Somogyi Hírlap, 1996. október (7. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-22 / 248. szám

1996. október 22., kedd SOMOGYI HÍRLAP A FORRADALOM EMLEKEZETE 9 Nem illik távozni csak azért, mert az ország nehéz helyzetben van Göncz Árpád a lapunknak adott inteijújában rámutatott, hogy a Magyarországon 1956-ban elemi erővel megnyilvánult nemzeti egység valójában már jóval előbb megteremtődött! Mégpedig az 1948-tól 1956-ig tartó időszakban, a totális dikta­túra, a terror és félelem miatt.- A sztálinizmusnak megíté­lésem szerint - a szocializmus­hoz az ég világon semmi köze sem volt. Ez a rendszer megfosz­totta az országot a szabadságtól. A „csengőffász”, a társadalmi osztályra, pártállásra tekintet nélkül mindenkit egyaránt sújtó üldöztetés és veszély, no meg az, hogy az ellenkezőjét kellett mondani és az ellenkezőjéhez tapsolni, mint amit az ember gondolt és érzett - mindez már kialakította bennünk az elvisel- hetetlenség érzését.- Magyarországon tehát a nemzeti egység a düh egysége, a tagadás, a „nem” egysége volt. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy volt ideológiai töltete is, de ez legnagyobbrészt a szocializmus megjavíthatóságának hitén belül maradt. Erre utal az akkori jel­szó, a,/öldet vissza nem adunk, gyárat vissza nem adunk”, erre vall az, hogy a munkástanácsok természetes mozdulattal vették át társadalmasításra a termelő- eszközöket, magától értetődőnek tartották, hogy azok a dolgozók közösségeié legyenek, tehát az államosítást társadalmasítás kö­vette. Az elvek megfogalmazá­sát már a forradalom kirobba­nása után Bibó István végezte el. De a kibontakozási javaslata lé­nyegében ezeket az elemeket tar­talmazta, és akkor 90-95 száza­lékos társadalmi támogatás övezte. Pontosan tudom, hogy a forradalom leverésével hata­lomra került rezsim milyen mér­tékben vélte veszélyesnek a szel­lem embereinek működését, hi­szen többek közt magam is emi­att ültem börtönben. 1956 legitimálta az országot Ami a forradalom külföldi kör­nyezetét illeti, Göncz Árpád el­mondta: - A háború kitörésében nagymértékben része volt a Csehszlovákia birtoklásáért folyt küzdelemnek. Magyarország ugyanakkor tárgyalásos úton szerezte vissza a Felvidéket, és valamennyien boldogok voltunk, mert úgy gondoltuk, hogy sike­rült a bennünket ért méltányta­lanságok egy részét orvosolni. A háború végére viszont hazánkról a szövetségesekben már egy kis hullarabló ország képe élt. Ezt még feketébbre színezte az Auschwitz krematóriumaiban elhamvasztott száz és százezer magyar állampolgár holttestének füstje. Érthető hát, hogy ez a füst minden más részlet felismeré­sére képtelenné tette a nyugati közvéleményt. Két, a szövetsé­gesek ellen megvívott és elvesz­tett háború után az ország képe - azt hiszem - nem is lehetett volna sötétebb a győztesek sze­mében... Magyarországot tehát nem is olyan nehéz szívvel ki­húzták a nyugati népek névsorá­ból, átsorolták a szovjet érdek­körbe. És jött 1950, a Rákosi- rendszer terroija, s kívülről nézve ez is az ország egészét kompromittálta. A világ közvéleménye szinte egységesen állt a forradalom ol­dalára. A magyarság-kép egyik pillanatról a másikra átalakult. S ez a kép a forradalom leverése után, sőt épp annak következté­ben megmaradt és máig is Ma­gyarország legitimációját jelenti a világban. Tisztában kell len­nünk vele, hogy az ország mai súlya, nemzetközi tekintélye ja­varészt 1956-ból eredeztethető. Hazudtak nekünk- Ön szerint elégséges és hite­les információ birtokában van- e a mai magyar nemzedék ah­hoz, hogy október 23-át ne csak egy munkaszüneti nap­ként tiszteljék?- Nincsenek, nem is lehetnek teljesen tisztában a dolgokkal. Ne feledjük, hogy amikor a for­radalmat leverték, az első kabi­net forradalmi munkás-paraszt kormánynak nevezte magát, te­hát az első Kádár-kormányzat a forradalomból mentette a leg­itimációját. Csak azután, fokoza­tosan alakul át a minősítés októ­beri sajnálatos eseményekké, majd tragikus eseményekké, majd ellenforradalommá, az im­perialista hatalmak cselszövé­sévé, a reakció aknamunkájává. Őszintén beszélni nem lehetett a történtekről, gyakorlatilag 30 évig hazudtak nekünk. A Grósz- kormány idején kerültek sorra először a féligazságok, ám a fél­igazság esetenként rosszabb, mint a teljes hazugság, mert bosszantó módon vannak valós elemei, de a lényeget elmasza- tolja. Mondhatjuk azt is, hogy ’56 története a torkán akadt a tár­sadalomnak. Ezt fájdalmas kol­lektív emlékezetkiesés követte, otthon sem mertek beszélni az emberek, mert a bőrükre ment. 1956 szereplői - és nemcsak a börtönviseltek, az állásuktól, eg­zisztenciájuktól megfosztottak - nagy többségükben mélyen csa­lódott emberek, akiknek derék­ban kettétört az életük és úgy él­ték le alkotóképes éveiket, hogy nem merték, vagy nem tudták végiggondolni, feldolgozni 1956-ot, viszont szép sallangok­kal aggatták tele az emlékeiket, önmaguk igazolására is. De biz­tos vagyok benne, hogy a mai középgenerációhoz tartozó, vagy fiatal magyar és külföldi kutatók, történészek, akik számára ’56- nak már nincs érzelmi és indulati töltése, sokkal hitelesebb képet adnak a forradalomról, mint akár én most, ebben a beszélgetésben, hiszen bennem is sok olyan em­lékkép tolul fel, amitől akár el­könnyezhetném magam, mert a torkomat szorongatja. Például a piliscsabai ezred felvonulása a Bécsi úton. Ezrek álltak az út két oldalán és kiáltották a katonák­nak: „ne lőjetek az anyátokra”... Akkor még nem tudtuk, hogy nem is volt náluk éles lőszer. Á valóságot 1956-ról a fiatalok fogják kimondani. Ma annyiféle 1956 él bennünk, ahányan vol­tunk. Annak, aki azokban a na­pokban tankon ment a lakásáról a pártközpontba, egészen más '56-képe van, mint annak, aki az írószövetségbe rohant, mert ott osztottak krumplit. Megint más él abban, aki a harmadik emelet­ről hajigálta a benzinespalackot, és jó helyen találta el a ruszki tankot. Ez mind ’56 volt. Az el­esett gyerek is, akinek a vére az utca kövére folyt... Változatlanul állítom: nem mi csináltunk ’56- ot. Ezzel csak vádoltak minket, és hajlandóak voltunk elhinni, mert ettől vastagabb gyerekek voltunk, de hát ez tévedés. ’56 formált bennünket. ’56-ot pedig- furcsa módon - a sztálinizmus, Rákosi és Gerő hazugságai és gazságai. Mi csak szót fogadtunk az igazságérzetünknek. Akiket elsodort a forgószél- Sokáig a Pesten történtekről szóltak a visszaemlékezések... Ma már sorra jelennek meg a forráskiadványok a vidéki váro­sok 1956-os történéseiről, s ez fontos is, hiszen - hajói tudom - egyes városokban, például Sze­geden,hamarabb indult a forra­dalmi mozgalom, mint a fővá­rosban. A bányászvárosok is ko­rán felkeltek. A falu persze las­sabban mozdult, de a falvak vol­tak, amelyek Budapestet mind­végig eltartották, élelmezték. Tehát a forradalom valójában az egész országot átszőtte.- Általánosságban, s nem csupán a forradalom kapcsán az a véleményem, hogy van néhány olyan ok, ami miatt el kell vagy el szabad menni az országból. Mindenekelőtt: az embernek egy élete van, azzal azt csinál, amit akar, állampolgárságától teljesen függetlenül. Ha az élete van ve­szélyben, akkor kötelessége megmenteni. Ha a becsülete, vagy ittléte miatt más élete, be­csülete van veszélyben, akkor megint csak köteles távozni. Ha pedig az agyában annyi tudást hordoz, amennyi egy Nobel- díjra elegendő, de Magyarorszá­gon nincs műszer, háttér ahhoz, hogy a Nobel-díjat meg is tudja alapozni, akkor az emberiség ér­dekében köteles kimenni. A fennmaradó esetekre azt mon­dom, hogy nem illik távozni csak azért, mert az ország nehéz hely­zetben van... Nem azt mondom, hogy nem szabad, de nem illik. Akkor itthon maradni illik. S még valamit: ha már elment va­laki, nem illik hazafelé megfel­lebbezhetetlen tanácsokat és íté­leteket kiabálnia. Visszanyertük szuverenitásunkat- Ma, egy emberöltő' elteltével mennyiben érvényesek 1956 eszméi, törekvései, mi az a leg­lényegesebb tanulság, amelyet az egész nemzetnek magáénak kell - kellene - vallania?- Mindenekelőtt talán az, hogy a félelemnek és terrornak van egy foka, amit már nem lehet és nem szabad némán eltűrni. Ez, azt hi­szem, elég fontos. A másik ta­nulság: egy országot az önren­delkezésétől megfosztani nem szabad és .nem is tanácsosamért azt képtelenség elviselni. Érde­kes módon az Európai Unió ezt a problémát úgy próbálja meg ki­küszöbölni, hogy alsóbb szintre utalja minél több ügy elintézését, polgárközelbe helyezi át a dön­tési lehetőséget. Mert fölismer­ték, hogy még a szuverenitás ön­kéntes korlátozásával is szembe kell állítani valamit. Ami pedig a forradalom fő célját illeti: ’56 nemcsak legiti­málta az országot, de ha késve is, sikerült visszaszereznünk a szu­verenitásunkat, s ezt a negyven évvel ezelőtti októbernek kö­szönhetjük. Arra sem gondolt senki 1956-ban, hogy kapitaliz­must építsünk tisztességesebb és igazságosabb szocializmus he­lyett. Mára pedig a kapitalizmus és azon belül a nemzetközi, mul­tinacionális kereskedelmi kap­csolatok globalizált rendszere le­tagadhatatlan győzelmet aratott, így elképzelhetetlenné vált az a társadalmasítás, ami akkor 'a munkástanácsok tevékenységé­ben öltött testet. A nép egyértel­műen bebizonyította, hogy ön­maga sorsát kritikus helyzetben irányítani képes. S ez a képessé­günk más helyzetben, más kö­rülmények között újra megnyil­vánulhat. Császár-Frank Októberi forró napok, ideges pártvezetés Ajegyzőkönywezető emlékei Ságvári Ágnes jóvoltából nemsokára szenzációs do­kumentumok kerülnek nyil­vánosságra. Ő volt ugyanis 1956. október 24-28 között, tehát a „forró” napokon a legfelsőbb pártvezetés ta­nácskozásainak hivatalos jegyzőkönyvezője, szem- és fültanúja a forradalom ki­menetele szempontjából meghatározóan fontos dön­tések születésének. Följegyzései alapján sok olyasmit is megtudhat az utókor, ami szigorúan zárt aj­tók mögött zajlott, s aminek élő tanúi már-már alig akad­nak. — Azokban a napokban, a helyzet alakulásától függőén, szinte folyamatosan napi­renden volt a kormány sze­mélyi összetételének változta­tása. Milyen nevek kerültek be jelöltként a különböző tárcák élére? — Sok név forgott, sok potenciális jelölt került szóba. A kulturális tárca élén például többen Lukács György filozófust látták volna szívesen. Helyettese­ként felmerült Tamási Áron és Kardos László neve. Tildy Zoltáné pedig miniszterel­nökként. Kardos mellett az szólt, hogy népi kollégista. Tildy a régi kisgazda, vala­mint a református hagyomá­nyokat személyesítette meg. De különböző miniszteri posztok várományosaként emlegették például Bognár Józsefet és Erdei Ferencet is. — Milyen volt az ülések hangulata? — Ideges. Ez persze ért­hető, hiszen a Komintern, a Kominform és a Varsói Szerződés hagyományai sze­rint szinte mindenütt ott vol­tak a szovjet vezetés embe­rei. — Mi volt az egyes kor­mánytagok véleménye a for­radalomról, illetve ki milyen megoldást tartott helyesnek? — Alapvetően két állás­pont ütközött. Az egyiket Donáth Ferenc és Losonczi Géza képviselte. Ennek az volt a lényege, hogy Buda­pesten népfelkelés zaj­lik,amelyben széles népréte­gek vesznek részt. Ennél fogva az egyedüli megoldás az lenne, ha a párt a mozga­lom élére állna. Ugyanakkor tele voltak aggályokkal arra vonatkozóan, hogy miként szélesedik ki a mozgalom. A másik álláspont szerint valamilyen módon le kell verni a felkelést. Talán a leg­radikálisabb ebben a kérdés­ben Kovács István volt, aki egyértelműen a fegyveres „rendcsinálás” mellett vok­solt. Ezt az irányvonalat képviselte még Gerő Ernő, Kiss Károly és Apró Antal is. Fock Jenő, Köböl József és Gáspár Sándor képviselte a munkástanácsokkal, szak- szervezetekkel való együtt­működést. Egy harmadik csoport a népi szerveződése­ket tartotta fontosnak, s eb­ből a szemszögből vizsgálta és értékelte az 56. októberi eseményeket. Kádár János akkoriban egyértelműen egyfajta nemzeti vonalat képviselt. — Hogyan értékelték a Rákosi-korszakot? — A többség afelé hajlott, hogy az ügy lezárult 1953- ban, amikor a párt önkritikát gyakorolt, s nem szavazott többé bizalmat Rákosinak. Nagy Imre ezzel szemben azt mondta: ez nem elég, igenis elemezni kell a Rákosi-éra hibáit. S az sem volt egyér­telmű, hogy a pártvezetők­nek, vagy a párttagoknak a felelősségét kell-e megvizs­gálni. Hiszen a tagok szavaz­tak egykoron bizalmat Ráko­sinak, így ha közvetetten is, de ők is felelősek a párt és a munkások elidegenedéséért. — Ki döntötte el a szovjet tankok bevonulását? — Elsősorban a szovjet pártvezetés. Ezt szeretném kihangsúlyozni, mert az utó­kor szereti a felelősséget egyértelműen a magyar párt­vezetőkre hárítani. A valóság azonban ennél sokkal próza­ibb volt: nem nagyon kérdez­ték meg a magyaroktól, jöj­jenek, vagy sem. A szovjet belpolitikai változások meg­határozóan sodorták és befo­lyásolták a magyarországi fejleményeket. — Nagy Imre sorsáról ki döntött? — Azt hiszem, erről is el­sősorban a szovjet pártveze­tés. Az más kérdés, hogy míg 56-ban Kádár egyértelműen igen gyenge politikai lába­kon állt, ez nem biztos, hogy igaz 1958-ra is. Vagyis lehet, hogy kieszközölhette volna Nagy Imre számára a ke­gyelmet. Ennek eldöntése azonban nem az én felada­tom. — Ön hogyan foglalná össze mindazt, amit azokban a napokban a pártvezetőségi üléseken tapasztalt? — A központi bizottságról kiderült, hogy semmilyen kapcsolata nincs az egymil­lió párttaggal és a valós élet­tel. Ferenczy Europress SZIRMAY ENDRE Forradalom- az 1956-os forradalomra emlékezve­Ellened, ellenem - magunkért, magamért mindenütt, mindinkább - mindig, mindenkiért népemért, hazámért - a szabadságunkért tettekkel áldozok - testvérért, barátért; lázítok, lázadok, követelek, kérek szenvedélyem lángja a lappangó méreg vágyammal, hitemmel szüntelen hirdetem hogy kiteljesedjen forrongó életem. Rombol, újat teremt a vágy, a szerelem sorsommal, sorsunkkal nem perlekedhetem ember ellen soha, semmit sem akartam se hazug, se vádló, véres zivatarban... tegnapért, holnapért áldozom erőmet életet teremtek - és nem temetőket; a jót, az igazat hiszem és akarom éltet, lázit, buzdít a forradalom 1996. október Képek az 1956-os októberi forradalom somogyi megyeszékhelyen történt eseményeiről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents