Somogyi Hírlap, 1996. augusztus (7. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-24 / 197. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. augusztus 24., szombat 17. szazad! öltözékben vonultak fel a sinji Alka fesztivál résztvevői, akik többek között lándzsavető versenyen is indulnak. A horvátországi fesztivál tulajdonképpen emlékezés a 17. századi horvát győzelemre, amelyet a törökökön arattak fotó: feb-reuters Elbúcsúzik egy világsztár A néhai Maria Callas híressé vált lemondásai egyikének köszönhette a most 69 éves Leonie Rysanek, hogy magasba ívelt énekesi karrierje 1959-ben. Akkor ugrott be a Metropolitanben a Verdi-opera Lady Macbeth szerepébe, és szenzációs sikert aratott. A bécsi születésű drámai szoprán ezután a világ minden jelentős operaszínpadán fellépett: mint Medea, Elektra, Tosca, Aida... Most búcsúzik a színpadtól. Az első Mr. Spanyolország Alicante megye tengerparti városában, Santa Polában tartották az első spanyol férfi-szépségversenyt, s ezen a 22 éves, galíciai Jósé Ramón Rodríguezt választották Mister Spanyolországnak. Közgazdász egyetemista , s indul az Isztambulban rendezendő Mister Mundo (vagyis férfi világszépe) versenyen is. A Santa Pola-i vetélkedőn a 19 spanyol autonóm tartomány képviselői indultak, valamint egy férfi a marokkói Ceuta és Melilla városából. A részvételt több feltételhez kötötték: csak 18-25 éves, minimum 180 centi magas és természetesen nőtlen férfiak indulhattak. ■ Eltűnt régi albán misekönyv A vatikáni levéltárból eltűnt a legrégibb albán nyelvemlék, egy XVI. századi misekönyv - közölte a Gazeta Shqiptare tiranai napilapban tegnap Musa Hamiti albán kutató. A misekönyvet Gjon Buzuku írta 1555-ben, s 1740-ben bukkantak rá egy római teológiai szemináriumban. Tiranában a nemzeti könyvtárban három másolat is található a régi misekönyvből. Bányász fafaragók tábora Megnyílt a bányász fafaragók 14. országos tábora Tatabányán. Az idén tizenöten fogadták el a szervezők meghívását. Az alkotók főleg játékokat készítenek - egy bölcsődének. Az első diplomaosztó ünnepségére készülődő Üzleti Tudományok Főiskolájának pedig egy fali plasztikát. Salzburgi siker a Leonórával Szerencsés elgondolásnak bizonyult, hogy a salzburgi játékokra Beethoven Fidelió- jának színpadra állításához (rendezte Herbert Wernicke és Solti György) meghívták John Eliot Gardiner karmestert: a Monte- verdi-kórus közreműködésével koncertelőadást produkált az 1805-ös Leonórából. Félmillió dollár eltűnt fotóért Egy Los Angeles-i bíróság kéthetes tárgyalás után 450 600 dolláros kártérítést ítélt Enyart fényképésznek azokért a fotókért, amelyeket Robert Kennedy szenátorról készített meggyilkolása pillanatában készített. A fotók negatívja ugyanis eltűnt a rendőrségről. Húsz évig várt, ámde nemrég bírósághoz fordult, s megnyerte a pert. Töredékek Fodor András különvonata A z égbe nyúló égerfák felett tűnt fel a sötét felleg, s terület szét a naptól ragyogó égbolton, mint kiömlő üvegből a tinta a fehér damasz- ton. Ézsiás nézte, mint uralkodik el, nyeli a fényt és festi zöldre, mint sötétebbre a kékes szürke nyugvó vizet. A mélyre ereszkedő hasas felleg magába hordozza a félelmet, ami az első villámfénynél kiszakadt, s űzött fedél alá minden halandókat. S kik a vizen rekedtek bevont vitorlákkal, már nem maradt más, csak a fohász. Aztán az esőfüggöny eltakarta a túlpartot, úgy zuhogott, mint forró katlanban, szinte fortyogott. A vihar, Isten ostora vágott végig a világon, Toppantva hatalmas ágakat, derékba öles fákat, s a lombok ronggyá szakadva, összeragadt levélcsomókként sodródtak. A dörgések végig dübörögtek, mintha óriási szikladarabok gördülnének magas csúcsokról. Tudta, ha ily rohammal jő nem tart sokáig, s amint elvonul, újra derűs lesz a táj, s üde zöldek a levelek, csak azok mi letörtek többet fel nem élednek, hiába aranyozza szélüket a hatalmas tűzkorong mielőtt a hegyek mögé rejtezik. Egyedül ült az oszlopos teraszon, s nézte, a fehértörzsű szent fának, a nyírnek miként pattogzik a kérge, mintha vise- lős lenne. S kalandoztak benne századok, hunok és avarok kik e tájon hajtottak fejet a ligetekben, s áldoztak forrásnál, és esküdtek kutyára. Félték Isz-t, és megtalálták Estent. Ugyanígy látták a sötét fellegeket lobbanni villámfényeket, és a szemben lévő kék hegyet. Félték a dobhártyákat szaggató dörrenéseket. Mind már rég elköltöztek, s lassan ő lesz soros. A vihar lassan elvonult, az égen a sötét gerenda, máshol ácsolják már a rettenetes kapukat. Itt lilás fény merészkedik elő a maradék felhőrongy mögül. S a szent fán egymás felett két gömböcske - ölelkező pezsgősdugók - kötnek össze éveket. Ki érti ezt. Megindult a part felé, zsebében mobilja, ó ha megszólalna, s hínák onnan fellüről, csak pár szóra. Azóta sem hallotta a hangot, csak álmában jő elő, pedig még hant se rokkant az üreg felett.- Ugyan kinek nincs bűne Uram - szakadt fel sóhajtása, lábát a vizes fű mosta, bíz ő is megalázkodna, mert leikébe költözött a fellegek tintafoltja. Úgy érezte, mióta egyedül maradt, nincs többé ki érte imádkozna. Ez ám a szegénység - gondolta. Letelepedett a nedves partszegélyre, s nézte mint derül ki a világ körülötte, óvatosan merészkedtek elő a szürkeségből a fények. Karolin formás teste, a tompán fénylő rúd körül, meg- igézte. Haja gyűrűsen háta közepéig hullámzott alá, miközben kulcsolta rá szépívű combját. Kaiját kitárta, s mellének barnasága olajosán csillant a reflektorok sziporkáiban. De arca szomorú, és akkor se rebbent, amikor szobára rendelte a márkákkal kitömött hústömeg. Aztán leült melléje, látta, szája cserepes, megnedvesítette ajkát a koktélnak nevezett zöld italba, szemét ráfüggesztve mondta.- Veled elmennék, csak úgy paszban, ha mesélnél. Ha folytatnád ahol abbahagytad...- Leány, az én meséim szomorúak. Tudhatnád, levél ritkán cserél harmatot esőnek lúgos csepjére.- Jer velem, akarom... A kúpos hegy mögül, régmúlt levelét hullajtott fa formázta felhő szakadt, mint olcsó gyolcs, elnyűt ing darab. Nézte, és alig hitte, hogy a tükörképe, miként a délibáb, fordított világ. A sima víztükrön elcsúsztak a sugarak, mint télidőn a kékes jégpáncélon az acélélű korcsolya. De most, perzselt a nap, párát vonva a túloldalra. S az álomhajó, bontott vitorláival úgy úszott elő, mint Fellini mester keze alatt formálódott cellulózon. És csak nézte vágyakozva, miként halad szélnélküli vásznaival. Távolban a Helka, vagy tán a Kelén rudas orrát ölelte a fény. S tudta, mindegy az. A két szerelmes, miként tartja a legenda, a balatoni Rómeó és Júlia sorsa az, hogy külön bolyongjanak, s lesz tán egy kikötő, ahol a vastag kőoszlopon kivetett kötél hurkaik egymásra simulva évszázadokat visszaálmodnak.- S te, merre mész kedvesem, ha kezed elengedem?- Újra csak keresném, a tied... Ahogy enyhült a nap melege, és sugarait laposabban bocsátotta a vízre, kijöttek az öregek. Fekete trikóik szemérmesen a század elejét idézve, fedték öreg inas testüket. .S próbálgatták a keskeny lejáró létrán lábujjheggyel a vizet, elég meleg-e. Fejükön a kendő, homlokukon maslira kötve óvta a víztől, fakult tincseiket. S közben ő, a vásott kölyök megtalálta a partra vetett karvastagságnyi gyökér darabot.- Pszt, Vanda! - s hajította a létra mellé. A németjuhász szuka nyújtott hassal vágta magát utána. A fröccsparádé nagymamáékat elbontotta. A korholások elől vihogva szaladt, és ugrott át a köveken be a vízbe, ahol kutyája mellső lábaival paskolva haladt, szájában a gyökérdarabbal. Mily mélyre érkezünk - gondolta Ézsiás -, hogy a régmúlt nyári kép lassan szétfoszlott, mint szélben nyárfa vattája, melyben sokszor bokáig járt a verandán, koranyári gyermekkori délután. így érte itt a sötét, s fent sziporkázott az égi szekér. Örök csillagok, hány lelket hordozhattok parancsára az Úrnak, a túlvilágnak melyik sarkába. Üdvösségre, avagy kárhozatra, ki miként élt a lenti sorban. De, hisz azt is Te rendelted. Uram-Isten, miért nem értjük egymást, legalább mi emberek... S ekkor felsírt telefonja. Panaszos vékonyka hangja transzendes csikként hatott az éjszakába.- Ki vagy? Nem jött felelet, csak monoton zúgás töltötte be a teret. S mikor újra feltekintett, öt plazmagömb, mint fényes pinpong- labdák oldalazva s előre sebesen siklottak a feketebársony égen. Mikor öccse hosszú szenvedés után elment, s jött a hír, mint akinek esze ment hajtott, hogy előbb éljen a kórházba. De anyja megelőzte, már otthon nem lelte. Hír megöli, szorult meg benne a félelem, s rohant tovább, hogy ott legyen mellette. Amikor betoppant az éterszagú folyosóra, a fehér ruhás nővér szomorú arccal mondta, anyja az ügyeletes szobában. Félve nyitott be. Ott ült a fotelben, egyenes derékkal, az asztalkán mellette kis tányérban szelet üres kenyér, s kitárta kezét.-Fiam... Térdreborulva hajtotta köny- nyező arcát ölébe, miközben ő fejét simogatva ölelte.- Már csak mi maradtunk ketten - még ő vigasztalta, ki azért jött, hogy átsegítse. Plazmagömbök fenn az égen suhanjatok tova a csillagok alatt, s ha eljő időm, hatodiknak ha állhatok, biztos a nyárelőtti verandára jutok... A felesleges telefonok, meg- nemértés égették lelkét. Legszívesebben mobilját egy nagy lendülettel az olvasztott platina holdtükrösfényű vízbe vetette volna. De aztán csak legyintett, mi elől menekülne. Hisz itt lohol nyomában, mint nappal szembeni hosszútávfutó árnyéka, ennek a világnak mássága. A kerten át vezető út, nyírott bukszusok közt kanyargód, s a mahóniák örökzöld tüskés leve- Jeikkel széles sávban ölelték a virágos gruppokat. A márványtorzó leszakadt \karu corpus, nem viselte a patibulum terhét, csak a stipensre feszült a görcs- berándult test, ki tudja mióta. S a tövisekkel mart arc homloka re- dői közt zöld moha. Állt előtte és nézte a hunyt szemet, és szinte látni vélte, mint csorran egybe a könny a vérrel.- Hiszem, hogy értem is meghaltál Uram - suttogta Ézsiás, s fent egy galamb szállt, s telepedett meg a szomszédos fán. Mély brukkoló hangja betöltötte a teret, s nem soká rájött a felelet, mint különös kánon egy furcsa előadáson. A csizmás, dolmányos öreg, egyszerre csak ott állott mellette. Honnan jött s mikor elő, észre nem vette. Hosszú szárú tajtékpipája ezüst kupakján vékonyka kékes füst gomolygott.- Hiába keresi azúr, rég elvitte a hó, a fagy s időnek végtelen sora a feszület darabjait. Pedig én itt vótam, amikor a prépost úr mögáldotta, szenteltvízzel megszórta, a kegyös adományt...- Hogy lehet az - csodálkozott Ézsiás.- A tölgy is kizöldül, hiába veszti levelét, ha eljő annak az ideje, a kikelet. Csak ki köll érdemelni... Amint feléje nyúlt, hogy megérintse, a semmit fogta. Úgy eltűnt az öreg mint a látomás, ahogy érkezett. Ézsiás megértette, a képzelet játszik vele. De, az a feltámadás, most érezte át, bizonyosság. Mint a kocsinak zörgése, mi közeledett. S a kanyargós úton, a két kese vontatta szekér mellette elhaladt. Az öreg kocsis ostort tartó kezével megbökte kalapját. S amint fejét feléje fordította, döbbenve látta, az arc ugyanaz, mint az előbbi. Hamiskásan mosolygott, és ő önkéntelenül meghajolt.- Hiszed-e a mesém, leány? Karolin bólintott. Vékonyka ujja öklére tévedt, gyűrűs haja arcát kétoldalt beárnyékolta, aztán egy könnyed mozdulattal homlokából kisimította. Az átlátszó selyem megmozdult, ahogy rezzent melle.- Remélem..., de most én következem. Á széi a lombok közt halkan susogott, az ablakon kivetődő fény, mint jelzőtűz lángja. A szembeni hámló- törzsű platán, egy égő szempár lesett be ablakán. A horgascsőrű szürke madár felborzolta tollát, megrázta fejét s karmos lábával a hüvelyknyi ágat markolta. Ézsiás kissé a függönyt elhúzta, és jól látta a kuvikot tegnapi helyén. Tekintetük összekapcsolódott. Melyikünk őrzi a másikat - gondolta. Hetek óta tudta, hogy ott van. Halál madár a fényre jár, tartja a mondás. Eljött volna időm? S ekkor rebbent az ág, és egy vörös testű állat elragadta a madarat. Látta mint reppennek a szürke tollpihék. Hallotta a szárnyak kétségbeesett vergődését, és a vijjogó hangot. Mire kirohant csak vérnek permetező nyoma mutatta és elveszett tollak, merre vitték. A lába előtt egy számybéü hosszú pirossal festve. Felvette, és indult vissza. Szobájában a kép fölé tűzte, mely barnásra fakult. A hadfiak a messzi Galíciában egykoron támasztották az ágyú torkolatot, s nevettek a lencsébe. Magát az ágyán hányát vetette, de a villanyt nem kapcsolta le. Tudta már, nem soká, új madár les be ablakán. Ujkéry Csaba Amikor az íróasztalához ült, a különvonatot már befütötték. Az állomás egyik félreeső vágányán vesztegelt a mozdonyból és egy Pullmann-ko- csiból álló szerelvény. A mozdony öreg volt, múzeumi darab, de - mint a régi vasutasok álmában - „kiglancoltan” csillogott valamennyi alkatrésze. A vágányoktól pár lépésnyire, a szolgálati szálláson készülődött a mozdonyvezető. Nagydarab, csontos ember volt, rezzenéstelen arcú. Merev derékkal ült az asztalnál egy tenyérnyi összecsukható tükör előtt, és borotválkozott. Hosszú ujjaival gyakorlottan bánt a régimódi szerszámmal - mely egyetlen karcolást sem ejtve a bőrön -, ritmikusan sercegtette arcán, orra alatt, ádámcsutkáján a szőrt. Miután befejezte a borotválkozást, letörölte képéről a maradék habot s a kellékeket lemezek bontott koporsóalakú táskájába csomagolta. Patyolat-inget, sötétkék zubbonyt vett magára, majd fehérkesztyűt húzott, mint azok a hajdani tekintélyes vasutasok, akik Ferenc József vagy Erzsébet királyné különvona- tát vezették.- Az előbb, mintha a naplómat írtam volna - nézett szét meglepve a költő -, mégpedig otthon a dolgozószobámban. Egy tágas, kivilágított peronon állt, enyhén oldalra hajló tét- és fejtartással, kezében aktatáska, szemüvegén neoncseppek; nem emlékszem, hogy ma utazni szándékoztam valahová, gondolta, és ráérősen elindult egy jegypénztár felé.- Nincs szükség menetjegyre - szólalt meg mögötte egy udvarias, de kellemetlen hang, s amikor megfordult, megpillantotta a fehérkesztyűs mozdonyvezetőt.- Kérem, fáradjon a külön- vonatához - hajolt meg kissé a férfi, csontszínű arcán alig észrevehető fanyar mosollyal. - Szíveskedjék követni! Különvonat?! - ámult el a költő, mióta utazik egy magyar író különvonaton?- Tessék parancsolni - állt meg a Pullmann-kocsi lépcsőjénél a mozdonyvezető. - Mindjárt indulunk. A kocsiban plüssdívány, zöld olvasólámpa (legalább nyugodtan átnézhetem X versesküldeményét, gondolta a költő), az ablakon finom sötétítő függöny. Amikor elhelyezkedett, és az aktatáskáért nyúlt, hogy elővegye az olvasnivalót, a fűtő odaszólt a mozdonyvezetőnek: valami baj van a szénnel! Szinte ugyanebben a pillanatban egy távoli állomáson (ahol ma már ritkán állnak meg vonatok és jegykiadás sincs), kivágódott a régi váróterem üvegablaka, mire a lomtárakba, múzeumi alagsorokba szorult agg távírók föléledtek és működni kezdtek. Mindenekelőtt egy, az emlékekből, versekből kinyúló kéz, az apa keze kopogtatta a morze-jeleket, hogy protestáljon a legfelsőbb Főnök Úrnál a különvonat indítása ellen; majd tiltakozott egy Tüskés nevű vasutas a Dunántúlról, egy Váci nevű a Nagy-Alföldről, s egy „aranykulcsos” igazgató-főmérnök (nagyapám bátyja) a Déli Vasút egykori központjából. Ezután nagy csend támadt. A vonatok megálltak, az állomások elnéptelenedtek, a menetirányítók tehetetlenül tárták szét karjukat. A különvonat vezetőjének frissen borotvált arca megrándult. - Mégsem indulunk - mondta a fűtőnek, majd koporsóalakú táskáját dühösen felkapta, és leszállt a mozdonyról. A költő egy orvosi rendelő pamlagán feküdt.- Infarktus - csóválta a fejét a főorvos -, de szerencsére... szerencsére...- ...nem indult el a különvonat - szólt a költő, s mandulavágású szeme alatt kisimultak a gyűrődések. Szapudi András A dombóvári Családvédelmi-Nevelési-Mentálhigiénés Szolgálat pályázatot hirdet 2 fő logopédus állásra Jelentkezés feltétele: szakirányú végzettség. Jelentkezés határideje 1996. augusztus 25. Cím: Családvédelmi-Nevelési-MentálhigiénésSzolgálat 7200 Dombóvár, Bezerédi u. 14., RuzsitS Éva « Tel.: 74/466-941 (27633)
