy mint kiderült ez nem általános. Vasárnap délután a lakók többsége a tornacsarnokban tölti idejét. Rendszeres program ez, mert az amerikai katonák egy csoportja hétvégeken hűségesen látogatja az intézményt. Az ötéves PáIfi Évi hároméves öccse társaságában az udvarra készült labdázni. A kedves, cserfes kislány vasárnap a középiskolások közül talál magának dajkát, így nem zavarja, ha nincs hasonló korú társa. A óvodások amúgy minden hét végén haza mennek, a visszaérkezés és a szülői búcsú náluk többnyire'könnyekkel kísért. A hatodikos Hárfás Tímea elsős kora óta a diákotthon lakója két testvérével együtt, a negyedikkel édesanyja van otthon gyesen. Úgy döntött, most inkább a barátnőivel tölti a szabadidejét, a közösségben érzi igazán jól magát. Kulcsár Ilona az idei tanévben még csak egyszer látogatta meg övéit Hidasnémetiben. Megszűnt számára ugyanis a kedvezményes utazás, mert édesanyja munkahelye a MÁVtól egy kft-hez került. Már a jegy ára miatt is meggondolandó vonatra szállni. Tizenkét éve él ugyanabban a környezetben, ahol két nővére is végzett, most a hetedikes öccse van vele. Azt mondja, az évek során nagyon erős barátságok szövődnek, nyáron már alig várják az újabb találkozást. Fel sem merült benne, hogy a középiskolát otthon végezze el, s ugyanígy vélekednek barátnői, kikkel a tízszemélyes szobán osztoznak. Az impozáns épület egyik hátránya, hogy nehéz a kor követelményeinek megfelelően átalakítani. Eljárt az idő a kaszárnyaszerű, hatalmas tizenöthúsz személyes hálóterem felett, a 2-4 ágyas, otthonos légkörű szoba lenne az ideális. Itt ezt lehetetlen megvalósítani, már a „kic«i” 8-10 ágyas termeket is leválasztással nyerték. Tiszták, rendezettek, a kicsik éjjeliszekrényein ott gubbasztanak az IFOR katonáktól kapott szőrmókok, melyek azonnal kedvencekké váltak. A középiskolások igyekeznek otthonosabbá tenni az egyenszo- bákat egy-egy hanyagul ledobott ruhával, de érdekes módon egyikük sem panaszkodott a zsúfoltság miatt. Nyoma sincs az összezártság elleni tiltakozásnak, a szigorúan beosztott napirend megszokottá vált számukra. Sokuknak ez a hely a nyugalmat és a biztonságot jelenti az otthoni zűrzavar helyett. Bordás Erika maga kérte, hogy az otthonba költözhessen, ahol édesanyja is tanult valamikor. Mint meséli, hatéves kora óta nagyon sokat volt egyedül otthon, hozzászokott a házimunkához. Nyomasztónak érezte Balmazújvárost, nem szereti az Alföldet, örül, hogy három évvel ezelőtt Kaposvárra jöhetett. Jövőre középiskolába megy — még nem tudja hová — de az biztos, hogy kollégiumba. A diákönkormányzat egyik vezetőjeként kiveszi részét a közösségi munkából. Az otthonban egyébként két diákönkormányzat működik, melyek hagyományosan papír- gyűjtéssel és gesztenyegyűjtéssel próbálnak pénzt szerezni. Rendszeresen szerveznek kirándulásokat, legutóbb a BNV- n voltak, s minden jelentősebb kaposvári rendezvényre is eljutnak. Középiskolás beszélgetőtársaim valamennyien évtizedes MÁV-os múltról beszéltek, s megleptek azzal, hogy nem is akartak a család közelébe kerülni az általános iskola befejezésekor. Természetes számukra, hogy itt zajlik a diákélet, otthon furcsán érzik magukat, mert távol vannak a barátok. Azt mondják, a honvágyat mélyen eltemették, csak akkor bújik elő, ha az anyu hangját meghallják a telefonban. Egy valamiben hasonlóak ezek a gyereksorsok, hogy többségük találkozott már az élet nehézségeivel, sőt a tragédiák sem ritkák. A szülők csak elvétve látogatják a szülői értekezleteket, ezért a tanulási gondokkal a nevelőtanároknak kell törődniük. Ügyes szervezésnek köszönhetően őket nem érintette a leépítés, senkit nem kellett elküldeni. Bérük valamivel jobb, mint a többi közalkalmazotté, igaz, munkájuk jellege is más. A huszonegy pedagógus mellett gyermekfelügyelők és dajkák látják el a feladatokat a reggeli ébresztéstől az esti lámpaoltásig. Dr. Nagy Ivánné igazgatónő szerint biztosabb a létük, mióta az alapítvány létrejött. Saját konyhájuk, mosodájuk, karbantartóik vannak, amit csak lehet, igyekeznek házon belül megoldani. A százéves épületre minden évben nagy összegeket kell költeni, az elöregedett vezetékek rendre csőtöréssel okoznak bosszúságot, nyomukban vízfoltok éktelenkednek a falakon, plafonokon. A fűtésrendszer egy része még gőzös, szakaszonként az egészet átalakítják melegvizesre. Idén tízmillió forintot költöttek tetőcserére, jövőre szeretnék befejezni a belső festést, a mostani külső vakolás munkáit a pécsi üzemigazgatóság állja. Létrehoztak egy alapítványt Szuntyer néven, mely éhezőt jelent: valamikor így hívták az otthon kis lakóit. Céljuk a gyerekek jutalmazása, ennek érdekében minden évben jótékony- sági bált rendeznek. A százezer forintos alaptőke kamataiból játékokat, könyveket vesznek, moziba viszik a csoportokat, az arra érdemeseknek pedig állják a nyári táborozás költségeit. Tavaly irodalmi pályázatot hirdettek, az idei év pedig a készülődéssel telik a századik évfordulóra. Izményi Éva Ez hobbi, nem áldozat Egy kislány, (majdnem) hét nyelven Maár Adrienn nemcsak bájos, hanem irigykedésre okot adóan szorgalmas és okos is. Egy híján hétnyelven beszél, vagyis szinte megtestesíti azt a fiatalt, akire minden szülő vágyik, akiről a (nyelv)tanárok álmaikban ábrándoznak. Egy aprócska szépséghibával az általa beszélt hat nyelvbe beleszámoltuk a magyart is, amely a némettel, angollal, franciával, olasszal és hollanddal már csaknem hét. A 16 éves táncsicsos kaposvári diák németből és angolból nyelvvizsga bizottság előtt is bizonyította tudását, középfokon. A többin viszont minden nehézség nélkül társalog. — Aki ilyen sok nyelven tud, a rokon nyelvek szavait sem keveri? — Nem, még nem fordult elő. — Álmodik idegen nyelven? — Igen, volt hogy németül álmodtam, sőt állítólag beszéltem is. Maár Adrienn hét évesen — magán- szorgalomból — kezdett németül, majd a gyakorló iskola 4. osztályától franciául tanulni. Szülei óvták a nagy terheléstől, az angolt „csak” 14 évesen kezdhette el. Mégpedig rendhagyó módon: egy nyáron megtanulta a magyar-angol szótár többszáz oldalát. Ezután kezdett angol tanárhoz járni, hogy a tudását a hihetetlen szorgalommal tanult szókincs mellett nyelvtannal is csiszolja. Ma is állítja, hogy ezt a nyelvet tanulta meg a legköny- nyebben és leggyorsabban. A Táncsics gimnáziumban pedig — mint új nyelvet — elkezdte az olaszt. — És a holland? — Nyaranként tanultam könyvből, illetve sokat hallgattam a holland rádióadásokat. S mivel a holland hasonlít a némethez és az angolhoz is, elhatároztam, hogy megtanulom. — Melyik nyelv tetszik a legjobban, illetve melyik volt a legnehezebb? — A franciát szeretem nagyon, de a németet tudom leginkább, holott ez volt a legnehezebb. Persze ennek a nyelvtanát is csak egyszer kellett megtanulnom. — Hány órát áldoz naponta a nyelv- tanulásra? — Minden szabadidőmet. De ez nekem nem áldozat, hanem hobbi, amit szívesen csinálok. — Milyen tervei vannak, s hány nyelv után mondja, hogy most már elég? — Nagyon szeretnék a közeljövőben megtanulni spanyolul és japánul. Ez utóbbit azért szeretném elsajátítani, mert különleges és kevesen beszélik hazánkban. Hogy mikor lesz elég? Most úgy érzem, hogy soha. Szeretem tanulni a szép nyelveket. Csúnya nyelv pedig nincs... Tamási Rita FOTÓ: TÖRÖK ANETT Megtalálták Paul gitárját Megkerült Paul McCartney több mint 30 éve elveszett úgynevezett „aranygitárja”. Az egyedi darabot a Hofiier cég kifejezetten a balkezes basszusgitáros számára tervezte és építette 1964-ben. A cég a She Loves You és hasonló sikerek után annyira hálás volt McCartney-nak, hogy az ő hangszerükön játszik, hogy a fém részeket be- aranyoztatta. Az egyedi hangszernek rövid időn belül lába kélt és csak most tűnt fel egy angol hangszerboltban. A tulajdonos három éve vette egy konkurensétől 800 fontért. A gitárt februárban Tokióban elárverezik, a kikiáltási ár 120 ezer font.
