Somogyi Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-09 / 262. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. november 9., szombat Barcsi X-akták Vérszívó ufók, megolvadt puskacsövek, hangok a sötétből, mandulaszemű idegen lények. Újságíró legyen a talpán, aki mindezt bírja idegekkel, no és kibírja, hogy ne élcelődjék egyik-másik sztori kapcsán. Mert hiszen valljuk be, nehezen hihető történetek. Egy valami azonban elgondolkodásra késztet: riportunk szereplői egytől egyig környezetükben szavahihetőnek, hitelesnek elfogadott emberek, akiknek maguknak is gondot jelent a történtek feldolgozása. Nem is szívesen beszélnek róla, jól tudva, hogy ha mindezt másoktól hallanák, ők is nehezen hinnék. SZTÁRRÓL SZTÁRRA Magányos csillagok. A világsztárok közül egyre többen választják az egyedüllétet. Sandra Bullock, a színésznő, noha szeretne gyermeket, nem tudja rászánni magát egy tartósabb kapcsolatra, nem egészen 12 éve egy balesetben meghalt az édesapja, s azóta retteg szeretteinek elvesztésétől. „Minél jobban szeret engem valaki, annál jobban félek.” Urna Thurman színésznő, aki 19 évesen féijhez ment Gary Oldmanhoz, 25 évesen már el is vált tőle. Szívesen és sokat flörtöl, nem maradt ki a sorból Richard Gere vagy Robert de Niro sem, de igazából egy kapcsolatát sem veszi komolyan. Sharon Stone egy sor negatív szerelmi élmény ellenére igyekszik pozitívan gondolkozni a párkapcsolatokról. Pavarotti meséi. A férfiakat a gyomrukon keresztül lehet megfogni - állítja a régi mondás. Ez az, ami a világhírű olasz tenor, Luciano Pavarotti esetében nem állja meg a helyét. „Csak az evés miatt vitatkozunk” - mondja a bel canto 60 éves fejedelme, aki nemrég kiköltözött modenai hatalmas családi házukból, és azóta fiatal titkárnőjével, Nicoletta Man- tovanival tölti mézesheteit. „Ha le akarom beszélni arról, hogy vegyen még egy tányérral, gonosz boszorkának nevez, és az asztal alatt bokán rúg” - panaszkodik az ifjú hölgy. A tenor Nicoletta intelligenciájába, a belőle sugárzó gyengédségbe és gyermeki naivitásába szerelmes. „Nicoletta második gyermekkort ajándékoz nekem. Elalvás előtt mesét olvas fel. Minden este más mesét. Ezt képzeljék el: az én koromban álomba ringatnak! - büszkélkedett a sztár. Mágikus Stephanie. Öt nyugodt év után, ami alatt a viharos előéletű monacói hercegnő sikeresen alakította a szolid, kétgyermekes családanyát, Stephanie ismét visszatért a reflektorfénybe. Megjelenése a mágusok titokzatos világához kapcsolódott, hogy még nagyobb legyen a feltűnés. Az ABC amerikai televíziós társaság sorozatot kezdett a varázslók, mágusok, illuzionisták világáról, s a műsornak Stephanie lesz majd a háziasszonya, aki bejelentette: „Monacót a mágusok központjává kívánom tenni...” Akinek vérét vették Komáromi Lászlónak egy reggel vérét vették az ufók. Persze először még eszébe sem jutott a kis zöld emberkék jelenlétére gondolni, mindössze felfigyelt arra a két babszemnyi vérfoltra, amely a lepedőjén vin'tott. A testén ugyanakkor egy fia sebet sem talált. Másnap reggel még nagyobb foltra lett figyelmes ugyanott, következő reggel pedig a nyakán keresztben megalvadt vércsík ’ húzódott. — Mintha elvágták volna a torkomat, olyan volt — emlékezett vissza. — A kezem is csupa alvadt vér. Miután lemostam, akkor csodálkoztam csak igazán, ugyanis a vércsík alatt sem találtunk semmilyen sebet. A barcsi fiatalember a következő éjszaka megpróbált ébren maradni. — Sokáig virrasz- tottam — mondta —, és egyszer csak úgy éreztem, mintha megszúma valami. Ekkor hirtelen nagyon álmos lettem, és csak a reggeli ébredésemre emlékszem. Persze első volt, hogy a lepedőt megnézzem: ott volt a szokásos vérfolt. A következő éjjel a fiatalember és szülei szobát cseréltek. — Azon az éjszakán a feleségem, aki rendkívül rossz alvó, úgy aludt, mintha letaglózták volna — mondta Komáromi László édesapja. — Arra sem ébredt föl, hogy éjfél után nem sokkal egyszer csak kivilágosodott a szoba, és megérkeztek. Csak arra emlékszem, hogy óriási, mandulavágású szemük volt. Később az ajtóban Laci jelent meg és csak annyit mondott, hogy megint megjöttek. Aztán hirtelen nagy-nagy fáradtságot éreztem, és elaludtam. Azóta is a hideg futkos a hátamon, ha eszembe jut az az éjszaka. Az érthetetlen jelenségek néhány nappal később folytatódtak. — Egyik reggel iszonyú bűzre, égésszagra ébredtünk. Az előszobából jött, de a bűz okát egyszerűen nem sikerült megtalálnunk. Előző este az előszobafalnak támasztottam a légpuskánkat. Reggelre a csöve jól láthatóan elgörbült, azóta sem lehetett tisztességesen rendbe tenni — emlékeznek Komáromiék. Elmondták: mindezekre nem tudnak a maguk eszével más magyarázatot találni, minthogy idegenek jártak náluk. — Megmondom őszintén én hiszek az idegenek létezésében — mondja a fiatalember. — Annak idején a taszári vadászirányítóknál szolgáltam a katonaságom alatt, és bizony láttunk néhány megmagyarázhatatlan jelenséget. Például olyasmit, hogy egy repülő tárgy három másodperc alatt hagyta el az ország légterét Sopron irányába. Szokatlan képességek Egy csinos, fiatal nőé a következő történet. Horváth Erzsébet nehezen kezd hozzá, mondván: nem szívesen csinál hülyét magából. — Higgye el, ezerszer szívesebben foglalkoznék hétköznapi dolgokkal. Sokszor már magam is azt gondolom, hogy nem vagyok normális. A lényeg az, hogy már egész kicsi korom óta egy fekete kéz kísért a sötétben. Sokszor riadtam arra éjszakánként, hogy egy kéz nyúl felém. Körülbelül két éve már a kéz gazdája is megjelent. Hangokat hallottam, pisszegéseket, a nevemen szólítottak, mintha közölni akartak volna valamit. Mindig úgy kezdődik, hogy megérzem: van valaki a közelemben, általában a hátam mögött. Egyik este — egyébként egész mással foglalkoztam — hirtelen huzat támadt a szobában, és láttam, hogy a lépcsőn jön fölfelé egy alak. Közeledett, aztán eltűnt. Később egy újságban^láttam egy képet egy papforma emberről, rettenetesen hasonlított rá. Érzem, hogy mindez nem jó, hanem valami gonosz. Beszéltem a dologról pappal. Azt mondta, hogy ideg- rendszeri, lelki, a problémám. Ezt el is fogadnám, azonban egy ideje különleges képességeim támadtak: tudom enyhíteni a fejfájást, hátfájást, derékfájást. Nem gyógyítom, de a kezemet rátéve egy időre enyhítem. Először nem is hittem el a családtagjaimnak, hogy valóban így van. Azt hittem ugratnak. Én csak annyit érzek ilyenkor, hogy bizsereg a tenyerem, ahogy hozzáérek a fájó testrészhez. Valaki azt mondta, hogy a Gonosztól kapom az energiát. Egy asszony azt tanácsolta, hogy ha valóban rossz erők ezek, keresztelkedjek meg. Nem vagyok vallásos, de eddig nem mertem bemenni a templomba, és szentképet sem tudtam a közelemben elviselni. Megkeresztelkedtem és az addig ijesztő, parancsoló hang a keresztelkedést követően elhalkult, és már csak kérőn szól. Mandulavágású szemek — Egyik hajnalban arra riadtam, hogy ugat a kutyánk, és a szomszédban a disznók borzasztóan visítanak — emlékezik a barcsi B. E. — Nyikordul a kertkapu, hallom, hogy valaki bejön a házba. Recsegett a parketta, ahogy fölment az emeleti szobába. Szerettem volna fölkelni és megnézni, hogy ki az, de egyszerűen nem tudtam. Minden erőmet megfeszítettem, és mégsem voltam képes megmozdulni. Aztán nem sokkal később minden el- csöndesült, és reggel már nem tudtam, hogy valóban megtörtént-e mindez, vagy csak álmodtam. Még aznap reggel egyértelművé vált mégis, hogy nem álmodott, mivel az emeleten alvó családtag — a vő — rémülten mesélte el saját álmát. Azt álmodta, hogy egy különös figura hajol fölé. Körte fej, fehér arc, mandulavágású szemek. A fiatalember azt is elmondta: arra ébredt, hogy óriási nyomást érez a mellkasán, kevés híja volt, hogy meg nem fulladt. Olyannyira a hatása alá került az élménynek, hogy többé nem mert az emeleti szobában aludni, és a család többi tagja sem. Egyedül a családfő vállalkozott erre: rákövetkező reggel karmolásnyomokat találtak az arcán, és ez később is néhányszor megismétlődött. Előfordult olyan is, hogy reggelre az ágyon másfél méteres kúpként magasodott a takaró. Nagy László A kaposvári Sonoro Duó CD-bemutatóra készül Derűs barokk dallamok Szili Zoltán és Bogáthy Gábor FOTÓ: TÖRÖK ANETT Sonoro — zene ércesen, és zengőn. A Bogáthy Gábor és Szili Zoltán alkotta duó tehát nem véletlenül választotta ezt a nevet. Az érces hangzással Bogáthy Gábor kristálytiszta trombitamuzsikája, a zengővei pedig Szili Zoltán profi orgonajátéka kápráztatja el immár négy éve — hazánk és Európa több országának — a zeneszerető közönséget. A két fiatalember három nap különbséggel született 22 évvel ezelőtt. Am nemcsak ebben, hanem a barokk zene iránti rajongásukban is hasonlítanak. Mindketten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tanárképző Intézetében végeztek. Bogáthy Gábor trombitatanár és kamaraművész, a kaposvári zeneiskola rézfúvós tanára; Szili Zoltán zeneelmélet tanár és karvezető, a katolikus gimnáziumban tanít éneket, a Vikár Béla magánzeneiskolában pedig szolfézst és zongorát. — Miért vonzódnak elsősorban a barokk zenéhez? — Ez volt az a zenetörténeti kor, amikor a trombita, mint hangszer a „csúcsra” került — mondja Bogáthy Gábor —, Bach szerint pedig az orgona a hangszerek királynője. Ezért hoztuk össze ezt a két hangszert. Úgy tudjuk, hogy ilyen felállásban rajtunk kívül nincs állandó duó hazánkban. — Többek között azért szeretjük a barokk muzsikát, mert kötetlenebb, még a dinamikát is az előadóra bízzák — folytatja Szili Zoltán. A Sonoro Duó első önálló koncertjével 1993. augusztusában Németországban aratott emlékezetes sikert. Azóta számos hangversenyen lepte meg közönségét — az általuk képviselt sajátos zenei hangulat tolmácsolásával — a két kaposvári fiatal. Nevüket éppúgy ismerik Angliában és Hollandiában, mint Egertől Győrig, Kiskunhalastól Veszprémig. Nemcsak nagyvárosok pódiumain mutatkoznak be, szívesen vállalnak föllépést kisebb településeken is. — Melyik koncertjük volt a legemlékezetesebb ? — Nekem az idei skóciai szereplés — válaszol Bogáthy Gábor. — Abban a kisvárosban léptünk közönség elé, ahol tavasszal egy megbolydult tanár géppisztollyal lelőtt több mint tíz kisgyermeket és a tanárukat. Elmentünk a temetőbe is, ahol félkörbe rendezve állnak a kicsik sírjai. Dunblane híres katedrái isában adtunk koncertet, szinte éreztük azt a légkört, hangulatot, amit ez a város soha nem tud elfelejteni. Megtiszteltetésnek érzem, hogy ott játszhattunk, feltöltődve hagytuk el ezt a szomorú várost. Szili Zoltán a májusi salzburgi koncertet említi, mint feledhetetlen élményt: — Kétezer ember volt a Kolping-napok záróhangversenyén. És a dómban öt „egész” orgona volt — teszi hozzá lelkesedve. — Szívesen gondolok a brüsszeli bazilikára is, ahol egy misén játszottunk. — Milyen terveik vannak a közeljövőben ? — A CD-bemutató! — vágják rá szinte egyszerre. — Az első CD-n a második, természetesen barokk dallamokat tartalmazó kazettánk anyaga jelenik meg, kedden délután öt órakor lesz a bemutatója a Kaposvári Római Katolikus Püspökség nagytermében. Ám továbbra is képezzük magunkat, hogy mind jobbak lehessünk e nagyszerű muzsika tolmácsolásában. Tamási Rita Clemenceauné Somogytúron A túlzott lelkiismeretesség a piktúrában nem előny, állapította meg egy csipetnyi keserűséggel önéletírásában Kunffy Lajos, aki élete vége felé úgy vélte, vázlatai kiállításával több sikert ért volna el, mint úgynevezett nagy képeivel, amelyekhez Munkácsyhoz és más ifjúkori példaképeihez hasonlóan sok remek vázlatot készített. Hozzátehette' volna, hogy aki szakmai szempontból olyan alaposan felkészült a művészi pályára, mint ahogy neki sikerült, megadatott, nehezen felejti el egy Hollóssy, egy Jean Paul Lorens, egy Benjamin Constant magyarázatait, követelményeit - pedig bizonyos értelemben szükséges a felejtés, ő maga állapította meg azt is, hogy a párizsi Szalonban kiállított korai nagyméretű képei közül egyik-másikat nagy buzgalmában túlfestette, s hogy esetenként érvényes volt Lhermit francia festő-ismerősének találó megjegyzése: „A jobb ellensége a jónak.” Persze, hogy valaki mikor jut el - s eljut-e egyáltalán? - a felismerésig, hogy a mesterektől kapott mankókat el kell hajítania, alkati kérdés is a tehetség mellett. Kunffy Lajosnak mindent megadott a sors életműve teljesítéséhez, a többi között az idő. Matuzsálemi kort ért meg, akárcsak felmenői, akik között többen száz évesek voltak, kortársa, személyesen ismerőse volt Mun- kácsynak, Szinyei Merse Pálnak, Rodinnak, de Kondor Béla Végzetangyalai is vászonra kerültek már, amikor 93 évesen meghalt. Továbbá megadatott neki a fogékony ész, az elfogultságmentes nyitottság, ugyanakkor realitás érzéke, harmonikus lénye megóvta az izmusok szélsőségeitől, a zsákutcáktól; művészi hagyatéka európai mércével mérhető, bár jellegzetesen magyar, sőt mondhatnók, somogyi. A legtöbb képén nyoma sincs az akadémizmus múlt század végi merevségének, az aggályoskodó méricskélésnek, „fény elosztásnak”. Ez a művészet - érezzük - Somogytúr közegében fogant, s talán a magyar Barbizon festői - a nagybányaiak - világa áll hozzá a legközelebb. Impresszionizmus? Posztimpresszionizmus? Régi so- mogytúri tavaszok, őszök illata a levegőben, a frissen szedett mezei virágcsokor még harmatos, és dől a fény a falusi kúria tornácára az Aratóünnepély című kompozícióban, amely már 1910-ben sikert aratott a párizsi Szalon reprezentatív kiállításán. Bizony megfogadta barátja, „Rónai Józsi” (Rippl Rónai József) tanácsát, aki rábízta, hogy fessen „á la prima”, azaz amit elkezd, fejezze be egyszuszra, s ne nyúljon többé hozzá. A nagyméretű „Somogytúri gyermektemetés” alkotása közben, egy rövid baráti látogatás alkalmával hangzott el ez a jótanács, amely - feltehetően - felszabadítóan hatott a Rippl Rónainál sokkal óvatosabb Kunffyra. Az ugyancsak Párizsban kiállított, később pedig a kaposvári múzeumnak ajándékozott mű vázlatai - egy-egy részlete a nagyméretű kompozíciónak - is igen hatásosak. Az üvegbe eltett savanyú uborka mohos zöldje a jellegzetes fehér csíkkal (a tormával), a házi sonka, kenyér, hagyma mellett, a tisztításhoz előkészített pontyok a melencé- ben (helyenként lepattogzott róla a zománc), érzékletes, ínycsiklandó csendéletek, s a falusi hétköznapok ráérős, derűs nyugalmát idézik. F elesége, a gyönyörű, vöröshajú Tiller Ella (Rippl Rónai is megfestette), szinte minden második képén feltűnik. A mezei csokrok és a finom, művelt, a párizsi szalonokban is otthonos asszony haláláig inspirálta a művészt, akit elbűvölt szépségével, okosságával és lelki jóságával. Feleség, szerető, anya, modell, harmóniát teremtő személyiség - sugallják a portrék a festő elégedett örömével. Megfestette felesége barátnője, Michnay Ida arcképét is. A szomorú szemű szépasszony a Clemenceau nevet viselte, menye révén az egykori Tigrisnek nevezett, híres francia politikusnak. Kunffyék Munkácsy özvegyénél ismerkedtek meg Michel Clemenceauval és feleségével, a ga- lántai járásbíró lányával. Michel ugyanis egyetemi tanulmányai után Magyarországon, báró Kuffner ga- lántai cukorgyárában dolgozott, s ez időben ismerkedett meg későbbi feleségével. Kunffy részletesen szól emlékirataiban a Clemenceau családról, a „Tigris” két fiú unokájáról, akik anyjukkal együtt hosszan vendégeskedtek Somogytúron. (Mellesleg Michel éppen az öreg Clemenceau kívánságára vált el magyar feleségétől, majd „jó hazafiként” francia lányt vett el.) C lemenceauné bánatos pillantásán, valamint a Gyermektemetés részletein kívül, minden műve derűt sugároz. Világos színek, sok fény, harmónia. Kunffy szerette az életet, az élet is szerette őt, kegyes volt hozzá, mondhatnók, szerencsés csillagzat alatt született. Soha nem irigyelt, nem bántott senkit. És különös módon, még ezért sem kellett bűnhődnie. Szapudi András
