Somogyi Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-02 / 283. szám

14 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. december 2., szombat Enyészet haván A tenger felől sós illatot hozott a szél. Egyenlete­sen a hullámok morajá­val zúgott a távoli nagy kerék, amin forgott a világmindenség. A sirályok vijjogva kavarogtak a légörvényekkel, ott fenn a magasban messze látva, tán a haragos felhők mögé, a készülő fénylő villámokat. A nedves homok Ézsiás ci­pőjére tapadt, lassan átvizese- dett mióta egyhelyben állt és nézte a tűnő fényeket, mint csil­lannak a végtelen fodrokon. Mögötte a város, mint lázas nagybeteg, szinte érezte lükte­tését, hallotta szűnni nem akaró tülkölést. A közelben egy re­kedt megafon, ikindi namazit sugározta az ólomtetejű mina­ret párkányáról, s mögötte a többi, kiáltásnyira. Isztambul, a város. A Gü- müssuyu partján állt, előtte hánykolódott a Boszporusz, s amögött a ködös távolban Üs- küdar, és zsebében az értesítés, menni kell. Mélyet lélegzett, s a tankerek raja lassan úszott a híd felé, bugásuk elnyomta az imám szavát, a megafon hang­ját. Megfordult. Lassan indult felfelé, az egyenetlen köveken, mit úgy raktak a mesterek tán évszázadokkal ezelőtt, mint esetlen szavakat mond az em­ber, ha nincs értelmes gondolat. S a talyíga - amit mellette eltolt a zöldséges - kenetlen agya nyekergett, s zörgött kereke a girbe-gurba éleken. A suhanó Mercedes után öszvéres kocsi baktatott, s a teaárus nyeles tál­cájával ki tudja, hova rohant a sárgásán gőzölgő poharakkal. Közben korom szállt alá a buf- fanó hajókéményből, s felkapta a szél, terítette, mint túlvilági permet, feketítette a parti leán- dereket. A reptér várójában csende­sen ültek az emberek. Az üveg­falakon át látszottak a kifutók. Sipoló zúgások töltötték be a teret, amint felemelkedtek a karcsú, csillogó géptestek. Itt nem látni vidám arcokat, in­kább közömböseket. Istenem segíts, hogy épségben megér­kezzem! Repülni kell. Ki ne suttogna ilyenkor fohászt... Könnyen helyére talált, s a kényelmetlen ülésben az ovális kabinablak mellett elhelyezke­dett. S újságot kért. A kisasz- szony rámosolygott, ahogy hi­vatalból szokás. Ő széttárta a nyomdaszagú papírt, és csak lapozott. Ugyanúgy mellette, tán kínai, ki egyébként csak mosolygott, és gyakran bólin­tott. Feldübörögtek a motorok. Elhangzott a szokásos figyel­meztetés. Övét bekapcsolta, s fejét hátrahajtva szemét le­hunyta, mint aki megadja ma­gát. Érezte, ráz a beton s gurul­nak előre. Aztán felsivított a gép, beszorult az ülésbe, majd megbillent; abbamaradt a rázó- dás és' nyikorgás. Tudta, fel­emelkedtek, és érezte a kör ívét, amint a gép irányba állt. Torka kiszáradt, és odább volt még, mire az emelkedés nyug­vópontra jut, a felhők feletti magasan. Közelebb hozzád - gondolta Ézsiás, és érezte, hogy egy lég­örvény megrázza a gépet, mint amikor valaki rossz útra téved. Kinyitotta szemét. A kisasz- szony kerekes kocsijával akkor ért mellé, és ő csak fejével in­tett, hogy nem kéri a tálcát s rajt az uzsonnát. Tán egy pohár bor, s gondolatait könnyíti. K itekintett. Alatta, mint a tenger, fehér felhőfod­rok terítették a fgldet. Oly messze mélyen, miként a sirályok sem láthatják a nagy vizeket, még akkor sem, ha a viharok felsodotják őket, mesz- szi magasságokban is kevesek. Lent lassan már sötétedett. De itt, fenn még élt a nap, és oldalt a szárnyak ezüstösen fénylet­tek, s miként billentek a vezér­síkok, csillantak a páracseppek. A felhőtengerben, mint egy negatív sziget, ahol kiszakadt a fehér fodoráradat, látni lehetett egy hegyet. Oldalán aprócska gyufaházak, lábánál ezüstsza­lag. Úgy derengett, mint távoli üzenet. Mintha csak a képzelet szülte volna őket, és a valóság itt van fent. A tűzkorong, ami uralja a mindenséget. Istenem, mily egyszerű és magányos az ember — sóhaj­totta Ézsiás, és a tajvani vagy kínai, mintha értené, moso­lyogva helyeselt. A kajütablak szélén, mint a zúzmara, fehéres dara: a meg- fagyótt cseppek. S a távolban egy felhőgomoly mintha rózsa­szín sipkát húzott volna, és még messzebb kékes párába veszett a végtelen. Amint nézte Ézsiás, látta megcsillanni a dereglye orrát, lassan ringatózva úszott elő, a semmiből. A csónakos középen állt, és a hosszú evezőlapát, mé­lyen merült a felhőfodorba, és siklott tovább. Grisel válláról fátyol hullott alá. Vége elterült a kékben, mintha türkiztóban oldódna fel, amivel szemét fes­tette meg a teremtő kegyelme. Ült a sajka végében, mezítelen karjával megtámaszkodva a széleken, s válla felett nézett vissza. Éppen úgy, mint ahogy az ablakból szokta látni egyko­ron, amikor ölelkezésük után távozott. F eltűnt a főnix madár; las­san, méltóságteljesen szállt, követte a lányt. Gyémánt tollain a megbomlott fénysugár, szivárványcsóvák­ban szökött tovább, a föld felé. Tudta Ézsiás, kit megsimogat majd az a sugár, aranyban für­dik annak lelke és dobban szíve szerelemre. Nézett utánuk soká, szemébe könny szökött az erőltetéstől. Mindhiába,1 ahogy jöttek, eltűn­tek, és egyre sötétebb lett. S ő egy régi dalt hallott egy távoli zongorán. Csendültek a futa­mok, a fürtös hanggirlandok, mint ragyogó karácsonyfát az angyalhaj, ölelték át. A figyelmeztetés, hogy las­san megérkeznek, úgy hatott, mint akit álmából ébresztenek. És lent, feltűntek a fények. Mintha az éjszakai csillagos égbolt költözött volna a földre. Egyre közelítettek. A géphang megváltozott, s aztán az elekt­romos sivítás s a rándulás, amint a futómű kinyílt. A fe­szült percek, aztán a földet érés megkönnyebbült dübörgése és a taps köszönte meg a jó utat. De ő, nem tudott örülni, csak arra gondolni, hogy vannak utak, ahonnan nem lehet meg­érkezni. Novemberben, Szent András avagy ahogy a régiek mondták, az Enyészet haván, sárgán hul­lanak a levelek, s látogatnak vissza mindenszentek éjszaká­ján a holtak. Kegyeletükre mé­cseseket és gyertyákat gyújta­nak. Az emberek fejüket le­hajtva emlékeznek, előttük van még a nagy utazás... Ézsiás a barnára cserzett ko­porsó előtt állt, és nézte az olda­lára faragott palmettás íveket, melyek az ezüstös név alatt, mint színüket vesztett hullá­mok, kígyóztak. íme, Charon vize, alvilági fo- lyónak karma, amint elragadja - gondolta Ézsiás, és megjelent előtte az öreg barát, kit rejtenek most már örökre a deszkák. K önnyedén lépkedtek, pár éve; egy csapszék felé mentek, és a Nagymező utcában Adyra lel­tek. Egymás szavába vágva csengtek a rímek, és idézték a verseket. Nálánál többet nem tudott, s ő csak nevetett, és ősz fürtjén megcsillant az alkonyi sugár, s mutatóujja feje fölött, mint egy tamburmajor, vezé­nyelt. Egyszerre lépve zengett a dal. S most, az Enyészet hava első napján ő megrendültén áll, és azon kapja magát, hogy fél­hangosan, Cicerót idézve kér­dezi:- De hát mi öröm is van az életben? Nem okoz-e inkább több bajt? - S már hallja is rá a választ, amint öreg barátja az idézetet.folytatva mondana:- Nincs kedvem az életet megsiratni, mert úgy érzem, nem hiába jöttem a világra. Az életből úgy távozom, mint egy vendégfogadóból, nem pedig tulajdon házamból. Mert a ter­mészet nekünk csupán a betö­résre adott szállást, nem pedig az állandó lakásra. Ó, gyönyörű az a nap, amidőn majd a lelkek isteni gyülekezetébe indulok, s mikor majd ezt a zsivajt és tü­lekedést elhagyom. Ézsiás alig láthatóan bólin­tott. Igaz, így felelt Cató, és te ezt jól tudod. Azért tettem meg a felhők feletti utat, hogy cse­rébe megtudjam a bizonyságot, jól gondoltuk-e Gyula? S ekkor á kripta mellett álló, hámló törzsű hatal­mas platánról egy sárga levél hintázott alá. Mint egy pil­langó települt a koporsóra a szemfödő fölé, ahol a fej nyugo­dott a másik oldalon. És ott ma­radt, végig a szertartás alatt. Még akkor is, amikor rudakon megemelték, és levitték. Fenn, a magas égen megjelent egy ezüs­tös gép. Hosszú, fehér csíkot húzva repült a szikrázó nap felé, miközben lent dübörögtek a márványkövek. Ujkéry Csaba Drámaírók és színházi szakemberek fóruma Hat színpadi mű szakmai-kriti­kai vitája és műhely bemutatója, valamint több európai ország mai drámairodalmának elem­zése alkotja a drámaírók és szín­házi szakemberek XI. találkozó­jának fő programját, amely csü­törtökön kezdődött az egervári várkastélyban. A négynapos nyílt fórum számos érdekesség­gel szolgál. Három elsődrámás szerző most debütál ilyen szak­mai nyilvánosság előtt; a szer­zők s a darabok: Egressy Zoltán „Reviczky”, Kiss Csaba „Ani­mus és Anima ”, Pertics Róbert „O, Tannenbaum". A kolozs­vári Visky András: Vércseh című művének első műhelybe­mutatójára is sor kerül, és új­donság a Nagyváradi Szigligeti Színház előadása, Turczi Ist­ván: Anna-bál című drámája. Az eddigi találkozókhoz ké­pest új vonás a mai román drá­mairodalom, ezen belül is Elena Mungiu: Evangélisták című al­kotásának elemzése, valamint a francia, angol és német női kor- társ szerzők munkásságának át­tekintése. Külön programrész a házigazda zalaegerszegi Hevesi Színház két, műsoron lévő da­rabjának szakmai értékelése. A szakmai vitákat Tarján Tamás vezeti. Fekete István és a szülőföld KÖNYVESPOLC Kevés olyan író van, akit olyan erős szállak kötnek szülőföldjéhez, mint Fekete Istvánt. Ez a szívós szeretet süt át életművén, arany­fénybe varázsolva Göllét, a szülőfalut. A fűzfás, nádasos Kácsalja, a szarkafészkes, akácos Cönde — a gyermekkori barangolá­sok és kalandok színtere. Ezek is inspirálták az írót leg­ismertebb könyve, a „Tüske­vár” megírására, amely 1957- es megszületése óta napjain­kig, az ifjúsági irodalomban szinte páratlan sikereként csaknem 150 ezer példányban jelent meg. Fekte István alig tízéves volt, amikor elköltöztek Göl- léből. Talán ezért is élt benne élesen mindvégig a szűkebb szülőföld szeretete. Ahogy Bodó Imre írta: „Gölle maradt számára az egyetlen hely a vi­lágban, amelynek feledhetet­len emléke békét, megnyug­vást, új erőt adott... Ez nem csoda, hiszen életének legfo­gékonyabb korszakát töltötte itt...” A kis kötet szerzőjéről annyit: kevesen vannak az or­szágban, akik olyan sokat tet­tek Fekete István hagyatéká­nak ápolásáért, életművének megismertetéséért, mint Bodó Imre, az ugyancsak göllei szü­letésű, Dombóváron élő ag­rármérnök. Évekig az 1986. szeptember 2-án alakult Fe­kete István Baráti Kör titkára volt. 1995. június 24-én pedig Dombóváron átadták azt a Fekete István-emlékszobát, amely soha nem születhetett volna meg Bodó Imre szívós munkája nélkül. E kis írás olvasói önkénte­lenül felkapják fejüket: miért kell harcolni Fekete István életművéért, hiszen az ifjúság egyik legkedvesebb írójának könyveit ronggyá. olvassák a könyvtárakban? Ez igaz. De fájdalmasan igaz az is, hogy az irodalmi életben Fekete István nincs a megfelelő he­lyen. Nevét a hatkötetes ma­gyar irodalomtörténet meg sem említi... „Az író népsze­rűsége állásfoglalást sürget” — ezt Csulák Mihály több mint húsz éve írta a Könyv és Nevelésben. A hivatalos iro- dalomtörténet-írás pedig — a néhány soros évfordulói meg­emlékezések kivételével — hallgat. Mennyire találó Veres Péter megállapítása: „Ha a Kelét angol szerző írja, rögtön szárnyra kapta volna a világ­hír, mert hűségesebb króni­kása az állatvilágnak Kip- lingnél.” Bodó Imre hangsúlyozza, hogy nem monográfiát akart írni Fekete Istvánról. A me­gyei könyvtár nyomdájából kikerült szép formátumú kis kötet az emlékezés és a szere­tet jegyében fogant. 1995 az író életének kettős évfordu­lója is: kilencvenöt éve szüle­tett és már huszonöt éve nincs közöttünk. A Fekete István és a szülő­föld című kötet egyben felhí­vás is az ország irodalomsze­rető közvéleményéhez: sok­kal többet kell tennünk egyik legkiemelkedőbb írónk emlé­kének ápolásáért. A könyv változatos és szinte egyedül­álló képanyaga végigkíséri a hagyományápolás eddigi do­kumentumait, az 1971-es göl­lei emléktáblától a dombóvári emlékszoba megszületéséig. Rohanó korunkban különö­sen fontosak az ilyen köny­vek. A szülőföld szeretetére nevelnek, minden didaktikus szándék nélkül, Fekete István örökérvényű példájával... Ta­lán kevesen tudják, hogy Fe­kete Istvánnak legkedvesebb pajtása Berta János volt. Gyermekkorában vele fedezte föl a göllei barangolások so­rán a természet ezernyi szép­ségét. Neki ajánlotta egyik könyvét Fekete István verssel dedikálta. Ez vallomás, ars poetica is. Mintegy örökké élő üzenet — valamennyi­ünknek: „ Végy kezedbe pajtás, könyv vagyok: betűmön mosoly és igaz könny ragyog halhatatlan lettél s gyermek életünk, olvass el pajtás — és feléledünk. ” Dr. Sipos Csaba A maaát&« ÄmmÄz VSG 205 AKAI videó 2 fejes 52 700 Ft helyett 47 700 Ft VSG 405 AKAI videó 4 fejes 59 900 Ft helyett 54 900 Ft RG 20W GOLD STAR videó 2 fejes 52 300 Ft helyett 47 100 Ft DVR 4783 DAEWOO videó 2 fejes 44 800 Ft helyett 40 300 Ft NV SO 3 PANASONIC videó 2 fejes 62 500 Ft helyett 56 200 Ft VHR 310 EE Sanyo videó 2 fejes 50 700 Ft helyett 45 600 Ft DVR 1385 DAEWOO felvevő, lejátszó 34 000 Ft helyett 30 600 Ft P 500 GOLD STAR felvevő, lejátszó 35 200 Ft helyett 31 600 Ft AJÁNDÉK! AJÁNDÉK! 308 AKAI E 180 videókazetta Valamint még számos híradástechnikai és háztartási áruk 10-20%-os engedménnyel kaphatók, amíg a készlet tart. Ünnepi bevásárlásait kezdje a r/TÁ/V Áruházban! Kaposvár, Baross u. 18. . (2402) 4MB RAM, 540MB HDD 3,5"FDD, IDE+, 101g bilL T9000 512KB, monoSVGA, babyház, OEM DOS6.22 iSIAHYi mUVh 4MB RAM, 540MB HDD tOvVAT I VAilfilM 3,5"FDD, IDE+, 101g bilL VLB Cirrus 1 MB, colorSVGA, toronyház, OEM DOS6.22 Pentium 100MHz processzor és intel TRITON PCI alaplap Kaposvár Petőfi u. 47 *82/319-550 . _____________S A z árak az ÁFÁ-t nem, de az 1 év garanciát tartalmazzák! HOGY ÖNNEK MEKKORA MALACA VAN! Hagyományos kínálatunk mellett gazdag karácsonyi választékkal, versenyképes árakkal várjuk kedves vásárlóinkat! Minden üzletünkben újévi malacot sorsolunk ki azok között, akik 1995. december 1 -tói december 21-ig 500 Ft felett vásárolnak! Sorsolás; 1995. december 27. Pécs, Budai Nagy A. u. 1-3. Esélye 500 Ft-onként nő! Alapozza meg 1996. évi szerencséjét megnyert malaca farkának meghúzásával! Somogy megyei üzleteink: ■ Kaposvár, Rákóczi tér 12/A ■ Kaposvár, Petőfi S. tér 1, ■ Kaposvár, Fő u. 20. ■ Barcs, Bajcsy-Zs. u. 78. ■ Siófok, Fő u. 47-53.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents