Somogyi Hírlap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-16 / 243. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP VELEMENYEK 1995. október 16., hétfő Tisztelt Főszerkesztő Úr! Talán ön is tudja, nem vagyok gyógyíthatatlan cikkíró. Mégis úgy érzem, hogy abban az ügyben, ami Maráczi Árpád kollégám körül zajlik, nem hallgathatok. Úgy gondolom, annyit megérdemelnek a botrány általános tanulságai, hogy ez az írás megjelenjen. Mert becsületbeli ügyről van szó. Természetesen tudom, hogy a főszerkesztőnek nem illik írásban válaszolni. Tudom azt is, hogy a témát a lap már lezárta, elvégre vannak fontosabb ügyek is. Hogy a visszautasítás indoklása ne okozzon túl nagy gondot, ajánlanék néhány bevált fordulatot a gyűjteményemből: 1. A témát a lap befejezettnek tekinti, nem kíván többet foglalkozni vele. 1/a. A téma már nem időszerű. Indoklás: ld. fent 2. Az írás nem üti meg a közléshez szükséges színvonalat. A közlés elsősorban a kollégámnak és/vagy a szóban forgó gimnáziumnak ártana. Arról, ami bánt... Vándorló buszmegálló Egy olyan üggyel fordulok önökhöz, amely megítélésem szerint nyilvánosságot érdemel. Somogyacsai lakos vagyok, mégsem tudom, hol várjak a buszokra. A kijelölt megállóban vagy a vegyesbolt előtt? Ugyanis egyes buszok a megállóban és fordulóban közlekednek, mások viszont a vegyesbolti elágazásnál állnak meg és forgolódnak. Ott, ahol pár évvel ezelőtt még nem tudtak, amikor a busz csak a faluvégig jött csak, mert ott volt a buszmegálló. Az akkori tanács jelentős pénzt fektetett az autóbuszforduló kialakításába, táblák elhelyezésébe, a buszmegálló építésébe. Amikor mindez megvolt, azért nem jöttek fel a buszok, mert nem volt kiemelt padka. Ilyen „apróságokon” ment a hercehurca. Most már mindez megvan. Mi is hiányzik még? Tudom, hogy az autóbusz a megállásával nem zavarhatja a közúti forgalmat. Jelen esetben a vegyesbolt előtti megfordulás és megállás zavarja a közúti forgalmat, holott van kialakított megálló beállóval együtt. A gond akkor van, ha egyszerre két autóbusz érkezik: az egyik Kaposvár, a másik Siófok felé. A hajnali félhomályban nemigen lehet felismerni, melyik busz érkezett meg előbb és forgolódik a boltnál. Ekkor elindulnak az utasok. Kiderül, hogy épp a másik busszal szeretnének utazni. Megérkezik az is, de az már nem tud megfordulni a boltnál, hanem felmegy a kijelölt fordulóhoz. A megtévesztett utasok visz- szaballagnak a megállóhoz. Megjegyzem, hogy a buszmegálló és a bolt közötti távolság kb. 30 méter. Nem is ezzel van gond, csak félő, hogy hiába áll valaki a buszmegállónál, mégis lemaradhat a buszról. Én egy héten egyszer utazom, és nem erőltet meg az a pár méter gyaloglás. Csupán érthetetlen a számomra, hogy pár évvel ezelőtt miért kellett a Volánnak és a buszvezetőknek mindenbe belekötni, ha a buszok most meg tudnak fordulni a vegyesboltnál táblák, buszmegálló, beálló és kiemelt padka nélkül? Név és cím a szerkesztőségben Csalóka Szivárvány Tudom, a Somogyi Hírlap olvasói kezdik már unni a , jéghegy” ügyet, és nem lehet kívülállók feladata az, hogy döntsenek egy munkaügyi vitában a munkaügyi döntőbíróság helyett. Engem, mint gyakorló pedagógust sokkal inkább aggaszt az, hogy miért lehet kirúgni egy iskolából ma Magyarországon egy olyan tanárt, akinek a munkája ellen soha nem volt kifogás, sőt hosszú évek óta órák százaiban foglalkozott diákjaival. Ha Marik igazgató úrnak az a véleménye, hogy a katolikus gimnázium minden városban azért erős, mert katolikus nevelést ad”, akkor vele nincs miről vitatkoznom. Én eddig úgy tudtam, hogy egy iskola a benne végzett színvonalas oktató- és nevelőmunkától erős, és hogy az egyházi oktatás éppen a színvonalával szerzett jogos hírnevet magának az elmúlt évszázadok alatt. Én úgy érzem, sajnálnom kell azokat a kollégáimat és azokat a diákokat, akiknek ezentúl olyan iskolában kell majd dolgozniuk, illetve tanulniuk, ahol a katolikus szellemiség nem eszköz, hanem cél, amely nem együtt jár a magas minőségi követelményekkel, hanem kizárja vagy korlátozza azokat. Őszintén tisztelem Marik igazgató urat, mert úgy érzi, kötelessége védeni beosztottja becsületét, de nem értem, akkor miért részletezi olyan kimerítően, miként mondott le tanára az osztályfőnökségről, miként lázította (állítólag) a szülőket, hogyan vette vissza felmondását, amihez egyébként joga van, stb. Ami a lázítást illeti: úgy gondolom, ha az igazgató elfelejti értesíteni a szülőket a nevelési terv megváltoztatásáról, elfelejti azt jóváhagyatni a tantestülettel, elfelejti fölmenő rendszerben bevezetni, akkor igenis joga van bármelyik tanárnak tájékoztatni őket. Nem értem, miért nem lehetne egy egész osztályt a másikba áttelepíteni, és hogy miért kéne ehhez annak az igazgatónak az engedélye, akitől a gyerekek menni kívánnak. Én úgy tudtam, hogy a szabad iskolaválasztáshoz még ebben az országban is joga van a szülőnek. Nem értem, hogy fér össze a szakmai etikával az, hogy tárgyilagos kérdésébe magánvéleményét is belefoglalja az újságíró: „Azt is mondják, hogy ön álh'tja: Marik Tamás lejjebb akaija szállítani az oktatás színvonalát Csak hát az oktató-névelő munka színvonalát nem az igazgató, hanem a szaktanár szabja meg. ’’ Lőrincz Sándor valószínűleg nem tudja, hogy a törvényesen jóváhagyott oktatási és nevelési terv mindenkire kötelező. Igaz, a törvénytelenül létrehozott nem az. Az újságírói tárgyilagosság másik szép példája az utolsó előtti kérdés vagy inkább értékítélet: „Ön már egyszer korábban el akarta hagyni az iskolát. Beadta felmondását, majd vissza- csempésztette azt az új igazgató asztalfiókjából.” Azt gondolom, ez a csempészési (vagy kabátlopási?) ügy szintén a Munkaügyi döntőbíróságra tartozik. Abban viszont biztos vagyok, hogy a legfőbb újságírói erény a tárgyilagosság (kéne, hogy legyen). Szerencsére az említett újságíró egyáltalán nem egyoldalú. Hiszen a két idézett kérdés közti alig burkolt vádat már szépen becsomagolta: „Nyelvvizsgára készítette fel a gyerekeket, s mind mondják: szabad idejében is sokat foglalkozott velük angolból. Egyetlen másodikosnak sem sikerült a nyelvvizsgája.” Az érdekeltek szíves tájékoztatására el kell egyszer mondái, hogy a középiskolai tanárnak nem kötelessége nyelvvizsgát adni diákjai kezébe: feladata az érettségire történő eredményes felkészítés, még a speciális osztályban is. Arról nem a nyelvtanárok tehetnek, hogy az idegen nyelvi érettségi már hosszú ideje nem alkalmas nyelvtudás bizonyítására, és a felsőoktatási intézmények már hosszú ideje kénytelenek nyelvvizsgát előírni. Az ehhez szükséges minimális tanóra egyébként 450-550 körül van, ha kis csoportban és megfelelő körülmények között zajlik. Ezt a nyelvvizsgát azonban, amely egyébkért a fordítás túlhangsúlyozása és elévülhetetlen volta miatt egyetlen nemzetközi nyelvvizsgával nem egyenértékű, felnőtteknek dolgozták ki. Egy tizenhat éves vagy fiatalabb gyerek megtanulhat ugyan kitűnően angolul, de a feladatokhoz szükséges minimális műveltséganyagot csak 18 éves kora tájékán szerzi meg a gyerekek többsége. De ha minden ideálisan alakul is, a nyelvvizsga rengeteg önálló tanulást követel a pályázótól. Ha ő ebben nem partnere a tanárnak, akkor nincs korai nyelvvizsga. Ha valakinek akárhány diákja leteszi az említett vizsgát, azért köszönetét érdemel. De ha az eredmény csak harmadikos kor táján kezd megmutatkozni, ne kérjük számon a nyelvtanártól olyat, ami nem feladata. Lőrincz Sándor is lehet természetesen gyarló, mint mindany- nyiunk, így jóleső érzéssel olvastam Kercza Imre jegyzetét az említett riport alatt. A főszerkesztő megszólalása is azt bizonyítja, fontos ügyről van szó. Megragadom az alkalmat, válaszolni próbálok nyilván költőinek szánt, de nyilvánosságra került kérdéseire. „Lehet-e, szabad-e egy szakmai vitában — akármelyik fél mellett is — felsorakoztatni a szülőket?” Igen, lehet is, szabad is. Az oktatást szabályozó törvények és rendeletek ugyanis kötelezővé teszik a szülők véleményének kikérését. „Lehet-e, szabad-e a diákokat akár ráutaló magatartással is távozásra bírni?,, Igen, lehet is, szabad is, ha egy iskola vezetője a diákok érdekei elé más érdekeket helyez. „Lehet-e, szabad-e egy iskola szakmai hírnevét megkérdőjelezni csak azért, mert valakinek — mondjuk egy szakos angol tanárnak — nem tetszik az igazgató törekvése?” Ismereteim szerint a katolikus gimnáziumnak eddig még nem alakulhatott ki szakmai hímeve, lévén ehhez túl fiatal. Ami szakmai értéke eddig összejött, azt nem „mondjuk egy angol szakos tanár”, hanem az iskolajelenlegi igazgatója kérdőjelezte meg, és mint a Somogyi Hírlap cikkéből kiderül, kollégám csupán a kérdőjelezést kérdőjelezte meg. Abban tökéletesen egyetértek a főszerkesztő úrral, hogy a diákok biztonsága, jövője, valamint a nyugodt légkör sokkal kényelmesebb mindennél. De vajon a nyugodt légkörhöz hozzátartozhat-e, hogy egy tapasztalt, eredményes angoltanárt egyik napról a másikra kirúg az igazgatója? Figyelemre méltó logika rejtezik abban az eszmefuttatásban, hogy ha Marik Tamás a nagy múltú, magas színvonalú gimnáziumi oktatást nyújtó esztergomi ferences rendből érkezett, akkor elképzelései is abban az iskolában gyökereznek. Lehet, nem lenne szabad törekvéseit, jó szándékát megkérdőjelezni, mielőtt bizonyíthatnak. De lehet-e, szabad-e Maráczi Árpád törekvéseit, jó szándékát megkérdőjelezni, miután bizonyított? Körülbelül 15 éve van a pályán, eredményei legjobbak a városban, diákjainak segíteni mindig kész, mégpedig ingyen, gyakran köszönetét sem kapva. Mitől összeférhetetlen az, akit 15 év után korábbi és jelenlegi kollégái szinte kivétel nélkül szeretnek és becsülnek? Szégyenlem magam a város helyett, ahol 15 év munkáját így köszönik meg. Szégyenlem magam azok helyett, a kollégáim miatt a katolikus gimnáziumban, akik egyetértettek tanárkollégámmal, de nem mertek mellé állni. Szégyenlem magam azok helyett a szülők helyett, akiknek gyermekei pénzben kifejezhetet- len segítséget kaptak, és ezt most úgy köszönik meg, hogy mégsem csinálnak semmit. (Hangsúlyozni kívánom, az említett szégyen szigorúan magántermészetű, és eszemben sincs a kedves szülőket, akár ráutaló magatartással is, befolyásolni.) Lehet természetesen, hogy a szégyen rossz kifejezés. Mert ebben az országban nem jó iskolába járni. A tanuló egyre elviselhetetlenebb anyagi gond az államnak és az önkormányzatoknak. Ebben az országban nem jó tanulni. A tudás ugyanis nem biztosítja a megélhetést. Ebben az országban nem jó tanítani. A pedagógusok ugyanis úgy 50 éve ígéretekből élnek, bár újabban azokra sincs fedezet. Ha a kormány jelenlegi tervei megvalósulnak, a jövő év végére a pedagógusok bérének reálértéke a két évvel ezelőttinek a felére csökken. De sebaj, már ritkítják a sorokat, hogy a maradéknak több jusson (bár ígéretet még erre sem kaptunk). A kötelező óraszám emelése egycsapásrakb 15 százalékkal növeli meg a pedagógus munkanélküliséget és kb heti 46 órára az elvégzett iskolai és iskolán kívüli munkát. Hol a jövőkép, amit közvetítenünk kellene? Hol az emberhez méltó élet? Lehet, hogy nem is nekem kéne csak szégyenleni magam? Böhm József tanár Kaposvár, Somssich u. 2. Tisztelt Tanár Úr! Hosszú leveléhez két rövid megjegyzést csupán: 1. A sokat emlegetett 3/a-ból a katolikus gimnáziumot - a meglehetősen intenzív agitáció ellenére — csak hét diák hagyta el. Ez - szerintem - a diákok és a szülők érettségét bizonyítja. 2. Látja, levele - tamáskodása ellenére — megjelent. így aztán munkahelyén - a kaposvári Táncsics gimnáziumban - a falitáblákról le lehet venni a fenti levelet és írást tartalmazó „tacepaókat”. Üdvözli: Kercza Imre Nemcsak Csipkerózsika szépsége alszik a Szivárvány moziban egy-két napja, de szunnyad a jóérzés is a vezetőség részéről. Meglepődve tapasztalhatja bárki, hogy a négy év feletti lurkóknak 150 forintot kell fizetniük egy emeleti jegyért. Ezt a tényt a pénztár előtt a szülőnek — aki a gond- és költségviselő — egy másodperc alatt kell megemésztenie. Hát persze, hogy nem lehet egy csöppséggel a moziajtóból visszafordulni, így aztán ki dörmögve, ki pirulva — fizet. A Somogyi Hírlap október 2-i számában A kárpótlás kára címmel megjelent írásomat szeretném kiegészíteni. A nágocsi földárverésen történtek felzaklatták a helybélieket. Ugyanis az történt, hogy a faluba érkezett három idegen személy — közülük ketten az utcán vásárolták a kárpótlási jegyeket —, akik 24 000 forint értékű kárpótlási jegyért több tízmillió forint értékű erdőt vásároltak meg. (A 40-41 -es számmal licitáltak.) Az árverés előtt a Mondhatnánk, az a hibás, aki arra számít, hogy a gyerekeknek majd gyerekjegyárat kell fizetni. Egyébként is: mi ez a pénz manapság...? Mert Európában a reggel váltott napi fürdőjegy árából visszakapok, ha csak fél napig vettem igénybe a szolgáltatást? Vagy mert máshol van gyerekjegy? Mindegy, mert Réka ezekről a dolgokról mit sem tud, és úgyis az ölemből nézte végig az egész filmet. Ladiszlai Géza Kaposvár helybéliekkel alkudoztak, melynek lényege az volt: ha nem vehetik meg az általuk kiszemelt erdőt, akkor licit lesz, s mindent megvesznek. Olvastam a Somogyi Hírlapban, hogy hasonló dolgokért egy személy az ország másik részén 7 év börtönt kapott. Igazán érdekelne: hogyan történhet meg ilyen napjainkban? Miért nem részesítik előnyben a helybélieket, akik a földdel nem spekulálni, hanem gazdálkodni akarnak? Steinbacher Sándor, Miklósi Licit helyett alku Biztosítás biztonság, de csak a biztosítónak Ránk jár a rúd ebben az évben! Februárban betörtek bérelt parasztházunk melléképületébe, ahonnan 72 tojótyúkot vittek el. Kárunk a rongálással együtt körülbelül 30 ezer forint volt. Mivel a tulajdonosnak van biztosítása a melléképületre és a benne tárolt értékekre, a kárt bejelentettük a Hungária Biztosítónak. Itt felvilágosítottak, hogy a szabályzat értelmében nem fizetnek kártérítést, mert nem a tulajdonos tojótyúkjait vitték el. Ha tudjuk, hogy a bérlő tyúkja nem érték, akkor megkérjük a tulajdonost, tegye meg helyettünk a feljelentést, vegye • fel a kártérítést, és minden rendben van! (Kár volt becsületesnek lenni!) Már-már kezdtük megemészteni az esetet, amikor június elején kirabolták a családi házunkat. Elvitték az összes pénzt, melyet előző nap vettünk fel, és 12 tagú családunk egész havi megélhetését biztosította volna. Elloptak továbbá 8 aranyláncot medállal, melyeket gyermekeinknek szántunk majdani ballagásukra. Eltűnt kettőnk karikagyűrűje és két fényképezőgép is. Az okozott kár 250 ezer forint körül volt. CSOB biztosításunk alapján felkerestük az ÁB Aegon biztosítót és bejelentettük a kárt. Ám megint előkerült a szabályzat! Készpénzre nem fizetnek kártérítést, hiába tudjuk igazolni, hogy előző nap vettük fel. (Hogy miből él egy hónapig 12 ember, arról semmit nem ír a szabályzat.) Arany csak külön biztosítás esetén fizetnek. (Egyébként ha csak ez a kárunk nem térül meg, nem szólunk egy szót sem, mert az aranylánc igazán nem létfontosságú az élethez. (Maradt tehát a két fényképezőgép, melyeket a kárszakértő — igen emberségesen — 25 ezer forintra becsült fel. Megtérült tehát a kárunk 10 százaléka, kemény 25 ezer forint. De ha ezt előre tudjuk — mielőtt feljelentést teszünk — eldugunk a lakásból minden mozdíthatók vagy eltűntnek mondunk be olyan dolgokat is, amelyek nem is voltak a tulajdonunkban, de a biztosító fizet érte. így legalább a kárunk egy része megtérül. (Megint nem volt érdemes becsületesnek lenni!) A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért, amikor a kocsinkban okozott kárt sem térítette meg a biztosító a károkozó kötelező biztosítása alapján. Történt ugyanis, hogy a Lá- bodról Nagyatád felé haladva, egy szembe jövő Trabant felverte az úttestre szóródott sódert. Hallottuk autónkon a kop- panásokat, ezért megálltunk és láttuk, hogy a baloldali lámpán több lyuk és repedés keletkezett. Azonnal megfordultunk és a Trabant után mentünk. A Trabant vezetője, aki szerencsénkre — mint később kiderült, inkább pechünkre — szintén lábodi lakos, elismerte az okozott kárt, és kiállított részünkre egy betétlapot. Nyugodt szívvel kerestük fel az ÁB-t, hiszen kézenfekvőnek látszott, hogy kárunkat megtérítik. Ám nem így történt! A kárszakértő megállapította, hogy a lámpa már előzőleg lyukas volt. A szabályzat értelmében ilyen esetben nem tudnak kártérítést fizetni. Ez már sok volt a „jóból”! Rettenetesen felháborodtam és elismerem, hogy egy pillanatra megfeledkeztem emberi méltóságomról és kiabáltam. Próbáltam megmagyarázni a kárszakértőnek, hogy a lámpa ép volt, és a lyukak és repedések egyszerre keletkeztek rajta. De ő nem engedett, kitartott a véleménye mellett, sőt...! Azt vágta a fejünkhöz, hogy betétlapot bárki tud szerezni! Na persze! Szerinte csakis csalás lehet a dologban! El sem képzelhető, hogy két falubeli a lakóhelyétől pár kilométerre szembe találkozik egymással, ráadásul ilyen „szerencsétlenül”. Nem szaporítom a szót, a lényeg, hogy a biztosító megint megtalálta a módját, hogy ne kelljen fizetnie. Ha mindezt előre tudjuk, akkor kalapáccsal kiverjük a lámpát, és nincs kétség, hogy régi a lyuk, avagy új! (Ismét nem volt érdemes becsületesnek lenni!) Igaz, hogy a kárunk egyik esetben sem térült meg, de egyet-mást jól megtanultunk: mit tegyünk, ha dolgunk akad a biztosítóval! Ja! És még egyet! A biztosítás biztonság! Hogy kinek? Természetesen a biztosítónak! Varga Istvánná Lábod, Rákóczi u. 30.
