Somogyi Hírlap, 1996. augusztus (7. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-17 / 193. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. augusztus 17., szombat Fűcsomóval a Bálám szamarát Pozsgai Imre: A magyarság egyetemességéről szóló politikai koncepciót közmegegyezésre kell avatni Dr. Pozsgai Imre — Japánban szóhoz juthatna-e az a parlamenti képviselő, aki önként lemond a Kuriri-szige- tekről? — A koránt sem költői kérdést dr. Pozsgai Imre egyetemi tanár tette fel Mesztegnyőn, ahol a Kárpát-medencei Honismereti Találkozó vendégelőadója volt és a kisebbségi létről a határokon túli magyarság jövőjéről szólva kijelentette: az euro-at- lanti integráció okán kolosszális méretű porhintés folyik. Az európai intézményekhez történő csatlakozás áraként szabott jószomszédi megbékélés ürügyén az egyetemes magyarság nem kényszeríthető újabb öncsonkolásra. Pozsgai szerint morálisan és racionálisan egyaránt elfogadhatatlan az a politikai szándék, amely a történelmi Magyarországot végleg feledésre akarja ítélni. Az egyedüli helyes magyar álláspont Pozsgai olvasatában a hárommilliós kisebbség kollektív jogainak elismertetése és autonómia-törekvésének támogatása. — A hűvös diplomáciától az irracionális szélsőségekig terjed az a skála, amelyen az anyaor- szág felelős politikusai a határokon kívül élő kisebbség helyzetét megítélik. Pozsgai Imre hol található ezen a skálán, és szerepvállalása mennyiben azonosítható a magyar külpolitikai jelenlegi irányával? - kérdezte a Somogyi Hírlap munkatársa a politikust. — A kisebbségi létben vergő- dőkkel való sorsközösség vállalása az ügy rendezéséhez hozzátartozik, de ez nem jelent szélsőséges követeléseket. Tudomásul kell venni, hogy a szomszéd népekkel hosszú távú, további ezer éves együttélésre kell berendezkedni, ehhez pedig okos politikára van szükség. Éppen ezért ajánlom itt azt a Németh László-i megfontolást, miszerint „kis nemzeteknek jó külpolitikája a jó belpolitika”. Az előadásomban ezt úgy fogalmaztam meg: ha méltó Magyarországot teremtünk, akkor érdemes lesz magyarnak maradni a határon kívül is. — Az elmondottak tükrében miként ítéli meg a szomszédokkal már megkötött, illetve részben most születő alapszerződéseket? A Vereckei-hágóra tervezett millecentenáriumi emlékmű meghiúsulása és legújabban a kommentár nélkül elmaradt Hom-Meciár találkozó mintha azt sugallná: hiába nyújtott sietve békejobbot ukrán és szlovák szomszédainak a magyar kormány... — Most, az alapszerződések alkalmazásakor derült ki: a partnerek mást gondoltak, mint mi. Szavakba rejtve szándékok maradtak ugyancsak rejtőzködve, s a magyar-magyar találkozó kapcsán nagy indulatokat kiváltva bukkantak a felszínre — Romániában, Szerbiában Szlovákiában egyaránt. Holott semmi lényeges nem történt, csupán intézményesen is összehozták azokat, aki együvé tartoznak. Hogy az alapszerződések diplomáciai alapon igazából mit jelentenek — ezt én máig nem értem. Az eddigi tapasztalatok szerint inkább a kételyt növelik mintsem a bizalmat. A legutóbbi ukrán magatartás is mutatja, hogy az elintézetlen ügyeket nem lehet ponyva alá söpörni. Kapkodás nélkül meg kellene nézni, vajon milyen román-ukrán alap- szerződés készül el? Milyen román-moldvai? Hogyan viszonyul Románia a saját történelmi területi kérdéseihez és hogyan a huszadik századihoz? Éppen az előző két alapszerződés fiaskói miatt jól átrágott, minden tekintetben mérlegelt, „hétszer mérj egyszer vágj” alapon kellene szerződést kötni. — Vannak-e a magyar kormánynak Ön szerint kényszerindíttatásai arra, hogy a kisebbségi probléma nyűgét magáról lerázva siettesse az európai felzárkózást? — Biztos, hogy létezik kényszer és nyugati nyomás, amely Magyarországot mint fűcsomóval a Bálám szamarát kecsegtetik, de közben azért farba is rúgják. „Fölveszünk ugyan, de csak akkor, hajó magaviseletű kisfiúk lesztek, ezért nektek meg kell békélnetek ” — üzenik olyanok, akik évszázadok óta nem tudtak megbékélni. Jó dolog lenne az európai integráció, de miféle tárgyalási pozíció az, amelyik eleve nem hagy más alternatívát? Az már diktátum és nem tárgyalási alap. Magyar állam csak egy van, s mint ilyennek kötelességei vannak a határokon kívül rekedt magyarokkal szemben — bár nem nem követel védőhatalmi státust, miként Izrael vagy Németország. Újabban állítólag azt üzenik Amerikából: nem tetszik nekik az autonómia-elv. Ugyanakkor szövetségben és közösségben működnek együtt olyan országokkal — a Baszk-földi autonómia a NATO-tag Spanyol- országban, vagy akár a dél-tiroli —, ahol ez létező valóság. — Elve az alkalom kínálta lehetőséggel kérdezem meg: felhagyott- e végleg az aktív politizálással vagy ez a mostani csupán az erőgyűjtés időszaka az Ön életében? — Hamiskodnék, ha azt mondanám: felhagytam. Jelenleg én egy korszerűtlen figura a vagyok, mert kitartok amellett, hogy értékközpontú és nem sikerközpontú politikát kell folytatni. Én még ne vontam ki maga teljesen a politikából, csak a katedra jóvoltából kicsit fölé helyeztem magam. — Gondolja hogy erre a visz- szatérésre még ebben az évezredben sor kerülhet? — Nem tudom, jósolni nem akarok. De mivel én a politikai élet mindenféle aspektusát megismerhettem, egyik-másik ágazatában pedig szerepet is vállalhattam — így személyes vonzalmat a hatalmi ambíciók iránt már nem érzek. Csíky Kiss Erika Ezeregyszáz éves hazánkban millenniumát ünnepli az oktatás Az európai műveltség építőivé váltunk A püspöki kar elnökének nyilatkozata az ezeréves magyar iskoláról A honalapítás 1100. évfordulója másik ünneppel is összekapcsolódik: ezeréves az idén a magyarországi oktatás, Pannonhalmán alapíttatott az első iskola. Az ünnepi alkalomból kértük dr. Seregély István egri érseket, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökét. . - Kérdeztük: meghatározta-e, és ha igen, miként befolyásolta a magyarság sorsát, az ország fejlődését a hazai oktatás megindulása?- Amikor a magyarok 1100 évvel ezelőtt mai hazánk földjére érkeztek, nem tudjuk, miként képzelték el jövőjüket. Tény azonban: életrevaló népként felismerték, hogy az akkor már fél évezrede Európát civilizáló kereszténység felé kell orientálódniuk. A kereszténység ugyanis viseli az eszményt hordozó ember megannyi fogyatékosságát. Jézus Krisztus tekintélyével az emberi boldogulás Isten akarta útját hirdeti kezdettől fogva, és hirdette akkor már évezrede. Szent István ennek a keresztény Európának tagjává tette nemzetét, fennmaradását megalapozta, és becsületet szerző helyet teremtett számunkra. A tanulás és az ember Kereszténynek lenni tudásra és fegyelmezett életre való törekvést jelent, kezdettől fogva. Ennek a zsidó-keresztény múltra visszatekintő bibliás meggyőződésnek lett következménye, hogy Jézus Krisztus egyháza mindig a jobb és értékesebb jövő szolgálatában állt. A nemzedékről nemzedékre megújuló emberiség mindenkor a tanítás és nevelés felé fordult. így nyilvánvaló volt, hogy a kereszténység felvétele a keresztény közoktatás kezdete is, minden országban, nálunk is. A szerzetesi és káptalani iskolák a körülmények adta lehetőséghez mérten az új keresztény népeket, minket is, az európai műveltség építőivé tettek. Nincs szándékomban tagadni az emberi élettől elválaszthatatlan hiányosságokat, * amelyek minden emberi tevékenységben, a keresztény tevékenységben is megvoltak és megvannak, de évszázadokon át az egyház volt Európában és nálunk is az oktatási feladat ellátója, szorgalmazója. Templomai is ezt szolgálták, iskolái is ezért alakultak. Nem hiszem, hogy ennek jelentőségét külön méltatni kellene. De kérdésére még pontosabban válaszolva: Éurópa többi országában az egyház által létrehozott iskolák és egyetemek - mások ugyanis nem voltak kezdetben sehol - döntő szerepet töltöttek be a mai értékes, szellemi és erkölcsi viszonyok megalapozásában. Ha mi ennek az Éu- rópának élő tagjai lettünk és tudtunk maradni, akkor a magyar keresztény oktatásnak nem volt másokénál alább- való szerepe ebben a folyamatban. Mi az európai, latin írást sajátítottuk el. Az egyház közvetítette hellén-római kulturális örökséget vettük át. Fogalmi gazdagodásunk a többi európai keresztény nép szellemiségéhez igazodott. Mi a Nyugat-Európában érvényesülő erkölcsi élet és kultúra továbblépésén fáradoztunk. Erkölcsiségünk, tudományosságunk, művészetünk, irodalmunk, zenénk kontinensünk kultúrájának része lett. Ki vonhatja kétségbe, hogy ezt nem ugyanazon - más országokban is érvényesülő - keresztény műveltségszolgálat hozta létre. A meggyőződés ereje- Milyen szerepe volt az egyházi oktatásnak történelmünk további századaiban? Elsősorban az erkölcsiséget illetően kérdezem.-Nem kell külön igazolnom, hogy az ember fizikai és szellemi egység. Az ember saját sorsának kovácsa. Ebből következik, hogy hatékony tevékenységet, amíg ember születik erre a földre, csak belső meggyőződés irányíthat. Ez a belső életirányítás az ember erkölcsi magatartása. Ez a magatartás addig szolgálja a javát, amíg megfelel az ember e világi és örök rendeltetésének. A kereszténység a teremtő megszabta rendeltetésünk meggyőződését ültette el a keresztény népek, így a mi népünk lelkében is. Belőle fakadt az a jóra törekvő és rosszat mindig javító erkölcsiség, amely ma is egyedüli lehetősége az emberi boldogulásnak. Megtaláltuk helyünket- Mi nem voltunk és - szeretném hinni - ma sem vagyunk alábbvalóbbak egyetlen más népnél sem. Igaz, hogy többre sem tarthatjuk magunkat. De múltat megbecsülő és jövőért életét adó európaiságunkban megálltuk a helyünket. S a keresztény oktató-nevelő szolgálatnak biztos, hogy nálunk is döntő szerepe volt ebben.- Van-e ilyen szerepe a keresztény oktató-nevelő szellemiségnek, iskolának a pluralista mai társadalomban?- A világ rendje, amely előttünk kezdettől érvényesült és utánunk is meglesz, nem változott. Ha a kereszténység ennek a világrendnek szószólója, akkor ma is ugyanaz a célja, hogy minden új nemzedéket felkészítsen a jövő építésére, az emberiség előrehaladásának szolgálatára. A pluralista társadalom nem áll ki a világ rendjének vizsgálata és szolgálata mellett, és a gátlástalan individualizmus - szabadság címén - az egyénre akarja bízni sorsa alakítását, megfeledkezve a felelősségről, amely a többi ember iránt és földünk iránt is kötelez bennünket, mint a Teremtő társait. S ha keresztény optimizmussal tagadom is, hogy az ember elpusztíthatja magát és világát, állítom, hogy csak azoknak lesz jövőjük a földön, akik visszaigazítják életüket ennek a világnak Isten akarta rendjéhez. Nem kevesen vannak, főleg a kereszténység kezdeteihez viszonyítva, akik ennek a keresztény szemléletnek alapján állnak és élnek. Ők tovább szorgalmazzák a jövendő nemzedék Seregély István: Türelemre van szükségünk ilyen szellemű felkészítésének szolgálatát. Ma is sokan vannak, akik keresztény iskolába akaiják küldeni gyermekeiket, még azok is, akik önmaguk már csak sodródni tudnak a közönyös és fáradt Európa szellemiségével. A lehetségesnél kisebb létszám csak azokat aggasztja, akik az emberiség sorsát szociológiai felmérésekből prognosztizálják. Nehézségek árán Az egyház azonban nem szociológiaképződmény, hanem a teremtő, a világot céljához mindenképpen elvezető Úristen népe. Azok a keresztények, akik erről meggyőződtek, mint említettem, belülről indíttatva élnek ma is jövőt és örökkévalóságot építő életet.- Lesz-e jövője az egyházi oktatásnak a magyarság második évezredében?- Az egyházi oktatás és benne a magyar egyházi oktatás a jövőt építő erőnek és bizalomnak hirdetője. Célja, hogy ennek megvalósítására neveljen, remélem nálunk szerencsésebb nemzedékeket, nyomorúságos évszázadot megélt hazám és népem számára. Kérem, segítsék ezt a törekvést, ha szeretik hazánkat, ha szeretik Magyarországot. Deregán Gábor Koppány a kolostorban Géza fejedelem alapította a kolostort Szent Márton hegyén, de akár a magyar államnak, Pannonhalmának is István épített olyan fundamentumot, amelyet nem bírt elmosni a történelem hullámverése. A somogyi tizedeket kapta a kolostor, miután Koppány vezér elbukott, teste felnégyeltetett, szállásterülete pedig a nagyúr hatalmába került. István és Koppány. Árpád vérei, közeli rokonok, a magyarságot akaiják megmenteni; Koppány a múltnak, István a jövőnek. Egy régi András-napon jártam először a Koppány völgyében. Keskeny, kanyargós utakra esett a reflektorom fénye, nem láttam, csak éreztem a tájat. Tudtam, jó ideje kísér a Koppány-patak, néha elkanyarodik, megkerül néhány dombot, domb tövében gubbasztó falucskát, temetőt, de távolról is szemmel tart: sudár fákkal figyeltet; azután visszatér, s hirtelen az út közvetlen közelében bukkan fel újra. Mint Koppány egyik lovasjárőre, aki hiúz- szemmel vigyázott a Chronica Hungarorum hercegének szálláshelyére, s az Etel-közi ősök isteneire, akik ellen István úr szigorú papokkal hadakozott. Szent István királyt, mióta rányílt a szemem a históriára, tisztelem. A családunkban hagyomány a kultusza. (Apám István volt, fiam István, és nálunk az István-napot nem karácsony havában, hanem augusztus 20-án ünnepeljük) Koppányi, „a haladás kerékkötőjét” nem illik tisztelni. A szükségszerűséggel szegült szembe — tanultam egykor —, maga kereste magának a bajt, a pusztulást, a felnégyeltetést. Mégis... A nevére — mely nem tartozik a történelem martalócai- nak névsorába — most is meg- sajdul a szívem. Talán mert számomra nem csupán egy személyt jelent, hanem egy világot jelképez, amely szinte nyomtalanul eltűnt. Az ezeregyszáz esztendeje alapított kolostorban, Pannonhalmán gyakran elidőztem egy Koppány-témájú Holló-festmény előtt nagybátyámnál, dr. Bánhegyi Jób bencés irodalomtörténésznél, aki barátjáról, a Kos- suth-díjas Holló Lászlótól kapta á képet 1963 karácsonyán. Csak néhány ecsetvonás a mű, s a magyarság honfoglalás utáni történetének első igazán drámai mozzanatát idézi. A viharos háttérből előlépő vasakarat — István nagyúr — rátalál Koppány tetemére. A legyőzöttek iszonyú magánya a ravatalszerű sziklán; az elhallgattatott nomád csatakiáltások, táltos-vijjogások, regős énekek, a gúzsba kötött szilaj ság szomorúsága mered a történelem törvényét megtartó és megtartató hatalom szemébe. De mintha István céltudatos szigora is önmarcangoló gyásszá változott volna át e tragikus pillanat mélységében. A „Koppány tetemének megtalálása” című mű nem a „Somogy dominusa”, mégke- vésbé a magyarság létét veszélyeztető társadalom (a kalandozások kora) hanyatlását fájlalja, hanem azt, amely ezzel az utódok számára örökre elveszett eleink ősi kultúráját. Az új, győztes ideológia az irmagjának sem kegyelmezett. Talán éppen a Kop- pány-völgyében, a lázadó vezér szálláshelyén törték legelőször ripityára az igricek hangszereit, tépték ki az énekmondók nyelvét, temették el (talán élve, mint To- nuzóbát) a sámánt, s vele a varázsigéket, a gyógyító tudományt, az égről, a földről vallott hiedelmeket, egy réges-régi, messziről hozott mitológiát, s talán egy a Kalevalához hasonló népeposzt is... Első Koppány-völgyi barangolásomkor találkoztam egy képzeletbeli bujdosóval, aki eképpen énekelt: „Ne siess, ne siess, /uram, Szent István király / Az én halálomra ”. Hiszen: „Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, / Oldalamon vagyon árdeli szép hold/ Jobb vesémen vágynak az égi csillagok”. A pannonhalmi altemplom homályában az Árpád-házi királyok különbejárata előtt ■— is eszembe jutott néha Koppány. Pedig ott Szent Lászlóról, Könyves Kálmánról, a „második honalapító” IV. Béláról vallanak a kövek, s józan történelemformáló gondolatokról, amelyek talán éppen e helyütt fogantak a somogyi vezérigazságát cáfoló évszázadokban. S akkor már kinek jutott volna eszébe az egykor István ellen fenekedő rokon királlyá felkent vérei közül, hogy Koppány felnégyeltetését, ősatyja (Vazul) megnyomorítását felhánytor- gassa az államalapító emlékének. István akkor már szent volt. Szapudi András
