Somogyi Hírlap, 1996. október (7. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-05 / 233. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. október 5., szombat Kaposfő kenyere Krumplit, gesztenyét, almát és körtét árul az út szélén. Az autók — bármilyen tetszetős is a kínálat — továbbhajtanak. Pedig az asszony talán még olcsóbban is adná, hogy elkeljen a portéka. — Van olyan nap, amikor csak néhány kiló gyümölcs fogy. Ma ugyan eladtam egy zsák krumplit, de az a szomszédunké volt — mondta a kapos- fői Kirch Henrikné. — A kevés nyugdíj miatt kényszerülünk erre. Az enyém alig több 9 ezer forintnál, a papáé meg negyven év után sem éri el a húszezret. Kirchné a két gyerek miatt csak később ment el dolgozni; az iskolánál, majd a röntgentechnikánál kereste a kenyerét. Férje a kaposmérői építőipari ktsz-nél volt hosszú évtizedekig lakatos. Eltartották a szomszédot, s mint mondták: megdolgoztak az örökségért. A gazda munkaszolgálatosként huszonhét hónapot töltött Kiskunlacházán. — A szegény ember is jutott valamire, ha tudott dolgozni. Most azonban nem tud. Itt van ez a rengeteg fiatal munkanélküli. Mi lesz velük? — kérdi a feleség. Néhány helyi vállalkozó „felszippantja” a jó munkaerőt. A kft-kre bomlott termelőszövetkezet is ad munkát, van egy varroda, magánkertészet működik, kitelepült a Konstruktőr kft, és Kaposvárra is többen járnak dolgozni. Húsz helybeli kap munkanélküli támogatást, ám ők dolgoznak is érte. Most a rendelőt alakítják át. Az 1750 lelkes Kaposfő tiszteletdíjas polgármestere dr. Antal László. A fiatal orvos a második ciklusban is a falu első embere lett. Az utolsó választáson nem akart indulni, mert úgy véli: egy falusi orvosnak nem célszerű polgármesternek lenni, de még politizálni sem kellene. Mégis „beadta a derekát”, de nem bánta meg. — Régebben nehezen értettem meg: óhatatlan, hogy gyűjtök ellenséget is magamnak. Most azonban már el tudom viselni az ellenségeimet is. — Miként egyeztethető össze a két munkakör? — Nehezen. Az orvosi hivatás az első, és ezt tudják a ka- posfőiek. Délelőttönként nem járok tanácskozásokra, rendezvényekre. Gyógyítok. Délután viszont a falu ügyeit intézem. Próbálok Kaposfő bajaira is gyógyírt keresni. Sváb település a mienk. Keservesen meghurcolták az itt élőket is. Az alacsony nyugdíj kényszerít bennünket az utcai árusításra Dr. Antal László: Sok a depressziós beteg Családi vállalkozásban működik a pékség, amelyben naponta 15-20 mázsa kenyeret sütnek fotó: török anett Most kezdik rehabilitálni az embereket. Elfelejttették velük a nyelvüket, nemzeti tudatukat. Vissza kell nekik adni a hitüket, bizakodásukat: nem kell félni, lehet pártoskodni, szabad a szó... — Hat éve igazgatja a falut. Milyen a sikerek-kudarcok mérlege? — A második ciklusban beszűkültek a lehetőségek, ám nincs okunk panaszra. Takarékos gazdálkodással ugyan, de elértük: talpon maradt a falu. 1-8 osztályos iskola működik, van néhány vállalkozónk, ke- rékpárút-terveket készítettünk, megvettünk egy épületet az iskola mellett, hogy faluházat, vagy öregotthont működtessünk benne, mert egyre több az egyedülálló, elesett ember. Ami aggaszt: nem sikerült a fiatalokat igazán megnyerni, és a 30-40-es korosztály is tehetne többet. Úgy érzem: a társadalmi munkának is elveszett a nimbusza. Megfásultak az emberek. Orvosi oldalról pedig azt látom: egyre több a depressziós beteg, nagyobb a szociális kilátástalanság, mint korábban. S hogy milyenek a kaposfő- iek? A porták előtt pihenő, őszi napfényt élvező idősek szerint: dolgos emberek, bár — mint többen megjegyzik — összetartóbbak lehetnének és jobban örülhetnének mások sikerének... Kabátjával a vállán iparkodik haza Pohner Richárd. A szőke kissrác ötödikes. Hét éve költöztek Kaposfőre. Édesanyja ebéd után németre viszi Kaposvárra. Bár németet tanul az iskolában, de magánórára is jár. Tolmács akar lenni. — Mi lesz az ebéd? — Remélem, hús, azt szeretem a legjobban. Délutáni álmából „riasztjuk” Horváth Zoltán péket. Régóta ő süti a kaposfőiek kenyerét. Apáról fiúra szállt a mesterség. „Örege” 74 évesen is hetente kétszer-háromszor még odaáll a kemencék mellé. A családi vállalkozásban húszán dolgoznak. A mester éjjel 1-2 órakor kel. Várja a kovász. Napi 15-20 mázsa kenyeret, több ezer péksüteményt sütnek, és Pálmajortól Hedrehe- lyig, Kaposvártól Somogytúrig szállítanak. Negyedszázada él itt. Már nem tűnik fel neki, miként verseng egymással Magyarfalu és Németfalu. Úgy véli: ma már sokkal egységesebb a két településrész, mint korábban. Horváth Zoltán nemcsak kiváló szakember, hanem bőkezű mecénás is. Az iskolai, óvodai rendezvények rendszeres patronálója, és a sportegyesületüket is támogatja. S hogy mindezt miért teszi? — Szeretek adni — mondja. Örülök, hogy jó helyre kerülnek a forintok, és segíthetem a falut. Élek-halok a fociért. Két éve küszködünk azért, hogy a kaposfői csapat felkerüljön a megyei első osztályba. Lőrincz Sándor Hámba fogott hit Elképzeltem: ifjú újságíró koromban, a hetvenes évek elején találkozom egy olyan riportalannyal, mint Andrzej Wajda egyik figurája, jelesen, a koholt vádakkal perbe fogott kőműveslegény., az egykori „spanyolos” (a nemzetközi brigád harcosa a spanyol polgárháborúban), aki a „márványember” segédje volt a sztahanovista mozgalomban, majd „a hibák kijavítása” után gyárigazgató. Ha jól emlékszem Viteknek hívták a filmben: jókötésű, tisztességes munkás volt, és úgy tetszett, ő már akkor is kételkedett a sztahanovista mozgalom létjogosultságában, amikor részt vett benne. „Nem mindenkinek tetszik, hogy miattunk fölemelik a normát”, jegyezte meg óvatosan, miután a kesztyű nélkül dolgozó márványember kezét megégette a hallgatag elégedetlenség tüzes téglája, amikor pedig perbe fogták, az előre elkészített forgatókönyv szerint vallott. Nem úgy a márványember, aki a hitében naiv volt, s amíg úgy vélte, hogy a rendszer valóban a munkásokért van - lelkesedett, s örült, hogy tehet valamit másokért, ennek a hitnek semmi köze a politikához, még kevésbé a napi politikához, amely „hámba fogta” az ő lelkesedését. Amikor viszont „kinyílott a szeme”, s megértette, „mire megy ki a játék”, habozás nélkül eldobta szerepét a „márványembereknek” kijáró apró kiváltságokkal együtt. A hámba fogott hit önmaga ellentétébe fordult: kiszabadulása után sem volt hajlandó a törvénysértések áldozataként valamiféle vezetői poszton kien- gesztelődni a rendszer iránt, s ezáltal legalizálni azt. Nem úgy a jóbarát, akiért a börtönt vállalta: ő már politikai hangadóként, igazgatói poszt várományosaként fogadta az állomáson népes bizottság élén, s nem értette, miért hökken meg a volt márványember, mikor elvtársnak szólította, s hogy hátat fordított saját karrierjének. Végül vállat vont, könnyedén elfelejtette, szem elől tévesztette „fejlődésképtelen” barátját - a márványembert. Nos, ha a hetvenes évek elején találkozom egy ilyen riportalannyal, minden bizonnyal örülök neki. Hát persze... Egy „spanyolos”, egy koncepciós perben meghurcolt, ám eszméiben, hitében megingathatatlan személyiség üdítő portrétéma lehetett volna egy fiatal újságíró számára, akinek volt módja tapasztalni a kontraszelekció szürkítő, álmosító hatását a közéletben. Feltehetően kedvvel írtam volna meg életútját, s eszembe sem jutott volna, hogy esetleg ő is hallgat egy márványemberről, aki néha (egyre ritkábban) a megalkuvásaira emlékezteti. Pasztemak Doktor Zsivágó- ját akkor kellett volna olvasnom (18-19 éves koromban), amikor Solohov Csendes Donját. Az októberi forradalom következményeiről szól mindkét regény a múlt század végi, úgynevezett nagyepika stílusában, kényelmesen hömpölygő cselekménnyel, gazdag tájleírásokkal, sok-sok epizódfigurával. Solohov sem hagyott bennünk kétséget afelől, hogy a forradalom és polgárháború szörnyű szenvedést okozott a népnek, ám nála a cselekményt átlengi a forradalom szükségszerűségébe vetett hit pátosza, s az olvasó azzal az érzéssel teszi le a könyvét, hogy Grigorij, a mű főhőse végül a legjobb utat választotta, amikor a proletárdiktatúra mellé állt. Paszternák másként vélekedik hitről, históriáról, népről, társadalomról, s konkrétan a 17-es forradalomról, és annak következményeiről. ő esztelenségnek, véteknek tartja a társadalom megbénítását, a bevált intézmények lerombolását, s történelmi tévedésnek a diktatúrát, amely saját hithű, tehetséges embereit is elpusztítja. Az az út, amelyre Solohov főhőse oly bizakodva lépett, Paszternáknál a fizikai és szellemi leépüléshez, az összeomláshoz vezet. A regényt 1946-tól 56-ig írta. Tulajdonképpen 57-ben már olvashattam volna, hiszen az író abban az évben kapott érte Nobel-díjat. Csakhogy se hazájában, se Magyarországon nem jelenhetett meg a Doktor Zsivágó. Vajon ez az óvatosság késleltette a leépülést? Nem valószínű. Szolzsenyicin Rákosztály című regényében Sulubin, a kompromisszumokra, hazugságokra kényszerített agrárértelmiségi és Kosztoglov, a száműzött arról beszélgetnek a kórház udvarán, melyikük élete volt szerencsétlenebb. Mi a rosszabb? Igazságtalanul be- börtönöztetni, száműzetni vagy kényszerűségből, félelemből megtapsolni a nyilvánvalóan igazságtalan ítéleteket? Sulubin az utóbbit véli rosszabbnak. S ami a hitet illeti, az a véleménye, hogy csak a bolond hihette el, amit nekik, épeszű embereknek kötelező volt elhinniük. S gyötrődve töpreng: ,Mi történt velünk? Hogy adhattuk meg magunkat? És minek? A félelemnek?” És Puskin sorai lebegnek a félelemszürke ég alatt: „Csak a zsarnok, rab vagy áruló / Förtelmes korunkban az ember.” Szapudi András 3J O-*) : Batthyány, akit sokan a 14. vértanúként tartanak számon Peranyag a cs. k. titkos levéltárban Batthyány Lajos miniszterelnöki iratait rendezi sajtó alá Urbán Aladár történész, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc korának kutatója, s ezzel először kerülnek nyilvánosság elé az első, független, felelős magyar kormány jórészt még a szakemberek előtt sem ismert dokumentumai. A többségében kézzel írt jegyzőkönyvek, feljegyzések, utasítások, levelek gyűjteménye teljesebbé teszi ismereteinket 1848 kormányáról, vagy ahogy akkor nevezték: a minisztériumról, és árnyalja a Batthyányról kialakult képet - mondta az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem egyetemi tanára. A professzor a továbbiakban utalt arra, hogy kutatásai középpontjában immár több mint két évtizede Magyar- ország első miniszterelnökének élete és munkássága áll. Hogy históriánk e leggazdagabb korszakából miért éppen az övé, arra nehéz lenne válaszolni, talán véletlen gyermekkori vonzalom az oka. Levéltári búvárkodásainak az eredményei azonban bizonyítják: Batthyány személye megérdemli a figyelmet. Éele- lős: a népnek. így vélekedhetett a szabadságharc leverése után a császári udvar is, amikor nem elégedett meg várfogságra ítélésével, hanem Haynau kezére adta az arisztokrata származású miniszterelnököt. Sorsa ezzel megpecsételődött, 1849 október 6-án golyó oltotta ki életét, Pesten, a később emlékére emelt — és a háború előtti, valamint a közelmúltbeli tüntetésekről elhíresült — örökmécses helyén. Az utókor ugyan mély tisztelettel van iránta — vélte a professzor —, ám mégis, aránytalanul keveset tudunk róla, aminek persze megvan a számos — és érthető — magyarázata. A Horthy-rendszer például Széchenyit állította előtérbe, az ő eszméit érezte a magáéhoz közelebb, 1945 után pedig Kossuth lett a .jelszó”. Holott például a most megjelentetés előtt álló kéziratgyűjteményből is egyértelműen kiderül, hogy Batthyány sikerrel birkózott meg a magyar politikus előtt még soha volt feladattal: minden külső hatalomtól független, a népnek felelős kormány felállításával és működtetésével. Batthyány sietős, alig kibetűzhető soraiból, és kitűnő titkára: az akadémiai-tag Jászai Pál feljegyzéseiből például kiderül, hogy sok egyéb mellett az ő — és nem a belügy- és nem a hadügyminiszter — hatáskörébe tartozott a nemzetőrség irányítása. Másrészt viszont a kormány parlamenti szóvivője Kossuth volt, ami nem feltétlen törvényszerű. Bizonyítják a dokumentumok azt is — ez más forrásokból már tudott a számunkra — : ellenzéki fiatal politikusként tudásával, fellépésével, rangjával szerzett vitathatatlan tekintélyét kormányfőként is mindvégig megőrizte. Jellemző a bécsi titkosrendőrség 1841- ből(!) származó jelentése, amelyet Károlyi Árpád Batthyány-kutató 1932-ben megjelent könyvében idéz: a magyarok körében egyöntetű a vélekedés, hogy ha egyszer lesz Pesten felelős kormány, azt csakis Batthyány vezetheti. Az életmű viszonylagos ismeretlenségének az is oka, hogy számos kortársával ellentétben Batthyány nem hagyott hátra emlékiratokat, levelezésének nagy része pedig elveszett. Azoknak a többsége sincs meg, amelyeket 1849 januárjában az ikervári kastélyban összeszedtek az osztrákok. A miniszterelnökség és a honvédelmi bizottmány iratanyagát a császári seregek hadizsákmánynak tekintették, Bécsbe vitték. Visszaadásukról csak a Monarchia széthullása után, 1925-ben megkötött levéltári egyezmény intézkedett. Akkor váltak hozzáférhetővé, de 1941-ig, haláláig a nagy tekintélyű történész, az említett Károlyi Árpád határozta meg sokáig a kutatások irányát. Ugyancsak ő dolgozta fel a Bat- thyány-per anyagát; amely Haynau kezdeményezésére évtizedekig a csá- szári, királyi család titkos levéltárában pihent. Még jó, hogy megtette, mert — mint öreg levéltárosok elmondták •— íróasztala, amely számos történelmi dokumentumot őrzött, a háborúban bombatalálatot kapott.
