Somogyi Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-22 / 300. szám

1995. december 23., szombat

SOMOGYI HÍRLAP — KARÁCSONY

9

A béke katonái Kaposváron

Howard Cogborn szakszolgálatos Ian Chyle hadnagy

Jenel Hambidge tizedes

Ron Williams ezredes

— Mi nem vagyunk Schwarzeneg- gerek, sem Clint Eastwood-ok és persze az „Apokalipszis most” őrült tisztjei sem vagyunk — mondta lan Chyle műszaki tiszt, amikor az amerikai katonákról kérdezem. — Ez csak egy munka, amit el kell végezni. Ami a filmekben van, annak vagy szépnek, vagy csúnyának kell lennie, hogy az emberek megnézzék. Ha a mi hétköznapjainkat filmre vennék, senki sem váltana jegyet. Úgy gondolom, a világon mindenütt viselnek egyenruhát jó és kevésbé jó emberek. így van ez nálunk is. Egészében az amerikai hadsereg nagy felkészültséget és fegyelmet követelő munkahely, mégis oldott a légkör. Alighanem a legdemokratikusabb szellemiségű sereg a világon.

— A mienk igazi profi hadsereg

— így Ron Williams ezredes. — A vietnami háború tanulságokat sem nélkülöző, kemény iskola volt, amely azonban összekovácsolta és teljesen professzionálissá tetté ezt a hadsereget. A fiatal katonák 95 százaléka felsőfokú végzettségű, sokan tanultak közülük a különféle katonai főiskolákon. Amit a moziban mutatnak, az távol áll a valóságtól: az amerikai katona élete nem kalandos sztorikból áll, hanem szakszerűen végrehajtott feladatokból.

— A magyarok azonban jószerivel csak ezekből a filmekből ismerték az amerikai hadsereget, s voltak, akik tartottak az önök érkezésétől.

— Oktalan a félelem vagy az előítélet. Ami például a drogveszélyt illeti: katonáink egyáltalán nem élnek droggal és nemcsak a szigorú tiltás miatt. Olyan sajátos, önfegyelemerősítő programot dolgoztunk ki, amely megszünteti a drogfogyasztásra való esetleges hajlamot. Talán egy százalékra tehető azoknak a katonáknak az aránya, akikben megvan ez a hajlam. Nagyon komolyan vesszük azonban a drog elleni küzdelmet, s ha valakit olyan állapotban . találunk, megtesszük a szükséges intézkedést.

Az amerikai hadsereg minden kilencedik katonája nő. Jenel Hambidge specialista (ez a tizedesi rendfokozatnak felel meg) 20' éves, hadi- tudósító.

— Nincs semmi meglepő abban, ha egy nő katona. Ha úgy tetszik, a hadsereg egy munkahely, ahol számos olyan feladat van, amit nők ugyanúgy végezhetnek, mint a férfiak. A különbség annyi, hogy háborús helyzetben a nők nem harcolnak. Most azonban erről amúgy sincs szó.

— A szülei azért nyilván féltették, mikor útnak indult.

— Inkább büszkék voltak rám. Azért sem aggódtak, mert tudják, hogy a hadseregben vigyáznak az emberekre. Ez egy óriási erős közösség, amelyhez tartozni inkább jelent biztonságot, mint veszélyt. Most Taszár a szolgálati helyem, ám valószínű, hogy később Boszniába küldenek.

— Tudott-e valamit korábban Magyarországról?

— Az itteni ételekről és tájakról már hallottam, ezeknél érdekesebb tapasztalatot jelentettek azonban számomra az emberek. Akik' nem ismerik egymást, általában tartózkodóak, azután amikor megismerkednek, rájönnek, hogy ugyanazt akarják, ugyanolyanok az érzéseik, az ideáljaik. Akkor is, ha különböző a helyzetük vagy a hagyományaik. Úgy tapasztaltam, hogy például Michal Jordan vagy Tom Hanks ugyanúgy kedvence a magyar fiataloknak, mint az amerikaiaknak. S itt nem is a név a fontos, , hanem az embertípus,

a minta, amit megtestesítenek.

— Van vőlegénye?

— Még nincs. Négy évre szól a hadseregben a szerződésem. Azután hazamegyek, és még tanulni is szeretnék. Csak ezek után gondolok férjhez menésre.

Howard Cogborn szakszolgálatos közlegény. Beosztása műtőasszisztens.

— Egyedülálló vagyok. Anyám meghalt. Apám nem örült, hogy eljövök, hiszen így egyedül maradt. Félt, hogy talán nem jövök vissza. Az viszont mégis valamiféle elégtétel volt neki, hogy katona lettem. Apám végigharcolta Vietnamot, s most úgy érezhette, az örökébe lépek.

— Nem fél a boszniai küldetéstől?

— Aki nem fél, az őrült. Bennem is van egy kis szorongás. Igaz, ez békemisszió, s nem valószínű, hogy harcolnunk kellene. Azért így is adódhatnak meleg helyzetek, még a katonai kórházban is. Remélem, sikerül helytállnom.

Karácsony közeledtével a Taszá- ron állomásozó békefenntartók „tábori postáján” is csúcsforgalom volt. Mindenki írt a családjának, vagy rájuk gondolt. Jenel Hambidge elmondta, hogy szeretne egy kis szuvenírt is küldeni haza. Howard Cogborn apjának írt megnyugtató sorokat. Ian Chyle hadnagy a feleségének és két kisgyerekének azt írta meg, hogy a következő karácsonyt már remélhetőleg együtt töltik otthon, San Antonióban. Ron Williams ezredesnek a-beszélgetésünk után a horvátországi Zupan- jébe kellett indulnia. Az ő családja Németországban maradt, ám remélte, hogy hamarosan követhetik majd,.legalább Kaposvárig.

■ —A fiam 18; a lányom 15 éves.- Jólesik rájuk gondolnom.

— Mi az ő véleményük az apjuk foglalkozásával járó veszélyről?

— Húsz éve vagyok hivatásos katona. Mindketten abban nőttek fel, hogy az apjuk időnként veszélyes dolgokat művel, mert ez a munkája. Szóval megszokták mindezt, akár csak a feleségem.

— A katonák, akikkel beszéltem azt mondták: aligha fenyegeti őket veszély Boszniában, hiszen ók csak a békét őrizni jöttek, és nem harcolni.

— Valóban így van, számolnunk kell azonban esetleges terrorakciókkal vagy orvlövészekkel. Az ellenük való eredményes föllépéshez valóban nem elég a szupertechnika. Állandóan résen kell lenni és kiszámítani az esetleges ellenség lépéseit. Katonáink ezzel kapcsolatban is sokrétű kiképzést kaptak. Bízom a felkészültségükben.

— A világ számos helyén különféle missziót betöltő IFOR egységek hozzászoktak már, hogy nemegyszer még az utat is nekik kell megépíteni, amelyen a helyszínre vonulhatnak — mondta Ian Chyle. — Úgy gondolom, Boszniában is legyőzzük majd a terepviszonyok vagy a tél okozta nehézségeket. Végül is a miénk a világ legkorszerűbb hadserege. Erre nemcsak büszkék vagyunk: érezzük a felelősséget is. Valahogy úgy, mint egy ökölvívóbajnok, aki ismeri a saját erejét, s nem érzi szükségét, hogy fitogtassa. Sohasem kezd verekedést, viszont ha kell, megvédi magát, és másokat is. Mikor ide indultam Németországból, a feleségem azt mondta: nem örül, hogy nem tölthetjük együtt ezt a karácsonyt, annak viszont igen, hogy olyan küldetésben veszek részt, amelyik segít abban, hogy sok más családnak végre békés karácsonya legyen.

Bíró Ferenc

Horvátok

karácsonya

P

A béke a leghőbb vágyuk a Horvátországban élőknek, hiszen az elmúlt négy évben sokmindenből jutott nekik, csak a békéből nem. Az idén májusban Nyugat-Szla- vónia, szeptemberben pedig az úgynevezett krajinák szabadultak fel és most már csak az ország négy és fél százaléka, a kelet-szlavóniai, baranyai és nyugat-szerémségi terület van szerb ké-. zen. A daytoni békemegállapodás ugyan erről a vidékről is intézkedik, ám az ott élők egyelőre nem élvezhetik a békés karácsony valamennyi örömét.

A karácsonyi hangulat már december eleje óta érezhető, Zágrábban először csak a várnegyed házain jelentek meg az égők, nem sokkal később azonban a Jelasics téren felállítottak négy hatalmas fát, a rajtuk lévő égőket este mesz- sziről látni lehet. A környezetvédők felháborodása emiatt már évek óta tart, azt mondják, nem lenne szabad éppen a legszebb fenyőket kivágni, feláldozni csupán néhány hetes ragyogásért.

Otthon azonban valószínűleg a legradikálisabb környezetvédőnek sincs műfája. Lévén, hogy „katolikus ország”, 24-én itt is minden családban körbeáll- ják a feldíszített fenyőket, az ajándék viszont — mint mindenütt a világon — a pénztárca függvénye. Rangos ajándéknak számít a könyv, hiszen egy-egy szép kiadványnak borsos az ára, márpedig az itteni könyvek, albumok szép kivitelűek. Az elmúlt hetekben néhány zágrábi belvárosi üzletet átrendeztek, kizárólag karácsonyi ajándéknak valót árulnak. Különösen a gyerekek állnak szájtátva a kirakat előtt és sóvárognak a Barbie babák, Legok, mozgó-zenélő, ki tudja még mi mindent csináló játékok után. Többnyire egyelőre azzal kell beérniük, hogy visszaintegetnek a kirakatból rájuk integető — hálózatról működő — Mikulásnak.

Horvátországot a szokások szempontjából három részre lehet osztani. Szlavóniában inkább a magyar hatások érvényesülnek, az emberek ugyanúgy, mint nálunk, halászlét, rántott halat készítenek vacsorára. Közép-Horvátor- szágban, Zagorjében sült pulykát esznek szaggatott tésztával, az Adria partján, főként Dalmáciában szárított baka- lár, vagyis tőkehal kerül az ünnepi asztalra főtt krumplival. Zágráb határvárosként könyvelhető el, halat, pulykát egyaránt esznek.

A helyiek szerint Dalmáciában a legkülönlegesebb a karácsony. Az osztrák és az olasz ízlés érvényesül, de nem sokat díszítenek. Már december 6-án, Mikuláskor rendszerint elkezdődik az ünneplés, mégpedig azért, mert Szent Miklós a tengerészek védőszentje, ekkor tartják a Tengerészek Napját is. Dubrovniknak negyedik éve az ünnepen kívül ez a fájdalom napja is. 1991. december 6-án egész álló nap bombázták a várost, azt hiszem erre még a békében is évekig emlékezni fognak.

Forró Evelyn

Romaélet a robotos utcában

C

saknem kétezren élnek a kaposvári cigánytelepen. Hajnal utca, Hold utca, Nádasdi utca. Ismerős, néha rosszul csengő nevek. A szeméttelep és a bokáig érő sár a város szélét jelzi.

— Az egész utca a cigányköl- csönökből épült. A hatvanas években, aki akart dolgozhatott, épülhetett — magyarázza Rad- nai Ferenc. — Én is akkor építettem ezt a házat 60 ezer forintért. Nagy pénz volt ez akkoriban. És mindenki visszafizette a kölcsönt. Az asszony jobbára itthon volt a gyerekekkel, én meg 36 évet dolgoztam a DRV- nél rakodóként. Éjjelente, mikor jöttem haza a munkából, volt úgy, hogy ötször is igazoltattak. Volt is akkor rend mindenütt.

— Akármit mondanak is, a Kádár tett minket cigányokat emberré — erősít rá a felesége. S ekként vélekednek a telepen nemcsak az idősek, hanem a középkorúak is. Aki akart, ki

tudott keveredni a nyomorból. A beás cigányok pedig akartak.

Cigány és cigány között óriási különbség van. A telepiek — életvitelük és szokásaik alapján — más csoportba sorolják a kolompárokat és a beáso- kat.

— A beások próbálnak beilleszkedni, betartják a társadalmi normákat. Adnak a tisztaságra, bármelyiknek a házába be lehet menni — állítja Guz- mics Béláné, a cigány kisebbségi önkormányzat elnöke. — Egy felméréskor derült ki, hogy a sok beás cigánynak a telepen

30-35 éves munkaviszonya van. Azon vannak, hogy a gyerekük többre vigye. Ha nekik nem jut egy hétig kenyér, akkor is vesznek cipőt a gyereknek, hogy ne érezze magát rosszul a magyarok között.

Nyerges István háza arról

nevezetes, hogy itt volt először központi fűtés a cigánytelepen.

— A háború előtt vályog- kunyhók álltak errefelé — meséli. — A cigányoknak évente nyolc napot kellett dolgozni a városnak, azért, hogy itt lakhassanak. Robotos utcának nevezték a kaposváriak. Rengeteget jelent nekünk, hogy saját téglaházunk van. Hiszen valamikor négy ágasra tettük a deszkákat, arra szalmát és úgy aludtunk öten-hatan egy kunyhóban.

Feleségétől, tudom, hogy nem is olyan régen, még zsákban tartották a ruháikat, hamuval mostak és ősszel, iskola- kezdéskor rongyból varrtak táskát a gyerekek könyveinek.

— 12 évesen kezdtem dolgozni — emlékezik vissza a 72 éves Nyerges István. — A cigányság az erdészetnél és a

cséplőgép mellett tudott valami pénzt keresni. Kosárkötő família volt a mienk: ha 4-5 vékát megcsinált a mama, elcserélte a Nádasdi utcában krumpliért, zsírért. Ünnepekkor jutott a káposztába egy kis hús is. Engem a nagyanyám nevelt fel. Az apám teknővájó cigány volt, amerre munkát talált, arra ment. Ha az uraság beleegyezett, hogy kivágjanak nála egy fát, felesbe feldolgozta. Itatóvályút, forrázzott meg gömbölyű teknőt, kanalakat csinált belőle. A hátán vitte a faluba vagy a vásárba eladni az 50 kilós teknőt.

Szezonmunka a cukorgyárban és a Patyolatnál, alkalmi fahordás, napszámban kapálás — így tudtak Nyergesék építkezni, s felnevelni három gyereket. Ma, mire mindent kifizetnek — első a törlesztés, vallják—jut is, marad is. Csekélyke nyugdíjukból, no meg egy kis liszttel, tüzelővel segítik ma is a gyerekeket.

A telepen sok cigány fiatal vágott bele az építkezésbe, vállalták az OTP kölcsönt, nem számítva a kamatemelésre és arra sem, hogy egyik napról a másikra elveszíthetik munkájukat. A duplájára emelkedett lakáskamatok terhét nyögik Te- riék is. A fiatalasszony hajnali fél négykor kel, megeteti az állatokat, megfeji a teheneket, kihordja a tejet, habár papíron munkanélküli, napestig akad dolga. Férje még korábban, már fél háromkor talpon van, friss kenyeret szállít a boltokba.

A kolompár cigányoké egy más világ. Nehezebben viselik a kötöttséget, nem dolgoznak gyárakban. Inkább kereskednek, házalnak, vásároznak, közéjük sorolják a tóváriakat; a lókupe- ceket is. Nem egy közülük vastag aranygyűrűket, láncokat hord, más rétegük viszont segélyekből él. A rokonok, erősen összetartanak: ha egyiket megtámadják, az egész család megy megtorolni a sértést. Régebben a kolompároknál a vajda szava döntött mindenben. A cigánybírót, bár hatalma nem volt, tisztelték a cigányok is, meg a hatóságok is. Sokan vallásosak közülük, úgy tartják, ahány gyereket ad az isten, annyit kell megtartani. Régebben, ha a szülőknek tetszett a lány vagy a fiú választottja, 8-10 napig tartó eljegyzést ültek, ez volt egyben a lakodalom is. Mégis kevesebb volt a válás, mint ma, amikor „rendesen” megesküsznek. Ebben megegyeznek velük a beások is. Egyformán neheztelnek azért, ha a belvárosban élő, randalírozó, hangoskodó cigányokkal azonosítják őket. Azok nem telepiek — mondják —, hanem szili tollas cigányok, mások mint mi.

S. Pap Gitta