Somogyi Hírlap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 206-230. szám)
1995-09-23 / 224. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. szeptember 23., szombat > Megmondták a borravalót is Az idén félszáz magyar szakember utazhat az USA-ba az amerikai kongresszus által támogatott segélyprogram keretében. A Partners for Internacional Education and Training budapesti irodája szervezte meg dr. Bánkuti Gyöngyinek, a Bányai Panorámaegyesület tagjának útját, aki pályázatával a térségfejlesztés, térinformatika, infrastruktúra és egyesületi tevékenység témájában jelentkezett. Élményei eltérnek a hagyományos turistáétól, mert az egy hónapos tartózkodás idején mindenben az itthoni hasznosítás lehetőségét kereste. — Témámban én voltam az egyetlen résztvevő, személyre szóló programot állítottak össze — mondta már itthon a Társadalmi Egyesülések Szövetségének elnökeként is tevékenykedő matematikus. — Az amerikaiak teljes önállóságot vártak el tőlünk, a szálloda megtalálásától a taxisnak adandó borravalóig. Ehhez minden információt megkaptunk: a szálloda megtalálásától a taxisnak adandó borravalóig. A Boston melletti Lowellben töltöttem egy hetet. A városban ötvennégy nemzetiség él, s valamennyinek működik egyesülete. Itt láttam egy múzeumot, mely oktató programjával itthon jó példa lehetne. Régi szakmákat mutatnak be, rekonstruálva például az egykori textilgyárat, ahol az iskolások a múlt századi környezetben, eredeti gépeken dolgozhatnak. A rágógumira elegendő bérért olyan komoly teljesítményt kell nyújtaniuk, mint az idézett korban. Williamsburg híres turisztikai központja egy élő skanzen, ahol évente nyolcmillió turistát fogadnak. Itt minden működik: a korabeli vendéglő, a posta, az üzlet. Lovaskocsival lehet közlekedni, és korhű jelmezekben találkozunk a hajóskapitánnyal, a tarisznyát varró gyerekkel, a hálót készítő halászokkal. Ebben az intézményben foglalkoznak az önkéntesek közvetítésével, amit érdemes lenne nálunk is megpróbálni. Amerikában természetes dolog, hogy a sok szabadidővel rendelkezők — a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a háziasszonyok — önkéntes, térítés nélküli munkára jelentkeznek. ők alkotják az élő skanzen dolgozóinak egy részét, de vállalnak felszolgáDr. Bánkuti Gyöngyi FOTÓ: KOVÁCS TIBOR lói, gyermekgondozói, betegápolói megbízást is. Mintegy kétezerötszáz nevet közvetítenek évente, ennek Magyar- országon is lenne létjogosultsága. Itthon úgy valósulhatna meg, hogy a munkanélküli bejár egy irodába, ahol megismeri az új szoftvereket, az irodarendszert, a szervezési, marketing technikát. Mindez felérne egy ingyenes tanfolyammal. Közben új kapcsolatokat alakíthat ki, ráadásul a cégtől bizonyos referenciát kap, s máris egy lépéssel közelebb kerül az állásszerzéshez. — Talált-e amerikai kapcsolódási pontot a bányai egyesület számára? — Tanácsot adtak, miként reklámozhatjuk magunkat, megadták amerikai tévétársaságok címét, melyeknek tájékoztatót, bemutatkozó anyagot, videó kazettát küldhetünk. Létrejött a kapcsolat a bostoni kereskedelmi kamarával, és a magyar kulturális egyesülettel. Számukra küldünk majd kiadványokat, várják cikkeinket a hírlevelükbe. Van magyar testvérfalujuk, legközelebb mi is megpályázunk ilyen címet. A magyar- országi látogatást, esetleg letelepedést tervezőknek szívesen ajánljuk ezt a szép természeti környezetet. — Hogyan fogadták a tengerentúlról jött idegent? — Már előre felkészítettek arra, hogy ne vegyem komolyan a hivatalos tárgyalások végén elhangzó „gyere látogass meg” meghívásokat, mert csupán udvariassági forma. A kedves stílus az alkalmazás feltétele. A családi meghívások nagyon meleg- hangúak voltak, de nem szokás éjszakába nyúlóan alkalmatlankodni. A társasági élet egyik fontos színtere a hivatalos parti, amely a kapcsolatok ápolását szolgálja. — Mi a szakmai haszna az útnak? — Mindenki számára hoztam ötletet, akiket képviseltem. A legérdekesebb a nonprofit szervezetek felépítése volt. Rhode Island-en például egy ilyen társaság működteti a látogatóközpontot, ahol a turista minden információt megkaphat éttermekről, szállásokról, látnivalókról. Ingyen telefonvonalak szolgálják a betérőt, asztalt foglaltathat, szállást rendelhet, jegyet vehet. A város vezető beosztású embereinek természetes, hogy nonprofit egyesületekben dolgoznak, persze nem tiszteletdíjért! Ők fizetnek tagsági díjat. Jimmy Carter például a hazánkban is meghonosodott Házat hazát mozgalom fellendítésében végez pótolhatatlan munkát. Jövőre hazánkba is ellátogat, Gödöllőn építenek húsz családnak házat. A neves emberek nem a jól fizető állásokkal dicsekednek, hanem, hogy milyen társadalmi szervezetnek segítenek. Ennek ott rangja van. Az amerikai kormánynak sok programja működik hazánkban tanácsadókkal, konzulensekkel, s keresik azokat az itteni szakembereket, akik területükön fejlődni akarnak, s munkájuk az ország fejlődését segítheti elő. így ismerték meg a bányai térségfejlesztő elképzeléseket, s adtak lehetőséget az egyesület tagjának az ismeretszerzésre. ^ Izményi Éva — Vigyázz, dől a fa! — hangzik a figyelmeztetés. Harmadéves szakmai gyakorlaton lévő diákok végzik a munkát, de úgy dolgoznak mint a „nagyok”; a fa oda dől ahova kell, ahol nem áll senki. A szőcsénypusztai Erdészeti Szakiskola tanulói nem csak úgy néznek ki, mint a „profi” favágók, hanem azok is, hiszen szeptember elseje óta saját erdejükben gazdálkodnak. Az iskolának 1786 hektáros saját erdeje van. Magyarországon ennyi egyetlen oktatási intézménynek sincs. Ez nemcsak azért jó, mert évi másfél millió forintot megspórolhatnak, a tüzelőn, hanem azért is, mert nem függenek senkitől. Egy munkafolyamat gyakorlására például a gazdaságoknál nem kell külön engedélyekért kilincselni. Rossz legfeljebb azért, lehet, mert ha valamire nem futja a költségvetésből, akkor nincs kihez segítségért fordulni. A támogatási rendsezr helyett a piacgazdaság időszaka kezdődött Szőcsény- pusztán. — A feladatunk „egyszerű” — mondta Káplár János igazgatóhelyettes. — A tanulólétszámra kapott állami támogatás — a fejkvóta — és a tényleges működési költség közötti mintegy 10-12 millió forintot kell évente kigazdálkodnunk: további támogatásra ugyanis a marcali önkormányzattól nem számíthatunk. Szeretnénk ennél is több nyereséget termelni, mert jó volna fejleszteni az iskola technikai színvonalát; az eredményes munkához és az oktatáshoz modem gépekre lesz szükségünk. Az év egyébként jól indult. A várható kitermelés egy részét úgy tűnik sikerül külföldön, Olaszországban eladni, s ez így jóval több pénzt jelent, mintha hazai felhasználók vásárolnák azt meg. Márpedig évente húsz hektár kerül véghasználatra, azaz ennyiről vágják ki a fát. Ez nyolcezer köbmétert jelent. Ebből kétezer köbméter megy az olasz piacra, egyelőre rönkfaként, illetve tűzifa formájában. — Már most látszik: ha fel tudnánk dolgozni a rönköket, akkor sokkal nagyobb nyereséggel lehetne eladni. Ezért az egyik első bemházásunk a tervek szerint egy mobil gatter lesz, amit az erdőre lehet telepíteni. Két és fél köbméter fából — amit 50 ezer forintért lehet eladni — egy köbméternyi padló lesz, annak az ára már minimum 80 ezer forint. Ha már ilyenbe belefogunk, úgy gondoltuk, indítunk egy asztalos évfolyamot is. A tulajdonos szemlélete takarékos: hétfőtől egy hétig makkot gyűjtenek a tanulók, mert olcsóbb ha maguk nevelik a csemetét, mint ha úgy vásárolják. Hamarosan realitássá válik a saját csemetekert terve is. A szakmán kívül azonban a piackutatási és marketing munkára is szükség lesz, ebben segít a Sefag nyugalmazott igazgatója: Takács László, régi kapcsolatai révén hoz üzleteket az iskolának. Az olasz partnert is ő ajánlotta. Az iskolában bevezették a Vállalkozói ismeretek című tantárgyat. — Szeretnénk, ha a gyerekek is éreznék, mit jelent gazdálkodni a saját erdőnkben. Ezért ösztöndíj helyett bért fizetünk mégpedig az osztályokból kialakult brigádok teljesítményétől függően. Az erdőn 3.b osztály dolgozik: a diákok nem tudnak mit mondani a változásról, nem érzik sem az előnyét, sem a hátrányát. Úgy gondolják azonban, hogy ez csak jó lehet, főleg az utánuk következő évfolyamoknak, akik már jobb gépeken tanulhatják majd a szakmát. Szőcsénypusztán az erdő- művelő-fakitermelőkön kívül tanulnak kádárok, bognárok is. Nekik eztán nem lesz gondjuk az alapanyaggal, hisz az a saját erdőből érkezik. Munkájukat megbecsülendő, az iskola egy boltot nyit Marcaliban, s ott eladják majd a hordókat, a szerszámnyeleket a kocsialkatrészeket. Az igazgatóhelyettes így érvel: — Több lesz a munkánk, nagyobb a felelősségünk, mégis úgy érezzük, jobban jártunk, hogy ezt az utat választottuk. Remélem, hogy a dolgozók sem csak azon mérik le a változást, hogy eztán nekik is jár majd a tűzifa-illetmény — ami egyébként majdnem egy havi fizetést ér — hanem azon is, hogy az oktatás feltételei javulnak. Ez a legnagyobb nyeresége a vállalkozásunknak. Varga Ottó Naszvadiak exodusa Ez a század már csordultig van keserűséggel, fájdalommal. Kötve hiszem, hogy e tekintetben bármelyik más száz év felvehetné a versenyt a mi kis 20. századunkkal. Voltak, akik belehaltak. És voltak, akiknek életükben kellett elszenvedniük a tenger keserűséget. Ők a kitelepítettek, akiket a fejük fölött kötött politikai egyezségek tettek egyik napról a másikra földönfutóvá, és a szülőföldüktől fényévnyire elkerülve: végtére is hontalanná. Csak mert magyarnak vallották magukat egy századokon át magyarok-lakta vidéken. És mert rájuk sütötték az általuk el nem követett, nem létező bűnt: háborús bűnösök. Szívből jövő, hiteles fohász Több százan az egykor kitelepítettek közül, sokan Somogyból a múlt hét végén utaztak haza a Felvidékre, hogy részt vegyenek az első alkalommal megrendezett Naszvadiak Találkozóján (Stretnutie Nesvadcanov). Haris Mária, a kaposvári Nemzetőr sori Óvoda óvónője 28 év után most először, az 1947-es kitelepítés óta harmad- ízben látogatott haza a gazdagon termő Felvidékre, a mai Szlovákia éléskamrájának nevezett Csallóközbe. A háromnapos ottlét megannyi szívszorító élményével: az 5200 lelkes nagyközségben tett séták, a hajdan elhagyni kényszerült házban tett látogatás, a közös templomi éneklések élményével tért vissza. Máig feldolgozhatatlanul sajgó fájdalom, ismét felszakadt sebek. „Pedig azt hittem, az idő' előrehaladtával csillapodnak ezek az érzések, de nem. Ezek a sebek sohasem gyógyulnak be, mert mi már gyökértelenek maradunk mindannyian. ” Az egyik legfeleme- lőbb érzés a katolikus templomban érintette meg az évtizedek után egymásra talált ismerősöket, rokonokat. „Soha ilyen hiteles fohászt, szívből jövő könyörgést nem éltem át. Öröm és mélységes szomorúság ült a szíveken ”. Rajta lenni az exodus-listán Az 1945-48 közötti felvidéki népvándorlás, — vagy ahogy Albert Gábor: Emelt fővel című könyvében fogalmaz — az ifjú magyar demokrácia szégyen- teljes kudarca több mint 200 ezer embert érintett. Az exodusban közel 74 ezer szlovák nemzetiségű települt hazánkból Csehszlovákiába, és több mint 46 ezer magyar ajkú a Felvidékről Magyarországra. Az 1947-es lakosságcsere-egyezményt követően pedig további 68 ezer menekültet fogadott be az anyaország. Naszvad is a céltelepülések között volt. Az ott élők nap nap után, remegő térdekkel nézték meg a községházára kifüggesztett listát: mely családok foghatják batyujukat, vehetik magukhoz ingóságaikat, és mehetnek Isten hírével. A pakolásra általában alig két napot kaptak, aztán irány a teherautó, később a marhavagon. Az akkoriban hatéves Marika édesapja az egyik nap halálra vált arccal, a kapuban megtorpanva ment haza. Akkor már tudták. A két szó nehezen, könnyektől küszködőn, de végül is kimondatott: rajta vagyunk... Az ártatlan kisgyermekként, kényszeredetten elhagyott ház előtt állt most Haris Mária. Összeszorult torokkal és szívvel, ólomléptekkel ment be azon a kapun, ahol egykor édesapja állt. Megnézte a már ködös emlékekké homályosuk helyiségeket, amelyeknek elrendezésén azóta sem változtattak, bővítettek a ház mai lakói. Szülőföldből kivetetten Mike. A kis somogyi falu, ahol Németországba deportált sváb anyanyelvűek megüresedett házaiban nyertek elhelyezést a szűkebb pátriájukból kiszakított családok. Eleven az emlék, amint az ott élők ferde szemekkel, lesajnálón fogadták és kezelték sokáig a letelepülő felvidéki magyarokat. Csak telepeseknek, szlovákoknak hívták őket. Pedig ők napokkal azelőtt még nem voltak nincstelenek, földjük és házuk volt gondozott, dolgos kezekkel művelt. Jelenlétükben soha nem beszéltek magyarul, hogy ne értsék, amit mondanak, de ők tudták, csak így emlegetik őket: azok, akik az iksz-ipszilon házában laknak. Eleven az ellenük táplált gyűlölet emléke. „Ma már meg tudom érteni az ő fájdalmukat is. A Németországból hazalátogató házigazdát, aki sírt a kerítéshez támaszkodva, és akit édesapám leültetett asztalunkhoz. Nem hitte el, hogy szüleim is siratják a házukat, azt hitte, önként jöttük, nincstelenek voltunk, és betelepszünk a máséba. Ez édesapámnak még inkább fájhatott. Neki, aki soha nem tudta kiheverni a két kezével épített ház és a család otthon maradottjainak elvesztését”. Zsíros, fekete termőföld Egy zacskó zsíros, fekete termőföld, pár maroknyi hant, amelynek tapintása oly élénken élt az emlékezetben hosszú éveken át; az utazásból megérkezett csomagok egyike volt ez. Ez a fekete szülőföld Haris Mária korán elhunyt édesapja, és édesanyja mikei sírjára kerül majd. „Egy zacskó Csallóköz”, pár maroknyi haza figyelmeztet, itt és most a másság tiszteletére (miestnymi sviat- kami lásky), a tolerancia és megbékélés jegyében a nacionalizmus elleni küzdelem fontosságára. Ezt tűzték zászlajukra a Naszvadiak Találkozójának egyházi és világi szervezői. Mert ez, ebben a mi kis huszadik századunkban még mindig túlontúl aktuális. Nem megsárgult, színtelen fotográfiák, hanem a mai napilapokban megjelentek szolgálnak bizonyságul erre. Balassa Tamás I Bőröndnyi ötlet Amerikából Dolgoznak a szakiskola tanulói: a fűrész fogása már tökéletes FOTÓ: LANG RÓBERT Erdőtulajdonos lett az iskola
