Somogyi Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-27 / 302. szám

1995. december 27., szerda SOMOGYI HÍRLAP SOMOGYI TAJAK 5 Nagyon nehéz, de a falu elvesztheti fiataljait Óvodavita Hencsén Nászéjszaka az ünnepi tortán A kapós fői cukrásznak a marcipán a kenyere - Szerelem a ladikban Cukrászként végzett 25 éve. A vendéglátóiparban dolgo­zott. Néhány éve azonban a maga ura, s a cukrászat leg­szebb részével, a marcipán­készítéssel foglalkozik. A kaposfői Székelyfi Józsefné műhelye amolyan mini Dis­neyland; figurák tucatjai so­rakoznak a polcokon. Az asztalon félkész törpék, ró­zsacsokrok. — A marcipánkészítést nem lehet megtanulni. Érezni, sze­retni kell, mert akinek nincs fantáziája, és nem ügyes a keze, hiába erőlködik, nem tud mutatós terméket produkálni — vallja Székelyfi Józsefné. A marcipánkészítő a me­séskönyveket bújja, s ami megformálható a cukor és mandula keverékéből, azt mind megcsinálja. Képlékeny, puha anyag a marcipán, így álló kerékpár — merthogy ezt is kértek már tőle — nem ke­rülhet a tortára. Csak lefek­tetve. De ezzel is elégedettek voltak a megrendelőd, akik gyakran különleges ötletekkel rukkolnak elő: az egyik pár esküvői tortájára például egy ladikot kellett készíteni, amelyben a szerelmeseken kí­vül kedvenc kutyájuk is ott volt, merthogy így, hármasban szoktak csónakázni. A kutya, a macska egyébként gyakori dísze az ünnepi tortáknak. Csigás törpe, mackó, sün­disznó, gólya, oroszlán, nyu­szi, s ki tudja még, mi minden nem készül a kaposfői mű­helyben. Decemberben a té­lapó, az angyal, a fenyőfa volt a sláger, szilveszterre pedig a félre csúszott sipkás bohócfe­jeket, a bumfordi malacokat keresték. Székelyné megcsinál mindent: ha kell, egy nászéj­szakai jelenetre is vállalkozik — marcipánból. Jóllehet ennél Nagyüzem a műhelyben bizarabb kívánság is akadt már... — Az asszonyok gyakran kémek horgászó férfiembert — meséli. -— Én meg elkészí­tem nekik. Ül a kisszéken a te­remtés koronája; nagy kuka­cára négy-öt hal is ráharap. Biztos a kapás... Székelyfiné maga színezi a fehér alapanyagot, ami aztán rózsákká, állatfigurákká, es­küvői párrá alakul. Készítőjük azt mondta: örül, hogy azt csi­nálja, amit szeret. A marci­pánhoz kisebbik lánya, Bor­bála is vonzódik. A kaposvári Széchenyi István Kereske­delmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakmun­kásképző Intézetben tanul. A FOTÓ: KIRÁLY J. BÉLA harmadéves diáklány egy or­szágos pályázatról különdíjjal tért haza, Honfoglaló című kompozíciójával. Édesanyja büszkén mutatja a művet: a tábortűz mellett nagy bajuszú férfi üldögél, mellette nyíl és egy komondor. A marcipánok mestere na­ponta akár nyolcvan figurát is el tud készíteni, ám — mint megjegyzi — csökkent a ke­reslet a marcipán iránt. A figu­rák mégis biztos kenyeret ad­nak neki. Nemcsak a helybé­liek fordulnak meg nála, ha­nem Kaposvárról, Dombóvár­ról, Nagykanizsáról is jönnek, hogy magukkal vigyék a ka­posfői „csodákat”. Lőrincz Sándor Kilenc dédunoka között Alig egy év óta működik az óvoda Hencsén, de már jónéhá- nyan megkérdőjelezik létjogo­sultságát: egyre többen vannak azon a véleményen, hogy az óvodával túlságosan nagy ter­het vett a nyakába a falu. Oly­annyira nagyot, hogy bele rop­panhat. A költségvetésből 5 millió forintot visz el az óvoda fenntartása, s ilyen kiadáshoz túl kicsi Hencse költségvetése, másra már alig marad — mond­ják az óvoda ellenzői. 1994-ben nyitotta meg a ka­puit a hencsei óvoda. Azóta ide­járnak a hencsei gyerekeken kívül az alsótapazdi, kőkúti, új- hedrehelyi és gyöngyösi apró­ságok is, összesen mintegy 30 gyerek. Korábban a kadarkúti óvodába utaztak naponta. Hen­cse jóval közelebb van: nem kell buszozniuk, akár biciklin is megközelíthetik a falut. Szá­mukra tehát előnyös az óvoda léte. Palka Sándor hencsei pol­gármester elmondta: hosszú tá­• • Tizedik születésnapját ünne­pelte nemrég a jutái hagyo­mányőrző együttes. Ez alka­lomból a művelődési házban látták vendégül hangulatos mű­sorral és frissen sült pogácsával a falu apraját, nagyját. Nagy­mamák és unokáik együtt lép­tek színpadra, hiszen a helyi óvodások és iskolások is kö­szöntötték verses összeállítá­sukkal az együttest. — Öt éve mutatkoztunk be először a nyilvánosság előtt a batéi ki mit tud?-on — mondta Farkas Lászlóné, az együttes vezetője. — Tíz éve éneklünk így együtt, bár a faluban már en­nél sokkal régebben működött eiterazenekar. Tízen vagyunk most, a legidősebb tagunk 82 éves, a legfiatalabb 49. Évente 5-6 alkalommal lépünk fel, nyugdíjas ki mit tud?-okon, ren­dezvényeken, a templomban. — Milyen céllal jött létre az együttes? — Egyszerűen szeretünk együtt lenni, énekelni. Ez szá­munkra öröm és kikapcsolódás. És persze másnak is megmutat­juk, hogy mit tudunk, milyen az, amikor egy nyolcvanéves ember verset mond, táncol, énekel. Úgy érzem, hogy egyre nagyobb igény van a hagyomá­nyok őrzésére. — Hogyan állítják össze a műsoraikat? — Mindegyikünk hozza, amit hallott otthon. Sokan kö­zülünk nem jutaiak, messzebb­ről kerültek ide, ők hozzák szü­von Hencsének is csak haszna származik az óvodából, épp ezért nem ért egyet az óvoda el­lenzőivel. Úgy véli, óvodára szükség van még akkor is, ha sok pénzt elvisz. Általános is­kolába, középiskolába úgyis más településre kell utazniuk a gyerekeknek, legalább óvodás­korban alakuljon ki egyfajta kö­tődés a faluhoz. Mert ha ez a kötődés nincs meg, Hencse na­gyon könnyen elveszítheti a fia­taljait. További gond az óvodánál, hogy egy óvónővel kevesebb van, mint amennyire szükség lenne. Azonban — mint a pol­gármestertől megtudtuk — egy helybéli diáklány óvodapeda­gógusnak készül, fél év múlva végez, és sikerült megegyezni vele, hogy Hencsén fog munkát vállalni. — A falunak is az a legjobb, ha helybeli tölti be az álláshe­lyet, hiszen nem kell utazási költséget fizetni — mondta a polgármester. Nagy László lőföldjük dalait, hagyományait. Össze sem lehetne számolni, hogy hány szép népdalt, ma­gyarnótát, éneket tudunk. Az üveges tánc meg csak egy ötlet volt, kipróbáltuk, tetszett és be­gyakoroltuk. Nagy sikere van. — Melyek voltak a legemlé­kezetesebb pillanatok? — A szigetvári és a balaton- földvári ki-mit-tud?. Mindkét alkalommal a zsűri kiemelt kü- löndíját kaptuk. A jutái önkor­mányzat csodálatos fellépőru­hákat varratott nekünk. A sze­repléseinkre sokan elkísérnek minket a faluból. Lámpaláza mindegyikünknek van, de az az öröm, amit az együtténeklés, ez a közösség ad, megéri. — Nem tudunk otthon ma­radni; hetente kétszer-három- szor muszáj összejönni, kikap­csolódni, énekelni, beszélgetni — tette hozzá Bodzái Lajosné. — Ha zenét hallok, egyszerre nem fáj semmi, eljárom az üve­ges táncot bármikor. A múltkor fontos szereplésre készült az együttes, de én nem mehettem velük, mert váratlanul kórházba kerültem. Azon a napon, ami­kor felléptünk volna, egyre csak az, órát lestem. Fájt a szí­vem, annyira szerettem volna ott lenni. Aztán gondoltam egyet, felkaptam egy gyógysze­resüveget és azt mondtam a többieknek a kórteremben: ide nézzetek, ezt kellene most tán­colnom, nem pedig itt lennem. És eljártam a kórteremben az üveges táncot... (Jakab)- Ha az ember úgysem tud vál­toztatni a dolgokon, akkor ne bosszankodjon rajta - mondta vitathatatlan bölcsességgel a kadarkúti Kiss Pálné. Har­minchét éve él egyedül. - Itt legfeljebb csak Horn Gyula tehetne valamit, de hát ő sem tud. Nem könnyű ma az élet, de régebben még ennél is sok­kal nehezebb volt... Három gyerekkel, fiatalon maradt özvegyen. Fel kellett nevelni a gyerekeit, hát dolgo­zott látástól vakulásig.- Soha nem engedhettem meg magamnak, hogy két­ségbe essem. Huszonkét évi munka után 1700 forinttal mentem nyugdíjba; most 13 ezer forintot kapok. Nagyon be kell osztani. Segélyért nem kilincselek, mert nem szeretek kérni senkitől. Hetvenhárom éves vagyok, de megművelem a kertemet; összegereblyézem az udvart, behordom a fát, té­len elsöprőm a havat. Addig jó, amíg bírom; amíg nem va­gyok ráutalva senkire. Mert én világéletemben mindig csak magamra számíthattam. Kiss Pálné nem ismeri az unalmat. Van kilenc déduno­kája, s van elfoglaltsága is.- Bár sokat nem tudok segí­teni a nevelésükben, gyönyör­ködöm bennük. Ez minden örömöm, de hát nem is kell ennél több. Aztán kézimunká­zom is; az unokamenyeimnek karácsonyra két szép térítőt hímeztem. Ha valamit kérhet­nék még az élettől, hát egész­séget kérnék... Meg egy talán egy kicsivel több nyugdíjat, hogy ne kelljen így fillérez- getni. (Jakab) Somogysárdi siker a rajzpályázaton A somogysárdi általános iskola is benevezett az Antenna Hun­gária Rt által kiírt rajzpályá­zatra, Elekes Tünde hatodik osztályos tanuló a díjazottak közé került. Alkotásáért meg­kapta az Antenna Hungária Rt ajándékát. A sikeres pályázót Baksáné Csák Mária tanárnő készítette föl erre a pályázatra. Sántoson új jegyző tevékenykedik Új jegyzője van Sántosnak. A korábbi jegyző, Deine Angéla helyettesítésével ugyanis Hor­váth Róbertét bízták meg. A fiatal jegyző várhatóan három évig őrködik majd az önkor­mányzat törvényessége fölött. Nyugdíj asköszöntő Nagybajomban Nagybajomban is köszöntötték az ünnepek előtt a nyugdíjaso­kat. Ács Attila, a nagyközség polgármestere üdvözölte az idős helybélieket, akik ezúttal 500 forintos ajándékot vettek át. A Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola tanulói Papp Jenő dirigálásával műsorral kedveskedtek az időskorúaknak. Kölcsönök nélkül Somogyaszaló Somogyaszalóban is megtartot­ták a közmeghallgatást. Fajcsi János polgármester számolt be az 1995-ös gazdálkodásról és a jövő évi elképzelésekről. A biz­tonságos, kölcsönmentes mű­ködést hangsúlyozta egyebek között, valamint a falu telefon­terveiről is beszélt. Várhatóan jövőre lesz telefonja a falunak. Magyar Attila képei Nagyberkiben Rendszeresen rendeznek kiállí­tásokat a nagyberki általános iskola aulájában. Ezúttal Ma­gyar Attila kaposvári amatőr festő képei fogadják az érdek­lődőket. Harminckét tájkép és portré látható itt. A következő évben először Farkas Béla fo- nyódi festőművész akvarelljeit tekinthetik meg az érdeklődők. Uvegestánc kórteremben Jutái hagyományőrzők - A nyolcvanéves lámpaláza Önkormányzati (hu)morzsák Régi igazság: magyar ember nem tud annyira elkeseredni, hogy ne legyen kedve nevetni — ha máson nem, hát saját magán. Fenntartási gondok ide, krízis­költségvetés oda, azért voltak humoros epizódok az önkormányzatok életében ebben az évben is. Kaposszerdahelyen végre megoldódott egy régi gond: két hónapja felállították a falu első — és egyetlen — nyilvános telefonfül­kéjét. A település legmagasabb pontján, hogy mindenki számára jól látható legyen. Az igazán impozáns fülkéből csupán egyet­len dolgot „felejtettek ki”: a telefonkészülé­ket. A világítást viszont beszerelték, így az­tán a kaposszerdahelyiek szép lassan meg­tanulnak fényjelekkel kommunikálni... A legderűsebb epizód Sántoson néhány hete történt. Antalné Keresztes Mária pol­gármester éppen vendégekkel tárgyalt, ami­kor beköszönt az irodába Csóké János, a hivatal karbantartója. A köszönést úgy ér­telmezte mindenki, hogy a munkaidő végez­tével a szóban forgó férfiú hazaindul. A tár­gyalásnak hamarosan vége lett, a polgár­mesterasszony bezárta a hivatalt, s annak rendje és módja szerint bekapcsolta a biz­tonsági berendezéseket. Éppen vendégeitől búcsúzott, amikor fülsiketítőén megszólalt a riasztó. — Jut eszembe, a Jani... — kapott rögtön a fejéhez a polgármesterasszony. S valóban: a riasztót az indította el, hogy a karbantartó — aki mindaddig lelkiismeretesen a havat próbálta letisztítani a tetőn lévő parabolaan­tennáról — megpróbált kiszabadulni az épü­letből, miután rájött, hogy egyszerűen „bent felejtették”. Nyitrai István, Bőszénfa polgármestere egy csaknem nyolcvan tagú csoportot vitt kirándulni Ausztriába. Bécs mellett, egy be­vásárlóközpontnál álltak meg, hogy min­denki megvehesse, amit szeretne. A megbe­szélt idő lejártával a polgármester gondos juhászként próbálta „összeterelni a nyáját”, egyre türelmetlenebbül járva végig a bevá­sárlóközpont helyiségeit. Az egyik terem­ben körülnézve látta, hogy a már félig-med- dig összeterelt csoport átment a szomszédos helyiségbe. A dühös polgármester rohant is az „ajtó” felé, hogy újra összeszedje őket, de csattanós — mondhatni csörötnpölős — vége lett a manővernek. Ugyanis amit ajtó­nak nézett, az egy hatalmas tükör volt... A zselickislakiak lázasan készülődtek a kihívás napjára. Főleg mert újdonságként nyúlfogó versenyt hirdetett az önkormány­zat. Vagy négyvenen-ötvénén sorakoztak fel a rajtnál spéci edzőcipőkben és sportsze­relésekben, hogy üldözőbe vegyék a tapsifü­lest. Az indítójel is elhangzott: itt a nyúl! S a versenyzők legnagyobb megdöbbenésére megjelent az ajtóban a maga robusztus ter­metével Nyúl József vasesztergályos... Jakab Edit Két szem szaloncukor a békefenntartóknak A taszári templom hajójában talán először csendült föl an­gol nyelvű karácsonyi ének. A kaposvári Zenekedvelők Kö­rének karácsonyi hangverse­nyére ugyanis bekéretődzőtt néhány amerikai békefenn­tartó. A dr. Kerekesné Pytell Anna vezényelte kórus műsorának be­fejező részében már angol nyel­ven szólaltatta meg a dalokat. Az ottlévő harminc amerikai ka­tona, férfiak és nők, fehérek és feketék bekapcsolódtak az ének­lésbe. A magyar kóms nagy si­kerét követően pedig ők alakítot­tak egy rögtönzött együttest és karmester nélkül interpretálták a szebbnél szebb angolszász kará­csonyi énekeket. A falu lakói és az önkor­mányzat képviselői köszönet­képpen 2-2 szem szaloncukrot osztottak ki a békefenntartók .képviselői között. A katonák mélyen meghatódtak és el­mondták: egy éve vannak távol a családjuktól, s azóta ilyen bensőséges, szeretetteljes ün­neplésben nem volt részük. A település vezetői ezt hallva meghívták őket az éjféli misére, s az előtte hagyományosan, az általános iskolás tanulók rész­vételével megrendezett betle­hemi játékok bemutatójára. A meghívást örömmel elfogadták. (Várnai)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents