Somogyi Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-09 / 289. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. december 9., szombat A „nagy bumm” képlete Cs. J. úr egy regényt olvas. Ebben a regényben arról van szó, hogy a táj, az ember meg minden szakadatlanul változtatja arcát. így a térképész, a festő nem tehet mást, mint hogy igyekszik lépést tartani a változásokkal. A tájéval is és az emberével is. A térképész regénye ugyanakkor maga is változás, szellemi(?), lelki(?), gazdaságii?) fejlődésregény! Sors! Társadalmi változások, erkölcsök, hitek, emberek változása. Maga a valóság. De változik-e maga a térképész, a krónikás? Igen is, meg nem is. A krónikás gondolkodik. Képleteket rajzol fel a „nagy bumm” elméletével kapcsolatban. Amiben három probléma vetődik fel. Mindenekelőtt a horizontprobléma. Azaz a simaság, simulékonyság problémája. A másik az egyenletesség, a kiegyenlítettség kérdése, azaz, hogy az égbolt milyen szektorairól van szó, és ezek a szektorok milyen messze vagy milyen közel esnek egymástól. A perspektíva - innen, X-ből. És ha messze esnek, hogyan és miért érintkezhetnek egymással horizontálisan. Másszóval: hogyan alakulhat ki egyenletesség (egyenlőség)? Holott ez még néhány éve lehetetlennek látszott. Ma, ugye, létezik, ami van. Ez egy nagy lehetőség, gazdasági, anyagi, üzleti, helyi, országos. Ez a sima valóság. De hogy ez megtörténhetett, kezdetben lennie kellett „csomóknak”, ellentéteknek, mert ha minden ilyen teljesen sima, egyértelmű lett volna, nem „csomósodhattak” volna össze azok, akiknek nagyon is meg kellett volna közelíteniük a teljes simaságot. De ha túlságosan is összemosódtak a békés simaságban, soha nem lettek volna külön, s így soha nem „csomósodtak” volna erre meg arra. így aztán Cs. J. úr, filozofálgatván az egymással egykori szembeszegülő „égi” erőkön, pillanatok alattha a döntések közben van annyi ideje - visszazuhan önmagába. Az üzlet itt marad. A szuperpuska megcéloz egy körömpiszoknyi célpontot a mindenségben, a túloldalról. A telitalálat után a simaság, a békés világ félévnyire vagy hosszabb időre megteremtődik. A nyílt rendszerben a „nagy bufnm” - a döntés - kis összecsomósodásokat eredményez. Üzlet jön, üzlet megy, a változás marad. Cs. J. úr X-ben arra gondol, hogy mégis szerencséje van. A döntésben X a kedvezményezett. Nem volt hiábavaló annyit eltűrni eddig. Legalább még egy nemzedék rajta kívül bekerült a simaságba, amit - hogy később le ne tagadják - a térképész gyorsan felrajzol az újságpapírra. (Csikós) Templom hóból, jégből A leghidegebb templomot Svédországban építették: kizárólag hóból és jégből készült. A közelgő karácsonyra készülnek a svédek üymódon, de nyitva áll a nagyközönség előtt is: valódi templomként üzemel fotó: feb-reuter Bányászballada KÖNYVESPOLC „Ledőlt keresztfának nem emelnek kalapot” - mondja László Lajos régi-új könyvének egyik interjúalanya, az ötvenes évek sztahanovista vájára, a Rákosi Mátyással és Vas Zoltánnal egyaránt vitázni merészelő, később „kiemelésre” kerülő kádere, országgyűlési képviselővé avanzsált munkása, ki most már annak is örül, ha elég levegőre telik, ha megmenekül a percről percre, óráról órára fenyegető fulladástól. Hiába, a bánya igen nagy úr: egy életen át kíséri azokat, akik ösz- szekötötték vele a sorsukat. Ám néha a ledőlt keresztfának is szólhat a tisztelgés, mint most is, mikor László Lajos megírta az 1974-es Uránbányászok című riportkönyvének 1995-ös folytatását. Mert aligha lehet ítélkezni másként a jelen tükrében, ha a „szocialista munka hőseinek” ugyancsak megváltozott sorsára gondolunk, az egykor virágzó bányászat romjaiban heverő üzemeire, aknáira, berendezéseire, gépeire, veszendőbe menő termelési kultúrájára. Szóval mindarra, ami máris az enyészeté vagy rövidesen azzá lesz. S ekkor az emberről még nem is szóltunk, arról a nyolcezerről, kik a mecsekalji uránlelőhelyek feltárására, majd kitermelésére vállalkoztak az elmúlt évtizedekben. Pedig valójában róluk, de mindannyiunkhoz szól ez a könyv. Róluk, kik az ország és a világi?) legmélyebb uránbányájában szívták magukba naponta éppen hat óra negyven percen, azaz egy műszakon át a radontartalmú csillámokkal teli szürkéssárga port. Róluk, kik nagyrészt szerencsét jöttek próbálni Pécsre, ám sorsuk a szerencsétlenség lett. Róluk, kik gyakran a boldog, kiegyensúlyozott életet hagyták ott a gyakran csak remélt szerencséért és boldogságért. Róluk, kik katonából és rendőrtisztből, pedagógusból és tanácselnökből, filmszínészből és falusi gazdálkodóból váltak a föld alatti város lakóivá. Szóval mindazokról, kiknek sorsa a korai öregség lett, a hallás- károsodás és a reuma, az ízületi gyulladás és az érszűkület, s végső örökségként a testi és a lelki fájdalom. Mert a radioaktív károsodás és az iparág halála együtt végzi el végső munkáját az emberen... Jellemző korhangulat, őszinte portrék, keserű történetek — ezek az 1974-es könyv jellemzői. A korabeli kritika munkásábrázolásáért dicsérte, szereplőinek „szabálytalan” múltja túlzott mértékű felemlegetéséért pedig bírálta a könyvet. Viharos fogadtatása és a szerzőt ért különböző „figyelmeztetések” mutatták, hogy szándéka nem tévesztett célt. A könyv ugyanis tabuk közelébe merészkedett, a bányászdinasztiák hiányáról és ennek erkölcsi, magatartásbeli következményeiről értekezett, „titkos” ügyekkel foglalkozott, a szovjet kapcsolatok jellegét firtatta, a pécsi uránérctermelés mutatóit, árkérdéseket feszegetett. A viszonyok szabta korlátokat idézte, az elvetélt újítások sorsát, a nemzetközi versenyképesség hiányát panaszolta. Szóval nem folytatott sikerpropagandát. Most az 1995 című új fejezetével kiegészített és Isten veletek uránbányászok! címmel megjelent kötet már az elmúlt évtizedek nagy változásokat eredményező történéseit is tartalmazza. László Lajos egy olyan szereplő sorsát emeli - a figura többszöri megjelenítésének eredményeként - az egész riportsorozatot és történetet összefogó motívummá, akiben ösz- szesűrűsödik minden probléma és konfliktus. R. P„ az egykori szocialista brigádvezető, a későbbi robbantőmes- ter, az életörömöket sem megvető, ám Németh Lászlót és Veres Pétert, Victor Hugót és Villont olvasó évtizedekkel korábbi alakja egy budapesti koldus képében köszön vissza a könyv végén. A sors által megtépázottan, ám nem megtörtén. S a szerző is a hetvenes évek egykori Gentlemanjét említi végezetül, azt az emlékképet idézve fel, amit meg szeretne őrizni. Az ereje tel- jében és anekdotázó kedvében látott egykori R. P.-t, aki éppen Villont szaval a munkásszálló szobájában. Anakronisztikus jelenet? Mesterkélt beállítás? Csak az hiheti ezt, aki nem olvasta el a könyv.mintegy félszáz portréját és nem ismeri ezt a mecse- kaljai kis történetet, melyet modernkori társadalom- és gazdaságtörténetünk íratott meg a jelen embereivel. így aztán igazi kelet-közép-euró- pai sztori az uránbányászoké. Csak éppen nem sikersztori. Valami olyasmi, mint szinte minden errefelé. Többre érdemes, ám sikertelenül és szomorúan végződő történet. László Lajos: Isten veletek uránbányászok! Babits Kiadó, 1995. 304. o.) Szirtes Gábor Tűz a Riporterre S Szeméhez emelte a távcsöves puskát, és megcélozta a végállomásra befutott helyi járat utasleszállító ajtaját. Elégedetten állapította meg, hogy jó helyet választott, hiszen a lövés után gyorsan elérheti a bokros területet, onnan pedig csak egy ugrás az erdő. Biztos volt benne, hogy egy töltény elég lesz, mert jól belőtte a lopott fegyvert. Meglepően nyugodtnak érezte magát, hiszen csak azt az ítéletet hajtja végre, amelyet az újságíró szabott ki önmagára. Most is jól emlékezett minden szavára. Azt mondta, amikor a vásárban odalépett hozzá: szeretné riportsorozatban bemutatni a rendszerváltás után igen nehéz körülmények közé került cigányok életét, különös tekintettel arra, miből élnek a munkanélküliek. Mindjárt hozzátette: ennek csak akkor van értelme, ha a riportalaay egészén őszinte lesz. Egyebek mellett még azt is megvallaná, hogy bűncselekményekből tartja fenn magát és családját, ha valóban így van. Ő természetesen teljes diszkréciót vállalna ez esetben. Ha megszegné a szavát - például jelezne a rendőrségnek vagy fecsegéssel ráirányítaná riportalanyára a hatóság figyelmét - aláveti magát a bosszúnak. Arra a kérdésre: akár meg is ölhetik, azt válaszolta: igen. Hát most magára vessen! Csakis az újságíró tehet róla, hogy tegnap - az ötödik cikk után - kereste a rendőrség. Még szerencse, hogy nem volt otthon. Ha most futni hagyná, legalább tíz év fegyházra számíthatna. Ezt a családja miatt sem vállalhatja. Ha a Riporter halott, nincs tanú, de van egérút. Tíz perc múlva itt a következő járat. Az egyezség szerint azzal kell érkeznie a találkozóra... A busz pontosan jött. A Riporter befúrta magát az utasok közé. Most nem sokat törődött a lökdösődéssel. Azon tűnődött, mi indíthatta riportalanyát, Berkest a rendkívüli, titkos találkozóra., Talán övéi támadták meg a cigányt sorstársai felemelkedéséről vallott nézetei miatt? Próbálta visszaidézni azt a beszélgetést. Határozottan emlékszik rá, Berkes azt mondta: a cigányok nagy része önerejéből képtelen kilépni a történelmi kátyúból, beilleszkedni a társadalomba. Akik eddig megpróbálkoztak vele, sokat visszahúzott igénytelen környezetük, a szakképzettség hiánya vagy a nyomor. Aztán rendszerint következett a „megélhetési bűnözés”, majd a keményebb törvényszegések sorozata. Sokat gondolkodott azon, mit lehetne tenni ez ellen. Úgy látja: legjobb lenne, ha az állam azok számára, akik eddig nem jutottak egyről kettőre - és erre esélyük sincs -, a településeken kívül olcsó konténerrendszerrel teremtene emberi körülményeket. Itt szakemberek irányításával élnének, járnának iskolába, dolgozni, megtanulnának higiénikusan élni. Majd azokat, akik elkívánkoznak ebből a közösségből, és alkalmasak már az önálló munkára, a kornak és követelményeknek megfelelő családfenntartásra, a falvakban, városokban segítené otthonhoz jutni.- Nem gondol arra, hogy ezt sokan gettónak tartanák, a kisebbség ilyen olyan alapon történő kirekesztésének minősítenék? - kérdezte akkor Berkest.- Lehet - felelte Berkes, és megsimította lefelé konyuló bajuszát. - Ezt csak azok mondanák, akiknek folyton a szája jár, de kiutat nem tudnak mutatni. Mi a jobb: vállalni az esetleges megbélyegzést vagy megmaradni a régi bukott módszerek mellett, egyre mélyebbre süly- lyedve rakni a terheket a társadalomra? Meglepte a cigányember olvasottsága és szemlélete. A környezeténél nagyobb műveltségre valószínű akkor tett szert, amikor a könyvtárban kifutófiúként dolgozott, és mindig megnézhette az olvasóteremben az újságokat. Azóta mindennap megvette valamelyik napilapot. Azt a tudósítást is olvasta, amelyet egyik várös cigányfórumáról írt a Riporter. Volt abban egy fejezet, ami különösen megragadta. Az egyik cigány fiú felállt és azt mondta a polgármesternek: olyan munkát adjon, amit nem kell folyamatosan végezni, mert az a cigányoknak nem megy. Mire a polgármester így felelt: Ez igaz, csak amikor a melletted ülő Rózsinak azt mondtam, hogy kap munkát a köztisztaságiaknál, így felelt: „csak nem gondolja komolyan, polgármester úr, hogy én elmegyek utcaseprőnek?” Berkes elgondolkodva kaparta a földet vásott cipőjének orrával, és csak annyit mondott: nem könnyű velünk. Tudja, néha a szívünket is odaadjuk, de a bosszútól se riadunk vissza, ha úgy látjuk... A busz nagy fékezése zökkentette ki a Riportert eszmei kalandozásából. Szinte megperdült a karja körül, hogy valahogy talpon maradjon. Kinézett, és látta: mindjárt itt a végállomás. Lassan elkezdett araszolni a leszálló ajtó felé. De egy kellemetlen, zömök fickó keményen az útját állta. Már éppen szólni akart neki, amikor a busz lekanyarodott a főúttól. * * * Berkes az autóbusz oldalát látta meg először, ahogy lefékezve ráfordult a megállóra. Aztán szembe jött vele, majd megállt, kicsit hátratolatott, és a leszállóhely mellé gurult. A puska irányzékával megkereste az ajtót. Abban bízott, hogy a Riporter száll le elsőnek. Ujját szorosan a ravaszra helyezte. Ebben a pillanatban rebbent szét a busz ajtaja, és nagy lendülettel lépett ki egy szőke cop- fos kislány. Alighogy fölengedte ujját a ravaszról, szinte kipottyant egy virgonc cigány- gyerek, két lépcsőfokot is ugorva érte el a földet. Egy asz- szony követte, karján csecsemővel. Erről az jutott hirtelen eszébe: van-e a Riporternek gyereke, meg felesége? Ez valahogy soha nem került köztük szóba. Velük - ha vannak - mi lesz, ha eldördül a fegyver? - villant át az agyán, és egyszerre sajnálatot érzett irántuk. No, de vele mi lesz? Mi lesz éhes gyerekeivel, ha nem teszi meg és börtönbe kerül? A kérdés már el is nyomta benne a sajnálatot. Ekkor jelent meg az ajtóban a. Riporter ballonkabátos, nyurga alakja. Ujja ismét ráfeszült a ravaszra, és gyengéden hátrahúzta a kritikus pontig. A fegyver csöve most éppen az újságíró szívére irányult. No, most...! Mi a fenének fordult el?! Nézzük csak, megint a mellét mutatja. Megvan! Tűz! Azt még jól látta, hogy a lépcsőn egy köpcös alak zuhan lefelé, a Riporter pedig döbbenten nézi a különös bukfencet. Mintha utánakapott volna. De ki volt az barom, aki az utolsó pillanatban eléje ugrott? Ezt már menekülés közben kérdezte, amint űzött vadként csörtetett a bozóton át a sötét erdő felé. * * *- Csak azt láttam, hogy az a köpcös fickó megint elém ugrik, és már süvít is a dörrenés a bozótos felől, majd kicsit visszhangozva elhal az erdőnél — mondta a Riporter a kihallgatást végző rendőrszázadosnak.- Az a fickó egyik legtehetségesebb kollégám volt. Berkes kezére akart mielőbb bilincset tenni. Ezért követte önt, mint az árnyék.- De miért engem, ha ő kellett neki?- Azért, mert ön írta a cigányokról azt a riportsorozatot, és biztos volt benne, ha az ön nyomába szegődik, előbb- utóbb találkozik Berkessel...- Honnan vette, hogy a riport Berkesről szól?- Berkes a cikkben elszólta - magát. Azt mondta egy helyütt: a zsákmány megszerzése any- nyira feldobta, hogy örömében kiforgatta a zsebeiből az összes cigarettavéget, amit szeret gyűjteni. Fél évvel ezelőtt az egyik pincében megöltek egy embert. Abban a helyiségben, ahol az ivászat nyomait is felfedtük, sok cigarettavéget találtunk eszeveszetten szétszórva. Akkor nem sikerült a tettest megfogni. A csikkek most árulkodtak: Berkes biztosan ott volt a gyilkosságnál.- Azt mondja: Berkes a kollégáját akarta lelőni?- Minden bizonnyal, ha ez önt megnyugtatja - így a százados. - De azért arra kérem, ne hagyja el otthonát, amíg Berkes kézre nem kerül. A Riporter felállt, és szomorúan ballagott az ajtó felé.- Nagyon elkeseredett? - szólt utána a nyomozó.- Csak azon gondolkodom, hogy miért csinál rosszat az ember, amikor jót akar.- Ne bánkódjon, mert nem biztos, hogy rosszat tett. Attól függ, honnan nézzük... Szegedi Nándor Rockra ropja a Somogy Táncegyüttes A kaposvári Somogy Táncegyüttes sok helyen fellépett már csaknem fél évszázados fennállása óta, de a hazai könnyűzenében még nemigen vallottak táncosai. Ha csak nem idézzük fel a közelmúltban a somogyi megye- székhelyen rendezett Republic együttes buliját, ahol nemcsak az énekes-zenészek, hanem a so- mogyos táncosok is színpadra léptek... Széki, sóvidéki, kalotaszegi viseletben, vagy ha a szám úgy kívánta: fekete-fehérben táncoltak a népzenei ihletésű dalokra. A Republic tagjai egyébként a Kaposvári Tavaszi Fesztiválon bemutatott Merczel-koreográfiára, a Szabadság, szerelemre figyelt fel, s akkor kérték fel a Somogyot: vállalják koncertjeiken a közreműködést. 0k pedig bólintottak, és az együttesek menedzserei megállapodtak abban, hogy tíz koncertet közösen tartanak, ezt követően pedig újabb ötről döntenek. Szerdán Debrecenben, majd Békéscsabán és december 26-án Székesfehérváron lép közönség elő a Republic a Somogy táncosaival. A somogyosok hét számban gondoskodnak a látványos mozgás-anyagról. Egyszerre négy, hét, illetve tizenkét pár lesz majd a színpadon. L. S.
