Somogyi Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-02 / 256. szám

12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. november 2., szombat Molnár-bemutató bárány- és viharfellegekkel Kamupipőke A nagyközönség tetszésével bízvást találkozó darabot muta­tott be minap a Csiky Gergely Színház társulata. Az üvegcipó' olyan — mondom ezt a bemu­tató tapsai, nem ritkán közbe- tapsolásai okán is — mintha a publikumra öltötték volna. Ké­nyelmes, passzentos és nem utolsósorban divatos. Amilyen Molnár Ferenc már életében is volt. A sikeres, a felkapott, a vi­lágszínházban is elhíresült író adoniszi vonásait azonban a kaposvári rendezés új beállí­tásba helyezi. Arcát új fények­kel rajzolja át. Tehetségének nemcsak pazarul széles ívét, de függőleges voltát is megmu­tatja. A mélységét. Egy előadás sosem az elő­függönnyel kezdődik, olvas­mányok, hallomások egyaránt hangszerelik a nyitányt. Amint a plakátok is. Bezerédi Zoltán rendezésében Az üvegcipő sze­replőit hollywoodi magassá­gokba helyezi a plakátragasztó: pirospozsga és ararapapagáj színek az arcokon. Tombol a felhőtlenség, legfeljebb ha egy- egy kóbor bárányfelleg úszik fennen, s ez már-már elszomo­rító. Ugyanakkor aggodalomra nincs ok. Kaposváron vagyunk. Jól tudjuk, magasról lehet a legnagyobbat zuhanni. Az üvegcipő, minden ellenkező hí­resztelés, a szerelmi három­szögről (Molnár-Fedák-Dar- vas) szóló fáma ellenére, ko- médiaságában is tragédia. És tragédiájában is komédia — amint a legtöbb valamirevaló vígjáték. Vegyük Irmát, a Szabó Ir­mát. Cseléd ugyan, de más, mint a többi. Szerelmes, érzel­mes fajta, előző élete valame­lyikében minimum görög köl­tőnő volt. Varga Zsuzsa, aki a társulat új tagjaként ezzel a fő­szereppel mutatkozott be, ki­fogástalan Irma. Bezerédi a színész, a galamblelkű szolga­ság motívumainak sorát ren­dezte bele: Irma az odaadás és a költőiség végletességét, a hebehurgyaság minden elkép­zelhető trükkjét magáévá tette. Az „őrült mindig az, aki egye­dül van” chestertoni igazsága is remekül működik benne: ő a félbolond, egyszersmind a A két főszereplő Varga Zsuzsa és Spindler Béla legtisztább ember a műben. Az első felvonás, a kapos­vári előadás csúcsa. Varga Zsuzsa, és a Sípost, Irma plá- tói vágyainak netovábbját ala­kító Spindler Béla — a darab legérettebb alakítását nyújtja — önfeledten élvezik, élvezte- tik a játékot. A felvonás végéig tartó, magával ragadó játékban a Síposra pályázó Adél is ki­veszi a részét, Söptei Andrea alakításának köszönhetően ma­radéktalanul. A kaposvári színpadon először játszó szí­nésznő meggyőzően válik azonossá a szakmai sikerek — személyét megelőző — híré­vel. Adél szerepében eszmé­nyi, vonzó nő és akadályt nem ismerő hárpia egyszerre; jel­lemében jól artikulált a vén- lányságtól való félelem. Sí­posra hajt, szívének válasz­tottja mégis Császár Pál, akit Kocsis Pál jelenít meg szépfiú- san-elegánsan, ezen — a szerep betűinél — azonban nem lép tovább. Irma amúgy is labilis tartása, Adél „kerületi” tekintélye, Si­pos vasárnapi nyugalma — mind-mind meginog a második részben. A Spindler-Söptei- Varga hármas ezt is erősen, magabiztosan oldja meg. Csak­hogy igazából kamaradarabot játszva! Van ugyan egy lako­dalmi népség, vagy húsz fős duhaj csapat, ám sokkal több marad bennük a kihasználatlan lehetőség, mint amennyivel a rendezés él. Jelenlétük jelzésér­tékű. Ezen a néhány röpke jó pillanat pedig csak keveset vál­toztat. Viszont kérdéseket vet föl: a józsefvárosi külfalu lako­dalmat ülő pletykafészkei miért nem érdeklődnek az üvegfalon inneni, kétségkívül izgalmas és szaftos események iránt, holott többük periférikus tekintete szinte beleakad a történtekbe? Menetel Róbert — amúgy jól FOTÓ: TÖRÖK ANETT működő, a harmadik színben már pazar — -díszletén elmé­lázva az is kérdéses: miért nem hallható, érezhető a város, ha már a látványa fástól, villany­oszlopostól adott? Sipos bő­röndjéről meg egy szép emlékű Mohácsi-rendezés rémlik föl... de ekkor már harmadik felvo­nást írunk. Az előadás eszméle­téhez tér, a rendőrségi szín éle­tet ver belé. A darab ismét tob­zódik a nagy jelenetekben, víg­játéki helyzetekben, s ezek visszaadásában az előadás nem marad adós. Alakítások sora ve­télkedik a poénokért. Nyári Oszkár, Urbanovits Krisztina, Tóth Géza, Kó'rösi András, Bodor Erzsébet, Horváth Zita pár mondatból írnak emlékeze­tes szerepeket. Az üvegcipő Hamupikőké- jére, és közönségére talál. Boldog vég. Ami persze csak a külvilágra nyíló ajtóig tart. Balassa Tamás Szórakozott világsztár a keskeny mezsgyén Amikor pár éve halálhírét kel­tették, Monica Vitti, a díva hu­morosan fogta fel. „Meghalni nem olyan egyszerű, azt jól meg kell szervezni” - mondta, s meg is írta később Sette Sottane (Hét alsószoknyaj című önélet­rajzában, beismerve, hogy ő a világ legkevésbé rendszerető és legszórakozottabb embere. „Ha kiugranék az ablakon, egy mat­racokkal rakott teherautón köt­nék ki” - jegyezte meg a no­vember 3-án 65. születésnapját ünneplő neves olasz színésznő. Humorérzéke nemcsak fil­mekben volt segítségére, ha­nem az életben is. A mezsgye a szomorúság-vidámság, a féle­lem és az eufória között nagyon keskeny. Nemzetközi hírnevet 1959-ben Antonioni remekmű­vében, A kalandban nyújtott alakításával szerzett. Olyan időkben, mikor a film világá­ban a nőknél nem a tehetség, hanem a kebelbőség számított. Monica Vitti több mint húsz remek filmben játszott, és ran­gos kitüntetésekben részesült. „Alapjában véve olyan vagyok, mint az Elfújta a szélben Scar­lett O’Hara. Ha valami nem úgy megy, ahogy kellene, azt mondom magamban: holnap is van egy nap”. (A dpa alapján) Ébresztő novemberben Rabboni! Emlékezzék az aranypénzt szóró otthoni nyárfákra, a zsúfolt autó­buszra, a Kossuth nótát éneklő munkásokra. A sofőr egyenesen a Sztálin szobor­hoz vitte utasait, akik csak­hamar ledöntötték a sápadt mészkőbálványt. A falugyűlésen közfelkiál­tással megválasztották az új tanácselnököt, aki ettől kezdve nemzeti színű karsza­lagot viselt. Győzött a forradalom!, hir­dette a községi vezetékes rá­dió „pekedlinek” nevezett hangszórója (a rádiónkat 52- ben elvitte a végrehajtó), s a mama elégedetten vette tu­domásul, hogy a kiszabadított hercegprímás - mielőtt csele­kedne - tájékozódik. Micháel nem lelkesedett.- Nézz a térképre - szólt szárazon, és a mama elé tette a mappát. - Ez a nagy piros itt...- Oroszország - mondta a mama. - Na és?- Ez a kicsi pedig... - csúsztatta ujját a térképen Micháel Magyarország.- És a nyugat?! És az ENSZ?! És Amerika?!- Ugyan kérlek - legyintett Micháel. - Ne légy naiv! Szombat este volt. Másnap hajnalban a „pekedli” bele­recsegett az álmainkba. Me­zítláb álltunk a hideg konyhá­ban, az ónos szürkeségben, és dermedten hallgattuk a ma­gyar miniszterelnök segélyki­áltásait. Aznap délután a szomszéd- asszony pincéjében „dek- koló” ávos legények (az egyik a szomszéd néni fia) egy­másba kapaszkodva, részegen végigénekelték a falut („Meg­jöttek a kék ávósok, szétrúg­ják a pi...dat!”). A szesztilalom ellenére a kocsma minden nap megtelt. A főbejárat a rendelkezésnek megfelelően zárva volt, de az udvarra nyíló ajtó készsége­sen kitárult a vendégek előtt. Az ország minden részéből érkeztek menekülők, akik a kocsmában várták meg a nyugati határ felé induló au­tóbuszokat. Sose volt olyan jó kora a kocsmárosunknak! A. Lacival (egy győri technikum jeles tanulójával) ez időben ismerkedtünk a bársonyosi szőlőhegy szeszélyes szelle­mével. Egy este, mielőtt elváltunk, így szólt A. Laci:- Azt beszélik, hogy az oroszok Szibériába viszik a magyar fiatalokat. Mit gon­dolsz, igaz lehet?- Majd elbújunk a kazán­ban Mayer Béla bácsinál, a szivattyú telepen.- Nem kéne inkább eltűn­nünk? Mint Dodó tette. Teg­nap még együtt pingpongoz­tunk a kisiskolában, s ő ma már Ausztriában vacsorázik. Nem szólt senkinek, kitolta a kamrából az anyja biciklijét, és illaberek... Nem kéne ne­künk is...? Holnap reggel fö­lülnénk a biciklire, és estére már Ausztriában... Mint Dodó. Robban! Ha behunyom a szemem, látom a menekülő­ket. Hosszú sorban tapossák a havat végig a falun, vagy ál­mosan gubbasztanak a kocsma sarkában, ölükben gyerek, a pad alatt batyuk. Mondatfoszlányok, pohár­csörgés, „holnap már Bécs- ben, Jani bácsiéknál, utána Amerika, vagy Kanada...” Uram, Rabboni, én szántam a menekülőket, s elborzasztott A. Laci felvetése: „nem kéne nekünk is... Holnap reggel fe­lülnénk a biciklire, és...” Mi nem szoktunk elmenni innen. Pedig elég okunk és alkalmunk volt rá Mohács óta, felelném most, de akkor csak ennyit mondtam:- Én nem megyek. És Laci se ment. Megbánta később? Nem tudom. Micháeltől kapott traktoros kabátban utazom vissza Sop­ronba, és hamarosan megtart­juk a szalagavatót. Az osztály­ból hárman, a tanári karból ketten hagyták el az országot. J. tanár úr Bécsből int bennün­ket a jóra, mindenek előtt a ha­zafiúi erények ápolására. Nem kötelező, mégis leérettségi­zünk oroszból, bár gyönyörű tanárnőnk egy ideig - októberi fogadalmához hűen - nem ta­nítja a hódítók nyelvét. Első szerelmem Svájcba tá­vozott bátyjának sötétkék öl­tönyében érettségizem, s a zakó belső zsebében - a kidol­gozott matematikai tételek mellett - lapulnak azok a ver­sek is, amelyeket a megyei lap redakciójában K. G. György, a későbbi híres író közlésre el­fogad, s egy pályázat alkalmá­val első díjra javasol. K. G. György - akkor még G. nélkül -, vakítóan fehér in­get viselt, kissé raccsolva be­szélt, s két csésze feketekávé között, feltehetően egy Avram Vogatir nevű zsidó paraszt szavaira, mozdulataira figyelt, akit a Szentföldön ismert meg néhány évvel ezelőtt. És - mit mondjak még? - jöttek, men­tek a József Attila arcú hatva­nas évek, s az ifjúvá serdült kamasz egy ideig látni vélte az emberiség ősi álmának betel­jesülését; hitte: ami írva van, beteljesedik, az Ige testté lesz megint. Szapudi András , Ahogy volt, télen... Emlékszem egy kemény ropogású, fényragyogta téli napra. Amikor lenézett rám, s azt kérdezte: Na fiam kimegyünk bort fejteni, a hegyre? Mélyre süppedt a kiscsizma a hóba, de büszkén róttam mellette a lépéseket. Emlékszem egy negyven év előtti karácsonyra, amikor nem árultak szaloncukrot, de ő lenézett rám, s azt kérdezte: Na fiam, azért azt nem gondolod, hogy üres ma­rad a karácsonyfa? Mert pár szem, csillogó sztaniolba csomagolt édes­ség-jóság, akkor is jutott. Emlékszem sok tavaszra, nyárra, őszre, télre. Napra, évre, évtizedre. Széles nevetésre, tekintetszűkítő gondra, hahotás tréfákra és család­bazárt suttogásokra. Féltésre, báto­rításra. A „Na, fiam” félreérthetet­len hangsúlyaira, a szavak ismerős­kedves zamatára, a reggeli ébresz­tések harsány erejére, az esti elal- vást békéltető nyugalomra, ame­lyekben egy roppant súlyú ítélő­szék mindig megértő és mindig megkegyelmező, de kimondatlanul is, kíméletlen őszinteségre késztető kérdései előtt, az ember vénülő fej­jel is kiscsizmás gyerek marad. Tudja és érzi, hogy nehéz járni a hóban, mégis büszkén néz. felfelé valakire: Mi ez nekünk, ha egyszer nekivágtunk a télnek?! A télnek sokszor kellett neki­vágni, sőt kivagyi legényként fül­lenteni, hogy: Apám, nem is olyan mély a hó! Nem olyan nagy a hi­deg és megmelegszünk akkor is, ha kevés a tú'zrevaló. Tudom, jelképes beszédek ezek. Sokan gondolkodnak ezekben a napokban hasonlóképpen, elment szeretteik felől. Lehet bölcselkedni, elmélkedni és emlékezni. Lehet rosszul aludni és félálomban to­vább folytatni örökre megszakadt beszélgetéseket. Mert az örökség igazi súlya az, ami bennünk a kér­déseket újra meg újra fölteszi. Hát bizony szó szerint is vehető: csak a magam szürkülő szakállára szüreteltem az idén, s először. A cukorfok gyengécske volt. Nem kell a hegyre sem menni már, a bort megfejteni, amúgy meg hideg téli napok ígérkeznek. És nincs aki korholjon, ha rosszul kezelném a bort. A korán vénülő napok estéjén tétova tekintettel követem a gyer­tyák lángját, bízván bízva abban, hogy megmutatják: biztosan és visszavonhatatlanul volt valaki, akit a fáradó szem, a gondosan be­mért dioptriák alól is, még mindig tud követni — fölfelé. A hegyre. Tröszt Tibor Kerékbetört édes anyanyelvűnk Kaposváron a Bajcsy-Zsilinszky utcában. Az MTSZ-székháznak — reméljük! — nem ez a dísze és értéke fotó: király j. béla

Next

/
Thumbnails
Contents