Somogyi Hírlap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 206-230. szám)
1995-09-09 / 212. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. szeptember 9., szombat A center csatái Dr. Szili Ferenc levéltárigazgató fotó: király j. Béla Dr. Szili Ferencet augusztus 18- án a megyei közgyűlés öt évre megválasztotta a levéltár igazgatójának. Azt megelőzően öt évig már ő volt a levéltár igazgatója. A régi megbízás megszűnte és az új között viszont eltelt a nyár. Milyen volt ez a nyár? — Szomorú volt. — Mert? — Egyetértek azzal, hogy az igazgatói beosztást — vagy bármilyen beosztást — ne lehessen életfogytiglan betölteni. Azzal is, hogy egy beosztást nem lehet örökbe hagyni és örökölni sem. A pályázati rendszer nagyon demokratikus, a baj vele csak az, hogy nem biztos, hogy minden esetben jó is. 1913-ban a Somogy Megyei Levéltár főlevéltárnoki állására tizenhármán pályáztak. A kiválasztás — mai szemmel nézve — antidemokratikus volt, mert nem a megyei közgyűlés, hanem egyedül dr. Csánki Dezső országos főlevéltámok, akadémikus, az Országos Levéltár főigazgatója döntött a jelöltek között. Akkor ez volt a célravezetőbb. Csánki Dezső ugyanis szakember volt és ki tudta választani a legjobbat. Nem biztos, hogy egy testület tagjai mindenben jól informáltak. Vannak ügyek, amelyeket szakemberekre kell bízni, mert a végeredmény így lesz jobb. — Mire gondolt amikor nem sikerült az első forduló? — Zrínyi Miklóstól származik a mondás, hogy ha az ellenfelet légynek látod, akkor tartsd elefántnak, ha elefántnak látod, akkor tartsd légynek. Ezt az üzenetet én megszívleltem, mert azt sugallja, hogy soha nem szabad elbizakodni. Amikor egy ütközetet elvesztettem az igazgató választásnál, akkor erre gondoltam. — A kinevezés mellé viszont mindjárt kapott egy megyei közművelődési díjat is. Miként fogadta? — Ambivalens helyzetben voltam. Tudtam, hogy az idén megkapom a közművelődési díjat a megyei közgyűléstől, azt is, hogy tavaly a miniszter adta át a levéltárosoknak járó legmagasabb díjat, azt is, hogy a megyei tanács nyolc évvel ezelőtt a történészi munkámért nekem ítélte a megyei alkotói díjat. Tudtam azt is, hogy a pályázatot elveszíthetem. — Előfordulhatott volna, hogy Önt nem nevezik ki a levéltár igazgatójának, de kitüntetik a közművelődési díjjal? — Előfordulhatott volna. Akkor azonban visszaadtam volna a díjat, mert a kettő együtt nem lett volna igaz. — Gondolja, hogy a döntést hozók érezték ezt a kettősséget? — A döntést hozók nagyon nehéz helyzetben voltak, mert olyan szakkérdésről kellett dönteniük, amiről nem volt elég információjuk. Tudomásul kellett volna vennem, hogy a megyei képviselő-testület tagja nem ismerheti az én munkámat. Azt, hogy megjelentettem négy könyvet, sok tanulmányt írtam, évenként három-négy rangos országos és nemzetközi konferenciát tartottam. Azt gondoltam, hogy ez elég, de rájöttem, a mai világban ez kevés: az embernek menedzselni kell a munkáját, kanosszát járni, biztosítani, hogy mit végzett, pedig — szerintem — a munkának kellene menedzselni az embert. — Ön 61 éves és a történelemtudomány kandidátusa. Készen van a nagydoktori értekezése is. Mit ad az igazgatói szék? — Akik ellenem szavaztak, azoknak az volt az egyik fő érve, hogy 61 éves vagyok. A történtek után felhívott egyik történész akadémikus és azt kérdezte, mit csinálok ilyen fiatalon, ha most nyugdíjaznak? Az akadémikus 74 éves és tudja, hogy a társadalomtudományban 60 éves korára érik be az ember. Saját munkájában ismereteit akkor tudja kamatoztatni és segíteni a tudományszervezést, elindítani a fiatalokat a tudományos ranglétrán. Közben pedig tud az országos tudományos kapcsolatok mellé szerezni nemzetközi kapcsolatokat, mert ebben a korban már kialakultak az ember kapcsolatai a szakma elitjével és intézményeivel. Ez nagy előnyt jelent. — Mi a témája a nagydoktori értekezésnek? — A kivándorlás Horvátországban és Amerikában. — Ez könyvalakban is megjelent már. — Igen. Egy másik átszerkesztett változat lesz a disszertáció. Rólam annak idején azt állapították meg — talán kicsit ironikusan is —, hogy későn érő típus vagyok: ezért kellett 55 éves koromig várni arra, hogy vezetőbeosztásba kerüljek. Nyilván ennek is meg van az előnye. Én ugyanis nem kezdtem el sajnálni magam, hogy a senkiföldjére kerültem, hanem dolgozni kezdtem, s ezt a szemléletet minden fiatalnak ajánlani tudom. Kandidáltam mielőtt igazgató lettem, két könyvet megírtam, konferenciákon vettem részt, kiadványban publikáltam. Részt vettem a közéletben is, bár a közélet sűrűjéből tulajdonképpen a tudomány irányába kiszorultam. Ennek a mellőzöttségnek — ki merem mondani, hogy mellőzött ember voltam — óriási volt a hozadéka, mert nem a sebeimet nyaldostam, hanem dolgoztam. Tudtam, hogy egyetlen lehetőségem van: a munka. A teljesítmény előbb vagy utóbb fölhívja magára a figyelmet. Tapasztaltam: nem szabad türelmetlennek lenni, hiszen, ha valaki idő előtt jut egy beosztáshoz, az nagyobb hátránnyal jár: elveszik az igazgatási feladatokban és ez a tudományos munka rovására megy. — Önt sok mindenről ismerik. Volt sportoló, gimnáziumi tanár, levéltáros és a közélet szereplője, a Kaposvári Tavaszi Fesztivál igazgatója, és a kaposvári közgyűlés tagja, tanácsnoka. A sportra célozva valaki azt írta önről, hogy romboló típusú játékos. — A futball nagy szerelmem volt, de úgy nem voltam tehetséges, hogy fiatal koromban észrevették volna. Későn vettek észre. Ezért nekem azt üzeni a sport is, hogy nem szabad türelmetlennek lenni, mert akarattal a legmagasabb csúcsra is el lehet jutni. A sportnak nagyon sokat köszönhetek: ott tanultam meg, hogy az élet nagy csapatjáték. Egyedül, magányosan alkotni sem lehet. A sportban megismertem a győzelem ízét, megtanultam, hogy győzni csak úgy lehet, ha mindenki egyformán akarja. Megtanultam veszíteni is, és azt, hogy a vereségekből többet lehet tanulni, mint a győzelmekből. A győzelmek el- bizakodottá teszik az embert, önmagára koncentrál, esetleg túlértékeli magát. A vereség után viszont elemez, magába néz, hibákat keres és talál. Hogy romboló típusú játékos voltam? Azt hiszem ez a tény a szerző prekoncepciójához kellett, hogy aztán kifejthesse: az életben a technikás, építő típusú emberekre van szükség. A tanúk még élnek: labdarúgó életem felét csatárként töltöttem el és a csatár közismerten a technikásabb fajtához tartozik. Azért vittek hátra, hogy olyan center legyen ott, aki hátulról kezdi építeni a csapatot. Manapság természetes, de akkor még nem volt az, hogy a csatárerényeket kamatoztassa. Aki ezt írta annak azt kívánom, hogy annyian olvassák el a cikkeit, ahányan kijöttek — nemcsak a csapatért, hanem miattam is — a kaposvári mérkőzésekre. És azt is kívánom, hogy 20-30 év után emlékezzen annyi ember a cikkeire, mint ahányan megállítanak ma is az utcán. — Az igazgatói szék megint csak a centerposzt. — De nem olyan értelemben, hogy söpörgetnem és takarítanom kell, hanem, hogy építeni. A center átlátja az egész pályát, látja valamennyi játékost és szervezi, irányítja hátulról a játékot. — Ehhez stratégia kell. Mi az ön stratégiája a következő öt évre a levéltárban? Egyáltalán a Somogy Megyei Levéltárat hol jegyzik a szakmában? Az első harmadban, a közepén vagy az utolsó harmadban? — A levéltár a megye legősibb intézménye: több mint 250 éves. Itt olyan főlevéltámo- kok voltak, mint Molnár István, akinek méltatlanul elhallgatták a nevét, s akit Csánki Dezső választott ki Somogy megye főlevéltárnokának. Az itt dolgozó levéltárigazgatók, levéltárosok és szakalkalmazottak olyan levéltárat hagytak az utódokra, amelyre már az országban is fölnéznek. A Somogy Megyei Levéltárnak mindig rangja volt. Az 50-es és 60-as években az egyetem szerepét töltötte be. Kaposvárnak akkor nem volt főiskolája, egyeteme, a levéltárnak viszont voltak kiadványai, rendezvényei, s ezen a téren egy kicsit a tudományos élet centruma is volt. Rangját elődeim szerezték, és azok a dolgozók, akik rendezett levéltárat hagytak ránk. Somogy büszke lehet a levéltárára, mert országosan is számon tartják. Nem ismerek olyan vidéki levéltárat, ahol annyi tudományosan minősített ember fordult volna meg' mint itt. Kanyar József itt lett a tudományok doktora. Tóth Tibor itt lett kandidátus, majd Baranyában a tudományok doktora és ma egyetemi tanár. Itt írta meg a kandidátusi disszertációját Kávási Sándor és Kelemen Elemér. Király István pedig a tudományok doktora. Itt kandidáltam én is. Hosszú azok névsora, akik a levéltár irataiból írtak kisdoktori disszertációt. Nem tudom, van-e még az országban vidéki levéltár, ahol ilyen tudományos műhely lett volna. Ha ez egy tudományműhely, akkor ezt a jellegét meg kell őrizni. Örömmel nyugtázom azt is, hogy az intézményekkel nagyon jó az együttműködésünk. Á szomszédos levéltárak levéltárosai írtak a mi évkönyvünkbe, mi is írtunk az övékébe. Igyekeztünk az intézményeket összehangolni; egyedül sokkal nehezebb, mint közösen, a tudományos erők koncentrációja. — Ez a kapcsolatépítés egyben igazgatói program is? — Ez személyes feladat, igazgatói program. Két évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy köz- gyűjteményi napokat rendezünk a levéltári napok mellett. Együtt a múzeum, a levéltár, a könyvtár és a pedagógiai intézet. — Pedagógus volt. így, tanévkezdéskor nem hiányzik az iskola? — Én az iskolából nem vonultam ki: készítünk iskolai kiadványokat, a levéltári napokat pedig mindig a tanároknak szervezzük. Az életem középpontjában ott áll az oktatás, a tanítás. Közhely, hogy példa nélkül nincs tanítvány, de ezt, sajnos, elfelejtettük. Három emberre emlékszem, aki erre megtanított. Elsősorban édesanyámra, aztán Fórus Gézára, aki a tanítóm volt: az alacsony emberkét, ahogy az évek távolítják, mindig magasabbnak látom, mindig jobban fölnézek rá. A harmadik Hanák Péter volt: ő az egyetemen volt a tanítóm. Nem professzorom, hanem a tanítóm: nemcsak a szakmára tanított meg bennünket, hanem a tisztességre, az erkölcsre is. Összegyűjtötte azokat az embereket, akik valamilyen politika miatt a perifériára kerültek. Nála nem számított, hogy ki a párttag, ki az osztályidegen, ki milyen vallású, nemzetiségű. Egy dolog számított csak: az, hogy alkosson. — Elégedett ember ön? — Ritkán voltam elégedett. Nem emlékszem olyan meccsre, hogy meg lettem volna magammal elégedve. Ha kikapott a csapat nem arra gondoltam, hogy én jól játszottam, hanem arra, hogy kikaptunk. Ha jól játszottam mindig arra gondoltam, hogy milyen hibáim voltak. Mindig arra gondoltam, hogy ha nem vagyok elbizakodott, akkor a közönség a rossz játékot is jobban meg tudja nekem bocsáj- tani. Hanák Péter azt mondta: Feri, most ne ünnepeld magad, hanem azt nézd meg, milyen hibákat követtél el! — Fogadja meg ezt a tanácsot! Kercza Imre HŰSÉGES SZTÁROK Mint az első napon Bár a reflektorfényben élő művészek között sokkal több a válás, mint a „hétköznapi” embereknél, hosszan tartó házasságokról is hallani. A francia Paris Match olyan ismert párokat faggatott, akik frigye túlélte a kritikus hetedik évet is. „Ugyanúgy szeretem őt, mint az első napon és ez halálomig fog tartani” — nyilatkozta Sophia Loren férjéről és felfedezőjéről, Carlo Pontiról. Az olasz díva 29 éve ment hozzá a nála 20 évvel idősebb producerhez. Válásukról többször felröppentek a hírek, de a sztár a férje félrelépései ellenére sem hagyja ott őt. Turné-próba „A show-business világában a szerelem nagy veszélyeknek van kitéve — jelentette ki Michel Sardou. — Ennek ellenére vannak olyan párok — mint a miénk —, akik szerelemmel szeretik egymást éveken át.” A francia énekes 18 éve kötötte a sorsát Babette- hez és úgy véli, házasságuknak kifejezetten használ, hogy sokszor turnézik, így nem unják meg egymást. Tetszeni akarnak Philippe Noiret 33 évvel ezelőtt vette el kolléganőjét, Monique Chaumette-et. Házasságuk érdekében a színésznő lemondott a karrierről, Noiret viszont igazi sztárrá vált. „El sem tudom mondani, mennyire szeretem a feleségem”. — mondta Noiret. Monique így magyarázza hosszú kapcsolatuk sikerét: „A mai napig tetszeni akarunk egymásnak és együtt akarjuk leélni az életünket.” A nevettető Joanne Woodward és Paul Newman 37 éve házasok. „Megtaláltam azt az embert, aki csaknem 40 évi ismeretség után is meg tud nevettetni” — meséli házasságukról a feleség. Szépítő kor Kirk Douglas 1954-ben, egy párizsi forgatáson ismerte meg a francia gyártásvezetőt, Anne Buy- denst. Még abban az évben összeházasodtak. „Anne különleges nő és fantasztikus barát. Ahogy öregszik, egyre szebb lesz” — áradozik feleségéről a sztár. Hangos szó nélkül A színészként és rendezőként is ismert Robert Hossein 20 éve ismerkedett meg a fiatal színésznővel, Candice Pa- tou-val, amikor az szerepet kért tőle egy darabban. 19 éve házasok és — állítólag — még sohasem veszekedtek. „A hétköznapjaink soha nem banálisak, hanem olyan izgalmasak, mint maga a színház. Roberttel kalandos az élet” — vallja a feleség. \ Újonchétköznapok Még pár nap, és véget ér az újonc katonák alapkiképzése a kaposvári Táncsics Mihály Laktanyában. A „kopaszok” lassan megtanulnak mindent, amit egy katonának ma tudni fontos. Tudnak már összeköttetést teremteni az alakulatok között, tudnak már géppisztollyal lőni, és természetesen megtanulták a bakancstisztítás fortélyait és a körlettisztaság alapműveleteit is. Közben szorgalmasan készültek a mai nagy eseményre, a katonai esküre. Ettől kezdve már csak az idő lehet számukra az ellenfél. Még 11 hónap... .. F OTÓ: török ANETT ...a bakancspucolást sem lehet félvállról venni Bár az éleslövészet fontosabb „tantárgy”...
