Somogyi Hírlap, 1996. augusztus (7. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-24 / 197. szám
20 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. augusztus 24., szombat Kuncze Gábor és felesége, háttérben a svéd királyi családdal A záróünnepség egy pillanata. Viszontlátásra Sydney-ben Kőbán Rita a Lake Lanier partján Atlanta az emlékek visszfényeiben Tizenhét nap tele izgalommal, sikerrel és kudarccal, s ezzel együtt örömmel és elkeseredettséggel. Talán nincs is ember, aki azt állíthatja magáról, hogy nem érintette meg az olimpia szele, július 19. és augusztus 4. között rendezték meg Atlantában a XXVI. Nyári Olimpiai Játékokat, az Aranyolimpiát. E sorok írója, mint a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségének tagja tíz napon át részese lehetett a sport nagy találkozójának. Kinek az olimpiája volt? Atlanta városa rendezett egy remek olimpiát az amerikaiaknak. Jól érezték magukat. Ünnepelték valamennyi sportolójukat, nemcsak a győzteseket. Ehhez kellett statisztának a többi ország sportolója, és el kellett viselniük a külföldi turisták hadát is. Ilyen az amerikai mentalitás. Nemcsak az átlag amerikai számára ér véget a világ saját határaiknál. Aki ezt nem vette tudomásul, rosz- szul érezte magát. Aki megmásíthatatlan tényként fogadta el és alkalmazkodott hozzá, annak nagyszerű élmény volt az olimpia. Nem nyüzsögték körül a vendégeket, de ha valaki útbaigazítást kért, készséggel segítettek. A sok tízezer rendező, önkéntes, rendőr, biztonsági ember, bolti és utcai eladó, szállodai alkalmazott és egyszerű polgár vidáman, előzékenyen, tudása legjavát adva tette dolgát. De csak azt tudta, és azt tette, ami a dolga volt. Amit rá bíztak. Az Aranyolimpián, ahol nem szégyellem bevallani, jól éreztem magam, kilenc sportág (atlétika, ökölvívás, súlyemelés, asztalitenisz, ritmikus sportgimnasztika, öttusa, kosárlabda, tenisz, kajakkenu) versenyére jutottam el. Az atlétika vitte el a pálmát. De hát egy királynőtől ez el is várható. Azóta is töröm a fejem, hol volt és végül is ki a király? Örüljünk vagy bánkódjunk? A letargikus, már-már temetői hangulat, amely az első néhány nap után itthon uralkodott, mert elmaradtak a várt aranyak azt is bizonyítja, hogy sokan kergetnek rózsaszín álmokat. A kijózanító, gyönyörű realitás maga az eredmény, amit a magyar csapat elért. Örüljünk neki! Sydney eredményeként előre boldogan kiegyeznék vele, mert nagyon kiegyenlítettek az erőviszonyok, és óriási a riválisok köre. Mert újabb és újabb eredményes nemzetek tűnnek fel a versenyben. Mert a résztvevők több mint 40 százaléka (79 ország) szerzett érmet. Mert fantasztikus pénzeket áldoznak (jóval többet, mint nálunk) nemcsak az úgynevezett gazdag országokban a sportra. Mert mi még egyelőre nem ismertük fel, hogy egy ország — megye, település — számára a sport a legolcsóbb és leghatékonyabb reklám. Mert Atlantában az idősebb versenyzőink szerezték érmeink többségét, és alig láttunk pi- ros-fehér-zöld színben oroszlánkörmeiket mutogató fiatalokat. Mert az olimpiai pontjaink kétharmadát három sportág, az úszás, a kajak-kenu és a vívás hozta. Mert amíg a fizikai felkészítésben, felkészülésben álljuk a versenyt, addig a pszichés ráhangolódás elmarad a legjobbaktól. Ez jó néhány érmünkbe, helyezésünkbe került, amikor kiélezett helyzetben a beteljesülés küszöbén rendre mi húztuk a rö- videbbet. A magyar csapatból arany érmet kivétel nélkül azok tudtak szerezni, akik a versenyre „kihegyezték” magukat (Kőbán Rita, Kiss Balázs, Kovács István). Vagy ott tudták, mert volt lehetőségük rendezni magukat pszichésen (Egerszegi, Rózsa, Czene, Ko- lonics-Horváth páros). Sok szakemberrel beszélgettem. Természetesen mindenki másként látta a sikerek és kudarcok okait. Leginkább Füleky Andrásnak, a kajak-kenu szövetség főtitkárának okfejtése tetszett. Szerinte amíg a versenysportban demokráciát játszunk és a klubérdekek megelőzik a nemzeti érdekeket, addig ne várjunk többet. Atlantában nemcsak sportversenyek voltak Atlanta a „Dél” egyik tradicionális központja. Lakóinak 75 százaléka néger. Múzeumában egy észak-dél közötti véres csata panorámája látható. A fekete bőrű helyi idegenvezető a rabszolgatartó déli hadvezérek dicső tetteiről beszélt elragadtatással. Őseinek biztosan más volt a véleménye, de hát így szépül meg a múlt. Az atlantai születésű, Nó- bel-békedíjas Martin Luther King emlékmúzeumának parkjában, egy mesterséges tó közepén, szarkofágban alussza örök álmát az 1968 április 4-én meggyilkolt néger polgárjogi harcos. Híres mondását, „I HAVE A DREAM” (van egy álmom), az olimpia megnyitó ünnepségén is olvashatta a világ. Én meg vegyes érzelmekkel betűzgettem a múzeum egyik tárlójában a feleség, Co- retta Scot Kings 1957. február 2-án kiállított útlevelében a hatalmas pecsétet, „Ez az útlevél Magyarországra nem érvényes”. Atlanta a jazz, de különösen a blues egyik amerikai fellegvára. A King Memorial negyedben született és születik a világhírűvé vált blues melódiák többsége. Nem véletlen, hogy a záró ünnepségen is a zene játszotta a főszerepet. A leghíresebb énekesek és előadók léptek fel. Közülük csak Glória Estefan, B. B. King, Little Richard, Sheila, Stieve Wander nevét említem. Hogy Atlanta ma az, ami, abban jelentős szerepe volt John Pembertonnak. A derék gyógyszerész 1886-ban itt kotyvasztotta össze az első liter vagy gallon Coca-Colát. A világbirodalommá nőtt vállalkozásnak itt van a központja, és egy múzeum is őrzi a múlt emlékeit. Az csak természetes, hogy a kijáratnál a szökőkút- ból is az édeskés nedű folyik, és különösen a gyerekek örömére mindenki annyit ihat, amennyi csak belefér. Kire irányul az objektív? Atlantában van a legszélesebb látókörűnek tartott, s minden eseményen ott levő CNN központja is. Nagy élményeim közé tartozik hogy bejuthattam Ted Turner (felesége Jane Fonda) birodalmába. Kalauzom elmondta: alapkövetelmény, hogy ami a világ bármely pontján történik, arról egy órán belül információval rendelkezzenek, és a második órában már képernyőre is kerüljön. Csak így állhatják a versenyt a gigászok (ABC, CBS, IBC, NBC) küzdelmében. A tájékoztatásról jut eszembe, hogy az amerikai újságok, az amerikai tv-csator- nák kis túlzással csak arról írtak, azt mutatták, ahol versenyzőik révén érdekeltek voltak. Egyetlen példa: a 100 méter női gátfutásban a hazaiak győzelemre is esélyes versenyzője, Gail Devers hatalmas küzdelemben „csak” a 4. lett. A másnapi USA Today Summer Olimpics döntőről közölt fényképén csak Devers repül a gát felett az ötös pályán. Hogy volt ebben a versenyben egy Ludmilla keresztnevű (még a Szovjetunióban született és nevelkedett), derék svéd lány, aki a mellette lévő 6-os pályán futva mellesleg olimpiai bajnok lett, az a legkevésbé sem volt érdekes. Az objektív csak és kizárólag Deversre szegeződött. Nagyobb látószöggel a bajnok, sőt az ezüst- és bronzérmes is látható lett volna. De hát minek az a széleslátás? Színes élmények hosszú sora Apró, színes élményeim végeláthatatlan sora tódul emlékezetembe. Eszembe jutnak a hoppon maradt jegyüzérek, akik az eseménytől és a helytől függően a 30-tól 150 dolláros (4500-23 000 forint) jegyeken gyakran csak féláron tudtak túladni. Megjegyzem: a nyitó és a záró ünnepségre egy átlagos jegy ára 50 000 forintnak megfelelő összegbe került. Még szerencse, hogy akkredi- tációs kártyámmal méregdrága jegyek nélkül is bejutottam a versenyekre. Eszembe jut a sortba és sárga csíkos pólóba öltözött Gustav svéd király, aki az ökölvívó mérkőzések szünetében a díszvendégek számára fenntartott klubban felesége és két gyermeke társaságában a világ legtermészetesebb módján válogatott saját felséges kezeivel a hűtőpult italai között. Eszembe jutnak a versenyek, amikor a néhány percnyi szüneteket hangos és ritmusos zenével töltötték ki. S az istenadta nép felállva énekelt, táncolt. Eszembe jut a rádiótelefontulajdonosok fegyelmezetlensége. A nézőtéren hol itt, hol ott hangzott fel a hívások éles trillája. A teniszversenyeken, ahol néha a légy zümmögését is lehet hallani, a mérkőzésvezető szokásos eredményközlése mellett leggyakrabban elhangzó mondat volt: „kérem a nézőket, kapcsolják ki telefon- készülékeiket”. A felszólítást mindig taps köszöntötte. Eszembe jutnak az utcai zuhanyzók, a nagy meleg elviselhetővé tétele érdekében nem túlzás, életmentő céllal hatalmas ventillátorokkal vízfüggönyt varázsoltak a legkülönbözőbb helyeken. Ruhástól hűthette magát a vendég. Föl sem merült, hogy ne éljünk a lehetőséggel. Legfeljebb csak a video- és fényképezőgépeket helyeztük előbb biztonságba. Észembe jut, hogy ezen az olimpián, ahol a pénz, az üzlet volt mindenekfelett a meghatározó, el tudták érni, hogy a sportolók ruházatukon ne viseljenek reklámot. Persze ha mondjuk egy magyar versenyző feltette a fejére a fehér, hosszában három piros csíkkal díszített sapkáját, a világ minden részén tudták (vagy csak tudat alatt rögzült), hogy az Adidasról szól a nóta. Akik pedig ezt a kemény szabályt ki akarták játszani, és mondjuk a táskájukon, amely természetes módon mindig ott volt mellettük, nagy betűkkel virított valamelyik cég neve, az éber szemű szervezők gyors előzékenységgel takarták azt le egy- egy fehér színű ajándék törölközővel. Ha kellett, akár két- percenként is. Eszembe jutnak az ott lévő (Szalay Andrea és Herczegfalvy Tibor) és az ott nem lévő somogyi sportolók, ide sorolva Borhi Zsombort is. Eszembe jut a minden várakozást alulmúló szereplés lovastusában és művészi tornában. De legalább ott voltunk. Ennek azért nemcsak Pierre de Coubertin báró örült, akinek örök érvényű mondásai közül a leggyakrabban emlegetett így hangzik: „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos!”. Azért néha a siker sem árt — tesszük hozzá joggal. Eszembe jut Martinék János, aki elszármazott somogyiként (rokonai ma is Mikében élnek) boldogan újságolta nekem a jól sikerült lovaglása előtt, hogy a lovat, amit a szerencse istenasszonya neki juttatott (az öttusában a lovakat sorsolják), hogy is hívnák másként, mint Mike. „Persze ezt itt nem így ejtik, de azért jelnek tekintem” — tette hozzá. A többit már tudjuk. Eszembe jut, hogy amikor az Olimpiai Faluban fél óráig nem találtam a kézitáskámat, benne minden fontos iratommal, (egy ellenőrzőponton hagytam feledékenységből, amire szerencsére később rájöttem), csak azon imádkoztam, nehogy közterületen találjak rá maradványaira. Egyszerűen azért, mert azoknak a csomagoknak a sorsa végzetes volt, amelyeket a parkban pádon, épületek közösségi helyiségeiben találtak, és nem. volt gazdája. Tizenöt perc megfigyelés után a nélkül, hogy megnéznék béltartalmát, acélharanggal borították le, és nemes egyszerűséggel felrobbantották. Naponta tíz-tizenöt csomag, táska stb. jutott erre a sorsra az Olimpiai Faluban. Eszembe jut a csodálatos látvány az atlétikai stadionban. A csillagszerűen villanó vakuk hullámszerűen kísérték végig a futók útját. Eszembe jut az a 8-10 év körüli fiúcska, aki mellettem ült, amikor a négy közé jutásért a litván kosarasok remek játékkal Sabonis vezényletével szinte legázolták a görögöket. Az önérzetes fiatalember nemes egyszerűséggel csak annyit mondott: „ez nem kosárlabda. A kosárlabdamérkőzés egy óra múlva kezdődik”. Utalva arra, hogy ekkor lép majd pályára a hazaiak „álomcsapata”. Eszembe jut... Folytathatnám a sort a végtelenségig. De nem teszem, hiszen megkezdődött a visszaszámlálás, 2000-re, Sydneyre, ahol Atlanta már csak egy lesz az előző 26 helyszínből. Végülis ez a világ rendje. Dr. Gyenesei István Utcai zuhanyok adtak felüdülést a forróságban Martin Luther King szarkofágja a szerző kelvetelei
