Somogyi Hírlap, 1996. augusztus (7. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-24 / 197. szám

12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. augusztus 24., szombat 17. szazad! öltözékben vonultak fel a sinji Alka fesz­tivál résztvevői, akik többek között lándzsavető versenyen is indulnak. A horvátországi fesztivál tulajdonképpen emlé­kezés a 17. századi horvát győzelemre, amelyet a törökökön arattak fotó: feb-reuters Elbúcsúzik egy világsztár A néhai Maria Callas híressé vált lemon­dásai egyikének köszönhette a most 69 éves Leonie Rysanek, hogy magasba ívelt énekesi karrierje 1959-ben. Akkor ugrott be a Metropolitanben a Verdi-opera Lady Macbeth szerepébe, és szenzációs sikert aratott. A bécsi születésű drámai szoprán ezután a világ minden jelentős operaszín­padán fellépett: mint Medea, Elektra, Tosca, Aida... Most búcsúzik a színpadtól. Az első Mr. Spanyolország Alicante megye tengerparti városában, Santa Polában tartották az első spanyol férfi-szépségversenyt, s ezen a 22 éves, galíciai Jósé Ramón Rodríguezt választot­ták Mister Spanyolországnak. Közgazdász egyetemista , s indul az Isztambulban ren­dezendő Mister Mundo (vagyis férfi vi­lágszépe) versenyen is. A Santa Pola-i ve­télkedőn a 19 spanyol autonóm tartomány képviselői indultak, valamint egy férfi a marokkói Ceuta és Melilla városából. A részvételt több feltételhez kötötték: csak 18-25 éves, minimum 180 centi magas és természetesen nőtlen férfiak indulhattak. ■ Eltűnt régi albán misekönyv A vatikáni levéltárból eltűnt a legrégibb albán nyelvemlék, egy XVI. századi mi­sekönyv - közölte a Gazeta Shqiptare ti­ranai napilapban tegnap Musa Hamiti al­bán kutató. A misekönyvet Gjon Buzuku írta 1555-ben, s 1740-ben bukkantak rá egy római teológiai szemináriumban. Ti­ranában a nemzeti könyvtárban három másolat is található a régi misekönyvből. Bányász fafaragók tábora Megnyílt a bányász fafaragók 14. orszá­gos tábora Tatabányán. Az idén tizenöten fogadták el a szervezők meghívását. Az alkotók főleg játékokat készítenek - egy bölcsődének. Az első diplomaosztó ün­nepségére készülődő Üzleti Tudományok Főiskolájának pedig egy fali plasztikát. Salzburgi siker a Leonórával Szerencsés elgondolásnak bizonyult, hogy a salzburgi játékokra Beethoven Fidelió- jának színpadra állításához (rendezte Her­bert Wernicke és Solti György) meghívták John Eliot Gardiner karmestert: a Monte- verdi-kórus közreműködésével koncerte­lőadást produkált az 1805-ös Leonórából. Félmillió dollár eltűnt fotóért Egy Los Angeles-i bíróság kéthetes tár­gyalás után 450 600 dolláros kártérítést ítélt Enyart fényképésznek azokért a fotó­kért, amelyeket Robert Kennedy szenátor­ról készített meggyilkolása pillanatában készített. A fotók negatívja ugyanis eltűnt a rendőrségről. Húsz évig várt, ámde nem­rég bírósághoz fordult, s megnyerte a pert. Töredékek Fodor András különvonata A z égbe nyúló égerfák fe­lett tűnt fel a sötét felleg, s terület szét a naptól ra­gyogó égbolton, mint kiömlő üvegből a tinta a fehér damasz- ton. Ézsiás nézte, mint uralko­dik el, nyeli a fényt és festi zöldre, mint sötétebbre a kékes szürke nyugvó vizet. A mélyre ereszkedő hasas felleg magába hordozza a félelmet, ami az első villámfénynél kiszakadt, s űzött fedél alá minden halan­dókat. S kik a vizen rekedtek bevont vitorlákkal, már nem maradt más, csak a fohász. Aztán az esőfüggöny elta­karta a túlpartot, úgy zuhogott, mint forró katlanban, szinte for­tyogott. A vihar, Isten ostora vágott végig a világon, Top­pantva hatalmas ágakat, de­rékba öles fákat, s a lombok ronggyá szakadva, összeragadt levélcsomókként sodródtak. A dörgések végig dübörögtek, mintha óriási szikladarabok gördülnének magas csúcsokról. Tudta, ha ily rohammal jő nem tart sokáig, s amint elvo­nul, újra derűs lesz a táj, s üde zöldek a levelek, csak azok mi letörtek többet fel nem élednek, hiába aranyozza szélüket a ha­talmas tűzkorong mielőtt a he­gyek mögé rejtezik. Egyedül ült az oszlopos tera­szon, s nézte, a fehértörzsű szent fának, a nyírnek miként pattogzik a kérge, mintha vise- lős lenne. S kalandoztak benne századok, hunok és avarok kik e tájon hajtottak fejet a ligetek­ben, s áldoztak forrásnál, és es­küdtek kutyára. Félték Isz-t, és megtalálták Estent. Ugyanígy látták a sötét fellegeket lob­banni villámfényeket, és a szemben lévő kék hegyet. Fél­ték a dobhártyákat szaggató dörrenéseket. Mind már rég el­költöztek, s lassan ő lesz soros. A vihar lassan elvonult, az égen a sötét gerenda, máshol ácsolják már a rettenetes kapu­kat. Itt lilás fény merészkedik elő a maradék felhőrongy mö­gül. S a szent fán egymás felett két gömböcske - ölelkező pezsgősdugók - kötnek össze éveket. Ki érti ezt. Megindult a part felé, zsebé­ben mobilja, ó ha megszólalna, s hínák onnan fellüről, csak pár szóra. Azóta sem hallotta a hangot, csak álmában jő elő, pedig még hant se rokkant az üreg felett.- Ugyan kinek nincs bűne Uram - szakadt fel sóhajtása, lábát a vizes fű mosta, bíz ő is megalázkodna, mert leikébe költözött a fellegek tintafoltja. Úgy érezte, mióta egyedül ma­radt, nincs többé ki érte imád­kozna. Ez ám a szegénység - gondolta. Letelepedett a nedves partszegélyre, s nézte mint de­rül ki a világ körülötte, óvato­san merészkedtek elő a szürke­ségből a fények. Karolin formás teste, a tom­pán fénylő rúd körül, meg- igézte. Haja gyűrűsen háta kö­zepéig hullámzott alá, miköz­ben kulcsolta rá szépívű comb­ját. Kaiját kitárta, s mellének barnasága olajosán csillant a reflektorok sziporkáiban. De arca szomorú, és akkor se reb­bent, amikor szobára rendelte a márkákkal kitömött hústömeg. Aztán leült melléje, látta, szája cserepes, megnedvesítette ajkát a koktélnak nevezett zöld italba, szemét ráfüggesztve mondta.- Veled elmennék, csak úgy paszban, ha mesélnél. Ha foly­tatnád ahol abbahagytad...- Leány, az én meséim szo­morúak. Tudhatnád, levél rit­kán cserél harmatot esőnek lú­gos csepjére.- Jer velem, akarom... A kúpos hegy mögül, rég­múlt levelét hullajtott fa for­mázta felhő szakadt, mint olcsó gyolcs, elnyűt ing darab. Nézte, és alig hitte, hogy a tükörképe, miként a délibáb, fordított vi­lág. A sima víztükrön elcsúsztak a sugarak, mint télidőn a kékes jégpáncélon az acélélű korcso­lya. De most, perzselt a nap, pá­rát vonva a túloldalra. S az álomhajó, bontott vitorláival úgy úszott elő, mint Fellini mester keze alatt formálódott cellulózon. És csak nézte vá­gyakozva, miként halad szél­nélküli vásznaival. Távolban a Helka, vagy tán a Kelén rudas orrát ölelte a fény. S tudta, mindegy az. A két szerelmes, miként tartja a legenda, a bala­toni Rómeó és Júlia sorsa az, hogy külön bolyongjanak, s lesz tán egy kikötő, ahol a vas­tag kőoszlopon kivetett kötél hurkaik egymásra simulva év­századokat visszaálmodnak.- S te, merre mész kedvesem, ha kezed elengedem?- Újra csak keresném, a tied... Ahogy enyhült a nap melege, és sugarait laposabban bocsá­totta a vízre, kijöttek az öregek. Fekete trikóik szemérmesen a század elejét idézve, fedték öreg inas testüket. .S próbálgatták a keskeny lejáró létrán lábujj­heggyel a vizet, elég meleg-e. Fejükön a kendő, homlokukon maslira kötve óvta a víztől, fa­kult tincseiket. S közben ő, a vá­sott kölyök megtalálta a partra vetett karvastagságnyi gyökér darabot.- Pszt, Vanda! - s hajította a létra mellé. A németjuhász szuka nyújtott hassal vágta ma­gát utána. A fröccsparádé nagymamáékat elbontotta. A korholások elől vihogva szaladt, és ugrott át a köveken be a vízbe, ahol kutyája mellső lába­ival paskolva haladt, szájában a gyökérdarabbal. Mily mélyre érkezünk - gon­dolta Ézsiás -, hogy a régmúlt nyári kép lassan szétfoszlott, mint szélben nyárfa vattája, melyben sokszor bokáig járt a verandán, koranyári gyermek­kori délután. így érte itt a sötét, s fent szi­porkázott az égi szekér. Örök csillagok, hány lelket hordozhat­tok parancsára az Úrnak, a túlvi­lágnak melyik sarkába. Üdvös­ségre, avagy kárhozatra, ki mi­ként élt a lenti sorban. De, hisz azt is Te rendelted. Uram-Isten, miért nem értjük egymást, leg­alább mi emberek... S ekkor fel­sírt telefonja. Panaszos vé­konyka hangja transzendes csikként hatott az éjszakába.- Ki vagy? Nem jött felelet, csak mono­ton zúgás töltötte be a teret. S mikor újra feltekintett, öt plaz­magömb, mint fényes pinpong- labdák oldalazva s előre sebesen siklottak a feketebársony égen. Mikor öccse hosszú szenve­dés után elment, s jött a hír, mint akinek esze ment hajtott, hogy előbb éljen a kórházba. De anyja megelőzte, már otthon nem lelte. Hír megöli, szorult meg benne a félelem, s rohant tovább, hogy ott legyen mellette. Amikor be­toppant az éterszagú folyosóra, a fehér ruhás nővér szomorú arc­cal mondta, anyja az ügyeletes szobában. Félve nyitott be. Ott ült a fotelben, egyenes derékkal, az asztalkán mellette kis tányér­ban szelet üres kenyér, s kitárta kezét.-Fiam... Térdreborulva hajtotta köny- nyező arcát ölébe, miközben ő fejét simogatva ölelte.- Már csak mi maradtunk ket­ten - még ő vigasztalta, ki azért jött, hogy átsegítse. Plazmagömbök fenn az égen suhanjatok tova a csillagok alatt, s ha eljő időm, hatodiknak ha állhatok, biztos a nyárelőtti ve­randára jutok... A felesleges telefonok, meg- nemértés égették lelkét. Legszí­vesebben mobilját egy nagy lendülettel az olvasztott platina holdtükrösfényű vízbe vetette volna. De aztán csak legyintett, mi elől menekülne. Hisz itt lohol nyomában, mint nappal szem­beni hosszútávfutó árnyéka, en­nek a világnak mássága. A kerten át vezető út, nyírott bukszusok közt kanyargód, s a mahóniák örökzöld tüskés leve- Jeikkel széles sávban ölelték a virágos gruppokat. A márvány­torzó leszakadt \karu corpus, nem viselte a patibulum terhét, csak a stipensre feszült a görcs- berándult test, ki tudja mióta. S a tövisekkel mart arc homloka re- dői közt zöld moha. Állt előtte és nézte a hunyt szemet, és szinte látni vélte, mint csorran egybe a könny a vérrel.- Hiszem, hogy értem is meghaltál Uram - suttogta Ézsiás, s fent egy galamb szállt, s telepedett meg a szomszédos fán. Mély brukkoló hangja be­töltötte a teret, s nem soká rájött a felelet, mint különös kánon egy furcsa előadáson. A csizmás, dolmányos öreg, egyszerre csak ott állott mel­lette. Honnan jött s mikor elő, észre nem vette. Hosszú szárú tajtékpipája ezüst kupakján vé­konyka kékes füst gomolygott.- Hiába keresi azúr, rég el­vitte a hó, a fagy s időnek vég­telen sora a feszület darabjait. Pedig én itt vótam, amikor a prépost úr mögáldotta, szen­teltvízzel megszórta, a kegyös adományt...- Hogy lehet az - csodálko­zott Ézsiás.- A tölgy is kizöldül, hiába veszti levelét, ha eljő annak az ideje, a kikelet. Csak ki köll ér­demelni... Amint feléje nyúlt, hogy megérintse, a semmit fogta. Úgy eltűnt az öreg mint a láto­más, ahogy érkezett. Ézsiás megértette, a képzelet játszik vele. De, az a feltámadás, most érezte át, bizonyosság. Mint a kocsinak zörgése, mi közele­dett. S a kanyargós úton, a két kese vontatta szekér mellette elhaladt. Az öreg kocsis ostort tartó kezével megbökte kalap­ját. S amint fejét feléje fordí­totta, döbbenve látta, az arc ugyanaz, mint az előbbi. Ha­miskásan mosolygott, és ő ön­kéntelenül meghajolt.- Hiszed-e a mesém, leány? Karolin bólintott. Vékonyka ujja öklére tévedt, gyűrűs haja arcát kétoldalt beárnyékolta, az­tán egy könnyed mozdulattal homlokából kisimította. Az át­látszó selyem megmozdult, ahogy rezzent melle.- Remélem..., de most én kö­vetkezem. Á széi a lombok közt hal­kan susogott, az ablakon kivetődő fény, mint jel­zőtűz lángja. A szembeni hámló- törzsű platán, egy égő szempár lesett be ablakán. A horgascsőrű szürke madár felborzolta tollát, megrázta fejét s karmos lábával a hüvelyknyi ágat markolta. Ézsiás kissé a függönyt elhúzta, és jól látta a kuvikot tegnapi he­lyén. Tekintetük összekapcsoló­dott. Melyikünk őrzi a másikat - gondolta. Hetek óta tudta, hogy ott van. Halál madár a fényre jár, tartja a mondás. Eljött volna időm? S ekkor rebbent az ág, és egy vörös testű állat elragadta a madarat. Látta mint reppennek a szürke tollpihék. Hallotta a szár­nyak kétségbeesett vergődését, és a vijjogó hangot. Mire kiro­hant csak vérnek permetező nyoma mutatta és elveszett tol­lak, merre vitték. A lába előtt egy számybéü hosszú pirossal festve. Felvette, és indult vissza. Szobájában a kép fölé tűzte, mely barnásra fakult. A hadfiak a messzi Galíciában egykoron támasztották az ágyú torkolatot, s nevettek a lencsébe. Magát az ágyán hányát ve­tette, de a villanyt nem kapcsolta le. Tudta már, nem soká, új ma­dár les be ablakán. Ujkéry Csaba Amikor az íróasztalához ült, a különvonatot már befütötték. Az állomás egyik félreeső vá­gányán vesztegelt a moz­donyból és egy Pullmann-ko- csiból álló szerelvény. A mozdony öreg volt, múzeumi darab, de - mint a régi vasuta­sok álmában - „kiglancoltan” csillogott valamennyi alkatré­sze. A vágányoktól pár lépés­nyire, a szolgálati szálláson készülődött a mozdonyve­zető. Nagydarab, csontos em­ber volt, rezzenéstelen arcú. Merev derékkal ült az asztal­nál egy tenyérnyi összecsuk­ható tükör előtt, és borotvál­kozott. Hosszú ujjaival gya­korlottan bánt a régimódi szerszámmal - mely egyetlen karcolást sem ejtve a bőrön -, ritmikusan sercegtette arcán, orra alatt, ádámcsutkáján a szőrt. Miután befejezte a bo­rotválkozást, letörölte képéről a maradék habot s a kelléke­ket lemezek bontott koporsó­alakú táskájába csomagolta. Patyolat-inget, sötétkék zub­bonyt vett magára, majd fe­hérkesztyűt húzott, mint azok a hajdani tekintélyes vasuta­sok, akik Ferenc József vagy Erzsébet királyné különvona- tát vezették.- Az előbb, mintha a nap­lómat írtam volna - nézett szét meglepve a költő -, még­pedig otthon a dolgozószo­bámban. Egy tágas, kivilágított pe­ronon állt, enyhén oldalra hajló tét- és fejtartással, kezé­ben aktatáska, szemüvegén neoncseppek; nem emlék­szem, hogy ma utazni szán­dékoztam valahová, gondolta, és ráérősen elindult egy jegy­pénztár felé.- Nincs szükség menet­jegyre - szólalt meg mögötte egy udvarias, de kellemetlen hang, s amikor megfordult, megpillantotta a fehérkesz­tyűs mozdonyvezetőt.- Kérem, fáradjon a külön- vonatához - hajolt meg kissé a férfi, csontszínű arcán alig észrevehető fanyar mosollyal. - Szíveskedjék követni! Különvonat?! - ámult el a költő, mióta utazik egy ma­gyar író különvonaton?- Tessék parancsolni - állt meg a Pullmann-kocsi lépcső­jénél a mozdonyvezető. - Mindjárt indulunk. A kocsiban plüssdívány, zöld olvasólámpa (legalább nyugodtan átnézhetem X ver­sesküldeményét, gondolta a költő), az ablakon finom söté­títő függöny. Amikor elhelyezkedett, és az aktatáskáért nyúlt, hogy elővegye az olvasnivalót, a fűtő odaszólt a mozdonyveze­tőnek: valami baj van a szén­nel! Szinte ugyanebben a pilla­natban egy távoli állomáson (ahol ma már ritkán állnak meg vonatok és jegykiadás sincs), kivágódott a régi váró­terem üvegablaka, mire a lomtárakba, múzeumi alagso­rokba szorult agg távírók föl­éledtek és működni kezdtek. Mindenekelőtt egy, az emlé­kekből, versekből kinyúló kéz, az apa keze kopogtatta a morze-jeleket, hogy protestál­jon a legfelsőbb Főnök Úrnál a különvonat indítása ellen; majd tiltakozott egy Tüskés nevű vasutas a Dunántúlról, egy Váci nevű a Nagy-Al­földről, s egy „aranykulcsos” igazgató-főmérnök (nagy­apám bátyja) a Déli Vasút egykori központjából. Ezután nagy csend támadt. A vonatok megálltak, az ál­lomások elnéptelenedtek, a menetirányítók tehetetlenül tárták szét karjukat. A különvonat vezetőjének frissen borotvált arca meg­rándult. - Mégsem indulunk - mondta a fűtőnek, majd ko­porsóalakú táskáját dühösen felkapta, és leszállt a moz­donyról. A költő egy orvosi rendelő pamlagán feküdt.- Infarktus - csóválta a fe­jét a főorvos -, de szeren­csére... szerencsére...- ...nem indult el a külön­vonat - szólt a költő, s man­dulavágású szeme alatt kisi­multak a gyűrődések. Szapudi András A dombóvári Családvédelmi-Nevelési-Mentálhigiénés Szolgálat pályázatot hirdet 2 fő logopédus állásra Jelentkezés feltétele: szakirányú végzettség. Jelentkezés határideje 1996. augusztus 25. Cím: Családvédelmi-Nevelési-MentálhigiénésSzolgálat 7200 Dombóvár, Bezerédi u. 14., RuzsitS Éva « Tel.: 74/466-941 (27633)

Next

/
Thumbnails
Contents