Somogyi Hírlap, 1995. november (6. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-04 / 259. szám

14 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. november 4., szombat Ki mit tud a Ki mit tud?-ról Tíz bemutató Somogybán A 10. — jubileumi — Ki mit tud? vetélkedőre hat kategóri­ában ( vokális zene, hangsze­res zene, vers-, próza-, mese­mondás, néptánc, klasszikus és modern színpadi tánc va­lamint „egyéb”) lehet jelent­kezni november 15-ig. Károly Irma a megyei mű­velődési központ igazgatóhe­lyettese az 1993. évi tapaszta­latok alapján ismét óriási ér­deklődésre számít. Az intéz­ményre háruló feladat egy­szerre szép és nehéz, az utób­bit a szűkös költségvetés is okozza, ezért a versenyek megtartására támogatást kér­tek a megyei közgyűléstől. Informálódni és jelentke­zési laphoz jutni tehát a me­gyei művelődési központban lehet, illetve azokban a műve­lődési házakban és közpon­tokban ,ahol a helyi bemuta­tókat rendezik: 1996 január 12 és február 10 között Bar­cson, Tabon, Marcaliban, Ka­posváron, Fonyódon vagy Ba- latonbogláron, Csurgón, Bala- tonföldváron és Nagyatádon. Mindenki oda adhatja le je­lentkezési lapját ahol verse­nyezni szeretne. A várható érdeklődés miatt Kaposváron kétnapos bemutatót szervez­nek. Ha valahol nem lesz ele­gendő versenyző, akkor ösz- szevont bemutatókat tartanak, a jelentkezőket erről időben tájékoztatják. Fontos tudni, hogy akik a vokális és a hang­szeres zene bizonyos kategó­riáiban (pop, rock, dzsessz, sanzon, táncdal, tánczene, operett és musical) verse­nyeznek, közvetlenül a So­mogy Megyei Művelődési Központba jelentkezzenek (Kaposvár, Somssich Pál u 18.) , ők megyei döntőn már­cius 30-án Kaposváron mu­tatkoznak be. A többi szakág­ban a helyi bemutatókat köve­tően március 23-án Nagyatá­don tartják a megyei döntőt. A megye legjobbjainak ver­senye egyúttal a Tavaszi Fesztivál 5övő évi rendez­vénysorozatát is gazdagítja. T. T. Svájcban a filharmonikusok A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara holnaptól Svájcban turnézik. A kilenc­venöt tagú együttes nyolc koncertet ad. Fellépnek Zü­richben, Lozanban, Genfben, Fribourgban, Bázelben, Bern­ben és Bielben. Velük utazik Ránki Dezső zongoraművész is. Elkészült az induló év programja Képtár - kapunyitás előtt FOTÓ: TÖRÖK ANETT Akár jelképes is lehet: Kapos­váron a Fő utcán az Anker ház egyik sarki bejárata fölött még ott a felirat - Somogyi Képtár. Noha 1990 óta nincs már. A másik sarkon a felújí­tott bejárat fölött még nincs felirat, noha az már képtár. Alapító okirata szerinti neve Vaszary Képtár, székhelye Kaposvár, Fő utca 12. Alapí­tója: Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata. Ami a két sarok, vagy inkább pólus között történt, az olvasó­ink előtt sem ismeretlen, hiszen a régi megszűntét, az új kialakí­tását dilemmák, viták, ellenér­zések kísérték, s kísérik még ma is. Ráadásul rávetül az egészre a régi fenntartó, a me­gyei önkormányzat és az új, a városi önkormányzat közötti per árnyéka. Maradjunk a té­nyéknél: Kaposvár közgyűlése döntött, hogy a másik épület- szárnyban alakítja ki az új kép- * tárat, amely tagolásánál, s más adottságainál fogva már nem lehet mása a réginek. A testület meghatározta az intézményi munka legfontosabb alapelveit, céljait s feltételrendszerét, s ok­tóber 5-től a működtetést az Együd Árpád Városi Művelő­dési Központra bízta. Az idő­szaki kiállításokat immár ha­gyományosan rendező intéz­mény igazgatóhelyettesének, Csorbáné, Dakos Rózsának a feladata a Vaszary Képtár köz­vetlen irányítása. Kapunyitás előtt őt kérdeztük az új művé­szeti intézményről. — Olyan komplexumot hozhatunk itt létre, ahol a fő profilt jelentő kortárs kiállítási tevékenységhez igen sok köz- művelődési, társművészeti forma csatlakozhat. Hiszen a déli szárny mélyföldszintjén alkotóműhely működhet, végre otthonra lelt a nagymúltú Ba­lázs János szakkör, sőt segíthe­tünk a művészeti szakközépis­kola teremgondjainak enyhíté­sében is. Egészében azt szeret­nénk, hogy a művészeti élet fó­rumai, — klubélettel, találko­zókkal gazdagodva — működ­hetnének itt. — A hajdani képtárnál na­gyobb az alapterület, de ter­mekre tagolt, s nincs olyan egységes bemutató tér mint a régiben. Mennyiben lehet itt az öt éve abbamaradt munka folytatásáról beszélni? — Azt szeretnénk, ha jog­utódként folytatni tudnánk azokat a nemes, hagyományo­kat amelyekre büszkék lehe­tünk a hajdani Somogyi Képtár életéből, ha az itteni adottságok mást is tesznek lehetővé. Mégis Képtárnézőben szeretnénk otthont adni a Nem­zetközi Groteszk Pályázatnak vagy a Barátság Hídja Nem­zetközi Fotókiállításnak és visszatérni a Dunántúli Tárla­tokhoz is. — Ismét lesz Dunántúli Tárlat? — Szeretnénk ha lenne, s ennek érdekében is, de más rendezvények kapcsán is együttműködésre törekszünk a megyei múzeum szakemberei­vel. Ugyanakkor számítunk a szépen működő kaposvári galé­riákra s más közművelődési in­tézményekre. Az említett gro­teszk pályázat és a Barátság Hidja mellett jövőre, a Tavaszi Fesztivál idején pedig megren­dezzük az eddigi Dunántúli Tárlatok nagy díjasainak kiállí­tását. A szakmai irányításban mindenekelőtt a Művészeti Ta­nácsra kívánok támaszkodni: tagjainak névsorát az önkor­mányzat kulturális bizottsága hagyta jóvá. Olyan alkotókat, szakembereket kértünk fel, akik személyes munkásságuk­kal együtt különböző korosztá­lyokat, területeket, s alkotókö­zösségeket is képviselnek. Az öt tagú tanács: Bátai Sándor grafikusművész, Gera Katalin szobrászművész, Leitner Sán­dor festőművész, Pogány Gá­bor művészettörténész és V. Halmos Klára grafikusművész. Alaposan végig kell gondol­nunk azt is, hogy mikor és mi­ként oldható meg a közgyűlés­től kapott feladat, a Juan Gye- nes és a Z. Soós István művé­szeti gyűjtemények elhelye­zése. A jövő évet próbaévnek szánjuk, melynek során az ar­culat további formálására, az installációs rendszer teljes kié­pítésére várjuk az észrevétele­ket, javaslatokat. — Gondolom nem mondok újat, ha arra utalok, hogy el­lenérzések, ellenvélemények is megfogalmazódtak. — Igen, megfogalmazód­tak. Egyrészt azért, mert az it­teni feltételek nem olyanok mint a régi képtárban voltak. Mégis, őszintén remélem eny­hülni fognak az ellenérzések és közeledést fogunk tapasz­talni. Mi a magunk részéről a munkánkkal, nyitottságunkkal a jószándékkal szeretnénk el­nyerni a közönség és az alko­tók bizalmát. Aligha véletlen, hogy január 22-én a kaposvári művészek közös tárlatával avatjuk ünnepélyesen a képtá­rat, melyre minden alkotótól várunk munkát. — Már több jövő' évi kiállí­tást is említett. Eszerint kész az induló év programja? — Igen, de hozzáteszem ez a próbaévi program. Az emlí­tett kiállítások mellett fogad­juk a millecentenáriumra szervezett Corpus kiállítást, 50. születésnapja alkalmából bemutatjuk Leitner Sándor életmű tárlatát és a közönség találkozhat Péreli Zsuzsanna iparművész textiljeivel. A most említett kiállítások mel­lett folyamatosan szerveződ­nek a további programok...A munka kezdeténél tartunk. Azt szeretném közvetlen munka­társaimmal együtt és mind­azon kézőművészekkel és szakemberekkel akik hajlan­dók velünk dolgozni, hogy fe­ledtessük azt a veszteséget amit a Somogyi Képtár hiánya jelent, a Vaszary Képtár pedig adjon esélyt, lehetőséget arra, hogy bizonyítsuk: lehet ezt itt is jól csinálni. — Köszönöm a beszélge­tést. Troszt Tibor Ifjú tehetség a Dráva mellől Jégpálya a billentyűkön Sikert aratott Svédországban, Hollandiában/ Olaszország­ban, megtapsolták a sevillai vi­lágkiállítás Makovecz pavilon­jában, rendszeres résztvevője a nemzetközi fesztiváloknak, zenei versenyeknek, pedig alig 19 éves. Hat éve, az országos zeneiskolai verseny nagydíjá­nak elnyerésével tűnt fel Köcsky Péter. Akkor, 12 éve­sen döntötte el, hogy e pályát választja, s felvételizett a Ze­neakadémiára. A tehetséges barcsi zongorista körül azóta felgyorsult áz élet, bejárta Eu­rópát, a múlt héten pedig Bar­cson, Kaposváron és Nagyatá­don lépett fel. Édesapja zongo­ratanár, de nem ültette idő előtt a hangszerhez. — Nyolcévesen kezdtem el zenélni, ahogy általában a többi gyerek. Nagy szeren­csém volt, mert csodálatos ta­nárral kezdtem, s végig olya­nokkal találkoztam, akiktől élmény tanulni: Nádor György, Bihari László, Simon Béla. Ok a legfontosabb kritikusaim, míg az apu, aki önbizalmat ad. Az ifjú művészt 1989-ben hallották játszani Barcs test­vérvárosa Sinsheim képvise­lői, s azonnal meghívták kon­certezni. Idén októberben már negyedszer járt náluk, s tíz na­pig közösen készült a Nusslo- chi szimfonikusokkal. A gaz­dag repertoárral rendelkező együttes tagjainak egy részét a híres mannheimi főiskola taná­rai és diákjai alkotják, akik Köcsky Péterrel közösen nagysikerű koncerteket adtak Németországban. Október vé­gén megyénkben is bemutat­koztak. — Milyen volt a közös munka a német szimfoniku­sokkal? — Gondolom az előadásuk­ból is hallatszott, hogy nagy élvezettel játszanak. Rendkí­vül pontosak, türelmesek, megbízhatóak. Ráhangolódtak a zongorára, lehet rájuk számí­tani, igyekeznek mindig a leg­jobb teljesítményt nyújtani. Élvezet így készülni. A kar­mesterük Ulrich Kramer fiatal, nagyon tehetséges és remek humorú, mindig jókedvű. — Beethoven C-moll zongo­raversenyét játszották közösen, s Kaposváron jórészt gyerek­közönség volt. A pódiumon ér­zékelni lehet a hallgatóság hangulatát? — Még nem játszottam ennyi gyerek előtt, akik ráadá­sul nagyon fegyelmezettek voltak. Figyelek a közönségre felé, hallgatom a visszajelzé­seket, s érzem, ha fáradnak. Most például igyekeztem egy kis humort belevinni a játékba, ezért más is volt mint a többi előadás. Nem vált kárára. — Elégedett volt a zongorá­val? —- Nagyon jó hangszer, ez is Förster, akárcsak az enyém. Van egy sajátossága, hogy iz­zad — talán a klímától. Olyan volt, mint egy jégpálya, ezért kellett minden tétel után tö­rölni. — A komoly zene világán kívül is otthonosan mozog? — Természetesen engem is megérintenek a rocksztárok, a popzene, veszem és hallgatom a CD-ket. Újabban a dzsessz felé fordultam, ezzel a műfaj­jal kapcsolódok ki szívesen. Köcsky Péter a siker titkai­ról megnyerő szerénységgel azt mondja: szerencse kell hozzá. Szerencse, hogy olyan tanárokkal hozta össze a sors, akik felfedezték, és gondja­ikba vették a tehetséget. Test­vére Köcsky Judit a német ze­neakadémia elvégzése után most a művészdiplomára ké­szül gitárból. Izményi Éva Hiányzik 150 ezer év Már 270 ezer évvel ezelőtt léte­zett az a pár ezer főnyi élőlény­csoport, amelyből az emberi faj származik. Ezzel a meglepő ál­lítással három híres amerikai egyetem kutatói álltak elő, amikor a világ különböző ré­szeiből származó 38 férfi gén­anyagának Y-kromoszómáit megvizsgálták. Kiderült, hogy ennek a kromoszómának az egyik összetevője minden fér­finál azonos. A kutatók ebből arra követ­keztettek, hogy minden ember­nek közös volt az őse. Mindez alátámasztani látszik azt az el­méletet, mely szerint korunk embere viszonylag nem is oly régen, a világ meghatározott térségében fejlődött ki, és on­nan jutott el Éöldünk más tája­ira. A mai különbségek tehát csak később alakultak ki. A kutatók szerint őseink egy elszigetelten élő törzsből szár­maztak, s ez a törzs nem páro­sodott más csoportok tagjaival. A fejlődés során így mind na­gyobb lett a különbség közte és az „archaikus” homo sapiens között. Az amerikai tudósok el­utasítják azt a nézetet, hogy az emberiség egyetlen férfitól, Ádámtól származhatott, s nem hisznek a közös ősanya, Éva lé­tezésében sem. Ferenczy Europress SZIRMAI ENDRE Varázsereje van Engesztelnek újra áz ó'szi csodák a vizek, a rétek, a bokrok, áfák körülölelnek, szelíden becéznek fények szárnyalnak föl a messzeségnek korcos szél fuvoláz békítő' zenét hogy beteljesítse ó's-ígéretét mert a vágyak tüze szüntelen lobog — amit ígért a tavasz szent mámora akár elveszettek, akár boldogok a múló időben beváltott csoda. Sejtettük, tudtuk a folyamat titkát a hegyen túlról örvénylő üzenet tavaszt váltott meg a lángoló őszben amely szemed tükrében érkezett s hirdette a remények mámorában a beteljesülés igéző nevében hogy az ősz után jön újabb tavasz mikor majd a fények lázas seregének újjátermesztő varázsereje van. Zsuzsi néni ment el az ablakunk előtt, talpig gyászban, rózsafüzérrel és virágcsokorral. Szaporán lépegetett, mindössze néhány má­sodpercig lehetett látni az ablakból, de én mindjárt sejtettem, hogy hiába kerül a temető felé vezető gyalogúira, bennem ezután mindig azon a néhány méternyi útszakaszon jár, amely a házunk előtt álló két diófát összeköti. Zsuzsi néni olyan közel hajolt a földhöz, mintha valami elveszett kincset keresne. Vagy mintha répát egyelne, gondosan és áll­hatatosan, ahogy egész életében dolgozott. A rózsafüzér és a csokor kis híján a földet se­perte. Ment a litánia utáni bágyadt délután­ban, kötelességszerű igyekezettel; Zsuzsi néni, aki addig hajlongott, gömyedezett sorsa előtt, míg egyszer csak nem tudott felegyene­sedni. — Nemrég halt meg az ura, a János — szólt anyám. — Mindennap meglátogatja. János bácsi kemény, félelmetes ember volt. Különösen, ha ivott. Tulajdonképpen nem volt részeges, dülöngélni senki sem látta soha. De mindennap fölhajtott néhány pohár bort, s már az első kortyok után düh sárgállott a sze­mében. És ahány pohár következett, annyival több fog csattogtató mordulás János.bácsi lel­Ablakkarc kében, annyival lett csontosabb, keményebb az ökle, a zöldre festett kocsmaasztalon. Ott­hon olyankor elszabadult a pokol... — Bosztihó egy ember a János — pana­szolta Zsuzsi néni a faluban, ha valaki elke­rekedő szemmel nézett a kék foltjaira. Mást nem mondott soha, de hangjában ilyenkor is érezni lehetett a juhok és a galambok szelíd­ségét, amely János bácsin kívül minden más férfit lefegyverzett volna. — Bosztihó egy ember — mondta szo­morkás, elnéző mosollyal, mintha mente­getni akarta volna az urát, s ebben a monda­tában is ott bujkált az az érhetetlen tisztelet, amelyet János bácsi iránt érzett. Aztán hazament, hogy kilenc gyermeke ingét foltozza, hogy megsüssön egy-egy kemencére való kenyeret, a környék legízle- tesebb kenyerét, amelyet a falusi idill rajon­gói régen kakastejjel dagasztott cipónak ne­veztek volna. Markot szedett, kukoricát ka­pált, hajnaltól késő éjszakáig nyűtte magát, s közben olyan keveset és olyan halkan be­szélt, hogy csaknem sikerült észrevétlenné válnia a hatalmas családban. De János bácsi, ha ivott, mindig észrevette. Ha ütésre emelte az öklét, az mindig Zsuzsi nénit találta. Egyik este, amikor éppen a hagyományos verekedéshez készülődött, az ugyancsak észrevétlenül legénnyé serdült-keményedett legidősebb fiú fölállt az asztaltól. — Ne bántsa édesanyámat! — szólt nyu­godtan, de elszánt hangon. János bácsi el­némult. Szúrósan nézett a fiára, de a követ­kező’pillanatban Zsuzsi nénire rontott. Jani gyorsabb volt. Elkapta az apja karját, hátra­csavarta, majd a nyitott konyhaajtón kilök- döste az udvarra. Áztán halálsápadtan visz- szaült az asztalhoz vacsorázni. De Zsuzsi néni erre, mint a fergeteg, képen suhintott legény fiát, s jajveszékelve rohant az embere után. Azt mondják, ettől az esettől fogva nem tud fölegyenesedni. — Bosztihó egy ember — mondta más­nap a fiának békítőén —, de az apád. Ezt ne feledd! Most is, ahogy földig hajolva, talpig gyászban sietett a temető felé, az arcán ott derengett az a lefegyverző, mentegetőző mosoly: bosztihó ember volt, szegény... Szapudi András

Next

/
Thumbnails
Contents